Szeretnék elmesélni egy történetet. Amikor a Míla és Vilit terveztük, Eszter arra kért, hogy ne legyen függő befejezés, mert ő azt utálja, de most bizony az lesz. Ennek a történetnek még nincs vége. Mégis most kell elmesélnem.
  Eszméletlenül hosszú lesz, sajnálom, csak a lényeg van benne. De az életről szól. Az élet szerencsére még hosszabb. Sajnos az érintettek kénytelenek lesznek végigolvasni, ha szeretnének szabadlábon maradni.

Kis feleségem halála után hat és háromnegyed évvel, s néhány hónappal azután, hogy másik szerelmemet is elveszítettem, konkrétan 2016 karácsonyán közzétettem egy maratoni hosszúságú házassági hirdetést ennek a blognak a hasábjain. Az volt a címe, hogy Párt keresek, és némi sikert aratott egypár újságcikk, majd egy tévériport formájában; a cikkek ma is fent vannak, kivéve a Resetet, mert az az oldal megszűnt. A riport nincs a neten, de szerintem klassz lett. Aztán elértem azt a sikert is, amiért az egészet csináltam: valaki jelentkezett a hirdetésemre. Krisztina. Miután tisztáztuk, hogy szeretjük egymást és együtt akarunk élni, a hirdetés elé írtam egy beszámolót az eredményről, és megváltoztattam a címét – de fönt hagytam, mert tényleg sok dicséretet kapott. Ritkán írok sikeres irodalmi művet. Most is olvasható: part_keresek.
  Mi pedig elkezdtük berendezni közös életünket. Nem volt sem egyszerű, sem zökkenőmentes. Soha nem is lesz az. Az élet nem tündérmese. Túl a negyvenen az emberek már tele vannak problémákkal, mi konkrétan betegségekkel is, amelyek némelyikével nem könnyű együtt élni, sem a betegnek, sem a környezetének.
  Ennek a cikknek a szempontjából Krisztinának néhány olyan tulajdonsága fontos, amik közül csak egy számít betegségnek, egy pedig fogyatékosságnak:
  1. Kutyafüggő. Ez szerintem nem betegség. Azok, akik miatt ezt a cikket meg kell írnom, valószínűleg szintén kutyafüggők. Legalábbis imádják a kutyákat. Az embereknél sokkal jobban. Krisztina kutyafüggőségének van néhány speciális tulajdonsága, erről kicsit később.
  2. Kutyaszőr-allergiája van. Ez tényleg betegség. Nem tudom, hogy másoknál gyógyítható-e, Krisztina esetében nem.
  3. Vak. Hát ez ugye fogyatékosság.
  4. Harminc éve kutyázik és szupermagas fokon ért hozzájuk. Bocsi, én is értek a kutyákhoz, és meg tudom ítélni.
  5. Igen speciális módon tart kutyát. Később rátérek erre is.
  Egyszóval a közös életünkhöz kellett egy kutya.

Mármint persze már volt kutyája: Bubu. Szegénykém teljesen defektes volt, totálisan nevelhetetlen és elviselhetetlen, egyébként bichon, aki egész nap tört-zúzott a lakásban. Krisztina akkor is megvált volna tőle, ha nem költözik hozzám. Elajándékozta. (Később fontos lesz, hogy ezt tette, nem pedig eladta.) Bubu jó helyre került, egy gyerek mellé, akivel kezdettől imádják egymást.
  Mi pedig nekiláttunk kiskutyát keresni. Számos szempont merült föl, amik miatt csakis uszkárt akartunk, elsősorban a kutyaszőr-allergia, de az is, hogy alkalmas legyen vakvezetőnek. Sajnos volt két fő körülmény, ami nagyon megnehezítette a kutyakeresést. Az egyik, hogy a pénzünk édeskevés volt. A másik pedig az, hogy Krisztinának évekkel korábban már volt egy fekete uszkárja, Zengő, akit el kellett ajándékoznia, mert volt egy férje, aki nem tűrte meg, és őt választotta (mármint a férjet). Van egy-két őrült nő valahol a világban, akiknek ez nem tetszett, nem egészen értem, hogy miért, ugyanis semmi közük hozzá, a kutya jó helyre került, szeretik, Krisztina viszont azóta is szenved e miatt a döntése miatt, szóval ha valakivel rosszat tett, akkor saját magával. De ezeknek csak az számít, hogy a kutya az szent és ha hazavittük, akkor ki kell mellette tartani élete végéig. Igen, szerintem is. Én is imádom a kutyákat. De léteznek szituk, amikor nincs más megoldás, mint megválni a kutyától.
  Megint bocsi: a gyermekotthonokban nem ám csupa olyan gyerek van, akinek meghaltak a szülei. Léteznek emberek, akik megválnak a gyereküktől is. Olyanok is, akik nem válnak meg tőle, csak másokra bízzák a fölnevelésüket, testvérre, nagyszülőre, nagynénire. Krisztina ezt nem tette, ellenkezőleg. Az unokaöccsét ő nevelte föl, és örökbefogadott egy kislányt, aki ma is vele él és életük végéig vele is fog, mert értelmi sérült. De az élet realitása az, hogy a kutyától márpedig megválunk, ha végképp muszáj. Egészen pontosan akkor, amikor a kutyának teszünk jót azzal, ha megválunk tőle.

