Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Gyerekpornó darabja huszonnyolc forint

Vártam egy darabig, hogy hozzászóljak-e a Kaleta-ügyhöz, persze tudva, hogy a Jerry Alapítvány megteremtőjeként ez munkaköri kötelességem, tetszik, nem tetszik, nem kapok mást. Tudtam, hogy úgyis elmondanak róla mindent, illetve őt mindennek, és ami fontosabb, tudtam, hogy nem változik semmi.
  Kaleta Gábor egy kutyakölyök. A mi kutyánk kölyke. Természetes, hogy nem eshetett bántódása. Ezt értjük, oké. Illetve nem oké, de értjük. Egy diplomatának, egy Magas Rangú, Roppant Fontos Elvtársnak természetesen szabad mindent, majd kimosdatjuk. Ez így volt a korábbi ugyanazoknál, a még korábbi ugyanazoknál meg ezek ugyanazoknál is, és kétségtelenül így lesz a következő ugyanazoknál, akik majd úgy tesznek megint, mintha újak lennének.
  De a probléma túlmutat a pedofil kutyakölykön. A bíróság ugyanis helyesen ítélt, ezt megtudjuk dr. Gyurkó Szilvia cikkéből, már ugye ha eddig nem tudtuk netán. De minimum sejtettük. A bíró nem isten. A bíró az állami igazságszolgáltatás eszköze, aki a törvények betartását kéri számon az elébe kerülőktől, és ennek megfelelően természetesen a törvénynek megfelelően ítél. Óhajtja az olvasó, hogy Kaletát csukják börtönbe minden egyes képért egy évre, vagy mondjuk legalább minden képért egy napra? (Az is ötvenkét év lenne.) Nem lehet. Ezt semmilyen bíró nem teheti meg, mert a törvény nem ad lehetőséget rá. Kész, ez van.
  És ebből a szempontból mindegy, hogy a nagykövet úr őexcellenciája vagy a sarki hentes. A sarki hentest se lehetett volna lecsukni annyi időre, amennyire az olvasó szeretné, mert a törvény arra sem ad lehetőséget. Az, hogy a nagykövet úr őexcellenciája méltóztatott gyerekekkel szexelni virtuálisan, nem pedig a sarki hentes, az csak annyit változtatott a dolgokon, hogy a kiszabható jelképes büntetést is siettek még jelképesebbé változtatni. De a büntetés, amit ki lehet szabni ezért, az a sarki hentesnek is jelképes lett volna!
  Ez a baj. Nem az, hogy Kaleta excellencia huszonnyolc forintot fizet a gyerekpornó darabjáért, mert ha Kaleta hentes lenne, akkor lehet, hogy mondjuk negyven forintra jön ki, és akkor mi van, az sem büntetés.
  A magyar állam a gyermekek szexuális kizsákmányolását nem tekinti súlyos bűncselekménynek. Lényegtelen apróság, csíny. Ejnye, Gábor, hát micsináltál?

»»»»»»

 



Egy másik őrült naplója

Reggel fölkel az őrült, kimegy pisilni, megreggelizik, behozza a postát, közben lelökné a szomszéd nénit a negyedikről, de a szomszéd néni elcsavargott valahová, nem tudja lelökni. Egyszerűen őrület, hogy az emberek nem hagynak egy őrültet rendesen őrültködni. A postást se tudta megharapni, mert csak bedobta a leveleket és elviharzott. A postában csupa számla meg felszólítás. Hát mit csináljon így egy őrült, ha senki sem akad a keze ügyébe? No, kinyitja a laptopot, körülnéz a neten. Nini, egy videó! Valaki hegedül. Remek! Meg kell harapni! Az őrült villámgyorsan fabrikál egy dokumentumot arról, hogy az az ő szerzői jogi tulajdona, és elküldi a Youtube-nak. Végre nem hiába kelt föl. És várja az eredményt.

