Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Feketeség

– Némelyeknek az az ideológiájuk arra, hogy feketén dolgoznak, hogy ne az ő pénzükből tartsák el a sok ingyenélőt.
  – Várjámá. Van az ingyenélő kifejezésnek olyan értelmezése, ami nem rasszista?
  – Nem hiszem.
  – De hát hogy lehet rasszista az, aki feketén dolgozik?!

»»»»»»

 



Egyszerűség lakik benne

Nem hivalgó, cifra páva
Nem modern az én szívem
Egyszerűség lakik benne
Mosolyogva, szelíden

Egyszerű, de tiszta nóták
Amiket én dalok
Mert a szívem súgja őket
Nem is olyan nagy dolog

Úgy csicsereg az én szívem
Egyszerűen, szabadon
Mint a pintyőke madárka
Fönt a lombos ágakon

Ami a szívemen fekszik
Azt dalolom, semmi mást:
Legelő, kicsiny birkáktól
Tanultam a versírást

Egyszerű és tiszta nóta:
Gólyafészek, háztető
Nincsen benne semmi, ámde
Az legalább érthető

A jó Isten egyszerűnek
Alkotta az eszemet
Nincsen abban nagy modernség
Csak szelídség, szeretet

Kicsi kunyhó, szerető szív
Messze égbolt, tiszta, kék
Fulladjon meg Ady Endre
Lehetőleg máma még

A versike szerzője Szabócska Mihá’, azazhogy Karinthy, mert ez egy paródia, az Így írtok tiből van. Egy másik versike juttatta eszömbe, amit a nyelvhelyesség nevében írt egy költő – de mégsem ezzel a részével szeretnék foglalkozni, nyelvi babonáit már Szepesy Gyula megcáfolta, költészetének meg hadd ne legyek kritikusa, én mivel írok szebbet?
  Hanem a költő videót is készített, amin elmondja a verset, és feliratozta is. Írtam neki hozzászólást néhány dologra, de csak az első tételre kaptam választ: a szövegben azért vannak ilyen vesszők:
  a˛ b˛ c˛ d˛ e
  nem pedig ilyenek:
  a, b, c, d, e
  mert nem találta a vesszőt helyette, és az AltGr-6+szóköz egyszerűbb volt.
  Hát ezért jutott eszömbe Szabócska Mihá’.

Nálunk ez általános. Kortünet és kórtünet. Ha nem tudunk valamit, akkor barkácsolunk valami helyettesítő megoldást. Szó nem lehet róla, hogy fölhívjuk a legelső ismerősünket, aki látott már számítógépet: „Hé, hol van a billentyűzeten a vessző?”, ámbár akkor azt felelné, „Baszki, a mö betű mellett jobbra”, de ez sokkal komplikáltabb, mint végigcsapkodni a billentyűket. Azt ugyanis magunkban csináljuk, emehhez viszont be kellene ismerni, hogy nem tudunk valamit. Igaz, hogy a gugliba is be lehetne írni, de ki tudja, hátha valaki azt is elolvassa, inkább nem. Csapkodjuk összevissza a billentyűket, aztán valami majd lesz. Egyszerű és tiszta nóta.
  Időnként szömbejönnek a neten képek hasonló egyszerű, ötletes megoldásokról. Mint amikor „bízz bennem, mérnök vagyok”, és íme a vécé, ahol az ajtó olyan közel van a vécécsészéhez, hogy nem lehet becsukni, de gond egy szál se, vágunk az ajtón egy jó nagy lyukat! Íme a falból kiesni készülő tégla, amit ötletesen megerősítünk ragasztószalaggal!
  Persze a legnagyobb ötletelők az orvosok. Ha nem lennének azok, vagy legalább ő szent felsége professzor doktor Vízkelety Tibor nem lett volna az, én most egészségesebb lennék. Ha ő szent felsége doktor Nagy István nem ötletelt volna, Krisz lett volna egészségesebb. A tájékoztatás nem teljes körű, ha csak kis családomat veszem, simán fel tudok sorolni húsz ilyen ötletelő orvost.
  Láttam persze olyan esetet is, amikor az ifjú szaki elvtárs odament az öreg szaki elvtárshoz: „Hallgass ide, Öreg szaki elvtárs, van egy gondom: molibdéntitánium ötvözetbe kellene fúrnom hatvankét századmilliméter átmérőjű lyukat, és csak hatvannégy századmilliméteres fúróm van” – „Semmi gond, Ifjú szaki elvtárs, reszelünk neked hatvankét századmilliméteres fúrót”… csakhogy ez utoljára a kommunista munkaverseny idején volt, és akkor is csak diafilmen. Mostanra az egy rákosista csökevény, hogy megkérdezzünk valakit, aki már hallott arról a dologról, amivel dolgozunk.