Szóval kerestünk kiskutyát, és április 12-én (mármint 2018-ban, szóval most lesz egy éve) el is mentünk egy nagyon kedves hölgyhöz, akinek volt két nagyon kedves kicsi barna uszkárja, de sajnos azt, akit Krisztina alkalmasnak talált, nem adta, másnak szánta. A másikat Krisztina nem találta alkalmasnak, mégis elhoztuk. Ez konkrétan az én bűnöm, mert én ragaszkodtam hozzá, konkrétan kijelentettem, hogy kutya nélkül márpedig nem jövünk haza. Mert ez volt az egyetlen tenyésztő az országban, aki (akkor még) nem értesült az őrült nők összeesküvéséről, hogy a Krisztinának nem adunk kutyát, mert egyszer már, juuuuuj, megvált a kutyájától. Ráadásul ez a kiskutya megfizethető volt (kétszázezer forint, és hálistennek volt annyink). De elsősorban azért ragaszkodtam ahhoz, hogy hozzuk el, mert Krisztinát a kutyafüggősége olyan lelkiállapotba sodorta, ami aktiválta némelyik szervi betegségét, és lehetett tudni, hogy ha ez így folytatódik, akkor abból nagyon súlyos betegség lesz. (Sajnálom, orvosi titkot nem adok ki, ezért konkrétumok erről nem lesznek.) És nem volt remény, hogy záros határidőn belül ráakadunk még egy kiskutyára.
  Úgyhogy hazahoztuk Sweetie-t. Vettünk neki kutyakelengyét, kaját, mindent. Itt jön a speciális kutyatartás, amit említettem. Krisztinánál az a szabály, hogy a kutya mindenből a legjobbat kapja. Nem elnyűtt gumilabdát, hanem rendes, igazi kutyajátékot. Nem tecsós kutyakaját, hanem pontosan az ő korának, fajtájának, fejlődésének megfelelően összeállított minőségi tápot. No meg hozzá étrend-kiegészítők, csonterősítő, emésztést segítő, étvágygerjesztő (Sweetie, mint általában az uszkárok, csak nyammog), és persze az uszkárbunda szakszerű ápolásához kutyasampon, kutyabalzsam, hozzá való kutyakefe, a jó ég tudja, mi minden. Ez mind rohadt drága dolog, de megvettük, és egyetlen fillért sem sajnálok belőle, egyrészt mert nem, másrészt mert nekem a pénz nem érték (soha nem volt annyi, hogy értékelni tudjam, és a legdrágább dolgokat az életben nem pénzért kaptam), harmadrészt mert természetesen én is imádom a kutyákat. Csak azért mondom, hogy mindez Krisztinánál szabály, nem nálam, mert nekem korábban sose volt lehetőségem igazi kutyatartónak lenni, húsz éven át kutyákkal éltem, de azok a szüleim kutyái voltak, nem az enyémek.

Sweetie-nek igazából egyetlen jó tulajdonságát tudom említeni: cuki. Krisztinát imádta, ha kiment a szobából, a kiskutya már jött oda hozzám, hogy te jó isten, apa, most mi lesz, a gazdim kiment a szobából, amikor meg Krisztina idebent volt, akkor énrám Sweetie nagyrészt fütyült. Az udvaron más volt a helyzet, ott leginkább elbóklászott és mindkettőnkre fütyült. Az utcán szintén, függetlenül attól, hogy pórázon volt-e vagy sem. Krisztina elkezdte tanítani, és pontosan tudtuk, hogy érti az anyagot, csak egyszerűen nem volt kedve szót fogadni. Ez is uszkárszokás, mint a nyammogás az ételen. Túl intelligens ahhoz, hogy harmadszor is odajöjjön arra, hogy „gyere”, inkább csak ránéz az emberre: „Már megint? Nem tudnál valami újat kitalálni? Mindketten tudjuk, hogy értem, mit akarsz, muszáj most még oda is sétálnom, hogy bebizonyítsam?” Nem mintha lusta lett volna, jókat nyargalt a kertben meg más zöld területeken. Nem itt volt a gond, ezt a kis tanulási nehézséget le lehet küzdeni. De ahogy telt-múlt az idő, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Sweetie soha nem lesz alkalmas vakvezetőnek, sőt kutyának sem. Egyre rosszabbul viselte a stresszt. A legrosszabbul azt, amikor sétálni mentünk, és a szomszéd kertekből elkezdtek őrülten ugatni a kutyák, van olyan, ahol három hatalmas kutya döngve vágódik a kapunak és bömböl, mint a tébolyodott, máshol kistermetűek visítanak, mintha éppen gyilkolnák őket, és persze ez mind egyszerre. Engem is megőrjítenek. Ezeket a kutyákat egyszer megvették és azóta semmit nem foglalkoznak velük, vagy nem hozzáértően, hanem kirakják őket a kertbe és ott vannak éjjel-nappal, télen-nyáron, senki nem játszik, nem beszélget velük, hát mit csináljanak, ordítanak mindenkivel, aki arra jár. De a nagy szent kutyavédőket ez nem érdekli.
  Egy idő Sweetie már attól is bestresszelt, szabályosan reszketni kezdett, hogy Krisztina hozzáfogott a tanórához. Pedig ahhoz játékot és jutifalit vett elő, nem valamiféle fegyelmező eszközt, nálunk kutyát még soha senki nem ütött meg és nem is fog, nálunk kétféle büntetés van: amikor valami helytelenkedést csinálnak, akkor rájuk szólunk vagy egy erős torokköszörülő hangot hallatunk, amiről a kiskutya nagyon hamar leveszi, hogy az tiltást jelent – és ha nagyon rosszak, akkor persze megfogjuk a grabancukat és megemeljük őket, ahogy a kutyamamák teszik, de Sweetie-nél ezt teljesen mellőztük, mert már attól is stresszelni kezdett, ha csak finoman rászóltunk.
  Sweetie idegrendszere tökéletesen instabil volt, és ezt Krisztina már ott a tenyésztőnél látta. Én ragaszkodtam hozzá, hogy hozzuk el, amit rosszul tettem, ámbár kétségtelenül egy nagyon cuki kiskutyát ismertem meg benne, és a szívemben mindig a kutyám marad.
  De végül felhívtuk a tenyésztőjét és elmeséltük neki, hogy mi az ábra. A nagyon kedves hölgy pánikszerű gyorsasággal iderohant és visszavásárolta az eredeti árán. Aztán ugyanilyen villámgyorsan letiltott mindkettőnket Facebookon, nyilván hogy ki ne derüljön, hogy miért vette vissza. Mégis kiderült, voltak kismadarak, akik elcsipogták. Nem azért kellett olyan sürgősen visszavenni Sweetie-t, mert mi bántalmazók vagyunk, hanem mert már megvolt rá a pénzes külföldi vevő, aki huszonnégy órán belül el is vitte, ha jól emlékszem.
  Csak azt remélem, hogy jó helyre került. Minket nem méltattak arra, hogy elmondják.

