Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Nyílt levél dr. Gyurkó Szilviának

Kedves Szilvia!

Engedelmeddel tegezni foglak. Igen, a nő az Te vagy, és én nem vagyok annyival idősebb, viszont a huszonegyedik században élünk, ahol erre a régimódi illemre már nem sokat adnak, azonkívül pedig minket összeköt egy nagyon szoros családi kötelék.
  Ha Te nem vagy, talán soha nem veszítettem volna el a lányomat.

Rögtön az elején elmondom, hogy nem én vagyok az apja, de ez engem totálisan nem érdekel, és ha ebbe bárki beleköt nyílt levelem olvasói közül, ugyanazt az unott képet fogja kapni, amit Dayka Margit vágott, amikor arról kérdezték, hogy hát akkor most ő Dayka vagy Dajka: „Érdekes ez? Fontos ez?” A világon számtalan apa (és anya) él, akik nem a vér szerinti szülei a gyerekeiknek, de ettől még csodálatosan nevelik őket – és van számtalan apa (és anya) is, akik vér szerintiek, de szülőnek borzalmasak. Meg persze nem vér szerinti borzalmasak és vér szerinti csodálatosak is. Minden van. Szóval ha lehet, akkor ezt ugorjuk át.
  Azt is elmondom az elején, hogy ciszheteró pasi vagyok, a lányom pedig nőnemű, tehát neme alapján beletartozhatna szexuális érdeklődési körömbe. Tartozhatna, de nem tartozik bele, mert amikor a kérdéses esemény történt, tizenkét éves volt, vagyis egyértelműen gyerek. Valamint a lányom. A szeretet jogán az. Ezért az én értékrendemben az sem lenne elfogadható, hogy felnőtt korában közeledjek hozzá szexuálisan, mert akkor az meg vérfertőzés.

Igen, az édesanyja szakított velem. Nem kifogásolom. Semmi olyasmit nem tett, amihez ne lett volna joga: nem volt köteles velem élni, nem volt köteles hozzájárulni, hogy továbbra is kapcsolatban maradjak a lányával, semmilyen erkölcsi kötelezettsége nem volt, amit megsértett volna. Teljesen korrektül járt el.
  Azt az egy mozzanatot kivéve, hogy azért szakított velem, mert azt hitte, hogy én a gyerekhez akarok közeledni szexuálisan.
  Hogy miből, azt nem tudom. Nem éltünk még együtt, és két hete egyáltalán nem találkoztunk. Tehát nem volt még alkalmam se, hogy rányissak a gyerekre a fürdőszobában, vagy akármi hasonlót tegyek. Azt, hogy a valós indok ez volt, terjedelmes levelezésünk pszichiátriai elemzése mutatta ki évekkel később.
  Hallgattam, mert szeretem a lányomat és nem akarok kárt tenni a gyerekkorában. Hat éve fogalmam sincsen, hogy mi van vele. De már nem kell hallgatnom tovább: már nem gyerek, betöltötte a tizennyolcat. Írtam neki egy levelet. Amikor e sorokat írom, nem tudom, hogy fogok-e választ kapni. Hat év telt el. Talán nem is emlékszik már rám. És lehet, hogy gyűlöl, mert az édesanyja óva intette tőlem hat évvel ezelőtt, egy fogékony életkorban.

Talán nem kell hosszan elemeznem, miért tartalak felelősnek azért, ami történt. Közvetve, természetesen. Fogalmam sem lehet, hogy a lányom anyja olvasta-e bármelyik cikkedet, interjúdat, amik olyan szellemben festették le a magyar társadalmat, mint ahol minden sarokból pedofilok leselkednek a gyerekekre, ismerte-e a „ne posztolj a gyerekedről, mert valaki ötszáz kilométerrel arrébb játszani fog a fütyijével” kampányodat. Lehet, hogy valaki más olvasta ezeket, és telebeszélte a fejét.
  Ami a kampányodat illeti, én már annak idején is megkérdeztem a Hintalovon oldalán, hogy ennek mi értelme. Írtam cikket, amiben hangot adtam annak a meglátásomnak, hogy Te egy kellemes külsejű, vonzó fiatal nő vagy, ezt én a netről tudom, mert személyesen nem ismerjük egymást, de Rólad vannak fényképek a neten – tehát akadhat éppen valaki Csülöngérhompányoson, aki a Te fotódat nézegetve játszik a játszanivalójával. Attól, hogy Te már felnőttél, ez nem probléma?
  Soha nem kaptam választ.
  Feleségem – aki persze nem azonos a fentiekben említett édesanyával – szintén megkérdezte, hogy mégis hogyan kellett volna a három gyerekét fölnevelnie, mert ő nem tartotta őket bura alatt, nem ellenőrizte, mit raknak föl magukról a netre, és hát egyiket sem erőszakolták meg vagy rabolták el, épségben felnőttek.
  Nem kapott választ.
  Megkérdeztem, hogy konkrétan milyen kárt okoz a gyerek lelkivilágában, ha az ő fotóját egy pedofil nézegeti tőle száz kilométerre és játszik a játszanivalójával, amiről a gyerek soha nem szerez tudomást. Mert hiszen a pedofilnak jó eséllyel fogalma sincsen, hogy ő kicsoda, tehát a pedofil minden valószínűség szerint nem utazik el száz kilométert, hogy őt elrabolja. Már csak azért sem, mert ha kilép az utcára, százával jönnek szembe gyerekek, akiknek a fényképét bizonyára nem látta a Facebookon, de a gyerekrabláshoz az nem is kell. Én egyetlen pedofil indíttatású gyerekrablásról sem tudok, ami úgy indult volna, hogy a gyerek szülei posztoltak volna a gyerekről a neten. Pedig nekem ez a munkám. Van egy regényem, ami pedofilok ellen harcoló tinédzserekről szól.
  Nem kaptam választ.

