Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Bloglottó

Ez az oldal a blog sorsolásos változata. Öt véletlenszerűen kiválasztott cikkünk jelenik meg minden alkalommal. Ha az oldal alján levő lapozót használja az olvasó, mindig újabb öt cikket sorsolunk ki.

Apró dolgaink

Este kettévágtam a kenyeret a vacsihoz, és az egyik fél szeletet automatikusan megfordítottam; erről persze rögtön eszembe jutott, hogyan alakult ki ez az automatizmus. A kicsimnek úgy csináltam kenyeret, hogy kettévágtam és az egyiket megfordítottam, hogy a fél szeletek egyformán álljanak: a vágott szélük balra, a lapos szél, a kenyér alja őfelé. Mert így tudta jól megfogni őket. Ahogy elkezdtem mozogni, én lettem a segítője, a hét év és nyolc hónap legnagyobb részében ugráltam körülötte, csak ha beteg voltam, akkor nem. A betegségeket külön azért is utáltam, mert nem tudtam ugrálni körülötte, amit viszont imádtam csinálni. Persze ő is ugrált énkörülöttem, bonyolult rendszer volt, hogy milyen szituban melyikünk mit tud megcsinálni, persze mi mindig tudtuk, de elmagyarázni nehéz lenne.
  Voltak jó sztorijaink erről. Az ágya fejénél tartotta a kóláját egy kis palackban, és az utolsó hónapok előtt még egyedül elvette onnan és visszatette, ha nem is volt könnyű neki. Egyszer, sok évvel ezelőtt fölneszeltem hajnalban és félig a szemembe lógó fülekkel észleltem, hogy a kupakot próbálja visszacsavarni a palackra. Segítettem neki, és visszatettem a palackot a helyére. Ő pedig rám szólt, hogy hé, mert éppen lecsavarni szerette volna azt a kupakot, és már majdnem sikerült neki. Akkor fölébredtem, röhögtünk kicsit, megitattam és visszaaludtunk.
  Az tény, hogy amikor nagyon aludtam, nehezen lehetett segítőként hasznosítani. De egy idő után megtanulta a módját. Fölébresztett, én pedig jöttem segíteni, de közben aludtam, ezért kemény, egyenes parancsszavakat alkalmazott, „a kezemet hátra”, „a takarót föl”, ilyeneket. Megcsináltam és aludtam tovább, reggel pedig döbbenten hallgattam az elbeszélést arról, hogy miben segítettem neki az éjszaka. Én nem emlékeztem semmire.
  A képen anyai büszkeséggel nézi a 2007 karácsonyára kapott békás fogmosókészletet. Ő kapta régi barátunktól, de hamar megbeszéltük, hogy az enyém lesz, nekem addig nem volt rendes fogmosókészletem, igazából nem is tudom, hogy miért. Azóta is azt használom, csak a kefe másik. A béka itt ül a polcon. A képen van békás zokni és áttört fémbéka is, persze azok is megvannak.
  

»»»»»»

 

Adottságok

– Halló?
  – Jó napot kívánok, kérem, hogy kell használni a ZXCV–601-es készüléket?
  – Há nézze, odaáll eli, a kezit ráteszi a két foggattyura, lefele nyomi üket, oszt közbe megnyomi elü lenn a gombot.
  – De mivel nyomom elöl lent a gombot?
  – Há a faakával, mivel mással.
  – De én nő vagyok.
  – Aha, ja, oszt ha megnyomta a gombot, akkó…
  – Várjon már. De mivel nyomjam meg a gombot?
  – Moom, a faakával.
  – De nekem olyan nincsen!
  – Há a mindenkinek va.
  – A nőknek nincsen.
  – Ne má.
  – Ha mondom!

No, ilyen beszélgetések nem zajlanak le. Soha, sehol. De azt, hogy valaki nem lát, mert vak, a külvilágból fotonsugárzás útján érkező fényingerekre nincsen receptora, az elektromágneses spektrum négyszáz és hétszáz nanométer közötti hullámhosszú tartományát nem érzékeli, miszerint VAK, azt nem fogják föl. Harmadszori ismétlésre sem. Semmikor. Még nem hallottak ilyesmiről. Nem láttak gyerekkorukban képeskönyvet. Nem tudnak semmit a világról. Nincs is világ. Van egy iroda, és ott ülnek ők. Nem mennek haza onnan. Soha.