Amir volt a következő kutyánk. Ausztrál juhászkutya, nem éppen hipoallergén fajta, de Krisztina úgy határozott, hogy megkockáztatja, mert az őrült nők összeesküvése miatt uszkárra esélyünk se volt, és akkor még reméltük, hogy kiképezhetünk egy vakvezetőt. Az ausztrál juhász is alkalmas erre a munkára, dolgoznak itt-ott vakvezetőként – csak Amir nem alkalmas. A vakvezető kutyának két fő tulajdonsággal kell rendelkeznie: nagyon magas szinten kell tűrnie a stresszt, és nagyon okosnak kell lennie. Sweetie az első követelménynek nem felel meg, Amir a másodiknak. Hát szóval ő nem olyan nagyon okos, hogy finoman mondjam. (Nem beszélek róluk múlt időben, hiszen nem haltak meg, vagyis hát tudni nem tudhatom, de még fiatal, egészséges kutyák.) Sajnos amikor elkezdett vedleni, ez olyan szinten aktiválta Krisztina allergiáját, hogy ő már kórházba került, mire Amirért eljött a tenyésztője, nem is hozzánk, hanem Krisztina egyik barátnőjéhez, akit megkértünk, hogy vegye egy időre magához Amirt. Ez a tenyésztő, ámbár ő is egy nagyon kedves hölgy volt, egyáltalán nem sietett visszavenni a kiskutyát, bár a vételárát visszaadta, azt teljes egészében gyógyszerre költöttük.
  Szegény kicsi Amir nem tehet róla, hogy őneki ilyen a bundája, ahogy arról sem, hogy ilyen az eszecskéje. Házikedvencnek tökéletes, és remélem, hogy nagyon szeretik valahol. Minket nem méltattak arra, hogy elmondják.

Ahogy Krisztina valamennyire kilábalt az egyik sor betegségből, előjött a másik garnitúra, ami a kutyafüggőséggel áll összefüggésben. (Frankón úgy tessék elképzelni, hogy három-négy-öt betegség láncreakció-szerűen lép működésbe.) Úgyhogy nekiálltunk keresni kiskutyát. Már nem vakvezetőnek, csak kutyának. Nem láttunk esélyt arra, hogy találunk olyan kölyket, aki alkalmas lehet kiképzésre, úgyhogy csak egy kutyát szerettünk volna. Hipoallergén bundával, mert muszáj.
  És megtaláltuk azt a kiskutyát, aki miatt ez az egész kirobbant. Négyezer kilométerre innen, Szibériában, egy olyan tenyésztőnél, aki sose hallott arról, hogy Magyarországon a Krisztinának nem szabad kutyát adni, mert a nagy nemzeti uszkármentők saját hatalmúlag óhajtják eldönteni, hogy kinek lehet kutyája, mikor és milyen. De ez később volt.
  Nehéz volt elhinni, hogy egy neves tenyésztő első szóra odaad egy kutyát ingyen. Akkor is, ha annak a kutyának volt egy kis balesete, és bár orrba-szájba vizsgálták, nem találtak semmi rendellenességet, csak a tenyésztő nem tudja garantálni, hogy nem jön rajta ki később valami. Konkrétan ezt mondta. Úgyhogy egy vadidegen nőnek a puszta szavára átutaltunk ötszáz dollárt Szibériába. Mert a kutya ingyen volt, de a repülőjegye nem! (Most jut eszembe, valahol háromszázezer forintot írtam a repülőjegy árának, fenét volt annyi, a fele volt, a többi költséggel jött össze háromszázezer, de tökmindegy, az csak pénz.)
  Persze akkor már nem volt ennyi pénzünk, a gyógykezelések elvitték Sweetie és Amir árát (az teljes pontossággal ugyanaz a pénz: amikor Sweetie-t visszaadtuk, én bánatomban meg se számolva a pénzt egyszerűen belöktem a tárcámba, és ott volt a kétszázezer forint érintetlenül, amíg Amirért ki nem fizettem). Meg fölemésztették a tartalékainkat meg mindent. Ja, nem voltak tartalékaink, hát akkor azokat. Úgyhogy a repülőjegy árát egy barátomtól kaptam kölcsön. A kölcsönt még tavaly visszafizettem.
  Szeptember ötödikén elutaztunk Ferihegyre, ami ugye jókora summa benzinre, a sofőrt is egész napra kellett fizetni, hiszen egy tolókocsis és egy vak máshogy nem tud utazni, csak ha sofőrt fogad. És ott álltunk és vártuk, hogy átvert-e minket a hölgy vagy sem.
  Nem vert át. Hosszú várakozás után a tranzitban feltűnt egy úr egy szállítóboxszal, és benne Gorka. Egy álomszép, hófehér óriás uszkár. Láttam már életemben egypár szép kutyát, de ilyen gyönyörűt még soha. Azaz de. Őt magát pár héttel később, amikor már a mi ízlésünk szerint volt nyírva, és egypár kilót is magára szedett, mert eléggé le volt soványodva.

