Tartalom
Bloglottó
Ez az oldal a blog sorsolásos változata. Öt véletlenszerűen kiválasztott cikkünk jelenik meg minden alkalommal. Ha az oldal alján levő lapozót használja az olvasó, mindig újabb öt cikket sorsolunk ki.
Minden megváltozott
Gyakran kell úgy írnom cikket, hogy a lényegi tartalma nincs is benne, mert nem akarok meglepetéseket elrontani. Ez is ilyen eset. De megpróbálom mégis leírni a lényeget meglepetés elrontása nélkül.
A Hanka eredetileg egy adott probléma körül forog, amit jó Barčánk tárt elénk még tavaly tavasszal. Ez önmagában nem elég egy regényhez, akkor sem, ha – mint már jó eséllyel látható – kisregény lesz, több okból. Természetesen a problémák és konfliktusok mennyisége és a regény terjedelme között nincs egyenes arányosság, több problémához valamivel nagyobb terjedelem kell, de egyetlen problémát – ha az olyan – is ki lehet fejteni bármekkora terjedelemben. A műfaj azonban nem szereti, ha a szereplők életében túl kevés a probléma, mert elszürkülhetnek.
Szintúgy több oka van annak, hogy fölvettünk egy másik problémát, két lépcsőben. Az első – maga a probléma – már jóval ezelőtt fölmerült, egyszerűen azért, mert Eliška jellemét ez támasztotta alá, az embert a problémái és az azokra adott válaszai is meghatározzák. A kiinduló konfliktus két ponton okoz gondot az életében, két irányból hagyja megtámasztatlanul. Több megoldás közül kellett választani, de nem sokkal ezelőttig nem volt meg a bizonyosság, hogy mi lenne a helyes; végül saját életem viharai adták meg a megoldást.
E cikk címe arra utal, hogy mindennek hatására Eliška és a körülötte levők élete egészen más fordulatot vesz, mint amire az olvasó esetleg számít. Legalábbis remélem.
Muzeális fejek (Pirítós)
(Pircsitől)
Helló, srácok! Komolyan mondom, az embernek ami kis agya van, az is elrepül néha, amilyen emberek vannak. Máma is. Dzsalok nagy vidáman a neten, egyszer csak belefutok egy hírbe, a Népszabiból vette át a MEOSZ. Itt van ni, elhoztam, legyen mit adni a malacnak.
Akadozó akadálymentesítés
Van olyan múzeum, amely bejelentkezés nélkül kerekesszékkel nem látogatható
Jól kezdődik, mi? Figyuzzatok.
A középkorú Bittera Károly tizenegy évvel ezelőtt történt autóbalesete óta rokkantnyugdíjas. Kerekesszékkel közlekedik. A negyedik csigolyától lefelé megbénult férfi már azzal is csodálatot váltott ki orvosi körökben, hogy vállát és karját képes mozgatni.
Tárlatlátogatási szenvedélyének hódolt, amikor néhány hete, egy hétvégi napon felkereste az Iparművészeti Múzeumot. Viszonylag régen járt ott, legutóbb akkor, amikor másfél éve a mozgássérültek közlekedését elősegítendő, technikai újdonságokat is bemutató Design for Everybody című kiállítást rendezték meg az Üllői úti műemlék épületben. Erre az alkalomra rámpa is került a bejárat elé. A kerekesszékesek bejutását megkönnyítő feljáró a svéd nagykövetség anyagi támogatásával készült el.
Ezt kapd el, ne a náthát! Tök baró, mi? Csak egy kiállítás kellett, és máris ixipixi hipphopp ott volt a feljáró, elvégre van minálunk svéd nagykövetség, és ha netán fölmerül a káposztátokban, hogy ugyan honnan lesz feljáró az Operaháznál meg a Szépművészetinél meg a Citadellánál meg a Széchényi Könyvtárnál, máris megvan a válasz. Apafejeim! Tudjátok ti, hány nyugati követség van Budapesten?!
Ezúttal meglepve tapasztalta, hogy a feljáró már nem létezik.
Csingiling! NEM NYERT.