Az eredmény az, hogy négymillió ember döbbenten néz egy tizenegy éves kislányra, aki sírva jelenti be, hogy a Youtube megfenyegette, hogy letiltja a csatornáit, mert szerzői jogokat sértett. A kislány napokon át nem alszik, a négymillió ember aludni tud éppen, de rossz szájízzel, és várják, hogy eltűnik-e a Youtube-ról a világnak nem a legnagyobb hegedűművésze.
  Aztán a Youtube rájön, hogy átverték, a két levett videót visszaállítja, és négymillió ember föllélegezhet. Még mindig rossz szájízzel, mert nem tudtunk egy gyereket megvédeni attól, hogy keserű tapasztalatot szerezzen az emberi aljasságról – de legalább hallhatjuk hegedülni.

Holnap reggel megint felkel az őrült. És sok-sok millió másik őrült.

»»»»»»

 



Mathilda – Ninda

Vannak filmek, amiknek elég meglátnom a címét a listában, és muszáj őket megnéznem. Újra meg újra. Akárhányszor. A Csók, anyu – a két Oscar – a Pluto Nash – az Alaszka – a Léon.
  Vannak filmek, amiket tanítanak a főiskolákon, és vannak, amiket tanítani kellene. A Tizenkét dühös ember – az E. T. – a Délidő – az Uramisten – a Napló – a Léon.
  Vannak filmek, amiknél nem tudod, mit szeress benne legjobban. Hogy a mértani következetességgel megrajzolt érzelmek pontosan úgy és azt fejezik ki, amit és ahogyan egymásra hatásukban ki kell fejezniük – hogy félpercenként másmilyen filozófiai mélységekbe merül, amit klasszikus idézetek egész sorában lehet kifejezni – hogy minden egyes képkocka tűpontosan a helyén van – hogy minden egyes képsorból lehet írni egy külön történetet.

És varázslatos élmény úgy nézni, de ezt egyelőre rajtam kívül senki sem tudja megcsinálni, hogy Mathilda minden egyes reakciójához odaállítod mellé Nindát mércének. Ez megy addig, amíg el nem indul hazafelé a tejjel, féllassított amerikai plánban, lobog a haja, véres az orra, és a következő snitt harmadik másodpercében letörlődik az arcáról a félmosoly. Már nem tudod, hogy melyik a mérce és melyiket méred.
  A cikk címében a két név közé valamilyen matematikai szimbólumot kellett volna tennem, de nem tudom, mit jelentene. Mathilda és Ninda relációja folyamatosan válik egyre bonyolultabbá, ahogy Ninda maga válik azzá – Mathilda huszonhat éve nem változott, de Ninda még mindig csak érlelődik.
  Mathilda tele van gyűlölettel. Ninda is tele volt vele, aztán az egész elpárolgott, már csak – mit érez? Megvetést? Sajnálatot? Közönyt? Ki tudja? Mathilda fölötte áll mindannak, ami ellen harcol, ezért ez beszippantja, Ninda nem harcol semmi ellen és így áll fölötte. Mathilda egy életveszélyes és önveszélyes gyilkos, pedig soha nem ölt meg senkit (hányadszor írom le ezt a mondatot?). Ninda senkinek sem tudna ártani, de veszélyesebb még Mathildánál is. Mathildát a határtalan szerelem és a végtelen gyűlölet tartja egyensúlyban, Nindából ezek az ellentétek tökéletesen hiányoznak. Mathilda könyörtelen és kérlelhetetlen. Ninda is. Mathildában csak szemvillanásokra lobban fel az emberszeretetnek valami felfoghatatlan fokozata, mert egyébként csak Léont és a kisöccsét szereti, de azt a készlet drogot azért felgyújtja (ezt már felhasználtam a Kissyben), és sír fölötte. Nindában folyamatos, intenzív, mély emberszeretet munkál, nem az a tartalma-céljavesztett, formális, hideg, vértelen keresztény álszeretet, hanem valóságos, emberi emberszeretet. Mathilda szerelmes. Ninda nem. De biológiailag ugyanabban az életkorban fogja megtalálni a szerelmet, mint Ninda. Mathildában mély, bár kifejezésmódját nem lelő szexuális késztetés munkál. Nindában nem. Mathilda folyamatos rettegésben él, egyszerre sok mindentől. Ninda nem ismer már félelmet.
  Mathilda már felnőtt. Már csak idősebb lesz.
  Ninda is.