Gorkából már nem akartunk vakvezetőt faragni. Csak kutyát. Hát voltak ezzel is gondok. Sikerült utánajárni, hogy mi is volt az az ok, ami miatt a tenyésztője ennyire meg akart tőle szabadulni (azt kezdettől tudtuk, hogy szabadulni akar, de hát egy kutyavásárlás mindig szerencsejáték, mindig csak utólag derül ki, hogy mit, helyesebben kit vettünk). Hogy abban az esésben megsérült volna a kiskutya, azt nemigen hiszem, mert fizikailag egészséges, mint a makk. Akkorákat ugrik, mint egy kenguru. Ha jókedve volt, körberohanta a fél kertet, és a bokrok, faágak fölött egyszerűen átrepült – és ehhez annyit kellett tennem, hogy elindultam az udvaron és mondtam neki, hogy Gorka, gyere, kiskutya, gyere, futás! és ő már rohant is. Ha pedig Zsófi felfújt neki egy lufit, hát azzal valami óriási játszást tudott csapni. Igaz, hogy többnyire nagyon rövid ideig, mert a lufi persze kidurrant. (Ennek a játéknak állítottam egy kis emléket az Angari folytatása, a Mira lapjain.)
  Szóval fizikailag makkegészséges. Szellemileg – szerintem alkalmas lehetett volna akár vakvezetőnek is, ilyen szinten nem értek hozzá, hogy meg tudjam ítélni, nem akartuk erre képezni, de az értelméből akár futhatta volna rá. A baj a lelkével volt. Sok-sok órát töltöttünk azzal, hogy kihozzuk abból a lelkiállapotból, amibe Oroszországban került. Cirkuszi kutyát akartak belőle képezni, és bántották. Hogy hogyan és mennyire, nem tudom, szerintem jobb is nekem így. Nem félt az embertől, nem félt más kutyáktól, nem félt konkrétan semmitől – magától az élettől félt. Szorongott. Ezt azért írom múlt időben, mert van okom reménykedni, hogy ebből valamennyire kisimogattuk, és az új családjánál remélhetőleg kap annyi szeretetet, hogy túljusson rajta. Ők olyanfajta szeretetet tudnak neki adni, amit mi nem: gyerekek szeretetét. Olyan kutyának, mint Gorka, ez létfontosságú.
  Gorkától nem Gorka miatt kellett megválnunk, hanem Szami miatt.