Kedves Szilvia! Nagyon örültem, amikor másfél éve bejelentetted, hogy visszavonulsz, de annak nem, hogy csak egy évre. Az idén még nem jött szembe új írásod, kimondottan nem kerestem rájuk. Nem tudom, most mi van Veled, írod-e megint a cikkeidet, amikkel a szülőket a barátaik, tanáraik, szomszédaik ellen hergeled, mert biztosan mindegyik pedofil, és azon dolgozol, hogy megfossz nagyszülőket, nagybácsikat a távol élő rokon gyerekek digitális látványától, mert a képeket nem szabad ám elküldeni sehová, mert pedofilok kezébe fognak kerülni.
  Lehet, hogy nem. Lehet, hogy valami máson dolgozol, ami remélhetőleg kevésbé kártékony. De az az ellenséges, gyanakvással teli, gyűlölködő légkör, aminek a széthintésében Neked bőségesen megvolt a szereped, az itt maradt.

Ez a légkör okozta, hogy hat éve sejtelmem sem lehet, mi van a lányommal – s hogy még hány férfit, netán nőt fosztottál így meg a gyerekétől, közvetve persze, az Általad gerjesztett gyanakvás révén, megtippelni sem lehet.
  De kaptam helyette valami mást. Őt nem pótolja, de kaptam. Egy csapat, sőt több csapat nagyszerű gyereket, akiket szintén nem láthatok közelről, mert három-négy-öt országhatárral távolabb élnek, de nemhogy posztolnak róluk, hanem nagyszerű karriert futnak be a net, a tévé és a színpadi jelenlét segítségével: mert csodálatos szépen énekelnek. Ők nagyon nagy segítségemre vannak írói pályámon, már több regényt írtam az ő ihletésükre, én ugyanis gyerekekről írok regényeket. Posztolok, ha így jobban tetszik.
  Az ő országaikba ugyanis nem jutott el a gyerekek körüli légkört megfagyasztó, emberellenes, családellenes, gyerekellenes rettegéskampányod. Ők egyszerűen lefilmezik a tehetséges gyerekeket, és a felvételeket fölteszik a netre. Gyerekegyüttesek működnek, gyerekdalversenyeket rendeznek. S ha eszükbe jut is netán, hogy azokat pedofilok is láthatják, akkor vállat vonnak. Nem mindegy, hogy otthon a kis szobácskája magányában min élvezkedik?

Hadd kérjelek meg, hogy válaszul ne add elő a csodálatos mesét a gyerek digitális lábnyomáról meg hogy az internet nem felejt. Tudom kívülről az egész litániát. Olvastam elégszer. Ha nem tudsz mást válaszolni, akkor inkább, kérlek, maradj meg a korábbi hozzáállásnál, hogy Te egy Prominens Valaki vagy, aki nem is veszteget szót egy ilyen jelentéktelen alakra.
  Egyébként pedig nem tudsz olyat mondani, amitől visszakapnám a lányomat. Hat évre visszamenőleg. Tehát inkább tényleg hallgass.

Láng Attila D., ifjúsági regényíró

»»»»»»

 



Nem mese ez, gyermek

1.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mozgássérült kisfiú.
  Neki is megvoltak a tervei, álmai felnőtt korára, mint a többieknek. Azt nem tudta biztosan, hogy mi akar lenni – szakács vagy humorista –, de egyvalamit már biztosan tudott kisiskolás korában is: ha felnő, felesége és gyereke lesz. Ez nem is terv volt, hanem szilárd meggyőződés.
  Aztán autóbalesetet szenvedett, amiben súlyosan megsérült. Egy évig kórházról kórházra hurcolták, utoljára elkerült egy szanatóriumba. Az ajtótól legtávolabb volt az ágya, volt ideje szemügyre venni, aki bejött, mielőtt odaért hozzá.
  Első este belépett egy kislány. Kissé bicegve ment el az ágyak előtt, váltott néhány szót egy másik beteggel, s valamit árasztott magából, amitől a fiú rettegni kezdett, hogy a kislány aztán megfordul és kimegy. Ő nem tudott fölkelni, hogy utánamenjen.
  De a kislány nem ment ki. Egy perc múlva, amikorra a fiú már halálosan beleszeretett, odajött hozzá és leült a szomszéd ágyra. Bemutatkoztak. S a következő tíz napot sülve-főve együtt töltötték. A kislánynak térd alatt hiányzott a bal lába és az ujjak a bal kezéről, amióta hatéves korában a vonat alá esett. Helyette viszont rendkívüli lelkivilága volt.
  Tíz nap múlva hazament, és többé nem hallottak egymásról.

2.

