Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Harminc év

Azt hiszem, sok kérkednivalóm nincs írói pályám harmincadik évfordulóján. Tizenhét kötet – tizenöt regény, a gyűjteményes kiadásokat részeikkel számolva, három számítástechnikai mű, egy meseregény, egy verseskötet és még egy könyv. (Persze van több is, amik jelenleg technikailag nincsenek publikálható állapotban.) Ebből egy – a Ninda – még három hónapig nem publikus, az a még egy könyv pedig most lett az. Két és fél millió szó harminc év alatt… naponta mindössze 238 szó. Hát másról szól az élet. Igaz, a Kissy és a Ninda terjedelme messze meghaladja a leghosszabb magyar nyelvű regényét, sőt felkerülhetnének a világ leghosszabb regényei közé is, ha megjelennének egy igazi könyvkiadónál, de hát nem fognak.
  De a regényírót nem terjedelemre mérik, és nincsenek olyan illúzióim, hogy én egy nagy író lennék. Soha voltak, ahogy Elke mondaná. Nekem mindig más volt a fontos, én nem nagy sorstragédiákat akartam ábrázolni meg a történelem nagy vonulatait megfesteni; csak elmesélni néhány érdekes történetet néhány érdekes emberről. Tucatnyinál is kevesebbről: szerelmeim, gyermekeim, egy-két filmalak és énekes elég volt, hogy megszülessenek kis hőseim, akik mindegyike rendkívüli, de egyik sem az. Átlagemberek, egy-két különleges tulajdonsággal, vagy akár még azzal sem. Akik még a legjobban eltérnek az átlagtól, az Nicky (akinek a története jelenleg nem érhető el a neten) és Ninda. A többieket inkább csak rendkívüli élethelyzetük teszi rendkívülivé, de például Gabrielle-t, Laumát, Sophie-t és a medvebocsokat még az sem. Hasonló sorsok előfordulnak a való életben is. Ami a való életet illeti, attól kétségkívül Jane Carson, Ninda és a Weston és O’Brian gyerekek élete tér el (utóbbiak történetét még nem publikáltam), mert ők a jövőben élnek, egy galaktikus korszakban; Ninda méghozzá egy beláthatatlanul távoli jövőben, amikor a földi civilizációra már nem is emlékeznek.

De a harminc év alatt nemcsak ezeket a rövidebb-hosszabb regényeket írtam, hanem novellákat és ezt a blogot is. Adódott a gondolat, hogy a legjobb írásokat összegyűjtsem egy kötetbe. Két évig vacakoltam vele, míg végül éppen az évfordulóra – amit Vanessa Pif Jerry Bohringer-Chandeau-Morin-Sailly D’Aubisson Blanchard huszonhatodik születésnapján tartok – elkészült és publikálhattam. A két és fél millió szóból közel egymilliót ez tesz ki: Szivárvány

szivarvany.jpg

»»»»»»

 



Három dalról

Általában nem szeretem azokat a felvételeket, amiken a Džimba mint biodíszlet működik közre, de ez végtelenül aranyos – azazhogy Šapranauskas aranyos. Nem tudja a szöveget, tehát odaáll egy kislány – nyilván szintén džimba –, ő pedig rájátszik, folyton kinéz a szövegre, aztán odalép és közel hajol, a kislány pedig igazi džimbai halálosan komoly vidámsággal nem néz a sztárra, hanem a közönséggel kommunikál. Az előadáson egyébként is látszik rögtönzött jellege, a džimbák sem tudják jól a szerepüket, nincs meg az összhang az egészben.
  A mai džimbák mások, egyre kevésbé alkalmasak biodíszletnek. De ez archív felvétel. A mai džimbákkal Šapranauskas is másképpen lépne fel, legfőképpen ha ott lenne Tėja. A sors nagy igazságtalansága, hogy Šapranauskas már nem énekelhetett ővele. Az ötvenötödik születésnapja előtt üzeneteket küldött a barátainak arról, hogy végez magával.
  Nem hittek neki, mert nagy komédiás volt.

*

A mondás szerint minden rosszban van valami jó – szerintem minden jóban van valami másik jó. Több mint öt évvel ezelőtt, amikor a Dailes színházban kétszázas pulzussal hallgattam azt az adrenalinos fellépést, Edavārdi és Rasmanis segítségével végleg békét kötöttem a rappel. S milyen jól jártam, mert enélkül nem élvezhetném a Nutipõlvet. Két felvételt is közreadtak róla, egy profit és egy „amatőrt”.