Mi mind fogyatékosok vagyunk. Valaha mi voltunk a híres-nevezetes család, amelyiknek öt tagja van, és az csupa tolókocsis: feleségem, a szülei, a bátyja meg én. 2002-ben meghalt az apósom, 2008-ban a sógorom, 2010-ben a feleségem. Hat évre rá feleségül kértem gyerekkori szerelmemet, aki szintén mozgássérült. Két és fél évvel később találkoztam Krisztinával, aki vak. A lánya értelmi sérült.
  Nekünk nem kell azt magyarázni, hogy miért változik meg totálisan egy fogyatékos ember élete, ha olyan segédeszközt kap, amilyenre szüksége van. Én az autóbalesetem után tizenhét évet ágyban, négy fal között töltöttem, tizenöt és harmincegy éves korom között egyetlen percet sem voltam máshol, csak ugyanabban a szobában feküdtem az ágyban. Amikor feleségem kocsiját elkezdtem használni, kinyílt előttem a világ. Ennek tizenhat éve, de nekem máig élmény, hogy amikor akarok, beülök a kocsiba, és átmegyek a másik szobába. (Illetve hát ülni nem tudok, de mindegy.) Nálunk az elképzelhetetlen, hogy egy fogyatékos megkaphat egy segédeszközt, és akkor azt mondjuk, hogy de mégse.
  A vakvezető kutya egy baromi fontos segédeszköz.
  Igen, természetesen ettől még kutya. Amikor a vakvezető funkciót kikapcsolják rajta, akkor ő ugyanolyan kutya, mint az összes többi, rohangászik, ugrál, megkergeti a macskákat és megeszi a macskaszart a kertben, ugyanúgy borul a gazdi nyakába és nyal össze mindenkit. Mindent ugyanúgy csinál. De amikor átkapcsolják vakvezető üzemmódba, teljesen megváltozik minden. Láttam. A vakvezető kutya kapcsológombja a vezetőhám, és úgy kell vakvezető üzemmódba kapcsolni, hogy azt ráteszik. Semmiség az egész, egy nagy karika, amibe belebújtatjuk a fejét, van rajta egy szíj, amit összecsatolunk a hóna alatt, és kész. Felül kijön belőle egy hámfogó, amit a gazdi megfog, a másik kezével a fehér botot, és mennek. Mert abban a pillanatban, ahogy a hám rákerül, a kutya átalakul egy igazi céltudatos, kötelességtudó, szuperprofi szakemberré. (Vagy legalábbis jól hangzik. Azért kajlaság marad benne bőven – de hát én még soha nem láttam gyakorlott, vagy egyáltalán vizsgázott vakvezető kutyát.)
  A vakvezető kutyákról rengeteg mítosz kering, amikről lehetne írni egy könyvet – például hogy ők mondják meg a gazdinak, merre kell menni, hát nem ők mondják meg, azt a gazdinak kell tudni, a kutya nem azt tudja, hogy melyik sarkon kell befordulni, hanem azt, hogy milyen útakadályok vannak közben, amiket a gazdi nem lát, ő meg igen. Én két vakvezető kutyával találkoztam életemben. Tizenkét éves koromban, kutyakiállításokon többször találkoztam Rithnovszky János bácsival, a magyarországi vakvezetőképzés megalapítójával, jártam is a lakásán, és a mi kutyánk, Barry óriási barátságot kötött az ő akkori kutyájával, Tritonkával. Két kiskölyök bernáthegyi. De akkor még nagyon fiatalkák voltak. Később Triton nagyszerű vakvezető lett. A második vakvezető pedig harmincöt évvel később Szami volt.

No persze Szami vizslabi. Anyja vizsla, apja labrador… de lehet, hogy fordítva. Amikor megjött az értesítés, hogy Krisztina kap egy vakvezetőt, akkor a sok gond között, amikkel szembe kellett néznünk, az is ott volt, hogy ez a kutya egyáltalán nem hipoallergén, igenis hullik a szőre, és amikor vedlik, hát az Krisztinának tortúra lesz. Csakhogy – vakvezető. Igazi, kiképzett. És a kutyaiskolák csupa labit képeznek, uszkárt egyáltalán nem. (A többi hipoallergén fajta nem is alkalmas vakvezetőnek, mert annak a gazdihoz képest elég magasnak is kell lennie, különben a gazdi nem érzi a kutya mozgását; a bichonok, spánielek egyszerűen túl kicsik. Van még néhány nagyobb termetű fajta is, de azoknak meg vagy a jellemük nem ilyenfajta, nem elég nyugodtak és stressztűrők, vagy megfizethetetlenül ritkák.)
  A legnagyobb problémánk pedig persze az volt, hogy mi legyen Gorkával.
  Hogy miért hoztuk haza, amikor már be volt adva a kérelem a vakvezetőre? Sweetie-t és Amirt is úgy hoztuk haza. A legtöbb vak évekig vár kutyára. Krisztina kutyafüggősége mellett az tökéletesen abszurd, hogy évekig ne legyen kutyája, mert talán egyszer majd kap egy kiképzettet. Tessék megtippelni, hány vak él az országban, abból hánynak kell kutya (sokuk egyáltalán nem kér kutyát, mert nem szereti a kutyákat vagy jól közlekedik egyedül vagy nem közlekedik egyáltalán stb.), hány kiképző tevékenykedik, azok évente hány kutyát tudnak átadni – ha jól tetszettek tippelni, akkor az jön ki, hogy évente mondjuk egytucat vakvezető kutya áll munkába.
  De még ha Krisztina nem is lenne kutyafüggő, csak szimplán szeretné a kutyákat, akkor is abszurd, hogy évekig annak rendeljük alá az életünket egy ilyen fontos dologban, hogy egyszer majd remélhetőleg kiutalnak neki egyet.
  És itt jön a másik szempont: Krisztina kutyatartási normái (persze az enyém se más). Két kutyát nem tarthatunk. Amikor Sweetie-t, Amirt, majd Gorkát hazahoztuk, tudtuk, hogy ha majd egyszer lesz vakvezető kutya, akkor meg kell válnunk a kutyánktól.

