Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Kötögetünk

Arra jutottam, hogy eddigi és ezutáni könyveimet bekötve fogom az olvasó kezébe adni. Mármint digitálisan, PDF-ben, nem pedig weben. Lesz nekik borítójuk és szépen be lesznek tördelve, feltéve persze, hogy szépnek nevezhető az a tördelés, amit én csinálok. Nem egészen egyezik meg a nyomdai szabványokkal, például nincsenek vákát oldalak, mert ezeknek digitális könyvben semmi értelmük sincsen, ezeknek a papírkönyvnél technológiai értelmük van: ha az olvasó kinyit egy rendesen kötött könyvet, akkor a címlap belső oldala általában üres, vagyis vákát, ahogy a vele szemközti oldal is (ezek az előzéklapok); egyes műveknél ezeket valamilyen minta díszíti (például a hatvanas-hetvenes években megjelent Ráth-Végh-könyveknél így volt), némely gyerekkönyveknél pedig telerajzolják (például a Bölcs Bagoly sorozatban). De amúgy ez egy papírlap, ami arra kell, hogy a borítót hozzá tudják erősíteni a belívekhez. Ha egyet lapozunk, akkor a bal oldal (az előzéklap hátoldala) megint vákát, és ezt követi a szennycímlap, amin a szerző neve, a könyv címe, a kiadó neve és az évszám szokott állni. Hát a kiadó neve se lesz bennük, merthogy én leszek a kiadó. Ennek a hátoldalán a könyvnél közreműködött további segítők neve olvasható, és esetleg a kolofon; ez nálam jóval rövidebb, mint máshol, nincs valódi kolofon, de azért adatok vannak. A következő oldalon, ami ugye papírkönyvnél jobbról van, elkezdődik a könyv, illetve nálam mindig van ajánlás, akkor az áll itt, és ennek a túloldala megint vákát oldal, mert papírkönyvben semmit sem kezdünk bal oldalon, mindig csak jobb oldalon. Ha egy fejezetet új oldalon kezdünk, és az előző jobb oldalon ért véget, akkor vákát oldalt hagyunk és jobb oldalon kezdjük az új fejezetet. Ezt sem tartom be, mert digitális könyvben nincsenek bal és jobb oldalak sem, csak oldalak vannak.
  És nem lesz oldalszámozás, mert a digitális könyvet PDF-olvasóval olvassuk, ami úgyis közli az oldalszámot.
  Ezek tehát nem alkalmasak egy az egyben papírkiadásra, nem is erre szolgálnak. De azért egyelőre papírméretre, A5-ösre tördelek. Tervben van, hogy lesznek változataik különböző képernyőméretekre, például egy pici telefonon az én táblagépre tördelt könyvem nagyon apró betűkkel jelenik meg, sőt Ződikén, az én Huawei Y9-es telefonomon nemcsak apró a képernyő, hanem a képarány is egészen más, normál aránnyal tördelt könyvet lehetetlen rajta normálisan olvasni. Szóval az a terv, hogy néhány méretre majd betördelem őket és azokat külön lehet letölteni, csak még ki kell találnom, hogy mik legyenek azok a méretek.
  Az új külalak a Lauma megjelenésével fog debütálni három nap múlva.

»»»»»»

 



Gancika

Csörög a fon, fölvöszöm.
  – Én! – mondom, merthogy én vagyok. – Halló! Tessék!
  Végre beleszólnak.
  – Halló, volt egy nem fogadott hívásom erről a számról.
  – Értem, és önben kit tisztelhetek?
  – Hát ön hívott engem.
  – És gondolja, hogy én egész nap egyetlen embert hívtam?
  – Hát mindegy, ha nem tudja, hogy kit hívott, akkor visszhall.
  És leteszi. Egyébként egy vízvezetékszerelő, a nevét is tudom, de gondoltam, talán meg is mondja. Nincs jelentősége, azóta eltelt öt perc, találtam másik vízvezetékszerelőt.

»»»»»»

 