Ez borzasztóan édes, ahogy végigröhögik a felét, az egyik kislány nem kapcsol, hogy ő következik, ketten is beugranak helyette, mikrofonok nincsenek, csak az egy szem mobiltelefon Airi Liiva kezében, de amúgy ők ugyanazok, attól, hogy nincsenek itt a sztárjaik, ez egy Laulupesa-felvétel, a hangokat is fölismerem meg egy-két arcot is, persze nevek nincsenek hozzájuk, és a Dalfészkek is annyian vannak, mint égen a csillag. Ez egy spontán ad hoc rögtönzés légből kapva, de átsüt rajta Liiváék profizmusa.

»»»»»»

 



Így készítek adatbázist

Elég gyakran készítek adatbázist, ami azt illeti. A leggyakrabban ideiglenes felhasználásra: van egy halom adatom, amiket át akarok alakítani valami mássá, és ehhez adatbázisba szervezem őket, amit aztán átalakítok – az is gyakori, hogy több lépcsőben, közbeeső adatbázisok felhasználásával.
  Nálam az adatbázis mindig plaintext file (egy vagy több). Semmit sem tudok ilyenekről, mint MySQL, és nincs is kedvem megtanulni. Csak plaintext file (persze már régóta unikódos), valamilyen speciális markuprendszerrel, amit egyedileg ahhoz az adatbázishoz ötlök ki, menet közben, vagyis a legritkább esetben vacakolok bármiféle előzetes tervezgetéssel. Elkezdem használni, és ha szükség van valamilyen bővítésre, akkor azt később belerakom.
  Hozzálátok megírni a szöveget vagy a már meglevőt ellátni az adatbázis számára szükséges markupokkal, és amikor már van valamennyi, akkor írom meg a feldolgozóprogramot. Ha később kiderül, hogy más markupok is kellenek, beteszem őket a szövegbe és beleírom a programba.

Egy példa a Szivárvány tárgymatatója. Ez több fázison át készült. Először is vannak a blogcikkek, amik egy könyvtárban külön szövegfile-okban vannak, és tartalmaznak egy Vicky-makrót, ami a címkéiket listázza. Meg van egy, ami a címet tartalmazza. A Vicky szintaxisát részben készen kaptam, részben magam alakítottam ki évekkel ezelőtt.
  @cim[cikkcím]
  …
  …
  @cimkek[címke1 címke2 címke3…]
  Mivel ez egységes, a file-okhoz nem kellett nyúlnom, csak írtam egy feldolgozóprogramot AutoItben, ami végigment rajtuk és kitermelte az adatokat. Át is rendeztettem őket, címke szerint csoportosítva, és ezt készítettem:
  címke1 TAB cikkcím1|cikkcím2|cikkcím3…
  címke2 TAB …
  A tabot meg a függőleges vonalat ötletszerűen választottam, az volt a lényeg, hogy ne szerepeljenek a címek vagy a címkék szövegében.

Ezzel még nem voltam készen, mert volt több száz cikk, amiknek mindmáig nincsenek címkéik. Ezeken végigmentem és kiírtam a címkéiket egy külön file-ba. Aztán írtam egy újabb programot, ami ezt a kettőt összerakta, ebből:
  (egyik file)
  politika TAB felsorolva 80 cikk címe
  (másik file)
  politika TAB 81. cikk címe
  politika TAB 82. cikk címe
  …ebbe:
  politika TAB felsorolva 82 cikk címe

Igen ám, de egy tárgymatatóba ugye oldalszámok is kellenek. Amiket nem lehet fixen odaírni, mert csinálok valami változtatást, egy cím átkerül a következő vagy az előző oldalra, és megborul akár száz oldalszám. Ezért két file-ból rakom össze: a másik a tartalomjegyzék, amit minden változtatás után kimásolok a Wordből. Ez ugye így néz ki:
  cikkcím TAB oldalszám
  A belőlük készítendő lista első közelítésben így festene:
  címke TAB oldalszám, oldalszám, oldalszám…
  Aztán rájöttem, hogy nem így akarom, a címek is legyenek ott, mert többet mond, az olvasó egy adott cikket már olvasott és ráismer a címére a tárgymatatóban, akkor ahhoz már nem lapoz vissza. Tehát:
  címke TAB cím oldalszám, cím oldalszám…
  Innen már csak egy lépés ezt fölcserélni html outputra, hisz eszem ágában sincs kézzel megformázni.
  címkecím oldalszám, cím oldalszám…