»»»»»»

 



Harminc év

Azt hiszem, sok kérkednivalóm nincs írói pályám harmincadik évfordulóján. Tizenhét kötet – tizenöt regény, a gyűjteményes kiadásokat részeikkel számolva, három számítástechnikai mű, egy meseregény, egy verseskötet és még egy könyv. (Persze van több is, amik jelenleg technikailag nincsenek publikálható állapotban.) Ebből egy – a Ninda – még három hónapig nem publikus, az a még egy könyv pedig most lett az. Két és fél millió szó harminc év alatt… naponta mindössze 238 szó. Hát másról szól az élet. Igaz, a Kissy és a Ninda terjedelme messze meghaladja a leghosszabb magyar nyelvű regényét, sőt felkerülhetnének a világ leghosszabb regényei közé is, ha megjelennének egy igazi könyvkiadónál, de hát nem fognak.
  De a regényírót nem terjedelemre mérik, és nincsenek olyan illúzióim, hogy én egy nagy író lennék. Soha voltak, ahogy Elke mondaná. Nekem mindig más volt a fontos, én nem nagy sorstragédiákat akartam ábrázolni meg a történelem nagy vonulatait megfesteni; csak elmesélni néhány érdekes történetet néhány érdekes emberről. Tucatnyinál is kevesebbről: szerelmeim, gyermekeim, egy-két filmalak és énekes elég volt, hogy megszülessenek kis hőseim, akik mindegyike rendkívüli, de egyik sem az. Átlagemberek, egy-két különleges tulajdonsággal, vagy akár még azzal sem. Akik még a legjobban eltérnek az átlagtól, az Nicky (akinek a története jelenleg nem érhető el a neten) és Ninda. A többieket inkább csak rendkívüli élethelyzetük teszi rendkívülivé, de például Gabrielle-t, Laumát, Sophie-t és a medvebocsokat még az sem. Hasonló sorsok előfordulnak a való életben is. Ami a való életet illeti, attól kétségkívül Jane Carson, Ninda és a Weston és O’Brian gyerekek élete tér el (utóbbiak történetét még nem publikáltam), mert ők a jövőben élnek, egy galaktikus korszakban; Ninda méghozzá egy beláthatatlanul távoli jövőben, amikor a földi civilizációra már nem is emlékeznek.

De a harminc év alatt nemcsak ezeket a rövidebb-hosszabb regényeket írtam, hanem novellákat és ezt a blogot is. Adódott a gondolat, hogy a legjobb írásokat összegyűjtsem egy kötetbe. Két évig vacakoltam vele, míg végül éppen az évfordulóra – amit Vanessa Pif Jerry Bohringer-Chandeau-Morin-Sailly D’Aubisson Blanchard huszonhatodik születésnapján tartok – elkészült és publikálhattam. A két és fél millió szóból közel egymilliót ez tesz ki: Szivárvány

szivarvany.jpg

»»»»»»

 



