Bloglottó
Ez az oldal a blog sorsolásos változata. Öt véletlenszerűen kiválasztott cikkünk jelenik meg minden alkalommal. Ha az oldal alján levő lapozót használja az olvasó, mindig újabb öt cikket sorsolunk ki.
Törvények
Bakker. Elkezdtem olvasni egy törvény szövegét, kell egy projekthez. És folyékonyan. Tisztán értem. Írnak törvényeket Magyarországon is, elméletileg az én anyanyelvemen, de azokat nem értem. Szerintem nincs épeszű földlakó, aki megérti őket. Ezt meg simán, néha egy-egy félmondatot többször újra kell olvasni, meg hát vannak szavak, amiket még nem tanultam, de kiderülnek a szövegösszefüggésből.
Na, ki a hülye?!
Viccelnek!
– Baj van, elvtársak. Az emberek viccelnek.
Az elvtársak értetlenül néztek egymásra. Szigorú arcot vágtak, ami könnyű volt, mert világéletükben szigorú arcot vágtak, éjjel-nappal.
– Hogy érti ezt, Vang elvtárs?
– Ahogy mondom. Szójátékokat gyártanak és örülnek nekik.
– Úgy érti… a párt nevével, a mi nevünkkel, vagy éppen… – Csen elvtársnak elhalkult a hangja – csak nem… Mao elvtárs nevével?
– Nem, nem effélék. Mondok egy példát. A fiatal házasoknak datolyát és mogyorót adnak ajándékba. Tudják, miért?
Csiang elvtárs megigazította a szemüvegét és rendkívül szigorúan nézett Vang elvtársra.
– Nem tudjuk, elvtárs. Miért?
– Mert úgy szól a jókívánság, hogy
zǎoshēng gùizǐ, vagyis hamarosan szülessen drága fiatok. Mármost a datolya szintén
zǎo. Másik írásjegy, de azonos ejtés. A mogyoró pedig
huāshēng…
Az elvtársak döbbenten néztek egymásra. Időbe telt, amíg felfogták a felfoghatatlant, hogy egyforma hangzású szavak is léteznek.
– De hiszen – mondta Jü elvtárs, aki még hatvanéves sem volt, így neki vágott leggyorsabban az esze – a kínai nyelvben rengeteg az egyforma hangzású szó.
– Én nem értem – mondta Huang elvtárs, aki negyven évig volt párttitkár a vasbetongyárban. – Mit számít, ha a szavak egyformák, ha úgyis mást jelentenek?
– Éppen ez a lényeg, elvtárs. A más jelentésű, azonos hangzású szavak humoros hatást keltenek.
– Mi az a humor? – kérdezte Huang elvtárs olyan arccal, mintha legalább ötven éve lenne párttitkár a vasbetongyárban.
– Mulatságos hatás – felelte Hsziao elvtárs, aki évtizedekkel azelőtt egy ideig cirkuszban is volt párttitkár. – Az emberek nevetnek tőle.
– Olyasmi – szólalt meg Liu elvtárs –, mintha a magyarok két Fiat gépkocsit ajándékoznának az ifjú házasoknak, és egy legyet tennének alájuk, ami azt jelentené: „legyen fiatok”.
Huang elvtárs lassan, tompa recsegéssel megvakarta a homlokát.
– Elrendelt humort Mao elvtárs?
– Nem – mondta Vang elvtárs őszintén.
– Akkor be kell tiltani!
És betiltották.
Van érthetetlenebb
Nem a Ninda a legérthetetlenebb regény a világon, ez most már bizonyos. A Ninda ugyanis egy tökéletesen idegen világban játszódik, aminek én tudatában vagyok, és magyarázatokkal szolgálok, megvilágítom az ismeretlen fogalmakat, ha szükséges. John Grisham Egy amerikai Pármában című regénye viszont egy olyan világban játszódik, ami a megcélzott olvasóközönségnek egyáltalán nem idegen, náluk az ötévesek is tudják, mi az az amerikai foci, én meg a magyart sem ismerem. Ők tudják, mi a jelentősége annak, hogy valaki negyven yardot fut vagy ötvenet, én elmegyek sétálni és pár kilométert zavartalanul megteszek. Ők tudják, mi a touchdown, én nem értettem, hogy mi az az esemény, amikor E. T. beöltözik szellemnek és kimegy az utcára. Ezért ők értik a könyvet, én meg nem.