A fiú is hazament, s a következő tizenhét évet ágyban fekve, négy fal között töltötte. Nyomdász lett belőle, és elkezdett ifjúsági regényeket írni. A hősei – csupa kislány, akik valamiben egytől egyig hasonlítottak arra a kislányra a szanatóriumból. Mindegyik másképpen.
  A gyerekkori szilárd meggyőződés egyik fele teljesült. Megtalálta a párját, akivel nyolc évig éltek együtt. Két évvel a felesége halála után az író beírta a szanatóriumbeli kislány nevét a Facebookba – nem először, de ekkor meg is találta. Volt róla egy csomó fénykép. Megváltozott, de ugyanolyan volt. Mindegyik képen takarásban volt a bal keze. És egy kislány állt mellette.
  Kedvesen fogadta az író megkeresését, újra összebarátkoztak. ️Már volt egy nagykamasz fia és egy nyolcéves kislánya, akit néhány hónappal később elvitt az íróhoz.
  Ekkor az író már húsz éve volt pályáján, amit a legérdekesebb lelkivilágú embereknek szentelt: a lányoknak, akik sokkal összetettebbek a fiúknál, és a serdülőkor előtt és alatt még bonyolultabbá válnak, mint kicsi korukban és majdan felnőttként. Már volt három tiszteletbeli gyereke, egy baráti családból, akiket azért fogadott azzá, mert rendkívüli lelkiviláguk volt. Tőlük tanulta meg, mit kell figyelni a gyerekek pillantásán.

3.

Most is az első találkozás határozott meg mindent, mint huszonhét évvel korábban az édesanyjával. A kislánynak vesébe látó jéghidegkék szeme volt, mindent felmérő, megértő, bölcs tekintete. De ebből persze már nem szerelem lett. „Ennek a kislánynak nem lehet hazudni, ez átlát az embereken” – gondolta az író, aki nem szokott hazudni, majd pedig azt: „Ha lenne egy lányom, ilyen lenne.”
  Soha attól a perctől fogva nem tudott a kislányra úgy gondolni, mint a gyerekkori szerelme lányára – csak mint a saját húsára és vérére. Néha találkoztak ezután, de nem szólt az érzéseiről egy szót sem, hiszen az asszonynak volt párja. Négy év telt el így.
  Aztán a pár szétment, az írónak pedig a segítségére sietett egy másik kislány, aki nem is tudott róla, hogy ezt teszi: akit négy és fél éven át két-három hetente látott és rajongva szeretett, de csak a barátjaként – a takarítónőjének a gyereke volt. Egy nap a két gyerek találkozott, s a közöttük kialakult szeretetteljes barátság láttán az író ezernyi kérdésre kapott választ kettejük lelkivilágával kapcsolatban, de az édesanyáéval kapcsolatban is.
  Végül elment az asszonyhoz és megkérte a kezét.

4.

Egy héten át, míg a válaszra várt, az írónak eszébe sem jutott, hogy ha az igen lesz, akkor ezentúl ő nevelheti a lányát, aki már kis híján tizenkét éves volt, és az író közel négy éve mindennap az ő tekintetét látta maga előtt. Egyszerűen elképzelni sem tudta, hogy a szerelme igent fog mondani. Egy kisregényen dolgozott, amit egy éve kezdett el és a lányának szánt, és várt.
  De a válasz az volt, hogy igen, és ezzel megváltozott minden.
  Együtt töltöttek egy hétvégét kettesben, a következő hármat pedig hármasban. Az író nem mondta meg nekik, hogy négy éve a sajátjaként szereti ezt a gyereket, úgy gondolta, erre lesz még idő. Kommunikált vele, hozzálátott átépíteni a köztük levő barátságot azzá a kapcsolattá, amiből az „anya pasija” állapot csakhamar átlényegülhet apa és lánya szeretetévé, ha a gyerek is úgy akarja.
  Jól haladtak – szavak nélkül is értették egymást.

5.

De az utolsó hétvégén már látszott, hogy baj van. A következő hétvégére az asszony kimentette magukat, az azutánin pedig, a kislány születésnapja előtti este szakítólevelet küldött.
  Az író rövidesen kórházba került a szívével. Az asszony soha nem adott magyarázatot a szakításra, ámbár sokat beszéltek még, és találkoztak is, de csak ürügyek hangzottak el, amikről egyértelmű volt, hogy nem a valóság.
  A gyerek nem állt szóba vele többé. Az édesanya a legritkább esetben, legfeljebb félmondatokban volt hajlandó említést tenni az írónak arról, hogy mi van a gyerekkel.
  Az író befejezte a kisregényt, és szerette volna elküldeni a lányának karácsonyra, de az édesanyja mereven elzárkózott, ismét indoklás nélkül. Így a regény, a csak digitális formában dolgozó író első nyomtatásban megjelent könyve csak fél évvel később jelent meg, és az édesanya engedélyével elküldte a lányának a könyv fényképét. Választ nem kapott.
  Nagyon ritkán láthatott egy-egy képet a Facebookon, többnyire az édesanyja tette föl, néha a gyerek, aki a szakítás után törölte az írót az ismerősei közül, így csak a profilképeit láthatta, amik többsége nem őt ábrázolta, hanem például a kiskutyáját. De abból a kevésből, amit láthatott belőle, az író megállapíthatta, hogy nem boldog.
  Háromnegyed évvel a szakítás után az író egykori takarítónője és annak férje minden ismerhető ok nélkül megtiltotta a gyereküknek, hogy szóba álljon az íróval. Nem maradt senkije.

6.