A blogcikkek szövege is félig-meddig ilyen önkényesen, egyedileg kialakított markuppal készül: mivel a Vicky eredetileg Dokuwiki, annak a teljes jelkészlete rendelkezésre áll, de vannak saját bővítéseim, például itt följebb úgy csináltam piros feliratot, hogy a saját ;;r:piros;; színezőmet használtam. A Vicky makrónyelvét is teljesen átírtam.

A Ninda-programomat tartom adatbázis-kezelési munkásságom eddigi csúcsának, de nem abban, hogy milyen jó markupnyelve van – nincs neki, egy totál átlagos nyelvike, voltaképpen a Vicky nyelvének egy részhalmaza, mert eredetileg az volt a tervem, hogy a Vicky motorját használom a megjelenítésére, de végül egy attól teljesen független programot írtam –, hanem a belső adatábrázolás rendszerében. A programkód elég kusza már, három év után, de az adatokban rend van. (Nincs, de jól hangzik!) Van egy óriási tömböm, ami tartalmazza a regényt mindenféle szempontok szerint szétcincálva, sómironként külön-külön az egyes elemek: idézet szövege, forrása, időbélyegző elemeire szedve, a szöveg érintetlen formában és átalakítva, címkék külön, és plusz egy csomó további adat, statisztikai jellegűek. Meg még mindenféle tömbjeim vannak. Ezt az egészet a program azon sürgiben termeli ki a könyv szövegéből, előállítja belőlük a megadott paraméter szerinti outputot, aztán az egészet elhajítja, hogy a következő hívásnál elölről kezdje.

Egyfajta markupnyelvnek tekinthetők a php-tömbök is, amikor magában a programkódban vannak leírva. A mostani projektemnél, mint oly sokszor, nem kézzel írom a programszöveget – legalábbis a tömb kódját –, hanem egymást követő programok sora állítja elő.
  Saját Youtube-ot csinálok magamnak, mert eluntam, hogy az igaziról már sok-sok felvétel eltűnt a kedvenceim közül – nekem persze megvannak itthon –; ami fönt van, azt nagyjából csak lejátszási listákba lehet rendezni, és rendezgesse őket a kórság százféle listába; és az utóbbi időben a Youtube elkezdett mindenféle halál érdektelen dolgokat javasolgatni melléjük. Hol vannak már a régi szép idők, amikor a NANDO-videóim alatt egytől egyig további NANDO-videók sorakoztak – vagy akár a későbbi szép idők, amikor már egész sor előadót hallgattam, de a felvételeik alatt kizárólag a kedvenc videóim jöttek. Most mindenféle hülyeség is keveredik közéjük. No, szóval csinálok magamnak sajátot. Írtam egy programot, ami az itthon tartott zenefelvételeimet kilistázza php-tömbbe, mindegyik kapott egy egyedi ID-t, és hozzá a file-név, méret, dátum, elérési út, szép sorban. Írtam fastruktúra-megjelenítőt, ami könyvtárfa szerint listázza őket és lejátssza, amit megnyomok. Most a címkézésnél tartok, kiírtam a leggyakoribb neveket, pár dalcímet, albumok címeit, és össze fogja rakni a listát azokról a videókról, amiknek a file-nevében benne van valamelyik megadott címke. Ezzel a munka egy részét automatizálom, aztán írok címkekezelőt, amivel rátehetem a további címkéket a file-okra, meg címkelistázót, ami adott címkék szerint listáz. És akkor a lényegi része kész lesz.
  De ez mind csupa szövegfeldolgozás. Abban pedig jani vagyok.

»»»»»»

 



Ja es būtu roze

Mūzika un vārdi: Jānošs Brodi (Bródy János)
Tulkojums no oriģināla: Atila D. Lāngs (Láng Attila D.)
  