Lielais piedzīvojums

Lūdzu, iepazīsimies. Es esmu Attila, ungārs rakstnieks, dzejnieks, filozofs, un man ir interesanta vēsture ar latviešu valodu, kultūru, ar Latviju. Atvainojiet par daudz kļūdām, bet pirms četriem gadiem es vēl zināju tikai vienu vārdu latviešu valodā, pat to nejauši noķertot kaut kur. Tagad es rakstu vienīgi, bez palīdzībai, bez Google Tulkotājam. Ar vārdnīcām, protams.
  Vēsture sākās nejauši, 2016. gada 22. jūlijā, tāpēc es rakstu šo tagad, četras gadadienas dēļ. Dzīvodams mierīgi manās pirmās, tad jau kopš seši gadu nomirušās sievas istabā un būdams laimīgi ar otras sievas, kā pēc nedēļas izšķīrās no manis, piektdienas pusdienā es biju pārlūkodams Youtube un nejauši sameklēju dziesmu. Piecas mazas meitenītes dziedāja – somu valodā.
  Acumirkli: šeit es jāpastāsta par mano darbu. Jā, rakstnieks – bet jauniešu rakstnieks, kas raksta romānus par meiteņu, ar interesantām personībām un ar interesantām problēmām. Tātad es iemācīju veltīt uzmanību bērniem. Līdz 2016. gadam es jau rakstīju septiņas grāmatas par bērnu likteņi – kopš to laiku vēl seši ir gatavas, un arī trīs ir tagad pa darbu. Protams ungāriski, es nevaru rakstīt daiļliteratūru otrā valodā.
  Nu, atpakaļ pie tās pusdienas. Man patika, kā piecas meitenes dziedāja. Kaut kas nepareizs bija dziesmā. Dzīve? Liktenis? Es nevaru sacīt, kas tās bija, tikai es skatījos viņās acīs un domāju. Acis ir dvēseles spoguļi. Tātad es gribēju uzzināt, kā viņas dzied savā dzimtā valodā: latviski. Tāpēc es sāku nodzirdēt dziesmu, un kļuvu viņas lielās fans, pirmoreiz manā dzīvē, četrdesmit pieci gadu vecumā. Par pusgadu es nenodzirdēju neko citu, tikai viņas… bet tad kaut kas notika. Viņas kļuva Zelta Mikrofona gada balvas kandidātes.
  Protams es biju zinātkārs par konkurenci, zinādams gan, kā viņas būs uzvarētājas, un jā, man bija taisnība. 2017. gadā NANDO uzvarēja Zelta Mikrofona gada balvu, es arī biju Dailes Teātrī manā istabā pie datora ekrānam, uzmundrinot ar pulsu divi simti, gan nedaudz jau saprastot no Mārtiņa Dauguļa runas, jo mēnesu agrāk es izlemju, kā es gribu patiešām mācīties latviešu valodu. NANDO meitenes dēļ, bet nepilnīgi tikai tādēļ: es gribēju saprast tekstus, un tos viņas albumā tolaik raksta Guntars Račs, arī to dziesmu, ko nodzirdot es daru lēmumu.
  Vienkāršas lietas.

Par visu četri gada piedzīvojumus un par visus, kā nākotnē es piedzīvošu, es gribētu pateicoties no sirds galvenokārt NANDO un Guntaram Račam. Un visiem, kuri bija, ir un būs mani ceļabiedri.

Jo tātad es sāku dzirdēt citus dziedātājus, pirmkārt bērnus, pēc tam arī pieaugušus – un manā favorītu sarakstā tagad ir ap trīsdesmit dziedātāji un grupas tikai no Latvijas.
  Un es mācījos. Acīmredzot es nebūs nekad rakstīt frāzi bez vārdnīcu un gramatikas tabuļu palīdzībai, un tomēr frāze būs pilna ar kļūdām… bet tas nav svarīgi. Saprot vēl arvien vairāk no valodas, es atklāju jaunu pasauli. Pirmoreiz, Latvijas kultūru, vēsturi, ģeogrāfiju – Latviju. Man ir garie tālruņa sarunas, bet pa to laiku manām pirkstām un acīm jādara kaut ko, tik es bieži pastaigājos ar Google Ielas Redzi manā favorītā pilsētā: Vecrīgā. Es jau zinu tā labāk, kā savu pilsētā, nopietni.
  Otroreiz: Baltiju. Ungārija nav kaimiņu būšanas daļa, mēs esam vientuļnieki Eiropā un pasaulē, bet Latvija jūtas kā Baltijas un Ziemeļeiropas daļa, viena no trīs māsas – un es sāku tuvoties Igaunijai un Lietuvai arī, protams, atkal pa mūzikas.
  Un tam visiem ir ietekme manai literatūrai. 2018. gadā es rakstīju romāniņu par meiteņu, kurš pazauda savu zirgu, bet par laimi sameklē viņu… jūs zināsiet, no kādas dziesmas.
  Pirms dažām dienām bija nogatavota mazais romāniņš, kas spēle Rīgā. Protagoniste ir latviešu meitene, kam patīk Laura Reinika dziesmas.
  Tagad es sagatavoju divu grāmatu. Pirmā ir nosākoša pirms šādus piedzīvojumus un nesaistīts Latvijai. Otrā ir filozofijas, zinātniski fantastisks romāns. Tas skaita tagad gandrīz 900 lappusi, un es vēl tikai nosāku. Inspirācija ir no daudzas avotas, bet galvenokārt no divas jaunas meitenes. Viena no Ungārijas – otra no Latvijas, arī dziedātāja un filozofe.