A szakítás utáni karácsonyon, kvázi az asszony egyenes utasítására, az író írt egy nagyon hosszú társkereső hirdetést, és közzétette. Nagy népszerűségre tett szert. De még több mint egy évbe telt, hogy a hirdetésre rátaláljon valaki, aki megfelelt annak a követelménynek, amit az író minden emberben a legfontosabbnak tartott: rendkívüli lelkivilága volt.
  Végre nem volt egyedül. Lett három gyereke is, igaz, hogy ők már rég felnőttek.
  Második feleségének volt egy barátja, egy nagybeteg pszichiáter, aki kiváló ember volt és kiváló szakember. Nem sokkal halála előtt elvállalta az író pszichoterápiáját, aminek során, látva, hogy ez alapvető jelentőségű, végigolvasta az író összes írásos kommunikációját az asszonnyal, aki ilyen mértékben hatott az életére. És a szakember módszereivel kielemezve, négy év elteltével kiderítette a szakítás okát.
  Az írónak többé nem maradt közös nevezője az asszonnyal, aki előbb íróvá tette, majd apává, végül testileg-lelkileg nagybeteggé. Már csak a lányával volt beszélnivalója – aki ekkor tizenhat éves volt. Az író azonban még a szakítás után eldöntötte, hogy tizennyolc éves koráig nem keresi meg a gyerekét. Mert a problémái felnőttproblémák, amikkel nem hajlandó elrontani a kislány gyerekkorát. Ugyanezért azt a másik kislányt, az egykori takarítónő gyerekét is csak akkor keresi meg, amikor az is betölti a tizennyolcat, vagyis három évvel később.

7.

A szakítás oka az volt, hogy az asszony – kideríthetetlen módon – arra a feltételezésre jutott, hogy az írót az motiválta a lánykérésre, hogy a gyerekhez közeledhessen szexuálisan.
  Miközben tisztában volt vele, hogy az író még első feleségével, tíz évvel a lánykérés előtt elkötelezte magát a pedofil bűncselekmények ellen, és a maga irodalmi eszközeivel ezt a harcot azóta is vívja.

8.

Az író kivárta, hogy leteljen a végeláthatatlan hat év, és valóságosan is megírhassa azt a levelet, amit a hat év minden egyes napján megírt gondolatban – megírhassa, elküldhesse, és várjon tovább, hogy kap-e a gyermekétől egy szót, egy mosolyt, vagy csak letiltja.
  Ha kell, élete végéig.

Megírta és elküldte.

»»»»»»

 



Pár ötlet kezdő íróknak

Író akarsz lenni? Jó író? Szuper. Adhatok pár tippet?

Helyesírás

Tessék? Hogy van ennél fontosabb is? Hát ja. Kétségtelenül. Egy nagy írót a nagyszerű gondolatai miatt csodálunk, a humora, a kiváló cselekményszervezés, a jellemrajzok, a tájleírások miatt stb. – nem pedig azért, mert jó a helyesírása. Igaz?
  Hát nem. Nem igaz. Azért tudjuk őket egyáltalán csodálni, mert a szövegeik jó helyesírással kerültek a kezünkbe. Az már mindegy, hogy az írónak saját magának jó a helyesírása, vagy pedig a kiadóban kijavították a szöveget, a lényeg az, hogy mire kézbe vettük a könyvet, addigra jó volt a helyesírás. (Megsúgom: nagyon sok írónak, irodalmi szakembernek, hírneves tudósnak van pocsék helyesírása, tessék ezt nekem elhinni, én voltam a nyomdász, aki kijavította a szövegeiket.)
  Nagyszerű gondolataid vannak? Frenetikus humorod? Kiváló cselekményszervező vagy, ragyogó jellemrajzokat és tájleírásokat tudsz alkotni? Szuper. Csíplak. Csak éppen ezt soha nem fogja megtudni senki, ha pocsék a helyesírásod. Akik elég intelligensek ahhoz, hogy megértsék a mondanivalódat, azok elég jó helyesírók is ahhoz, hogy ez halálba idegesítse őket, és pár oldal után félredobják a könyvedet. Nem jutnak el a szuperjó gondolataidhoz.
  Van egy minimum. Lehetsz fejben csúcsszuper mesterszakács, akinek szenzációs ötletei vannak tortáktól a salátákon át a sült malacokig mindenre – ha nem tudsz feltörni egy tojást vagy kikeverni egy tésztát, akkor nem hívnak senkinek. Lehetsz a színművészet koronázatlan királya, szunnyadhat benned a világ minden tehetsége – ha húszévesen, tök ismeretlenül besétálsz egy színigazgatóhoz vagy filmrendezőhöz, modortalanul és pimaszul beszélsz vele, ápolatlan és koszos vagy, akkor arra számíthatsz, hogy a lehető leggyorsabban igyekszik megszabadulni tőled. És soha senki nem fogja megtudni, hogy mekkora színészóriás vagy.
  A könyv ruhája a helyesírás és a külalak. Egy jó külsejű, szép helyesírású és tipográfiájú könyvet szívesebben fognak olvasni az emberek, egy összevissza tákolt vacakot meg nem. (Persze van kivétel, kettőt is tudok: Daniel Keyes Virágot Algernonnak és Metta V. Victor Egy komisz kölyök naplója című regényei pocsék helyesírással íródtak, de ennek megvan az értelme, mindkettő a főszereplő által írt szöveget tartalmaz, és mindkét főszereplőnél megvan az alapos ok, hogy miért ne legyen jó helyesíró: az első egy értelmi fogyatékos felnőtt, a másik egy „komisz kölyök”. Ezt az olvasó megérti és tudomásul veszi.)
  A helyesírást megtanulni sok idő és munka, de nem tudni még több idő és munka. Mert akkor fel kell kérned valakit, hogy javítsa ki a szövegedet, és dolgoznod kell azért a pénzért, amit neki fizetsz.
  Mit jelent egy író számára a helyesírást tudni? Legyél jobb helyesíró az olvasóidnál. Ha hibát csinálsz, észre fogják venni. Írsz egy nagyszerű cikket a tömpölvények micerándiumairól, egyszerűen szenzációs, meg is mutatod a legjobb barátodnak, akitől rajongó csodálatot vársz különösen a sanyorgahüpszlikről szóló részért, aztán ennyit ír vissza: „Te figyu már, hogy voltál képes a muszájt ellipszilonnal írni?!”
  A magyarban (akárcsak az összes többi nyelvben) a helyesírás nem annyi, hogy az összes szóról tudod, hogyan kell leírni, és nem keresgéled a kolbászt a szótárban, mint szegény Tutajos. Ennél sokkal többet kell tudni. A központozás legalább annyit számít, mint maguk a szavak. Mert ha két fövel írod a húslevest, azt még csak megértik (igenis csinálunk ilyet, valaki teli hájjal behél, alig éhhehő, efetleg felypít vagy haccsol, nekem Szihalom településről mindig az jut eszembe, hogy aki selypít és raccsol egyszerre, az úgy énekli a Himnuszt, hogy „halálhöhgész, szihalom”), de az írásjelek a beszédhez a kotta, azok mondják meg, hogy kérdés vagy állítás vagy mi. Érted? Érted. Érted?!
  Ismerd és használd az írásjeleket. Tudd, hogy hova kell vessző és hova nem, melyik mondat végére milyen írásjelet tegyél, hogy kell a párbeszédeket írni írásjelileg, ismerd a kettőspontot, a pontosvesszőt, a három pontot, a gondolatjelet, a zárójelet. Ne csak azt tudd, hogy hol vannak a billentyűzeten! Használd is őket! Rendeltetésszerűen! És a világért se zárd a mondataidat folyton felkiáltójelekkel! Ha minden mondat indulatos, akkor egyik sem indulatos! Az, hogy Budapest egy pontja kétszáz méter magasan van a tengerszint fölött, nem jelent kétszáz méter hegymászást, mert a környéken minden ilyen magasan van. És ha ezt a hasonlatot most nem értetted, akkor ne tervezz tartós irodalmi karriert.