• Mert a kutya mindenből a legjobbat kapja, és ezt egy kutyánál tudjuk megfizetni.
• Mert Krisztina hipermagas fokú lelki kapcsolatot épít ki a kutyájával, és ez egy kutyával lehetséges.
• Mert a vakvezető kutya mindenhová elkíséri (vezeti) a gazdáját, következésképpen ha van a családban bárki, aki biztosan itthon marad, az a másik kutya. Hiszen aki az egyik kezével a hámfogót fogja, a másikkal a fehér botot, az mivel fogná a másik kutya pórázát? (Ezért járnak a vakok hátizsákkal, ha kutyájuk van. Mert kézitáskához, szatyorhoz nincs harmadik kezük.) A vakvezető nem is tud dolgozni, ha a társa örökké eltereli a figyelmét. Meg hát ő bemehet a vakkal mindenhová, a közönséges kutya meg nem. Nyilván nem tetszik azt gondolni, hogy majd kiköti a kórház elé, és ott üldögéljen a kutya órák hosszat az utcán, miközben a társa bemehet. Vagy hogy itthon fog sírni órák hosszat, hogy a gazdi már megint a másik kutyát vitte magával, és őt itthon hagyta. Ő nem érti, hogy a társa vakvezető, ő meg nem. Ő csak annyit ért a világból, amennyit egy kutya megérthet!

Csak hát nem gondoltuk, hogy az ilyen hamar lesz.

Akinek uszkárja van, annak kutyakozmetikusra is szüksége van. A miénk Balassa Timi volt, az Írisz Kutyakozmetika tulajdonosa. Nagyon kedves volt, barátságos, eljött kocsival Krisztináért és Gorkáért (Sweetie idejében még mi szerveztünk sofőrt), elvitte őket, megnyírta a kiskutyát, visszahozta őket. Nem is nyírta csúnyán, nem is nyírta drágán. Minden jó volt.
  Csakhogy szerette volna megkapni Gorkát. Még akkor, amikor Szami érkezését be sem harangozták. A válasz az volt, hogy nem. Akkor még nem erőltette, de amikor kiderült Szami, Timi bevadult. Vadul mocskolni kezdett minket a Szegedi kutyások Facebook-csoportban, őrületes hazugságokat kezdett rólunk terjeszteni, ezekről később. Mivel kínunkban már nem találtunk más megoldást, mint fölrakni szegény kiskutyát a Jófogásra, Timi ellenhirdetést tett közzé, tőlem lopott fényképpel. Ezt persze levetettem a Jófogással, csak közben minket szorított az idő, és megint közbelépett a betegség. Csak éppen az enyém. Nálam két éve diagnosztizáltak szívelégtelenséget, ami most azt mondta, hogy állj, itt baj lesz, úgyhogy én meg végül azt mondtam, hogy akkor adjuk oda Gorkát annak az egy szem hölgynek, akik kegyeskedett jóindulatból ingyen elfogadni. Ajándékba. A pénz már végképp nem érdekelt. Legfeljebb nem eszünk. Hogy ő a Timi egyik barátnője vagy sem? Mit tudom én, úgyse tudom ellenőrizni. Hogy csakugyan Olaszországba került-e a kiskutya, s ha igen, ott maradt-e tartósan – hogyan járjak utána? Ő legalább küldött később is még pár képet, azt hiszem, kétszer. Eltettem. Ennyi maradt a kiskutyából, akit mind közül a legjobban szerettem.

Szami természetesen kiképzett vakvezető kutya volt, amikor Krisztina december 13-án átvette, de még nem volt igazi vakvezető kutya. Ahhoz le is kell vizsgázni. Gazdi és kutya együtt, párosan vizsgázik, ez a szabály. Ehhez pedig fel kell készülni. Az általában több hónap, akár fél év.
  Két hónapig járták az utcákat, azaz jártuk, mert mentem velük én is, karikába fagytam, de nem hagyhattam ki a látványt, sem azt, hogy Krisztina megy az utcán – remekül tájékozódik egy szál fehér bottal, de Szamival még annál is nagyszerűbben –, sem azt, hogy Szami csalhatatlan biztonsággal kerüli ki az akadályokat, talál rá a helyes útra, és hát azért végeredményben ő egy háziállat!
  Közben a kapcsolatunk és Krisztina egészsége egyaránt kritikus állapotba jutott. Amikor e sorokat írom, még mindig nem tudom, hogy a kettő közül bármelyiket sikerül-e legalább többé-kevésbé helyrehozni. Ha a kapcsolatunkat nem, akkor valószínűleg az egészségét sem (persze igazán felgyógyulni ennyi és ilyen súlyos betegségből már nem lehet, de aránylag elfogadható állapotba talán még kerülhet). Ha az egészségén nem sikerül javítani, akkor nekem hamarosan már nem lesz kivel helyreállítanom a kapcsolatomat.
  Mindenesetre végül hazaköltöztek. Február végén és március közepén két tragédia még súlyosbította a helyzetet, de akkor Szami már nem volt vele. Lehetetlen volt, hogy levizsgázzanak. Ahhoz nap mint nap órákat kell sétálnia, és Krisztina már felkelni is alig tudott. Csakhogy ha nem vizsgáznak le, akkor Szami nem maradhat vele. Szami a Baráthegyi Kutyaiskola törvényes tulajdona, és az iskola nem házikedvencnek adta, hanem vakvezetőnek. Ha nem vizsgázik le, akkor az iskola elbukja Szami kiképzésének teljes költségét. Körülbelül hárommillió forintot. (Nem a kutyakiképzőt fizetik meg ilyen jól, hanem Szami ez idő alatt természetesen jó étvággyal evett, pontosabban habzsolt, hiszen ő nem uszkár. Jó minőségű kutyatápot. Oltásokat kapott, méghozzá elég sokat és költségeset, mert így írja elő a törvény, a vakvezető kutyákra speciálisan. Orvosi vizsgálatokon esett át. És persze a kiképző a fizetéséért két vagy három kutyánál többel egyszerre nem dolgozhat, lehet, hogy alkalomadtán csak eggyel. És ez az egész tartott körülbelül egy évig, addig költöttek rá. Ha levizsgázik, megkapják az állami támogatást, ha nem, nem.)
  Szamit tehát visszaadtuk a kiképzőjének. Azóta egy másik vakkal él, és bizonyára lelkesen készülnek a vizsgára.