Jó félórás tanácstalankodása után, mialatt a múzeum biztonsági őrei csodálkozva nézegették a fura jövevényt,
Pofikáim, tényleg gőzöm sincs, miért nem dobtak rá madarászhálót és adták oda az ufológusoknak!
kiderült, hogy esztétikai okokból már rég elbontották a rámpát, maradványait az épület mögötti udvarra hurcolták.
Medve anyám! Esztétikai okokból! Iszonyúan vigyázzatok, hogy tök frankó gyönyörűek legyetek, ha odalátogattok, különben a maradványaitok az épület mögötti udvaron fognak kikötni, rozsda marja, nem ragyog, én Iparművészeti Múzeum vagyok!
Újabb félórás várakozás után az is kiderült, hogy a Hőgyes Endre utcai bejárattól sem juthat az épületbe. Onnan teherlift visz fel a kívánt szintre, mivel sem a biztonsági személyzetnek, sem a múzeum ügyeletes vezetőjének nem volt kulcsa a másodlagos bejárathoz.
Na és? Ha lett volna kulcsuk, a teherliften viszik föl? Ha a múzeumnak teher a vendég, akkor csukják be és nézegesse a tárgyakat az igazgató.
A hoppon maradt látogató azt a választ kapta az ügyeletestől, hogy hétvégén csak előzetes bejelentkezés után tudják biztosítani a kerekesszékesek bejutását,
Cupp-cupp a fülikédre! Hogyan sütötted ki? És ha abszolút hétköznap reked ott a bejáratnál, mert a feljáró ugye nemcsak a hétvégeket tölti maradványok formájában a hátsó udvaron, akkor kitalálod, hogy hétvégén és kedden délután negyed három és fél négy között kell előzetesen bejelentkezni?
amelyhez amúgy kísérő is szükségeltetik.
Cupp-cupp sztornó. Hülyék fülével nem smacizok. Meg tudod mondani, arany drága szamaram, mire kell a kísérő? Nélküle nem dzsal a teherlift? És ha visz a pofa kísérőt, akkor mit fox kérni, másfél kiló plutóniumot?
A múzeum igazgatóhelyettese, Vámoslovai Zsuzsanna szerint ideiglenes volt a másfél éve felállított rámpa engedélye, csupán a kiállítás időtartamára szólt, elbontása nem ízlésbeli kérdéssel, hanem az épület műemléki voltával függ össze.
Orvos látott már?
Arról nem tud, hogy a Műemlékvédelmi Hivatalnál egyáltalán kérvényezték-e a szerkezet további fennmaradását.
Na nehogy már a lekvár tegye el a nagymamát! Pont fordítva, a szerkezet lebontásához kellett volna engedély az Alkotmánybíróságtól.
A hétvégi rendszer, miszerint a kerekesszékesek előre jelzik látogatásukat,
Szóval ez egy rendszer. Kösz, eddig ez a része nem jött le. Miért nem tud erről senki?
az igazgatóhelyettes asszony szerint a csoportok látogatásához hasonlít,
Ettől rettentően boldogok vagyunk ám mi Pircsiek!
telefonon vagy a honlapunkon könnyedén fel lehet venni velünk a kapcsolatot – tette hozzá.
Futárt ne küldjön aranyozott hintóval, ó, Nagy Szent Múzeum, holnap fél négykor bealázatoskodnám magamat fönnön szentélyedbe, a lépcső tetején, ha méltóztatnál fogadni kegyeskedni a te szolgádat, tisztelettel Bittera Károly, földszint per bé? Most egy ideig hanyattegeret használok, az egerem úgy röhög, hogy hanyattvágta magát és nem lehet tologatni.
Hasonlóan érdekes szituációt szolgáltatott a városligeti
Mezőgazdasági Múzeum. Az épület tó felőli oldalánál korábban rámpa
segítette az épületbe való bejutást, amelyet egyaránt használtak
kerekes székesek és rakodómunkások.
Ó! Rakodómunkások! Hát nemcsak azoknak a hőzöngő tolókocsisoknak kell a rámpa?
Ám néhány hónappal ezelőtt ez a
szerkezet is eltűnt
Halál fura. És senkinek nem jutott eszébe, hogy fogják eztán rakodni a múzi holmiját?
egyes vélemények szerint a feljáró az új büfétulajdonost zavarta a kerthelyiség kialakításában.