Ja es būtu roze, ne tikai vienreiz atvērtos,
Četras reizes gadā es ziedos apģērbtos,
Es atvērtos zēnam, es atvērtos meitenei,
Īstai mīlestībai un paiešanai.

Ja es būtu vārti, aizvien atvērti būtu,
No kaut kurienes, visus iekšā laistu,
Es ne jautātu viņus, nu tevi kas sūtīja,
Es būtu laimīgi, ja visi ienāca.

Ja es būtu logs, es tik lielais būtu,
Lai visā pasaule par redzamu kļūtu,
Ar sapratīgām acīm mani caurredzētu,
Es būtu gan laimīgs, ja visus parādīju.

Ja es būtu iela, aizvien būtu tīra,
Visā ikvakarā es peldētos gaismā,
Un ja reiz uz manis kāpurķēdes nospieda,
Zem manis gan zeme raudāšot iebruktu.

Ja es būtu karogs, es nekad neliesmotu,
Dažādiem vējiem ienaidnieks būtu,
Es būtu gan laimīgs, ja man savilktu,
Dažādiem vējiem par spēli es nekļūtu.

»»»»»»

 



Az elmaradt esküvő

azelmaradteskuvo.jpgÍme egy kép, amilyenhez hasonlót a mi esküvőnkről nem fogtok látni. Ja, és nem azért, mert a kedvesem tolókocsiban fekszik és nem tud állni, hanem azért, mert a mi esküvőnk elmarad. Nem, ez most nem valami vicc, és nem, a kapcsolatunk nincs sem krízisben, sem felbomlóban, és nem, ez nem valami brazil szappanopera, sőt még csak nem is valami amerikai romantikus dráma, hanem a magyar valóság 2022-ben.
  Mint tudjátok, az esküvőnket e hónap utolsó hétvégéjén szerettük volna megtartani, és már azt is leírtam, hogy ez az esküvő nem hivatalos esküvő lesz, hanem csak szimbolikus. Hogy miért? Mert a magyar valóság az, hogy mivel mindketten rokkantnyugdíjasok vagyunk és özvegyek, ezért mindkettőnknek jár az özvegyi nyugdíj. Ha összeházasodunk hivatalosan, akkor a jövedelmünk havi ötvenezer forinttal kevesebb lenne. Így sem élünk könnyen, emiatt ezt nem engedhetjük meg magunknak. De természetesen ez nem akkora tragédia önmagában, hiszen nem egy papír az, ami összetart két embert, hanem a szeretet, a hűség, a bizalom, az elfogadás, a tisztelet. Mindehhez hozzátéve az egymásra odafigyelő, folyamatos, egyenlőségen alapuló, erőszakmentes, asszertív kommunikációt. Ezekből egyáltalán nincs hiány, de az esküvő mégis elmarad. Talán pontosan azért, mert nem a papírra volt szükségünk: úgy gondoltuk, hogy megálmodunk egy olyan szertartást, ami rólunk szól, nekünk szól, a szeretteinknek és a barátainknak. Nem a pecsétekről és nem a papírokról, hanem rólunk. Megálmodtunk egy vízparti esküvőt a gyerekeink és a barátaink társaságában a tatai tóparton. És akkor tavaly októberben ehhez elkezdtük keresni a megfelelő helyszínt. Úgy gondoltuk, hogy akkor már összekötjük a kellemest a még kellemesebbel, és egyben megtartjuk a nászutunkat is. Persze nászút nélkül is mindenképpen kellett volna egy szálláshely ehhez, mert innen elutazni Tatára és vissza ugyanaznap az nagyjából fizikai képtelenség mindkettőnk teherbíró képességének, és akkor az még csak az utazás lett volna. Akkor még nem beszéltünk arról, hogy nem tíz percet szerettünk volna a násznép társaságában tölteni, hanem legalább fél napot.
  Lassan már egy kisbaba megszületett volna az alatt az idő alatt, amióta mi ezt a szálláshelyet keressük. De a szálláshely nem fog. Konkrétan a Tatán található összes létező apartmant, panziót, szállodát végighívtuk, de nem nyertünk. Egész egyszerűen egyetlen olyan hely sincs, ahol a kedvesem a tolókocsival be tudna jutni a szálláshelyre, illetve ha még be is tud jutni, akkor a százötven centis tolókocsival közlekedni is tud. Jó esetben csupán sajnálták, hogy „bár nagyon szívesen látnának minket, de nem alkalmasak a körülmények