Amikor többszöri nekifutásra, egy eredetileg teljesen más koncepció átdolgozásával, nem kis részben az amerikai közönség prüdériája miatt az eredetileg szerelmespárnak induló Mathildából és Léonból a végleges forma kialakult, a film azáltal nyerte el valódi tartalmát. Annyiszor megénekeltük már, hogy Jean Reno némileg lelassult gondolkodású, retardált embernek játszotta el Léont, hogy ne legyen a közönségnek az az érzése, hogy szexuálisan kihasználja a gyereket. Sajátos vonása világunknak, hogy a filmben benne lehet, hogy egy tizenkét éves gyerek gyilkolást tanul és gyakorol, szemrebbenés nélkül asszisztál kivégzésekhez, és magas hőfokon izzik benne a gyilkos gyűlölet – de még csak meg sem csókolhatja a szerelmét, mert az felnőtt. Ez tabu. De most jó hatása lett, mert Mathilda ezáltal kaphatta meg azt az embert, akire valóban szüksége volt, a szerelmes férfi, a szeretője helyett a védelmezőjét, az apját. A helyett a link, megbízhatatlan, ön- és közveszélyes alak helyett, aki a három gyerekével egyazon lakásban kemény drogot pancsolt, pedig tudnia kellett volna, kivel kezd, Mathilda megkapta az egyik legvalódibb apát a filmtörténet nem valódi apái közül. Valójában ezért nem lehet köztük testi kapcsolat, nem a közönség prüdériája miatt – a közönség nem létezik, ők kívül állnak a filmen, de a film történetének önmagában kell teljesnek lennie, és az is.
  (Ez persze nem gátolja meg a nézőt abban, hogy amikor Mathilda hanyatt fekszik az ágyon és szerelmet vallva Léonnak a köldöke felé csúsztatja a kezét, mondván, hogy a gyomrában érzi – akkor az ember minden egyes alkalommal, valahányszor látja a filmet, arra gondoljon, hogy ott van az a hely, egy egész kicsit arrébb, ahol mindössze nyolc év múlva meg fog foganni gyerekkorunk két hőse, Luke és Leia.)
  Ha az ember két órán és hét percen át le sem veszi a szemét erről a két emberről, akkor tiszta a kép. Ha az érzelmekre képtelenné vált Léon egyszerűen egy szerelmet, szeretőt talál magának (ebből a szempontból mindegy, hány éveset), azáltal nem válhat azzá a teljes emberré, aki aztán felragadja azt a baltát, hogy a gyerekét megmentse. Ezt a szeretőjéért is megtenné, de nem azzal a dühvel, és nem, Léon nem lelassult gondolkodású, nem retardált. Ez máz Léonon, ami a felületes nézőnek szól. Egy értelmileg akadályozott ember nem látna problémát abban, hogy lefektessen egy tizenkét évest, mert nem méri fel a tettei következményeit. Léon sokkal meggondoltabb ennél. Körülményeihez és lehetőségeihez képest kiváló apa. Ha némileg lelassult a gondolkodása, az legfeljebb abban nyilvánul meg, hogy nem ismeri fel idejében, hogy lett egy lánya.
  Ez mással is megesett már.