Mindjárt visszahozom az államat az asztal alól. És ha engem meg a kerthelyiség zavar a leértékelésen vett T–34-esem kipróbálásában, akkor mit lépsz, apikám?
Fehér György, a múzeum igazgatója viszont azzal indokolta a rámpa eltávolítását, hogy az már megrongálódott, széttöredezett.
Aranyos cuki pofa vagy, ugye tudod? Ha megrongálódik, dobjuk ki. Ismertem múzeumokat, ahol a régi, töredezett holmikkal egészen más dolgot szoktak csinálni, de hát azok öreg vén múzeumok, nem ilyen vadiújak, mint a mezőgazdasági, az a Vajdahunyad-várban van, amit a múltkor húztak föl a World Trade Center helyett.
Hozzátette: épp a napokban látják el a bejáratot a mozgássérültek közlekedését könnyítő lépcsőlifttel, lehetővé téve az épület felének bejárhatóságát.
Hű! Karmoljátok? Az épület teljes egész komplett felét be lehet már járni! Igazgató bácsi, nagy vagy, rögtön hozzád megyek feleségül!
Bár Bittera Károly ottjártakor még nem volt kész a szerkezet,
Eljöttök velem húsz év múlva megnézni újra?
a múzeum őrei Üllői úti kollégáiknál annyival mindenesetre segítőkészebbnek mutatkoztak, hogy a két lépcső erejéig kocsistul felcipelték a mozgássérült férfit.
Csodááááás!
A tárlatlátogató körséta a szintén városligeti Közlekedési Múzeumban okozta a legkellemesebb meglepést. A három éve megépített rámpa legalább a földszinten kiállított anyagot hozzáférhetővé tette.
Sőt még csodáááásabb!
Bár a múzeum illetékesei előre figyelmeztették az odalátogató mozgássérültet, hogy a repüléstörténeti anyag bizonyos részei megközelíthetetlenek,
Persze, hát minek akar régi repülőket nézni, aki még járni se tud?
a lenti darabok átnézése után a dolgozók megragadták a motoros kocsival együtt százhetven kilót nyomó férfit,
Srácaim, mondjátok, csak én vagyok mikrosütő, vagy nektek is úgy tűnik, hogy nem kérdezték meg előtte?
s szó nélkül felvitték a következő szintre.
Még jó, hogy. Százötven kilót cígölni és még locsogni is?
Ludwig Mihályné, a Közlekedési Múzeum gazdasági vezetője szerint ahhoz, hogy az épületet teljesen akadálymentessé tehessék, hatvanötmillió forintra lenne szükség. Lépcsőliftet ugyan már sikerült beszerezniük, az első és a második szint közötti lift azonban akna hiányában még várat magára.
Teljesen igaza van. Hozni fogok neki egy aknát, ha legközelebb Irakban járok.
Hát köszi, hogy velem voltatok ma este. Nagy-nagy puszik Attilának meg a srácoknak, amiért megalapították ezt a lapot, és ígérem, hogy ezentúl veletek maradok. Legközelebb újra jelentkezem! Addig se felejtsétek el a ti jó öreg
(Igazán nagyra tartjuk Pircsit, de el kell mondanunk, hogy közismert felületessége megakadályozta abban, hogy beírja a www.imm.hu címet böngészőjébe. Ha megtette volna, akkor módja van kérdőre vonni az Iparművészeti Múzeumot azért is, hogy a honlapjukon keresztül egyáltalán nem lehet felvenni velük a kapcsolatot, csak olvasni lehet róluk, még egy emailcím sincsen a közérdekű információk alatt. A jegyárakat közli és elmondja, hogy többek között a mozgássérültek ingyen látogathatják a múzeumot. Arról azonban nem szól, hogy hétvégén csak előzetes bejelentés után. – A szerk.)
A kevesebbet tudó Palm
Elgondolkodtam egy kicsit. A Palm ugye nem tud annyit, mint a PC, ezért még mindig használunk PC-t is. De vegyük már számba, hogy miben és mennyivel tud kevesebbet. Ebből még kisülhet valami hasznos.