az ő szálláshelyükön”, és ezzel önmagában még nem is lett volna semmi baj. A rosszabbik esetek azok voltak, amikor teljes felháborodással fogadták azt az elképzelést, hogy mi oda óhajtunk menni és fizetni akarunk nekik nem kevés összeget egy egyhetes ott-tartózkodásért. A magyar valóság 2022-ben az, hogy még mindig ott tartunk, hogy az emberek nagy része úgy gondolja, hogy a fogyatékosok leginkább is maradjanak otthon a négy fal között, leginkább is legyenek láthatatlanok, leginkább is ne rontsák a levegőt az ép, egészséges emberek között. És ezt a következtetést én nem valami a fejemben megszületett elképzelésből szedem, hanem bizony nem egy szállásadótól megkaptuk, hogy „értem, kérem, de hát itt nálunk gyerekek is nyaralnak, és az a mi felelősségünk, hogy ne traumatizáljuk a gyerekeket egy olyan család látványával, mint az önöké”. És persze ott van még problémának Life, aki „sajnos” (vagyis nekem hála Istennek, de) túlnőtt nyolc kilogrammon. Hogy a kutyabarát szálláshelyeknek hogyan sikerült ezt a zseniális ötletet kitalálni ezzel a súlyhatárral, azt sose fogom megtudni, de azt tudom, hogy Life már háromszor töltött egy-egy hetet szállodában, és soha semmilyen kárt nem tett, nem ugatott, nem rohangált a folyosón stb. Persze az érv az az volt, hogy „azért nem jöhet be hozzánk nyolc kilónál nagyobb kutya, mert nálunk fehérre vannak festve a falak”. Értem, vagyis nem. Ha húszcentis marmagassággal keni össze egy kutya a falat, akkor az nem lesz koszos? Jövőre már a vendégeket is megmérik? Ott mennyi lesz a súlyhatár?
  Jó, ezt is megettük, és akkor fájó szívvel, de elengedtük Tatát. Jött a Balaton. Én kis naiv azt hittem, hogy a Balaton azért jóval nagyobb, mint a tatai tó, és ott majd biztos találunk egy megfelelő szálláshelyet. Itt is végigjártunk a kempingektől az all-inclusive ellátást nyújtó szállodáig mindent. Elvileg találtunk egyetlen szálláshelyet, ami elvileg akadálymentes, mert elvileg már járt ott fekvő tolókocsival egy úr, de gyakorlatilag sem az emailben küldött ajánlatkérésünkre, sem a telefonos megkeresésünkre február óta semmilyen választ nem sikerült kapnunk a kérdéseinkre. Értem én, hogy haldoklik a turizmus… na jó, azért annyira nem, hogy a fogyatékosokat is vendégül lássuk. A legtöbb, ameddig eljutottunk, az az volt, hogy igen, a kapun be tud menni a tolókocsival, és igen, még a szobába is be tud menni, csak az étterembe nem tud. És hát sajnos azt ők nem tudják vállalni, hogy egy olyan szállodában, ahol egyszerre kilencszáz vendég tartózkodik, egy, azaz 1 vendégnek az étterem előtti óriási hatalmas hallrészben biztosítsanak étkezési lehetőséget. Nekik erre nincsen személyzetük. Azt ugye mondanom sem kell, hogy ez már két személyre – és akkor már itthon hagytuk volna a gyerekeket is – körülbelül félmillió forint. És akkor igen, én lehetek cinikus, meg felőlem akár bunkó is, de azt gondolom, hogy félmillió forintért azért talán esetleg véletlenül szerintem meg lehet oldani, hogy egy, azaz 1 vendéget kiszolgáljon egy, azaz 1 alkalmazott egy ekkora szállodában. Nem eszik napi huszonnégy órában. Ja igen, a napi huszonnégy óráról jut eszembe, hogy volt olyan komment is a különböző szálláskereső csoportokban a posztomhoz, hogy ők vendéglátással foglalkoznak és nem fogyatékosok ápolásával. Csak úgy halkan megkérdezem, hogy mégis ki a jó büdös fene kért ápolást. A legkevésbé sem kórházat kerestünk, hanem egy helyet az esküvőnk megtartásához. Nem hiszem, hogy nővérkékkel és orvosokkal akartuk volna körülvenni magunkat.
