Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Életjáradék

Megáll az épület előtt egy színarany limuzin, testőrök sorakoznak föl, végül kiszáll a Híresség. A testőrök sorfala között besétál az épületbe, be az egyik kicsi szobába, persze mindenki tisztelettel félrehúzódik az útjából. A szobában egy íróasztal mögött könyökvédős muki.
  – Maga kicsoda? – kérdezi, mert ezek nem tisztelnek senkit.
  – Szabó János – hangzik a válasz erősen affektált kiejtéssel, szinte raccsolva, bár nincs is benne r betű.
  – Törzsszáma?
  – 318 050 115 791.
  – Aha, látom. Sportolói járadék… két aranyérem, hetvenhárom évvel ezelőtt… az akkor annyi mint… a köztársasági elnöki fizetés tizenkétszerese… igen, meg is vagyunk. Itt tessék aláírni.
  A Híresség karba tett kézzel áll, az egyik testőr ír alá helyette, saját arany töltőtollával. Muki leszámol egy vaskos köteget a speciális, aranyozott, A Hálás Nemzettől feliratú, különlegesen magas címletű bankjegyekből. A Híresség sarkon fordul, egy testőr nyitja neki az ajtót, távoznak. A folyosón mindenki tisztelettel térdet hajt és a melléhez szorítja a kalapját.

»»»»»»

 



Hol vagy?


  
  – Elnézést, merre van a Blaha Lujza tér?
  – Hol lakik maga?
  – Párizsban, a rue Saint-Jacques negyvenötben, második emelet négy. A liftből kilépve jobbra kell fordulni, és vigyázni, mert a szomszédom egy nagy bukszust tart a gangon, cserépben.
  – Értem. Nos, akkor forduljon itt jobbra, aztán a második sarkon balra.

Ilyen érzésem van, amikor meg akarom nézni egy fél országnyival távolabb levő létesítmény pontos helyét a weboldalukon található térképen, és először is tudni akarná, hogy én hol vagyok. Miért? Aszerint változik, hogy ők hol vannak?

»»»»»»

 



Lerövidítünk

Szakértői tanácsot kaptam, hogyan tehetném a LAttilaD.orgot jobban használhatóvá, több javaslat is elhangzott, és most próbálom őket megfogadni. Lerövidítünk, mint Gruntorád doktor a lova farkát. Az oldalletöltések időtartamával kezdtem, éspedig úgy, hogy először is eltávolítottam a Vicky nem használt pluginjait. Mégpedig harminckét darabot. Máris egy kicsit szebb a tesztünk:

Előtte

Utána

»»»»»»

 



Kód

Tehát nézzük logikusan. Ahhoz, hogy megnézz egy tévésorozatot az RTL Most Plusz nevű izén, kell egy kód, amit a szolgáltatódtól kapsz. Ehhez kell egy kód, amivel be tudsz lépni a kódodért. Amikor ezt a kódot megadtad, akkor kapsz egy kódot SMS-ben, és átveheted a kódot, ami azonban nem jó, mert már fel lett használva, és másik kódot nem kapsz, deviszont nem tudsz belépni és nincsen kód. Ahhoz, hogy legyen kód, a kódolt kódoló kódot kell kódolni a kódoló kódot kódoló kód, kód a kód a kód a kód a kód.
  A mai gyerekek gyerekei elbűvölve fogják hallgatni, hogy a monitort valaha még tévének hívták, az ember megnyomta, várt fél percet és ment a műsor. Vagyis nem fogják hallgatni, mert ha öreg koromban elmondom a tévében, akkor azt ők csak akkor látják, ha elmennek a Főkódolóba, ahol kódoló kódot kódolnak a kódolójuknak, és akkor azzal hazakódolva bekódolnak a kódolt kódolóba a kódolóval, amit viszont nem fognak tudni megtenni, mert már kód a kódoló kódolt kóddal. Vagyishogy de, meg fogják tudni hallgatni, csak némi késedelemmel, letöltik az ncore-ról.

»»»»»»

 



Gondozott pázsit, gyerekjátékok

Sokfelé elvetődöm én a Mapsen, bejártam már a földgolyó mindenféle csücskét. Ebbe a városba is elnéztem már többször. A kép, amit hoztam, tipikus. Akárhol készülhetett volna a városban.
  Ápolt házacska, gondozott pázsit, a füvön kis csúszdák, gyerekházikók. Itt valaki gyereket nevel. Vajon milyen a világnézete? Mi a terve akkorra, amikor a gyerek elég nagy lesz, hogy már komoly választ vár a kérdéseire?
  Apa, miért van a kapunk előtt egy vasúti sín, ami nem vezet sehonnan sehová? Anya, miért áll rajta két vagon, amik soha nem mozdulnak? Apa, miért jön-megy folyton az a sok-sok szomorú ember?
  Ha a kamerát megfordítom, az olvasó ott találja magát a birkenaui rámpán. Ma múzeum. A közelben több épület, amik ma szintén a múzeum részei. Abból gondolom, hogy ez a ház magánház, hogy gyerekjátékok vannak az udvarán.
  A kép bal széle és a ház között középen, a láthatáron – a kertben levő azonosítatlan rendeltetésű szerkezet mögött – a birkenaui főkapu épülete van, amiről milliószámra készültek fotók hetvenegynéhány év alatt. Ma a Fasizmus áldozatai (Ofiar Faszyzmu) utca halad el előtte, és a Nemzet mártíriuma (Męczeństwa Narodów) utca vezet hozzá. Az egykori vasúti sínekből meghagytak egy szakaszt itt, a Piwnicznán, a rendes vasúti sínektől néhány méterre, párhuzamos vele, de nem csatlakozik hozzá; és egy másik szakaszt a birkenaui főkapu előtt és mögött, az sem csatlakozik sehová. A légifotón jól látszik, hogy a kettő között hol volt a sín.
  A két város ma is virágzó életet él. Oświęcimnek negyvenezer lakosa van, Brzezinkának kétezer. A világnak ma nagyjából a létezésükről sincsen fogalma, arról, hogy ez nem csupán két név a múlt iszonyatából, hanem két ma is eleven lengyel kisváros, ahol emberek élnek, az egykori monowitzi rémtáborok helyén virágzó, modern ipartelepek adnak megélhetést lengyel embereknek, az ápolt, tiszta belvárosban új kocsik szaladgálnak a szépen rendezett utcákon, és igen, családok nevelnek gyereket három méterre meg harmincra meg háromszázra meg háromezerre a birkenaui rámpától meg az ARBEIT MACHT FREI felirattól, nem tudom, mekkora elszánás és mekkora lokálpatriotizmus kell hozzá, de minden egyes ember, aki ott él, minden kutyáját sétáltató öregember, minden fagyizó gyerek azt bizonyítja, hogy a hitlerájnak még az sem sikerült, hogy a történelem legszörnyűbb emlékű városát elátkozott várossá tegyék.

»»»»»»

 

↞korábbi cikkek

A blog mérete: 1955 cikk, 9 207 013 betű, 1 852 117 szó