A szoftveres részével hamar végzünk: írni kell programokat, és már sincs gond. De azért kicsit részletezzük. A különböző formátumok kezelése okozza a legtöbb gondot. Jelenleg például nem lehet megnézni PNG képeket, sok weboldalnak szétesik a szerkezete, egyes videóformátumok nem működnek stb. Azt hiszem, el fog jönni egy kor, amikor a számítástechnikusok egyik fontos tevékenysége lesz mindenféle régi file-formátumhoz konvertereket írni és futtatni. Emlékszik még valaki az LBM, FLC és ChiWriter formátumokra? A gépek igen, rejtőznek még ilyen file-ok a régi archívumok mélyén, és némelyiket érti még valamelyik modern program, ismer hatszáz formátumot, ez is köztük van. Aztán a cég feladja a supportot vagy tönkremegy, és a program lassan elmerül a süllyesztőben.
S itt jön a bibi. Ha a Palmok vagy bármiféle új platform átveszi az uralmat, akkor a régi programok automatikusan feledésbe merülnek, csak az a kisebbség nem, amit portolnak. Nem biztos, hogy lesz például ACDSee a maga rengeteg avétos formátumával. Szoftveroldalról tehát nem az a kérdés, hogy mivel tud a Palm kevesebbet. A következő kérdések vannak:
Mikor várható, hogy hardverben a PDA-k fölzárkóznak? Amikor megteszik, leáldozik-e a PC-k csillaga? Ha igen: mennyi információ létezik ódon, félig feledésbe merült formátumokban? Mennyit érnek ezek? Melyiket érdemes megmenteni a megfelelő konverter megírásával?
Lássuk a hardvert. Kezdjük belül. A processzorok lassúbbak, de mivel a megmozgatandó adatmennyiségek is kisebbek, a TX jóval gyorsabban dolgozik, mint a 98 vagy az XP az én 2,8 GHz-es procimon. Márpedig ez az, ami számít, nem a puszta szám.
A memória kisebb (TX: 128 MB, PC: határ a csillagos ég, az enyém konkrétan fél giga), de az összehasonlításhoz ez kevés, mert a két gép máshogy használja. A PC-n a RAM csak operatív memória, ahogy a számítógépek őskora óta mindig. Palmon a memória egyúttal file-ok tömegének lakóhelye, ami háttértár nélkül is működteti a gépet. Így Palmon az operatív memória sokkal kisebb a fizikainál (nálam például e percben 77,1 MB, mert amit csak lehet, kártyán tartok). Ugyanakkor viszont a Palmnak nincs szüksége ekkora operatív tárra. A memóriában tárolt programfile onnan indul, ahol tárolom, nincs operatív terület és RAM-disk, amik között másolni kellene. Több megás programok vígan futnak akkor is, ha a szabad memória jóval kisebb, mint a program. Azt lehet mondani, hogy a PC-nek sose elég a memória, a Palmnak meg igen.
A háttértár az első, ahol a Palm vereséget szenved, méghozzá nagyot. Az én wincsim százszor akkora, mint a Palmban levő kártya, és sokkal gyorsabb is. A lemaradást persze enyhíti, hogy a wincsi kapacitásának jókora részét a programok használják föl, a Windows és a rajta futó alkalmazások hírből sem ismerik a helytakarékosságot – a Palm kártyáján viszont gyakorlatilag minden kilobyte-tal én gazdálkodhatom. De még így is nagyon nagy a különbség, a wincsin megengedhetem magamnak a helypazarlást, ritkán használt, nagyméretű dolgok szétdobálását, a kártyán nem.
Itt mindenképpen fejlődésre van szükség, ami történik is. A Palm nem lesz konkurense a PC-nek, amíg a kártyák kapacitása tíz giga fölé nem megy, az áruk pedig tízezer forint alá nem esik. Ami persze nem jelenti azt, hogy amikor ez bekövetkezik, akkor a Palm garantáltan a PC versenytársává válik.
Amikor viszont azzá lesz, akkor – vagy már előbb – meg kell jelenniük a PDA-ra (valószínűleg wifivel) csatlakozó DVD-lejátszóknak, hogy a lemezen tárolt rengeteg információ hozzáférhető maradjon. Floppyn gyakorlatilag nincs már adat, mindenki lemásolta lemezeit, amik valószínűleg nem is nagyon olvashatók már.