Volt egy remény, hogy ha Krisztinának mégiscsak lesz kiskutyája, akkor legalább a kutyafüggőség okozta károkat tudjuk enyhíteni. Ezért rövid keresgélés után megvett egy kis törpe uszit, mert most már nemcsak vakvezetőnek nem kell lenni, hanem kimondottan az volt a szempont, hogy olyan kiskutya, aki ellesz a lakásban, minimális sétával, ott a két felnőtt gyerek, ők is le tudják vinni. Hiú remény volt, az állapota drasztikusan romlani kezdett, hamarosan már játszani sem tudott vele. Szegény kiskutya is magányos volt, és a kutyafüggőségén sem segített, hisz kézbe fogni sem tudta. Ezért kerestünk Csepkének új gazdit. Az utolsó pillanatban sikerült találni vevőt – éspedig pénzért, első ízben igaziból megvették egy kiskutyánkat, persze ugyanannyiért, amiért ő vette –, hamarosan kórházba került, és jó ideig ott is maradt.
  Csakhogy Csepke uszkár. És mint ilyen automatikusan idegrohamba taszította Balassa Timit.

Timi most már több mint egy hete ordít rólunk rágalmakat a Facebookon, mármint másodjára, mert ugye egyszer már Gorka miatt megtette. Hazugságai egy részéről annak a jobb sorsra érdemes kislánynak a kapcsán már beszámoltam, aki a róla írt cikkem után kibékült velem, majd pedig azt írta Timi posztjára a Szegedi kutyások csoportban, hogy levonta a konzekvenciát, ilyen alakokkal jobb, ha nem foglalkozik. Én ezt már akkor olvastam, ámbár Timit régesrég letiltottam, és én meg azt a konzekvenciát vontam le, hogy a kislány úgy hazudik, mint a vízfolyás, és még ő van megsértve, amiért butának tartom. Komolyan azt hitte, hogy nem tudom meg?
  Magukat a rágalmakat nem írom le, készültek képernyőfotók tavaly is, most is.

Kattintásra itt megjelennek.

• Igen, cserélgetjük a kutyáinkat. Erre két válasz van. Az egyik ez a cikk, amiben leírtam, hogy miért, a másik pedig az, hogy Timinek rohadtul semmi köze nincsen ahhoz, hogy Krisztinának, nekem vagy bárkinek a föld kerekén hány kutyája van, miből vette, mit csinál vele.
• Igen, Gorkát ingyen kaptuk, és erre volt háromszázezer forint költségünk. De ha a többiekre is mindent összeszámolok, akkor közelíti az egymilliót, természetesen levonva azt, amit a tenyésztők visszafizettek. Mert nálunk minőségi kutyatartás folyik. Mármost én leszarom, hogy mennyit költöttünk a kutyáinkra, ahogy azt is, hogy mennyit költöttünk vécépapírra. Annyi, amennyi. Ha éjt nappá téve ezen tépelődök, attól se lesz kevesebb. Mindazonáltal engem Timi pénzügyei nem érdekelnek, hát ugyanezt várom el részéről is.
• Janics Attila nevezze mocsoknak azt, aki másokat ismeretlenül mocsoknak nevez.
• Lehet, hogy az útiköltség egyre több, mert leszarom, hogy mennyi, és se megjegyezni nem vagyok köteles, se Timinek vagy Simon Ivettnek elszámolással nem tartozom.
• Gorka nemlétező oltási könyvét eltettem emlékbe, mármint beszkennelve. Hogy hogyan jutott föl a repülőre, ahhoz meg változatlanul semmi közük. A pilótának van.
• A néhány hét alatt vakvezető még ahhoz képest is ritka nagy baromság, hogy a Timi írta.
• Gúnyolódni nyugodtan, de baszki, egy barna uszkár szőre tényleg nem olyan, mint egy fehéré. Ezt egy kutyakozmetikus ne tudná? Hát mind a kettőt ő kozmetikázta! Ott volt a kezében, és nem tudja?
• Persze hogy le sem írja, miért kellett a vakvezető kutyának mennie, mivelhogy fogalma sincs.
• Igen, a kilenchetes kis uszkárból tényleg kisajtoltunk pénzt. Pont annyit, amennyiért megvettük. Közben természetesen evett, oltást kapott…
• A felsorolt kutyák előtt, mivel a listát Sweetie-vel kezdi, nem is ismertük egymást.
• Lesoványodva mitőlünk állatvédők legfeljebb a Timi jó édes anyukáját szabadították ki, nem kutyát. Timinek küldtem felszólítást az Írisz Kutyakozmetika Facebook-oldalán, hogy most már bizonyítson. Halljuk az állatvédők nevét, dátumot, a kiszabadított kutya nevét, bármit. Timi egyfolytában arról ugat, hogy neki bizonyítékai vannak. Dossziéja van. Lássuk! Jelentsen föl és bizonyítson! De most már baromi gyorsan, mert rágalmazásért két évet adnak!
• Hajdúné Mellik Eszter mutassa meg az adományokat, amiket kutyákra kaptunk. Vagy bármire az elmúlt egy évben. Mutasson bárkit, aki nekem adományt küldött. Vagy Krisztinának. De ha előáll egy ember, hogy Nagy József vagyok, Kis Béla vagyok, küldtem nekik százezret, kétszázezret, akkor bizonyítsa is be!
• Mágori Krisztina rengeteg kérdését talán inkább nekem tette volna föl, választ kapott volna. Csak hát ő nem válaszokat akar, hanem embereket tönkretenni. A télen ő volt az, aki fölvetette, hogy írni kellene a Baráthegyinek és megtorpedózni a Krisztinának kiutalt kutyát, amire én azt mondtam, hogy acsarogni lehet, de egy vaktól elvenni a vakvezető kutyát olyan szintű aljasság, amire már végképp nem találok szavakat. Nem tudom, végül megkereste-e valaki az iskolát, csak hát ott az ilyen „állatvédőket” már utálják, mint a szart. Mindenhol, ahol valóságos szakemberek szakszerűen foglalkoznak állatokkal. Állatokkal, nem acsargással.
• Igen, én is remélem, hogy valaki végre följelent csalásért, és akkor végre az a valaki kénytelen lesz előállni egy épkézláb állítással, hogy én mit csaltam. Sajnos ezt követően az illető csinos kis kutyakozmetikáját a család lesz kénytelen tovább üzemeltetni, mert a börtönből nem lehet.