Mindazonáltal a regény tartalma a következő. Amerikai focistának már minden csapatnál kitelt a becsülete az Államokban, ezért elszegődik Pármába. Nem tud olaszul, nem tud semmit az olaszokról, huszonvalahány éves és semmit se tud a rohanós játékán kívüli világról. Pármában megismerkedik a borokkal, sajtokkal, az olasz konyhával, amit Grisham A manipulátorban ennél sokkal érzékletesebben írt le, találkozik egy lánnyal, aztán még eggyel, akivel össze is költözik, de legelsősorban is játssza a rohanós játékát és semmi más nem érdekli. És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy az a játék amerikai foci vagy kínai sakk, a regény címe az is lehetne, hogy Néhány unalmas hét egy szakbarbár életéből.
Korona
Ha megváltozott a baloldal viszonyulása a nemzeti jelképekhez, akkor az a baloldal nem baloldal többé. Az a rengeteg baromság, amit ezek a gőzös agyú idióták összehordtak, jól mutatja, hogy miről szól a magyar „politika”: jelképek jelképes jelképein vitatkoznak, miközben az emberek halomra pusztulnak körülöttük, és nagyjából magasról folyékonyan a koronára. Óhajtok szélsőségesnek számítani, ha ez kell ahhoz, hogy a koronát egy tárgynak tekintsem, középkori műkincsnek, azok közül is a kevésbé értékesek közül valónak, mert művészeti értéke csekély, a benne foglalt nemesfém és drágakövek meg manapság nem tétel.
1. Gaudival vitatkozzon a rohadalom rosseb, méltóságomon aluli a szintjére leereszkedni, úgyhogy ha őneki a korona él, akkor a kádban a kis játékhajóján is igazi emberek utaznak.
2. Schiffer sújtsa megvetéssel a jó édes anyucikáját, aki nem tanította meg, hogy hátulgombolósok nem játszanak együtt a felnőttekkel. Holnapután remélhetőleg találkozom egy hatévessel, akiről tudom, hogy sokkal több esze van.
3. Pálffyt tájékoztatom, hogy a dolgok nem azok, amikké kinevezzük őket, hanem azok, amik. A korona azért több, mint akárminek a jelképe, mert azzá nevezték ki. Ha egy gyümölcsöt zabáló, négylábú állatot kinevezek annak jelképévé, hogy az országot hatalmas és bölcs király kormányozza, és a királyság a béke és jólét áldásaiban részesül, attól az még mindig egy gyümölcsöt zabáló, négylábú állat lesz, de baszki, tényleg van olyan ország, ahol ez mindmáig egy fennálló jelkép. És kit érdekel ez annak az országnak a határain tíz centivel túl?
4. Úgyszintén Pálffyt értesítem, hogy a mindenkori politikai elitnek majd akkor lesz joga a korona használatára, ha előbb engedélyt kér és kap a tulajdonostól. Mint országos jelentőségű műalkotásnak természetesen a magyar nép a tulajdonosa, és nem emlékszem rá, hogy a nép ilyen engedélyt adott volna. Arra sem emlékszem, hogy ilyen kérés elhangzott volna. Volt valamilyen közkinevezett főmitugrász, aki önkényesen bement a múzeumba, elhozta onnan hajóval és bevitte a parlamentbe, amihez egyrészt nem volt joga, másrészt tökmindegy, hol van, attól még ugyanúgy nem az övé. Ha a saját házába vitte volna, akkor esetleg vitatkozhatnánk róla, hogy már elbirtokolta-e, de az én házamba vitte, az országéba.
5. Ha viszont a politikai elit, melynek létezésében egyrészt kételkedem, másrészt ha ez az elit, akkor meneküljön, ki merre lát, szóval ha a politikai elit azt állítja, hogy joga van használni a koronát, ám tegye. De akkor mutassa meg, hogy tudja használni! Eddig még senki ma élő embert nem láttam használni a koronát, a derekát is letörnék az ilyennek, a korona ott ül békiben az üveg alatt és nem nyúl hozzá senki. Mellveregetés az van, ilyen izébigyó emberke királyok jönnek és verik a mejjüket, hogy ők meg ám vannak koronázva, biiiizony, meg fasiszta rádiót neveznek el róla, meg már minden kis politikai análdugasz csak úgy tud kihangoskodni a zűrzavarból, ha minden mondatában azt üvölti, hogy őneki a szentkorona személyesen csókolta meg a homlokát, és ettől csak ő lehet a miccócfalvi polgármester, biiiiizony. De ehhez nem kell korona! Ami zöldséget összehordanak a koronáról, ahhoz tökmindegy, hogy a parlamentben van, a múzeumban vagy Amerikában, vagy akár már be is olvasztották volna, az is mindegy lenne.