Az is lehet, hogy a PDA–wincsi interfészek fognak elterjedni. Már van ilyen, a slug, de kevesen ismerik, és nem közvetlenül a tenyérgépre csatlakozik, hanem egy közbeiktatott LAN-t igényel. El tudom képzelni, hogy LAN mindig lesz a PDA-k körül, mert logikusan következik az igényekből: ha egy családban több PDA van, azok még akarhatják ugyanazokat a wincsiket, tehát ugyanazokat az adatokat használni. (Munkahelyen a LAN adekvát.) De előbb-utóbb várható, hogy a PC-k kilépnek a játékból.
Térjünk vissza a Palm kisebb tudására. Képernyő. Itt még nem árt némi fejlődés, de a TX 320*480-as grafikája már a legtöbb célra jól használható. Természetesen 64k színben, amit a programok, a játékokat kivéve, egyáltalán nem használnak ki. Ez pedig baj. A hanghoz nem tudok hozzászólni, nekem csak mp3-hallgatásra kell, ahhoz jó. Nyomtató: bizony ideje lenne a közvetlen PDA-nyomasztó kapcsolatnak, egyelőre ez még nincs.
Ezek voltak az outputok. Az inputnál találjuk az első olyan tételt, ahol a Palm megoldása kétséget kizáróan jobb a PC-énél: a pozicionáló eszközt. A ceruzával egy pillanat alatt elérjük a képernyő bármelyik pontját, míg az egérrel hosszas manőverezgetésre van szükség (és végre nyugodtan tarthatunk sajtot a közelben). Ez persze csekélységnek tűnik, de másfél évtizeddel a GUI-k elterjedése után nem mondhatjuk, hogy közömbös volna, mivel mutogatunk a képernyőn.
Amit a Palm nyer a ceruzával, többszörösen elveszti a billentyűzetfronton. A myKbd a földtörténet legjobb onscreen billentyűzete, de nem versenyez az onplastic billentyűzetekkel. Jómagam valaha tizenháromezer „n”-t (kvázi byte-ot) szedtem óránként. Ezt Palmon képtelenség akár csak megközelíteni is, most például a tejpWriter tanúsága szerint 150 karakter/perc, azaz 9000 karakter/óra sebességgel írok. De ennek jókora része törlés és újraírás! Itt sokat ront az ember. És ha lenyomtam öt hibás karaktert, akkor ötször megnyomni a backspace-t persze hogy gyorsan megy…
Vannak persze külső billentyűzetek, de ezek sem alkalmasak se arra, hogy gyorsan írjunk, se arra, hogy sokat. Amíg olyan billentyűzetek nem jelennek meg, amik erre is jók, addig a tömeges szövegbevitel eszközei a PC-k maradnak. Tömeges szövegbevitelen persze nemcsak a folyamatos szövegírást kell érteni, hanem minden olyan tevékenységet, amihez sok billentyűt kell megnyomni. Például a programozást vagy bizonyos játékprogramok futtatását.
A jövő PDA-i olyan gépek lehetnek, amik teljes értékű számítógépek a zsebünkben, és mindenfélét össze lehet dugni velük – elsősorban rádióval persze. Ma is vannak bluetoothos billentyűzetek, headsetek; meg kell jelenniük a bluetoothos vagy wifis monitoroknak is, amikkel a kis palmok nagyképernyős gépekké változnak. Ma létezik egy felhasználói réteg, amely mindenhova notebookot hurcol magával. Ez várhatóan kétfelé válik majd: akiknek elég egy PDA kis képernyője és onscreen, esetleg összecsukható billentyűzet, illetve akik nagy képernyőt és/vagy komoly billentyűzetet igényelnek. Nekik jól jönnek majd az irodákban, tárgyalókban, várószobákban elhelyezett rádiós monitorok és billentyűzetek, netán nyomtatók, szkennerek, projektorok. Az adatokat és az alkalmazásokat pedig viszik magukkal a zsebükben.
A misszionárius
Becsönget és aziránt érdeklődik, volna-e fél percük beszélgetni Jézusról.
– Fél percünk? – kérdezik. – Talán fél órát akart mondani?
– Nem, kérem – feleli. – Harminc másodperc bőven elegendő.
– Hát kérem, lássuk.
– Köszönöm – mondja. – Tudják, Jézus volt az Úr fia. Leküldte a földre, hogy áldozza föl magát értünk. Így most meg vagyunk váltva. Tessék, ezekből mindent megtudhatnak. Olvasgassanak.
