Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Kötelező

Föladták kötelezőnek megtanulni a Himnuszt. Hogy minek, azt szerintem ők se tudják. Minden rendben is lett volna, nem tanulom meg, lebasznak, állok a tannő előtt lehorgasztott fejjel és még jobban meggyűlölöm az iskolát – csakhogy a dolog belejutott a Szele Gyuri fülébe, mittudom én már, hogyan, leginkább is leszarta, hogy az én tanulásommal mi van. A Gyurit pont annyira érdekelte a Himnusz, mint engem, a Gyuri kommunista volt, és énnekem a Himnuszt feladták megtanulni, tehát akkor az innentől kötelesség és munka és munka és kötelesség! Úgyhogy három napig semmi mást nem csinálhattam délután fél kettőig, csak ültem és tanultam a Himnuszt. Fél kettőkor a Gyuri elment dolgozni. Hogy végül mi lett, hogyan szabadultam a kínzástól, arra már nem emlékszem, de a Himnuszt csak megutáltatták velem, megtanulnom nem sikerült.
  Pedig az emlékezőtehetségemmel nem volt gond. Megtanultam, anélkül hogy akartam volna, a termopilai szoros sírfeliratát, ó xein, angéllein lakedaimoníoisz, hoti téde keímetha toisz keinón rémaszi peithomenoi. Tudom magyarul is, a hivatalos fordítást, itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza, meg a szó szerinti fordítást is, ó idegen, vidd hírül a lakedaimóniaiaknak, hogy itt fekszenek a parancsot kiadóknak engedelmeskedők. Tudok egy grúz imaszöveget, Rapcsányi László Áthosz című könyvében szerepel, da pu ikitho: szikvdili raj arsz, anu risz arsze biszagani arsz, me githra seu: szikvdili, vitharca, araraj arsz da ganmakarvedeli: csveni arsz. Egy krükköt se tudok grúzul, csak ezt, a jelentését ennek se tudom és nem is érdekel, nem is akartam megtanulni, csak megragadt a fejemben. Aztán megtanultam eszperantóul és vele tucatnyi verset kívülről. Meg mindenféle dalokat ismertem már 2016 előtt is, azóta pedig ki tudja, hány tucat, talán száz dalt lettül, litvánul, észtül. Szóval meg tudok tanulni dolgokat.
  Ha érdekelnek. Csak a Himnusz masszívan nem érdekelt. (Aki most hisztériás rohamot óhajt kapni, hogy de őszentsége a Himnusz és magyarokvagyunkterohaddzsidócigánybuzi, az lesz szíves visszabújni a nemzeti dagonyájába, igen?)

A szentkötelező irodalom arra jó, hogy megutáltassuk
  – az adott művet,
  – az írót,
  – a korszakot,
  – az irodalmat,
  – a magyarhaza szentharcosok kokárdanemzet jelképek baromságot.
  Ez utóbbiért mondjuk nem is lenne kár.
  Folyton vita van arról, hogy mi legyen kötelező, avagy mi ne legyen kötelező. Szerintem semmi ne legyen kötelező, még a rossz művek se, mert az se csak magukat a műveket utáltatja meg, hanem az irodalmat is. Azért viszont tényleg kár.

»»»»»»

 



Gondolatok

Sétáltunk pár háznyit, csak úgy, Krisztina nem vitt botot, én voltam a botja. Tehát a vak botján volt a sapkám.
  
  

*

  
  „Az irányod, hogy merre mész, fontosabb, mint a sebességed.”
  Bölcs, igen. Csakhogy a sebesség vektormennyiség, és az irányt is tartalmazza.
  
  
*

  
  Vevő: – Kérem, ez szemes kávé?
  Eladó (a szemüvegét keresi)
  Kávé: – Hagyja a francba, Gizike. Látja, nem is tud olvasni, és ízlése sincs. Sózzon rá valami méregdrága vacakot.
  Eladó: – Nem, kérem, ez szemtelen kávé.

»»»»»»

 



Modern idők

Hófehérke, a német mesehősnő elindult Görögországba nyaralni, törpéstül. Magyarországon azonban
  – Szundi vezető beosztást kapott és azóta sem csinál semmit;
  – Tudor a tévében osztja az észt;
  – Vidor kormányszóvivő lett;
  – Morgó politikai blogot indított;
  – Szendi popénekes lett Sandy művésznéven;
  – Kukát felborogatták a tüntetők;
  úgyhogy Hófehérke most egyedül ül a szállodában és várja, hogy Hapcit kiengedjék a karanténból.