»»»»»»

 



A csummasztott mönyörke

Elég nagy szükségem lett volna némi csummasztott mönyörkére. Fölhívtam a haveromat, aki megértéssel fogadta a problémát.
  – Öregem, semmi majré. Tudod, hogy neked mindent. Hányadika van ma?
  – Elseje.
  – Okézsoké. Csörögj rám mondjuk huszadika körül, és megtrágyázzuk.
  – Várjál már, nekem ez holnapra kell.
  – Holnapra? Hát ez így elég húzós, de ha ez van, nincs mit tenni. Akkor nyomban nekiállok csummasztani, hát egy ilyen régi havernak? Hát nem? Na! Szólj ide holnap. Csá!
  Másnap nem vette föl a telefont, és harmadnap sem. Hatodikán vette föl.
  – Tudom, öreg, tudom, a csummasztott mönyörke – kiabálta rögtön a telefonba, ahogy meglátta a számomat. – Volt egy kis fennforgás, de reggelre meglesz, ez olyan biztos, mint ahogy téged Ferinek hívnak, megyek is csummasztani, csőváz!
  Engem Józsinak hívnak, de mindenesetre reggel fölhívtam, és délután föl is vette.
  – Ide figyelj, haver, tudod, hogy neked mindent – mondta nyűgösen –, úgyhogy ha megígértem, akkor meg is lesz, akkor is, ha nem nyaggatsz folyton! Nyugimá!
  És levágta a telefont.
  Úgyhogy nem nyaggattam többet. Harmincadikán viszont ő hívott.
  – Na, öreg, mi van, föláll még? Hát itt vannak a mönyörkéid, édes Bélám, olyan pöpecül megcsummasztva, ahogy csak én tudom. Hát azt hittem, sürgős, annyira kérted, aztán most ide se tolod a pofád?
  Már régesrég balablás rickét használok helyette, de ezt nem árulom el neki.
  – Máris megyek érte.
  Odaszáguldok, de nincs otthon és nem veszi föl a telefont.
  Harminchatodikáig mindennap odamegyek, mire végre otthon találom.
  – Sanyikám, öregem, de jó, hogy látlak, mi van veled? Hogy ityeg?
  – Jöttem a csummasztott mönyörkéért.
  Gondterhelten néz rám, aztán lassan bólint.
  – Ja igen. A mönyörke. Várjál csak, hova is tettem.
  Végignéz mindent az alagsori műhelyben, míg végre egy vödör alvadt gépzsír mögött ráakad a mönyörkékre.
  – Hát itt is van. Mondjuk nem azért, öregem, haver vagy meg minden, de jó lett volna, ha egy kicsit előbb jössz. Most nézd meg, hogy néz ez ki!
  A dobozban a szükséges mennyiség háromszorosa, teljesen szétkuffanva, összepuracilházva. Legalább egy éve ott fekhet.
  – Hát ezt ki is lehet dobni úgy, ahogy van – nézegeti a haver. – Máskor ne várass ilyen sokáig. Nézd, spanok vagyunk, igaz-e? Sokat láttunk mi együtt, mi, Lacikám? Na ide vigyázz. Neked most ingyen megcsináltam ezt a csummasztást, okéság? Valamelyik kuncsaft számlájába majd benyomjuk, tudod, hogy megy ez. Elég lesz, ha a mönyörke önköltségi árát bedobod. És nem kell vele parázni. Ráér a héten bármikor.

Disclaimer. Ez a kis írás nem a magyar egészségügy helyzetéről szól, és ha az olvasónak ilyen asszociációi támadnának, azonnal kérjen rá gyógyszert a háziorvosától. Egy hónap múlva talán meg is kapja.

»»»»»»

 



Lauma – soundtrack

Én általában igyekszem mindegyik regényben valami újat, másfélét kitalálni, mint korábban. A Lauma egyik újszerű vonása, hogy igen erősen hozzákötöttem valós személyekhez, helyszínekhez, eseményekhez – és dalokhoz. Most közreadom a soundtracket, vagyis azoknak a daloknak a listáját, amik a regény lapjain „elhangzanak”. Csillaggal jelöltem azokat, amikről csak említés van.

Lauris Reiniks–Mārtiņš Freimanis: Sirds sadeg neparasti

A regényben Freimanis előadásában, de ilyen felvétel nem maradt ránk, ezért mellékelem annak a dalnak a felvételét, amiről ezt a kis villanást mintáztam. Pie Dieviņa gari galdi, népdal.

Lauris Reiniks: Rīts pieneņpūkās*

Miks Dukurs: Tuvāk, vēl tuvāk

Imants Kalniņš–Viktors Kalniņš: Smilšu rausis*

Lauris Reiniks: Kokosrieksts

Lauris Reiniks–Guntars Račs: Nebeidzamais stāsts

Cseh Tamás–Bereményi Géza: Ten years after

Ui. Egy nappal e cikk publikálása után el is készültem a regénnyel. Hamarosan olvasható lesz.

»»»»»»

 

↞korábbi cikkek

A blog mérete: 1830 cikk, 8 840 785 betű, 1 781 148 szó