Módszer

Legyen saját írási módszered. Én kigondolok néhány dolgot előre, aztán elkezdek írni, és valahogy majd csak lesz. Mások szinopszist írnak meg leírást a szereplőkről, helyszínekről, előkészítenek mindenfélét, úgy látnak neki. Az ilyen tanácsadó cikkek általában leteszik a garast valamilyen módszer mellett, mármint persze a szerző módszere mellett. Én nem teszek ilyet, nem tartom a saját módszeremet jobbnak a többinél, egyszerűen nekem ez vált be. Például amikor a Hankát írtam, ami egy tévésorozat forgatásán játszódik, akkor volt egy olyan tervem, hogy írok a sorozathoz forgatókönyvet. Egy darabig halogattam, aztán hagytam a csodába. Nem is volt rá semmi szükség. De ha te jobban szereted az aprólékos előkészítést, csináld úgy. Az a lényeg, hogy a saját módszereddel dolgozz.
  Mutatok egy listát: szereplők, helyszínek, események, tárgyak, speciális fogalmak. Ezek mindegyikéről (a többitől függetlenül) eldöntheted, hogy mennyire akarod őket külön nyilvántartani (úgy értem, egy olyan jegyzékben, ami nem lesz része magának a könyvnek). Ha valamiről csinálsz nyilvántartást, az lehet bármennyire részletes vagy felületes, tetszés szerint.
  Akkor érdemes listát írni valamiről, ha nehéz megjegyezni. Például az Angari számára én írtam egy kisszótárat a könyvbeli, általam kitalált nyelvhez, hogy ne írjak hülyeséget. Ha a könyv terjedelmes, sok helyszínt, szereplőt stb. tartalmaz, akkor mindenképpen jól jön legalább egy vázlatos felsorolás. A Ninda számára egy óriási, komplex programot írtam, ami rengetegféle nyilvántartást csinál. A Kissyhez is kellett volna, de könnyelmű voltam, nem gondoltam rá.
  A sci-fiben (is) rengetegszer vannak újfajta, a szerző által kigondolt fogalmak, kifejezések. Ebben a Ninda tippem szerint világrekorder. Legnagyobb részüket meg tudom jegyezni, de kell azért az a lista. Akkor is jó, ha csinálsz, ha sok szöveg van a könyvben olyan nyelven, amit nem értesz (akár te találtad ki, akár nem).
  Térjünk át más módszertani kérdésekre. Elmondom, mit csinálok, amikor elkezdek egy regényt. De nem azért, hogy te is így csináld. Majd eldöntöd, hogy neked mi a jó. Szóval én akkor tudok elkezdeni egy új regényt, ha megvan a főszereplőm. (Az összes főszereplőm kiskamasz lány.) Ahhoz, hogy meglegyen a főszereplőm, vagyis el tudjam képzelni, hogy milyen ember, nekem mindenféleképpen kell a neve. Amíg nincsen neki neve, addig nem tudok vele elkezdeni dolgozni. Ez nem jelenti azt, hogy akkor már rögtön igen, de onnantól kezdve van mód rá. Ahhoz viszont, hogy lehessen neve, kell az, hogy milyen nyelven beszél, vagyis milyen országban él. (Eddig volt már Franciaország, Svájc, Olaszország, Finnország, Csehszlovákia, Izland, Anglia, Kanada és persze Lettország, valamint egy-két meg nem nevezett, kitalált helyszín, illetve a távoli jövőbeli Galaxis.)
  Nekem az egyik nagy problémám, hogy csak sorrendben tudok írni, vagyis úgy, ahogy az olvasó majd olvasni fogja; először a Ninda esetében sikerült, hogy utólag beillesszek részleteket korábbra. Ez azt is okozza, hogy ha van egy eseményem, amit később majd meg akarok írni, de még nem jött el az ideje, akkor addig nem tudom megírni, amíg oda nem érek a szöveggel. Nem tudom előre megírni. (Most például, amikor ezt írom, az egyik ilyen Ninda esküvője. De addig még nyolc év van a történet szerint.) Ha elsajátítod a készséget, hogy a könyvbeli sorrendtől eltérő sorrendben írj meg részleteket, és aztán összeilleszd, akkor ügyesebb leszel nálam.

