Mint többször állítottam, nem gondolom, hogy az a szenzációs gyerekzene, amibe véletlenül belecsöppentem három évvel ezelőtt, Lettország sajátos különlegessége lenne. Csak én velük akadtam össze. Most megvan a bizonyíték rá. Despacito-feldolgozások között nézelődve akadtam rá az egyik dalra, és onnan rögtön megvolt a másik, hiszen ugyanazok alkották. Tavaly szeptemberben jelent meg az első és idén májusban a második. Az első címe Valahol a világban, a másodiké Jövőnk. Az első dallamát természetesen Luis Fonsi írta, a szövegét Roman Sztahniv, aki a második dalnak zenéjét is szerezte és szövegét írta. Előadja a Majbutnye (Майбутнє, Jövő) együttes, a lvivi régió drohobicsi rajonjába való gyerekek, név szerint Anasztaszija Jurcsak, Anna-Marija Ivanocsko, Anna és Marija Kubiv, Valentin Javorszkij, Veronika Macihin, Viktorija Jafur, Marta Mihac, Olja Herman, Olja Timisin és Osztap Sztaroszta.
  Valahol a világban, az ukránul úgy van, hogy desz po szvitu.

Előadják. No de hogyan? A Despacito eredetiben is szenzáció, mondom én, aki nem annyira rajongok a latin zenéért, de ezért a dalért totál odavagyok, már ismerek egy halom feldolgozást, ezt nem lehet elrontani, és itt egészen másképpen szikrázik, ezek a gyerekek a ridna Ukrajina szépségeit megörökítő szöveggel új magasságokba emelik. Minden tisztán érthető, pedig életemben egy mondatot nem hallottam ukránul, oroszul se tudok, a csehvel kudarcot vallottam, egyetlen szláv nyelven sem értek, csak nekik is megvan az a megjelenítő erejük, ami a szöveget átemeli a nyelvi korlátokon, megnéztem ugyan pár szót a szótárban, de nem ez kellett hozzá. Az simán lehetséges, hogy ha három évvel ezelőtt jelennek meg ezek a dalok és akkor találok rájuk, akkor most ukránul tanulnék ugyanolyan szenvedéllyel, mert kizártnak tartom, hogy félóra kattingatással ne találnék ugyanúgy egy halom fantasztikus zenészt, mint Lettországban, és alkalomadtán meg is fogom tenni és megismerkedek a zenéjükkel. Csak nyelvtanulás nem lesz belőle, mert én már hátralevő életemet a lettel akarom tölteni.

S még két Despacito-feldolgozás hozzá. Az elsőt jóval régebben ismerem, a másikat szintén mostanában találtam.

A kaliforniai Karolina Protsenko hegedűváltozata megint egy teljesen másik mű. Ez a legsikeresebb alkotása, százezrek, milliók látják a felvételeit, ezt hétmilliószor nézték meg kilenc hónap alatt, és én nem vagyok benne legalább százzal, mert a saját itthoni gyűjteményemben szoktam lejátszani.
  Elég logikus, hogy a lényegi témát, a szexet ő is totálisan kipárolta a dalból, akárcsak Sztahniv, hiszen csak kilencéves volt, nem lett volna hiteles. Más témát kellett választani, és ő talált is. Ez különbözteti meg a művészt az utánzótól: hogy ezt meg tudja csinálni.

És egy egészen másféle megint Ukrajnából, de magyarul. Pedagógusnapi köszöntő. Ez nem műalkotás, ez játék, poénkodás, nem is szánták másnak, nem is lett más. Csakhogy akkor is ott van benne az a bizonyos spiritusz, az a kicsi szikra, amiből „még lehet eső, lehet hó”, ahogy Tordai Gyuszi bácsi egészen más jelentésben mondta. Akkor is kileng a mutató, mert élet van a dalban, azaz nem is, nem a dalban, már megint nem a dalban van az élet, hanem akik megalkották.

Természetesen Keita szeme csillanásáért változatlanul mindent, de nem, nem a NANDO kislányok azok. Nem a lett gyerekek azok. A gyerekek azok. Az ő századukba léptünk, már ők alkotják meg azt, ami fontos. A világ gömbölyű és visszatér önmagába, nincsenek lett, ukrán, magyar, román gyerekek, csak gyerekek vannak. Tizennyolc éven alul mindenki gyerek – ha hagyják annak lenni. Tizennyolc éven felül úgyszintén. Tessék egy tizennyolc éven felüli gyerek úgyszólván találomra.

»»»»»»