»»»»»»

 



Második rész

A munka 627. napján, 258 ezer szó után lezártam az első részt és elkezdtem a másodikat.
  Egyszerű, száraz tényközlés. De sok minden van mögötte.
  Az első részben végül is hat fejezet van, pedig hetet terveztem, de meggondoltam magam. El is kezdtem a hetediket, aztán átalakítottam a második rész első fejezetévé, és egyúttal persze megváltoztattam az időzítését. Az volt a terv, hogy a hetedik fejezet végén ugrunk harminchat évet az időben, de ezt inkább most tettük meg. Még soha nem csináltam ilyet, én mindig csak napokat hagyok ki, de hát most erre volt szükség. Ugye eleve képtelenség, hogy legfeljebb néhány napos kihagyásokkal megírjam Ninda egész életét, másrészt a cselekmény sem ezt kívánja. És el kellett jutnom a második részbe.
  Sok minden megváltozott, és sok minden ugyanaz maradt. Ninda harminchat évvel idősebb lett, de nem sokat változott. Nagyobb lett a családja, azazhogy kvázi van neki családja, ámbár „hivatalosan” nincs. És hát épül az a mű, ami miatt ő lesz – Ninda.

»»»»»»

 



A Kovács Feri apukájának a felesége

Most nem írnék cikket, ha nem lett volna az a körhinta. Nem lenne kiről, és talán nem lenne kinek. De volt a körhinta, amire egy nap Kriszt fölültették, de nem érezte ott jól magát, félt rajta, rosszul volt. Ezt észrevette a Kovács Feri apukája, levette őt onnan, a karjába vette, megnyugtatta.
  Nem tudni, hány éves volt akkor Krisz. Óvodás vagy talán elsős. Óvodába is együtt járt a Kovács Ferivel, iskolába is. Két hét múlva lenne ötvenegy éves, ez a történet tehát negyvenegynéhány évre megy vissza.
  Ettől kezdve a mindene volt a Kovács Feri apukája. Akárhol meglátta, szaladt hozzá. Senki más nem számított. Ha említve lett a Kovács Feri anyukája, akkor kijavította, hogy az a Kovács Feri apukájának a felesége. Egyébként tudta, hogy ő ezzel egyidejűleg a Kovács Feri anyukája is, de ez lényegtelen mellékkörülmény volt. A Kovács Feri apukájának a felesége.
  Aztán elteltek az évtizedek. Krisz felnőtt, a szeretet a Kovács Feri apukája iránt talán némileg megkopott, de megmaradt belőle a vonzalom a szakállas férfiakhoz, mert a Kovács Feri apukájának szakálla volt. Tőlem is elég hamar megkérdezte, hogy van-e szakállam (hiszen mi telefonban ismerkedtünk meg), és nagyon örült a válasznak.
  2006-ban a Kovács Feri apukája meghalt autóbalesetben. Én csak egyszer találkoztam vele. Valamivel később volt, hogy először elmentünk a Kovács Feri apukájának a feleségéhez, jártunk ott többször is, jól elbeszélgettünk. Amikor pedig a temetőben jártunk Krisz családtagjainál, mindig vittünk virágot a Kovács Feri apukájának is. Kovács Ferenc Gusztáv. Csak pár lépésre volt attól a helytől, ahol 1989 óta Krisz Nagyija volt eltemetve, 2008-tól pedig Zsolt.
  2010 óta már csak Krisz nélkül mehettem a Kovács Feri apukájának a feleségéhez, aki egyébként nagyon jól mulatott azon, hogy nálunk ő nem Széll Klári, hanem a Kovács Feri apukájának a felesége. De azért elmentem néhányszor, eldumáltunk, meg telefonon is sokszor.
  A rengeteg bajával – egészségi, családi, anyagi, amikről nem fogok szólni – együtt is, a Kovács Feri apukája miatti múlhatatlan gyászával együtt egy vidám, minden iránt érdeklődő asszony volt, jóval túl a hetvenen, akit fizikailag megtört az élet, de lelkileg nem, szellemileg pedig még kevésbé. Jókat tudtunk dumálni.
  És most meghalt a Kovács Feri apukájának a felesége.

»»»»»»

 

↞korábbi cikkek

A blog mérete: 1824 cikk, 8 825 096 betű, 1 777 856 szó