Szereplők

Bár módszereket nem tukmálok rád, egy javaslatom azért van. Tiszteld a szereplőidet. Ahogy a Hankában írtam, tekintsd őket embereknek, ne figuráknak vagy karaktereknek. Meghálálják.
  Ez nem jelenti azt, hogy nem érheti őket baj. Nekem herótom van a modern irodalomban tocsogó vértől és rengeteg haláltól, sosem bántom a szereplőimet, de ez én vagyok, te meg te vagy. Ha meg akarod ölni a főhősödet, felőlem nyugodtan. (Tökéletes gyilkosság, holttest nélkül – lásd Daniel Keyes: Az ötödik Sally.) Nem erről van szó: azzal, hogy tekintsd őket embereknek, nem azt mondtam, hogy nem eshet bántódásuk, hanem hogy tekintsd őket teljes egyéniségeknek. Legyenek meg mindazok a tulajdonságaik, amik egy embert emberré tesznek, legyenek igazi nők vagy férfiek, felnőttek vagy gyerekek, esetleg kutyák, delfinek vagy marslakók, amit akarsz, de teljesek. Ruházd fel őket tulajdonságokkal. Figyelj arra, hogy ezek illjenek össze, hacsak nem akarsz valami nagyon furát, abszurdat alkotni (azt is lehet persze). Ügyelj, hogy a tulajdonságaik mentén cselekedjenek. Egy megrögzött ékszertolvaj nem jön el a kisállat-kereskedésből anélkül, hogy elcsórna egy ékszerteknőst. A tulajdonságok általában csoportot, halmazt alkotnak, mert a neveltetés alakítja őket, bár akadhatnak extravagáns dolgok. Egy méltóságos grófnő, aki a bécsi császári udvarban nevelkedett, magába szívott egy csomó mindent abból a közegből, amik kihatnak a viselkedésére akkor is, ha azóta évtizedek teltek el, a császárságot elsöpörte a háború, a grófnő egészen más életet élt. Tehát vagy elkötelezett monarchista és katolikus, hisz a társadalmi osztályokat elválasztó áthághatatlan falak létezésében, fensőbbséges, leereszkedő és sznob, elítél minden modern dolgot éppúgy, mint bizonyos társadalmi csoportokat – vagy nem, de akkor meg kell mondani, hogy miért nem, hogy mi történt vele azóta, ami miatt részben vagy egészben hátat fordított ennek a neveltetésnek.
  Számomra a szereplőim tulajdonságai egy nagyon érdekes halmaz. Majdnem az összes főszereplőm egyetlen kicsiny embercsoportból veszi adottságait: gyermekeimtől, szerelmeimtől és az utóbbi években néhány énekestől. De ez alkalmat ad nagyon érdekes kombinációkra. Ha csak néhány ember néhány tulajdonságát kombinálom össze, az beláthatatlanul sokféle variációra ad lehetőséget még akkor is, ha az össze nem illő kombinációkat kihagyom.
  Így például a Míla és Vili alaptörténete Dārta Stepanova egyik videóklipjéből van, amint azt az ajánlásban le is írtam. Az ötlet, de nem Míla maga. Ő két egészen másik kislánytól vette lényének nagy részét. De ez nem jelenti, hogy helyenként vissza ne köszönne Dārta egy-egy mozdulata, gesztusa, arcjátéka, természetesen szándékosan. Vagy vegyük a Hankát, amiről említettem, hogy egy tévésorozat forgatásán játszódik. Főhőseim két kamaszlány, akik a sorozatban két fontos mellékszerepet, két kamaszlányt játszanak. Itt az utószóban van leírva, hogy az ihletést egy valóban létező tévésorozat adta, a Mindenki tanköteles, olyannyira, hogy megőriztem a helyszínt (Prága) és az évszámot (1984). Azaz pontosabban nem maga a sorozat volt az ihletés, hanem az a cselekményszál, amit én gondoltam ki hozzá, és egy sor tanulmányban örökítettem meg; ezek Szivárvány című gyűjteményes kötetemben külön fejezetet kaptak A barčiáda címmel. Ez tehát négy kislány: Barča Hrdinová és Jitka Povejšová, valamint akik a sorozatban eljátszották őket, Michaela Kudláčková és Jana Janatová. De az én négy kislányom nem ez a négy kislány, hanem egy ötödik, az ajánlásban említett kék szemű kislány, akinek különféle tulajdonságait kiemelve alkottam meg Eliškát és Janát, hogy ők pedig eljátszhassák Hankát és Anežkát. Persze kevertem hozzájuk a valódi sorozatból is, például Jana nyúlánk, hajlékony alakja Jana Janatovától van (ámbár az ötödik kislánynak is az van). Voltak még mások is. Címszereplőm, Hanka jelleméhez sokban hozzájárult egy további kislány egy gyakorlatilag ismeretlen cseh (már nem csehszlovák) filmből, amit Zuzana Zemanová-Hojdová rendezett 1992-ben Első szerelem címen. A főszereplő neve Anežka, aki pedig eljátszotta, az a később zongoraművészként befutott Karolína Syrovátková, s ebből a két névből lett Hanka tévébeli barátnője Anežka Syrovátková.
  Ez csak egy kis játék a nevekkel. Az igazi játék az a játék a jellemvonásokkal. Most két kisregényt választottam példának, s ennek alapján elképzelheted, mennyi tér nyílik ilyen játékokra a nagy regényeimben, a Kissyben és a Nindában.