6. Ifjabb Bertényinek üzenem, hogy Stonehenge-et pedig nem is kelták építették, pedig mindenki asziszi, és a Yap-szigeteken kőpénz volt forgalomban, az igazi nagy ezresbankó egy akkora malomkő volt, hogy a fél kertet elfoglalta, bele lehetett ülni a közepén a lyukba és élvezni a gazdagságot, istók zicsi. No, ennyit a történelemóráról. Isten hozta 2013-ban, álljon föl és menjen tovább.
A középkor csúcspontja
1982 olyan év a számítástechnikai középkor történetében, mint a huszadik századéban 1945 vagy a magyar történelemben 1848. Persze a számítástechnikai történészek nem az esztendőről írnak, hanem a gépekről.
Rengeteg számítógép jelent meg 1982-ben. Sok közülük zsebszámológép méretű, mint a Sharp PC–1500-as; neki is megjelentek testvérei, és a Casio meg a Tandy Radio Shack is jelentkezett újakkal. Más gépek formára a mai PC-kre emlékeztettek, de ezek nem igazán tartoztak a középkorba. És nagyon sok volt a tévére köthető otthoni gép, mint a VIC–20 és a ZX–81.
Az egyik, ami kiemelkedik a szürke tömegből, az Atari 800XL, ami nálunk sajnos nem terjedt el, pedig nagy siker volt.
Hatvannégy kilobyte memória – egy évvel korábban még óriási mennyiségnek számított, abban az évben már csak soknak. Ötféle szöveges és tizenhatféle grafikus képernyőmódot tudott, a legnagyobb felbontása 320-szor 192 képpont. A színek száma pedig elképesztő: 256. Tizenhat szín, mindegyik tizenhatféle fényességi fokozatban. Négyszólamú hanggenerátor. Nagyszerű gép lehetett.
De csak a dobogó harmadik foka jut neki az 1982-es év terméséből. Ebben az évben született a középkor két legsikeresebb gépe: a Commodore 64 és a Sinclair ZX Spectrum.
Minden idők második legsikeresebb házi számítógépe egyszersmind minden idők legszebb számítógépe, szerény véleményem szerint. Jó nagy képet mutatok róla ezért is, meg mert a tömérdek tarkabarka felirat kétségkívül igényt tart az olvasó figyelmére. 
(A képen nem látszik jól, de az Y és U betűk alatt a szögletes [] zárójelek vannak, az F és G alatt pedig a kapcsosak {}. Ismeri a © jelet és a PC-n is ismert ~, |, \ jeleket is. És persze itt már van felkiáltójel.)
A Spectrum a színekről kapta nevét, amikből tizenötöt tudott, pontosabban csak nyolcat, de mindet két árnyalatban, a fekete kivételével. A C64-es tizenhat különböző színt ismert. Íme a két paletta:
C64
A középkor és a számítástechnika-történelem legsikeresebb gépéről, az eredeti C64-esről nem mutatok fényképet, mert az első sorozat pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a VIC–20-as. Ugyanaz a ház, ugyanazok a billentyűk, rajtuk a feliratok is pontosan ugyanazok. Csak a gép nevét jelző embléma volt más. Később kicsit barnább házat kapott, aztán másféle, alig különböző színváltozatok is készültek. 
1987-ben megjelent a jobbra látható Commodore 64C, de ez csak a hivatalos neve volt, a felhasználók körében a C64–II név terjedt el. Teljesen ugyanazt tudta, amit az eredeti, csak a ruhája volt más. Az utolsó C64-reinkarnáció 2005-ben jelent meg, és egyáltalán nem hasonlított számítógépre. Egy joystick volt, amibe beleépítették a C64-es elektronikáját és harminc játékot. Az ember rádugta a tévére és játszhatott.
A Spectrumnak is megvoltak a változatai. Eleve kétféle jelent meg belőle, 16 és 48 kilobyte memóriával – a C64-esnek persze 64 volt, ahogy a neve is mondja –, aztán 1984-ben elkészült a Spectrum+, másféle billentyűzettel, a következő évben a Spectrum 128, majd a +2 és a +3, de ezeket már az Amstrad gyártotta, amely 1986-ban megvette a Sinclairtől a számítógépgyártó részleget, márkanevestül, mindenestül. És akárcsak a ZX–81-nek, a Spectrumnak is rengeteg klónja volt, főleg Kelet-Európában és Dél-Amerikában tucatjával készültek az eredetiekre alig hasonlító, de nagyjából ugyanazt tudó, másképpen elnevezett gépek. A budapesti Híradástechnika Szövetkezet is csinált egyet HT–3080C néven. A Commodore gépeknél ez nemigen fordult elő.