Ezzel átnyújt egy reklámszatyrot, hat-nyolc kötet van benne, több kilót nyom. És kalapot emel.
– Viszontlátásra.
– Várjon már – felelik. – Azt hiszi, ezzel megtéríthet bárkit?
– Nem tudom, kérem – feleli már elmenőben. – De az nem is érdekel.
– Hát akkor?
– Tudják, éppen Jehova tanúinak székháza és a buszmegálló között lakom. Naponta háromszor ennyit hoznak. Másképp nem tudok megszabadulni tőle.
S lecsoszog a lépcsőn.
Elmaradt interjú
Őszintén szólva eleinte még reméltem, hogy interjút készíthetek vele. Ha már úgyis itt vagyok a városban, gondoltam, megkeresem. Először a Janáček színházba mentem, azért is, mert ahogy beértem a belvárosba, egyből ott találtam magamat. Szép, modern épület, a hatvanas évek stílusa szerint; még nem is volt sok történelme ennek a színháznak, amikor ő a kapu előtt állt és arról ábrándozott, hogy egyszer itt léphet majd föl. De nem találtam odabent, csóválták a fejüket. Örömmel adnak tiszteletjegyet a művésznő barátjának, de hát ő maga – hogy is gondolhatom, hogy még fellép, az ő korában…
Úgyhogy kisétáltam a konzervatóriumba, pontosabban a tánckonzervatóriumba, mert van zenei is, nagyhírű intézmény, ugyanaz a Leoš Janáček alapította, de én nem oda mentem, hiszen én most akarom őt megkeresni. Amikor felvételizett, még ugyanott voltak a balettosok és a hegedűsök.
Kimentem Brno-Lesnába, ott van a tánciskola, óriási épület egy lakótelep közepén, rengeteg zöld között, el lehet tévedni. Az arra sétáló, szemlátomást balerinanövendék tiniknek már tanárnőt mondtam, elővigyázatosan, hátha a művésznőt nem értik, de nagy tisztelet ült ki az arcukra. Egykettőre meg is találták. Rögtön megismertem, pedig mindig csak hátulról láttam, ráadásul rajzon. A mozgásán, a tartásán ma is meglátszik a balett, ahogy az ő tanárnőjén is meglátszott. De azért fölötte is eljárt az idő. Akkor tizenhét volt, ma… legalább ötvenhárom, talán több, megkérdezni nem illik.
Örült nekem, bár meglepte, hogy valaki még emlékszik erre a régi történetre. Az egész környéken egyetlen kávézó volt, ott ültünk le, egy ultramodern, golfozóknak kitalált hely, ahol egyikünk sem érezte jól magát, de mindegy lett volna, ha elkészülhet az interjú.
De hát nem készülhetett el. Már beszélgettünk, amikor rájöttem, hogy hiszen nem is értjük egymás nyelvét. Én nem is vagyok Brnóban, ötszáz kilométerrel távolabb fekszem az ágyamban, hajnali hat óra van, a kávézó még ki se nyitott. S hiába volt Martina Fischerová éveken át a csehszlovák balett csillaga, ha egyszer ő regényalak, és nem adhat nekem interjút.
Mindezt ő is nagyon fájlalta. Így aztán nem mesélhetett az életéről, pedig érdekelt volna, hogy férjhez ment-e, lettek-e gyerekei, egyáltalán kialakult-e végül Igorral valami tartósabb kapcsolat, s hogyan alakult a karrierje; hogy vannak az unokatestvérei, második családja. Sajnálta, hogy nem tudja elmondani. Sok kérdést tettem volna föl, és örömmel válaszolt volna, ha tud. De hát nem tudott.
Én is szerettem volna neki mesélni, főként egy csehszlovák tévésorozatról, amit mostanában kezdtem írni, és ő annak idején, huszonéves korában láthatta is esténként a tévében. Nálunk nem mutatták be, de náluk igen, és érdekelt volna a véleménye – ha emlékszik még rá egyáltalán –; az ilyesmi sok erőt ad az íráshoz. De hát erre sem volt mód.
Búcsúzóul kezet szorítottunk és megállapodtunk, hogy benézek még hozzá, ha erre járok.