Helyszínek

Azok is érdekes dolgok. Ha kiolvasod Asimov Alapítvány-történeteit, megfigyelheted, fiatal korában mennyire nem figyelt a helyszínekre. Trantort még csak-csak leírta (de részletesebben csak az idősebb korában írt regényekben), de Terminus gyakorlatilag „láthatatlan maradt”, nem tudtuk meg, hogy egy nagy kontinens van rajta vagy négy kicsi, esetleg sok apró sziget. Nem tudjuk, hogy a fővárosa tengerparton van-e (egyáltalán vannak-e tengerek) vagy hegytetőn (egyáltalán vannak-e hegyek). Nemere viszont, aki szerintem sokkal jobb író, mint amilyennek nemritkán nevezik, általában elég részletes helyszínleírásokat alkot.
  Hogy milyen helyszíneket válassz és azokról milyen leírásokat adj, azt nyilván te fogod eldönteni, ebben ugyanúgy nem adok tanácsot, mint a többi dologban. Csak elmondok néhány gondolatot erről is.
  Amikor ifjúsági regényben híres helyszínen járnak a szereplők, nemegyszer van olyan érzésem, hogy a könyv kissé útikönyv jelleget kezd ölteni, a szerző tanítani próbálja az olvasókat – ezzel nagyon kell vigyázni, mert egy ponton fárasztóvá válhat, az olvasó egy kalandos történet kellős közepén nem vevő bármekkora terjedelemben egy régi templom vagy vár művészi értékeinek ecsetelésére. Gondolok itt Rónaszegi Miklós Gézengúzok-történeteire, ahol szerintem éppen sikerült a maximumot beletenni ebből, egy kicsit több már túlzás lett volna.
  Ha viszont a helyszín „köznapi”, valahol egy utca vagy egy erdőszél, attól még szabad leírást adni róla, amekkora terjedelemben a műfaj megengedi. Fekete István például úgy tudta megeleveníteni a természetes tájak egy-egy részletét, mondjuk Matula bácsi kunyhóját és környékét, hogy látjuk magunk előtt. Ott volt erre hely, ez volt a könyv egyik fő mondanivalója.
  De lépjünk egy kicsit távolabb, hadd nyomjam össze két ujjamat a Google-térképen. Először azt kell kiválasztani, hogy a világ mely pontján játszódik a regény (feltéve, de nem megkövetelve, hogy ezen a mi Földünkön játszódik – nekem sem mindegyik). Ezt én általában hasraütéssel választom ki. Az országot vagy pillanatnyi ötlet alapján, vagy valamilyen szempont szerint: a Míla és Vilinél lószakértőmet, Mihalik Esztert kérdeztem meg, hogy milyen lovat javasol a történet számára, és azt mondta, hogy izlandi pónit. Addig csak annyi volt eldöntve, hogy egy olyan vidék, ahol van helye a főszereplőnek messzire ellovagolni, tehát nem például Manhattan. Amikor Eszter azt mondta, hogy izlandi póni, akkor azt mondtam, jó, akkor legyen Izland. A neveket is ő választotta, kerestünk izlandi névjegyzéket a neten. (Sőt Míla azért eszik a könyv elején nutellás kenyeret, mert megkérdeztem Esztert, hogy mit reggelizett aznap, és megleptem Mílát vele.)
  Két esetben „hozott anyagból” választottam országot: a Hankáról már beszéltem, a Sophie eredeti ihletése pedig Diane Kurys La Baule-ban történt című filmjének záró képsora volt, ezért lett Franciaország, illetve konkrétan a tengerpart (de ott lapos volt a part, nem sziklafal, mint nálam). Persze mindkettőnél megtehettem volna, hogy más országba viszem a történetet, de úgy éreztem, jó az ott, ahol a kiinduló mű készült és játszódik. Az Angari és a Mira két kitalált helyszínen játszódik, a Gabi és a manónál pedig nincs megnevezve sem ország, sem város, bárhol játszódhat (ahol létezik az a keresztnév, hogy Gabi, az pedig elég nagy terület).
  Nézzük a „kicsi helyszínt”. Egy szobáról, egy parkról, ahol a történet éppen játszódik, szintén érdemes lehet írni pár mondatot, akkor is, ha azért szerepel, mert ott találkozik a két rivális maffiavezér, és sokan fűbe harapnak. No meg tárgyakról. Ha valakik sakkoznak, meg lehet említeni, hogy milyen készlettel, kis mágneses zsebsakk éppúgy lehet, mint valami drága holmi. Vagy egy fotelt, asztalt, akármilyen tárgyat el lehet látni leírással. Ez nem szükségszerűen untatja az olvasót és dagasztja a könyvet, lehet az a leírás alig pár szó is: „leült az asztalhoz” nem ugyanaz, mint „leült a sarokban álló ócska, málladozó festésű világoskék konyhaasztalhoz”.