A C64-esből többet adtak el, mint bármiféle számítógépből a világon: harmincmilliót. Ez a szám persze főleg annak tulajdonítható, hogy a PC-ket nem egy cég gyártja, voltaképpen egy típusnak se tekinthetők, csak kompatibilisek egymással. Azt sajnos nem tudtam kideríteni, hány Spectrumot adtak is el végeredményben, bár kétségtelen, hogy a szám milliókra rúg.
Elsősorban a Spectrumnak köszönhető, hogy 1983-ban Clive Sinclair lovagi címet kapott. És ez olyan verseny volt, amiben másodiknak, sőt tizediknek is érdemes volt lenni.
A Spectrum követte a ZX–81 trükkös szokását, hogy mindent egyetlen gombbal lehessen elérni. Most már hat funkció is került egyetlen billentyűre; a számokon ezek látszanak is, a betűkön csak akkor, ha elmondom, hogy tudta a kis- és nagybetűket. Két váltója volt, a Caps Shift és a Symbol Shift; előbbivel a nagybetűket, utóbbival a gombon levő piros jeleket lehetett elérni. A kettőt egyszerre lenyomva E (extended) módba került a kurzor, s akkor jöttek a gép dobozán levő kulcsszavak, Symbol Shifttel vagy anélkül. És a betűkön A-tól U-ig el lehetett érni egy-egy felhasználó által definiálható karaktert, ami remek dolog volt játékprogramokban vagy akár ékezetes betűk számára.
A Spectrum egyik nagyszerű tulajdonsága remek BASIC nyelve, amit sokat dicsért a korabeli szaksajtó. A gép minden képessége nagyszerűen elérhető vele. A C64-es nyelve viszont roppant meglepő: a gép számos nagyszerű képessége tökéletesen kiaknázhatatlan a beépített BASIC segítségével.
A C64-es két grafikai üzemmódot tudott: a nagyfelbontású és a többszínű módot. Nagyfelbontású módban 320-szor 200, többszínűben ennek a fele, 160-szor 200 képpontunk volt. Ezek sajátos módon színezhetők. Nagyfelbontásban minden 8·8, többszínűben 4·8 képpontból álló négyzetben van két szín, amiket a többi ilyen négyzettől függetlenül határozhatunk meg, és többszínűben ezen felül van még két szín, amik az egész képernyőn egységesek. Így a bonyolultabb grafikák megrajzolásánál érdemes figyelni ezeknek a négyzeteknek a határaira, hogy a különböző színekkel megrajzolt részletek más-más négyzetekbe essenek. Karakteres üzemmódban is voltak különféle módok (többszínű, bővített háttérszín), és persze cserélhető a jelkészlet. És mindkét módban használhattunk nyolc sprite-ot.
A sprite-ok olyan alakzatok, amik a képernyő tartalmától függetlenül megrajzolhatók és mozgathatók. A C64-es 24·21 képpontos téglalapban tudta megrajzolni őket, darabonként három színben. A képernyőtől és egymástól függetlenül őket is többszínűbe vagy nagyfelbontásúba lehetett kapcsolni, egyik vagy mindkét irányban kétszeresre nagyítani, a képernyő bármelyik részén megjeleníteni, akár úgy is, hogy egy részük kilógjon a képernyőről – és a grafikus chip, a VIC–II saját maga figyelte, hogy a sprite-ok ütköznek-e egymással vagy a képernyő tartalmával.
A C64-esben egy nagyszerű chip, a SID gondoskodott a hanghatásokról. Egy komplett szintetizátort tartalmazott, három hangcsatornával, csatornánként állítható burkológörbével, modulátorral, szűrővel – a világon mindent tudott.
De BASIC-ből mindez hozzáférhetetlen volt. Még a képernyő háttérszínét se lehetett átállítani, csak POKE utasítással, ami arra szolgált, hogy a memória valamelyik címére közvetlenül írjon adatot. Ha az ember tudta, hogy a memória melyik címe mire szolgál, bármit elérhetett a C64-esen. A szakirodalom ezért memóriacímekkel és POKE utasításokkal teleírt programokkal volt tele.