  Szóval végigjártuk a Balatont. És nem nyertünk hangszórót, szállodai szobát meg végképp nem. Ezután még megpróbáltuk a Velencei-tavat, a Tisza-tó környékét, és nagyjából három hete feladtuk.
  Hogy mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban? Azt gondolom, hogy semmit nem változtat a kedvesem iránt érzett érzéseimen ennek a szertartásnak a hiánya. Ettől még szomorú vagyok, mert szerettük volna megosztani a barátainkkal és a családunkkal azt az eseményt, amit mi jelképéül szántunk annak, hogy a kapcsolatunkat egy még magasabb érzelmi síkra emeljük. Azt hiszem, a házasságkötésben pont ez a lényeg. És most csalódottnak is érzem magam, mert úgy érzem, hogy méltatlanul fosztottak meg minket attól a lehetőségtől, hogy úgy „kössünk házasságot”, ahogyan nekünk jó, ahogyan mi szeretnénk, ahogyan a mi lelki alkatunk és igényeink, belső indíttatásunk mutatja. Megvallom, dühös is vagyok, mert én a vendéglátásról azt gondolom, hogy az vendéglátás. Ha hozzám eljön egy ismerős, barát vagy bárki vendégségbe, akkor én igyekszem mindent megtenni azért, hogy ő az itt töltött időt kellemes, nyugodt, szeretetteljes légkörben tölthesse el. Ja, hogy a vendéglátóipar ezt még egy hétre félmillió forintért sem képes összehozni?
  Dühös vagyok és szomorú, mert ez a társadalom még mindig olyan előítéletes és olyan szinten van tele sztereotípiákkal a fogyatékosokat illetően, hogy egyszerűen megriadnak attól a gondolattól, hogy úristen, nekünk most vendégül kéne látnunk egy olyan családot, amelynek fogyatékkal élő tagjai vannak, és amúgy még véletlenül sem tudják elképzelni, hogy köszönjük szépen, de nekünk nincsen szükségünk kísérőre, ápolóra, felügyeletre, és egyébként ami a felelősség kérdését illeti, miszerint ki vállalja azért a felelősséget, hogyha önökkel itt valami történik. Ja, az még véletlenül sem merül fel, hogy mi önmagunkért és másokért felelősséget vállalni tudó és akaró felnőtt emberek vagyunk. A gyerekeket pedig, azt gondolom, hogy az ő szavaikkal élve, igenis traumatizálni kellene, mert akkor talán egyszer eljutna oda ez a társadalom, hogy a fogyatékkal élő ember bemehet egy szállodába, megtarthatja az esküvőjét, eltöltheti a nászútját, és netán még a segítő kutyája is rohangálhat a Balaton-parton. Ha már bemennie nem szabad a vízbe. Mert mondjuk azt se fogom sose megtudni, hogy mi a fene baja lesz a Balatonnak attól, ha egy kutya belemegy. Én még soha nem láttam kutyát, aki a Balatonban végezte volna a dolgát, de amúgy ezt negyvenötezer hal naponta megteszi. Meg hatvanezer madár. És akkor még nem szóltam az emberekről.
  Így aztán kénytelenek vagyunk elnézést kérni minden barátunktól, akit most megfosztottunk egy esküvői bulitól, és Abitól, akit megfosztottunk attól, hogy gyűrűhordozó szerepet töltsön be. És még mielőtt megkérdezitek, hogy miért nem tartjuk meg mondjuk például itthon a kertben azt az esküvőt, a válaszom egyszerű. Mert ahogyan már fentebb leírtam, mi úgy és olyan esküvőt szerettünk volna, amilyennel és ahogyan a mi kettőnk lelke egy magasabb érzelmi síkra emelkedik.
  Hogy a nászút helyett most mit fogunk csinálni? Nagyjából ugyanazt, amit mindig. Eltöltjük a napokat itthon, szeretetben, biztonságban, nem jobban és nem kevésbé szeretve egymást, mintha esküvő is lett volna.
  Azért az esküvői gratulációkat szívesen fogadjuk. :D ;D

Krisztina

»»»»»»

 

↞korábbi cikkek

A blog mérete: 1981 cikk, 9 277 096 betű, 1 866 744 szó