»»»»»»

 



Hiperispán

Szóval az a helyzet, jobbágyok, hogy a Nemzet Főispánjának sikerült megteremtenie ugyanazt a terrort, amit hivatali elődeinek, Rákosinak és Szálasinak, de a hóhérlegények fizetését is megtakarította. Annak idején mindenki ült otthon és rettegett, hogy mikor jönnek a nyilasok és lövik a Dunába, vagy mikor jönnek az ávósok és verik agyon. Most mindenki ül otthon és retteg, hogy mikor kap egy akkora gázszámlát, hogy koldusbotra jut.
  Az árak elszabadultak, nemrég háromszáz forint volt egy euró, már négyszáz, lehet, hogy jövő héten ötszáz vagy ezer, aztán lehet, hogy szeptemberre százezer forint vagy egymilliárd bilforint. Tetszetek emlékezni, hogy 1946-ban mennyi idő alatt szabadultak el az árak? Egy kiló kenyér január végén hétezer pengő volt, május elején nyolcmillió, május végén HÁROMSZÁZHATVANMILLIÓ PENGŐ. És ez egészen augusztus 1-jéig folytatódott, amikor kihozták a forintot. Akkor az egész országban keringő pénzmennyiség, ami bankjegyenként is csillagászati számokat képviselt, hát még több millió ember pénztárcáiban, szóval ez az összes pénz összesen nem ért egytized fillért. Egy forintnak az ezredrészét. Akkora papírhegyeket hordtak össze belőle, mint a szénakazal, és azok nem értek SEMMIT.
  És most jön a Narancsízű Vezér, aki sovány és magas, és ezt kegyeskedik visszahozni. Lehet, hogy nem milforint lesz meg bilforint, hanem megaforint meg gigaforint, mert ez a modernség. Ülünk itthon és találgatjuk, hogy mekkora benzinárat méltóztatik jövő héttől kitalálni a Fenség, mekkora gáz- és villanyszámlát kapunk, és mikor jönnek hat rendőrrel a morcos legények, hogy kikapcsolják a gázt, a villanyt, a vizet. Ami ugyanúgy a pusztulást hozza, mint a nyilasok, hiszen gáz nélkül megfagy az ember a télen, villany nélkül nem tud dolgozni és maximum ül és bámul maga elé, víz nélkül meg ugye még sőtebb. De villany nélkül kenyéren élhetünk, meg gyümölcsön, ha meg tudjuk még fizetni, minden máshoz hűtő kellene. Az meg villany nélkül nincs.
  Ha a Stadionok Főméltóságú Ura úgy óhajtja, hogy a cégek ezentúl a többszörösét fizessék a benzinért, mert az ő édes jó barátja, a huszonegyedik század hitlere legkegyelmesebben le méltóztatik mészárolni az ukrán gyerekeket, akkor a cégek ezt a többletköltséget ráterhelik a vásárlókra, és az árak szárnyakat kapnak. Ötszáz forintos benzin… ötezer forintos… ötmillió forintos… ötmilliárd gigamillió forintos…
  De a nyugdíj meg a rokkantjáradék nem emelkedik, mert csak. Lesztek szívesek megdögleni végre, jobbágyok. Legméltóságosabban így kegyeskedik rendelkezni ő ispáni szent felsége, kiscsúti, nagycsúti, alsó- és felsőcsúti Orbán Viktor.

»»»»»»

 



Megemlékezés

Azon tűnődöm, hogy ha majd már nem leszek, megünnepli-e a születésnapomat Kissy, Vanessa és az egércsapat, Ninda és különleges családja, Lauma, Napocska és Jurģis, a Lane család, Jane Carson és az Urania legénysége, a medvebocsok, a dupla Royce család, Sophie Vaudrois és családja, a P4 egykori foglyai, Angari, Míla, Gabi és a manó, Gabrielle és Amina – meg akik még addig születnek.
  Mert ha ezt tudnám, akkor azt is tudnám, hogy Gergőék, Ambrózy báróék és a többiek hogyan emlékeznek meg Böszörményi Gyula első olyan születésnapjáról, amikor már nem velünk van – hanem talán valahol ővelük.

»»»»»»

 

↞korábbi cikkek

A blog mérete: 2012 cikk, 9 352 726 betű, 1 882 402 szó