Rátérve Timi egyik legfrissebb rágalmazására, hogy mi már keressük az új kutyát, miközben Krisztina most jött ki a kórházból, és persze ez távolról sem jelent olyasmit, hogy meggyógyult volna, kilométeres lista van a betegségeiről, egyikből se kezelték ki: hát persze, biztos éppen azzal foglalkozunk, hogy kutyát keressünk. Csakis.
  Mindazonáltal ha majd egyszer ezzel fogunk foglalkozni, akkor ezzel fogunk foglalkozni. És ha veszünk egy kutyát, akkor veszünk. Ha elefántot veszünk, akkor azt. És ha eladjuk, akkor eladjuk. Eddig is csak akkor tettük, ha kikerülhetetlen okunk volt rá, de ha ezentúl másképpen fogunk cselekedni, akkor másképpen. A kutya törvényesen birtokolható, adható-vehető vagyontárgy. Nem én mondom, a törvény mondja. Ha nem így lenne, nekik se lehetne kutyájuk soha, még ha tenyésztették is a kutyáikat, akkor se, mert azok szüleit akkor is meg kellett venniük.
  Az pedig, hogy Balassa Timinek, Simon Ivettnek, Mágori Krisztinának, Hajdúné Mellik Eszternek, Kozák Krisztinának és az összes többi fröcsögve fortyogó boszorkánynak mi tetszik és mi nem tetszik, engem kibaszottul nem érdekel. Majd ha megsértem a törvényt, akkor jöjjön a rendőr és tartóztasson le, jöjjön a bíró és ítéljen el. Nekem egy tucat irigy mániákus picsa nem rendőröm és nem bíróm.

Várom Balassa Timi állítólagos bizonyítékait az állítólagos gonosztetteimre. Tudja a címemet, küldje el postán. Legyen benne egy aláírt nyilatkozat az állatvédőktől, ami tartalmazza, hogy ők kicsodák (nevük, címük), és mikor, mely kutyákat, milyen körülmények között szabadítottak ki a házamból (nevemmel, címemmel), milyen állapotban voltak azok a kutyák, hová vitték őket (neve, címe azoknak, akik befogadták őket), hol lehet őket most megtalálni és az állításokat ellenőrizni.
  A személyes adataimmal való további visszaéléseket megtiltom.
  A Krisztina személyes adataival való további visszaéléseket is megtiltom.
  Minden általam készített fényképpel a további visszaéléseket szintén megtiltom.
  Aki a továbbiakban mocskolódást tesz közzé Krisztináról, rólam vagy bárki másról a családomból, azt belevonom a perbe.
  Ha Balassa Timi nem áll elő a bizonyítékaival, akkor beperelem, és vele együtt Kiss Tamást, Bartucz Mónikát és Kónya Annamáriát, a Szegedi kutyások csoport moderátorait, akik ennek a rágalomhadjáratnak előbb november–december, majd március–április folyamán, mindennemű retorzió nélkül teret engedtek. Meg még akit jónak látok.
  Mindenkinek van félnivalója, aki negatívan nyilatkozott rólunk ebben az ügyben. Lehet, hogy nem ítélik el, de járhat majd bíróságra.
  2019. április nyolcadika van, hétfő, reggel negyed kilenc. Harminc napot adok.

»»»»»»