»»»»»»

 

Néha kérdeznek nehezeket is

Találkoztam gyerekekkel, akik mindenféle érdekeset kérdeztek tőlem. Például hogy hogy találom ki, amiket írok. Erre könnyű felelni, megmutatom a kisujjamat, innen. Nem tudom. Addig agyalok, amíg valami kijön, azt beleírom a könyvbe, és akkor ott van. De volt nehezebb is. Csak gyerekeknek írok-e?
  Hát ez nehéz kérdés. Mondjuk a szakkönyveim nyilván azokat érdeklik, akik az adott tárgy iránt érdeklődnek, akármilyen korúak; az ismeretterjesztő könyvek feltehetően inkább a gyerekeket, mert a felnőttek már nagyrészt tudják, ami bennük van; de a lényeg a regények.
  Kimondottan felnőttregényt nem írtam és nem is akarok, többek között azért, mert nem hiszek a létezésükben. Egész csomó irodalmi műfaj létezésében nem hiszek, főleg a lányregényekében, mert én nagyrészt azokat írok, látnám, ha létezne ilyen műfaj.
  Hogy mi van helyettük? Irodalom. Persze hogy műfajokra, sőt műfajcsoportokra oszlik, de ezeket tematikusan kell elkülöníteni, nem a megcélzott olvasókör kora, neme alapján. Éspedig onnan tudom, hogy gyerekkoromban rengeteg úgynevezett felnőttregényt olvastam, és akkor is, azóta is rengeteg úgynevezett lányregényt.
  Nézzünk egy-két példát. Létezik egyfajta amerikai déli irodalom, aminek legismertebb példánya a Ne bántsátok a feketerigót!, de tudom említeni az Eredendő bűnöket is Lisa Althertől, az nemrég volt a kezemben. Elég bonyolult, súlyos társadalmi problémákat feszeget. Ha azt tetszenek hinni, hogy ettől a gyerekeket nem érdekli, óriási tévedés. Vannak gyerekek, akiket nem érdekel, és ez minden könyvre és minden műfajra érvényes. Persze ha a tizenkilencedik századból tetszettek érkezni és sikítva tetszenek a gyerek kezéből kitépni Alther könyvét, mert rengeteget beszél a szexről, akkor már se szóltam, de akkor mit tetszenek keresni az én blogomon? A gyerekek abban a korban, amikor egy hatszáz oldalas könyvbe egyáltalán belevágnak, már nem fognak nyüszítve szaladni anyucihoz. („Kislányom, tizenhárom éves lettél, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk a szexről.” „Rendben, anya, mit akarsz tudni?”) A gyerekeket érdekli a világ, mert meglehetősen helyes ösztönnel fölmérik, hogy abban fognak élni, és érdeklik őket az élet dolgai. Akár az is, hogy a büszke szabad Egyesült Államokban hogy bántak a feketékkel még néhány évtizeddel ezelőtt is – az amerikai gyerekeket azért, mert amerikaiak, a nem amerikaiakat azért, mert nem azok. De persze egy bizonyos könyv egy bizonyos gyereket nem feltétlenül érdekel.
  A másik műfaj, amitől valaha kergették a gyerekeket, a horror. Én ugyan kutyába se veszem, de tény, hogy ők falják, és semmi bajuk se lesz tőle. Hogy miért nem veszem kutyába? Mert nem műfaj és nem irodalom. Mármint irodalom, de nem azért, mert ő horror, hanem mert anélkül is szólna valamiről. Hogy készül a horror? Vegyünk egy alaptörténetet: „Éjszaka volt. Egy nő belépett a szobába és leült az asztalhoz.” Most alakítsuk horrorrá. „Hátborzongató éjszaka volt. Egy hátborzongató nő belépett a hátborzongató szobába és leült a hátborzongató asztalhoz.” Kész a horror. Hát ez nulla, kérem. Egy hathetes kiskutya jobbat ír.
  Persze vannak regények, amiket a legtöbb gyerek hamar megun, mert olyan problémákat tárgyalnak, amik az ő szemszögükből elvontak és érdektelenek. Mondjuk Kafka vagy Čapek. De ez sem „felnőtteknek való”, csak nem érdekli őket. Mondjuk Čapek már sok éve engem sem igazán, Kafka meg aztán végképp nem, úgyhogy ezt meg tudom érteni.

Ami a lányregényt illeti, én egy pasi vagyok. És olvastam egy halom úgynevezett lányregényt – tetszettek. Ismerek több más pasit, illetve felnőtt nőket, akik szintén olvastak lányregényeket, és tetszettek nekik. Fiúktól konkrétan nem kérdeztem effélét, mármint magamat leszámítva, mert nagyon sok lányregényt még gyerekkoromban olvastam. Akkor mi az, hogy lányregény? Ja persze. „Az ifjúsági irodalom műfaja; a serdülőkorú lányok sajátos igényeihez igazodó regénytípus.” Hát itt már tartottunk. Azóta nem változott semmi, én ugyanígy látom, húsz éve is ugyanígy láttam, én már ilyen maradok, emberek, ez van.
  És az én lányregényeimet, mint untalan elmondom, mindenféle korú és nemű emberek olvassák, és általában tetszenek nekik.
  Akkor ez a válasz. Igen, csak gyerekeknek és csak felnőtteknek írok, konkrétan mindenkinek, aki elolvassa.