»»»»»»

 



Ejtőernyőhiba

a szemközti
ház tetejét
hóemberek
szétlapult
tetemei
borítják

»»»»»»

 



Nézőpont

fortepan_116422.jpg

Ha azt mondom: ezen a képen ott van a magyar színjátszás egyik legnagyobb géniusza, a huszadik századi magyar színművészet egyik legmeghatározóbb, korszakos jelentőségű óriása, akihez az egész magyar film- és színháztörténelemben csak egészen kevesen mérhetők, aki új irányokba terelte a színművészetet – akkor olvasóim, vérmérsékletüktől függően, helyeselnek vagy a fejüket csóválják: talán azért egy kicsit mintha mégiscsak túlértékelném Jávor Pált. Nagyszerű színész volt, igen, igazi sztár, egyszersmind kiváló drámai ábrázoló tehetsége volt – no de ilyen szuperlatívuszokat talán mégse kellene zengeni róla.
  Sem a helyeslőknek, sem a fejcsóválóknak nincsen igazuk.

Én egy kicsit szimbolikus jelentőségűnek tartom ezt a fotót. Középen áll a magabiztos színész, a Vígszínház művésze, akiért ekkor már színpadi és filmszínészként, többek között a Hyppolit, a lakáj miatt is rajongott a közönség, a nők bálványa, aki joggal gondolhatja, hogy még nincs is pályája csúcsán. A hölgy nevét a Fortepan képaláírása nem örökítette meg, de szintén ünnepelt híressége lehet a kornak. Kétoldalt Lakner Artúr gyermekszínházának apró édeskéi. Vajon a sztár mennyire ismerte őket? Játszottak együtt? Vagy csak úgy összeálltak egy fotóra? Tudta a nevüket? Nem tudom, fellelhető-e még valahol a válasz ezekre a kérdésekre. Lehet, hogy csak úgy alkalom adódott. Találkoztak valahol, a szépreményű színészpalántáknak megtiszteltetés volt a nagy sztárral fényképezkedni, neki pedig ápolta imázsát a gyerekek társasága. Nem tudom. Lehet éppen, hogy mind a nyolcat személyesen ismerte. De azt teremtett lélek nem tudhatta, hogy a jobb szélen mosolygó hétéves kislány lesz a Színészkirálynő.
  Azért érzem szimbolikus jelentőségűnek, mert ez bármelyik gyerekkel bekövetkezhet. Megörökítenek minket valami formában egy gyerek társaságában, aztán eltelik akárhány évtized, és a képmásunk felbukkan újra, mert rajta van a Jelentős Valaki, aki a mi időnkben – csak egy gyerek volt.
  Csak.
  Említettem már azt a kis csapat oroszt, akik ma viszontláthatják magukat abban a rajongók által előásott, jelentéktelen kis közlekedésbiztonsági oktatófilmben, ahol nagy Oroszország ámulva gyönyörködik Natasa Guszevában, aki akkor még nem volt Alisza Szeleznyova és még nem járt lehajtott fejjel az utcán. Vagy ott az a kis filmfelvétel, amin a fiatal pár meg a násznép kijön a templomból, az operatőrnek van még néhány méter filmje, hát fölnéz egy házra, s az egyik ablakban fölvesz egy nézelődő kislányt. Hogy kik voltak a fiatal pár – talán a nevüket lehet éppen tudni, mást nem sokat. De az irodalomtörténet és a holokausztkutatás kincsként őrzi az egyetlen fennmaradt mozgóképet Anne Frankról.
  Vannak ilyenek. A nagy emberekről éppúgy készülnek fényképek – korunkban egyre több – gyerekként, mint azokról, akik aztán nem lesznek híresek. S persze gyerekkorukban még nem tudni róluk, melyikük lesz aztán világhírű énekes, agykutató, mérnök vagy sorozatgyilkos. Saját magunkról pedig azt nem tudhatjuk, hogy fél-egész század múlva nem azért fogják kézről kézre adni a strandon készült fotónkat, mert a szomszéd pokrócon ül, cumival a szájában, egy Jelentős Valaki.

»»»»»»

 

↞korábbi cikkek

A blog mérete: 1871 cikk, 8 911 127 betű, 1 794 960 szó