»»»»»»

 

Karminca-dal

Bimike és H. úr esetéből, amik alig pár nap időkülönbséggel követték egymást, hosszú távú következtetést vontam le.
  Macska leszek. Mindenki maga dönti el, hogy milyen reakciót kap tőlem: hanyatt vetem magam és dorombolok neki, vagy foggal-körömmel belemarok. Attól függően, hogy hogyan nyúl hozzám.
  Aki úgy teszi, hogy marást érdemel, azt megmarom. Érdeme szerint. Ha azt érdemli ki, hogy kiplakátoljam a blogban, akkor ki fogom plakátolni a blogban. Ha azt, hogy polgári pert indítsak ellene vagy büntető feljelentést tegyek, akkor azt fogom tenni. Ez a blogbejegyzés előzetes figyelmeztetésnek számít: mindenki legyen tudatában, hogy veszélyes játékba kezd, ha packázik velem. Ha mégis megteszi, magára vessen.
  Néhány játékszabályt közzétennék.
  – Kiérdemelt marásokról beszélek. Aki nem ad okot rá, hogy megmarjam, azt nem marom meg. Lehet, hogy nem dorombolok neki, mert arra sem adott okot, de nem bántom. Közönyös tekintettel elmegyek mellette és figyelem, nincs-e egér a közelben.
  – A maráshoz felhasznált eszközök mindig törvényesek lesznek, ellentétben a többi macska eszközeivel, akik szimplán csak karmolnak és harapnak. Valakit kiplakátolni az ember blogjában jogszerű magatartás, ha nem teszünk közzé személyes adatot. A fegyvertár: blog, bíróság, rendőrség, szükség szerint, és mindig megalapozottan.
  – Abban is eltérek a többi macskától, hogy előzőleg, ha csak egy mód van rá, megpróbálom rendezni a konfliktust, csak akkor támadok, ha nem lehetett. De akkor tényleg támadok!
  – Sem angol módra marhaszték, sem nyúlgerinc is módfelett, sem bocsánatkérés nem hat meg, ha olyan dolog történik, amit ennyivel nem lehet elrendezni.
  – Ha támadok, azt mindig igyekszem olyan eszközzel tenni, ami visszarettenti az elkövetőt attól, hogy később megint meg kelljen támadnom; a szemtanúkat hasonlóképpen. Ha kell, felpúposítom a hátamat, felborzolom a szőrömet és ráfújok. Ha kell, kártérítési pert indítok.

»»»»»»

 

Exkluzív interjú Björn úrral

A LAttilaD.org Politikai és Kutyaviadal Ügyosztálya az országban elsőként készített interjút Björn úrral.
  – Legyen szíves, mondja meg a teljes nevét.
  – Björn Allah bin Vejnemöjnen.
  – Honnan érkezett?
  – Az Egyiptópiai Délfinn Köztársaságból.
  – Mikor?
  – Két hete.
  – Járt Magyarországon korábban is?
  – Soha. Azt se tudtam, hol van.
  – Hol tanult meg ilyen jól magyarul?
  – Sehol. Az a tolmács, akire ön néz. Én vagyok Björn Allah bin Vejnemöjnen.
  – Elnézést.
  – Kérem, nem történt semmi.
  – Miért hagyta el a hazáját?
  – Nálunk nagyon nagy a szegénység, a mitleblusz és a gronga.
  – Bocsánat, két szót nem értettem.
  – Én kérek bocsánatot, de sajnos nem találtam perfekt egyiptópiai délfinn tolmácsot az önök hazájában.
  – Ami most már az ön hazája is.
  – Hogyne, természetesen.
  – Otthon mivel foglalkozott?
  – Először munkanélküli voltam, aztán öt éve sikerült hargafa glombi kisvállalkozást nyitnom, de ez másnap csődbe ment és azóta nincs munkám. Ezért jöttem el.
  – Hogyan választotta Magyarországot?
  – Nem én választottam. Elindultam az országúton és erre vezetett.
  – Mivel utazott?
  – Biciklivel.
  – Itt mihez kezdett?
  – Először menekülttáborban voltam tíz napig, aztán kiengedtek és csak csavarogtam az utcán. Pont úgy, mint otthon.
  – Milyennek találta Budapestet?
  – Nagyon hasonlít az én falumra, csak több a hergaszi muhung és kevesebb a warlabarla.
  – Mit csinált ezután?
  – Tegnap szóltak a munkaközvetítőben, hogy a bevándorlók elveszik a magyarok munkáját, és kérdeztem, hogy nekem is jut-e. Mondták, nem tudják, várjak. Úgyhogy vártam, és most szóltak, hogy jut.
  – Mit szólt hozzá?
  – Nagyon örültem, mert soha nem jutott alkalmam rendszeresen dolgozni, bár azt mondták, hogy az elődömnek se, úgyhogy nem magasak az elvárások.
  – Mik a tervei ezzel az állással?
  – Hát legfőképpen simsala bim hungu miszmasz kombivombi mondjuk egy évig, aztán szallabilla hekhek szung morgasz dzseref selgavelga. Ön szerint is jó terv?
  – Sajnos egyetlen szót sem értettem.
  – Ez tényleg probléma. Szereznem kell egy jobb tolmácsot.
  – Beszélt már a magyarral, akinek a munkáját megkapta?
  – Még nem, de az interjú után indulok Orbán Viktor úrhoz. Azt mondják, kedves ember.
  – Köszönjük az interjút, miniszterelnök úr.

»»»»»»

 

korábbi cikkek >>