Három dalról

Általában nem szeretem azokat a felvételeket, amiken a Džimba mint biodíszlet működik közre, de ez végtelenül aranyos – azazhogy Šapranauskas aranyos. Nem tudja a szöveget, tehát odaáll egy kislány – nyilván szintén džimba –, ő pedig rájátszik, folyton kinéz a szövegre, aztán odalép és közel hajol, a kislány pedig igazi džimbai halálosan komoly vidámsággal nem néz a sztárra, hanem a közönséggel kommunikál. Az előadáson egyébként is látszik rögtönzött jellege, a džimbák sem tudják jól a szerepüket, nincs meg az összhang az egészben.
  A mai džimbák mások, egyre kevésbé alkalmasak biodíszletnek. De ez archív felvétel. A mai džimbákkal Šapranauskas is másképpen lépne fel, legfőképpen ha ott lenne Tėja. A sors nagy igazságtalansága, hogy Šapranauskas már nem énekelhetett ővele. Az ötvenötödik születésnapja előtt üzeneteket küldött a barátainak arról, hogy végez magával.
  Nem hittek neki, mert nagy komédiás volt.

*

A mondás szerint minden rosszban van valami jó – szerintem minden jóban van valami másik jó. Több mint öt évvel ezelőtt, amikor a Dailes színházban kétszázas pulzussal hallgattam azt az adrenalinos fellépést, Edavārdi és Rasmanis segítségével végleg békét kötöttem a rappel. S milyen jól jártam, mert enélkül nem élvezhetném a Nutipõlvet. Két felvételt is közreadtak róla, egy profit és egy „amatőrt”.

Ez borzasztóan édes, ahogy végigröhögik a felét, az egyik kislány nem kapcsol, hogy ő következik, ketten is beugranak helyette, mikrofonok nincsenek, csak az egy szem mobiltelefon Airi Liiva kezében, de amúgy ők ugyanazok, attól, hogy nincsenek itt a sztárjaik, ez egy Laulupesa-felvétel, a hangokat is fölismerem meg egy-két arcot is, persze nevek nincsenek hozzájuk, és a Dalfészkek is annyian vannak, mint égen a csillag. Ez egy spontán ad hoc rögtönzés légből kapva, de átsüt rajta Liiváék profizmusa.

»»»»»»

 



Így készítek adatbázist

Elég gyakran készítek adatbázist, ami azt illeti. A leggyakrabban ideiglenes felhasználásra: van egy halom adatom, amiket át akarok alakítani valami mássá, és ehhez adatbázisba szervezem őket, amit aztán átalakítok – az is gyakori, hogy több lépcsőben, közbeeső adatbázisok felhasználásával.
  Nálam az adatbázis mindig plaintext file (egy vagy több). Semmit sem tudok ilyenekről, mint MySQL, és nincs is kedvem megtanulni. Csak plaintext file (persze már régóta unikódos), valamilyen speciális markuprendszerrel, amit egyedileg ahhoz az adatbázishoz ötlök ki, menet közben, vagyis a legritkább esetben vacakolok bármiféle előzetes tervezgetéssel. Elkezdem használni, és ha szükség van valamilyen bővítésre, akkor azt később belerakom.
  Hozzálátok megírni a szöveget vagy a már meglevőt ellátni az adatbázis számára szükséges markupokkal, és amikor már van valamennyi, akkor írom meg a feldolgozóprogramot. Ha később kiderül, hogy más markupok is kellenek, beteszem őket a szövegbe és beleírom a programba.

Egy példa a Szivárvány tárgymatatója. Ez több fázison át készült. Először is vannak a blogcikkek, amik egy könyvtárban külön szövegfile-okban vannak, és tartalmaznak egy Vicky-makrót, ami a címkéiket listázza. Meg van egy, ami a címet tartalmazza. A Vicky szintaxisát részben készen kaptam, részben magam alakítottam ki évekkel ezelőtt.
  @cim[cikkcím]
  …
  …
  @cimkek[címke1 címke2 címke3…]
  Mivel ez egységes, a file-okhoz nem kellett nyúlnom, csak írtam egy feldolgozóprogramot AutoItben, ami végigment rajtuk és kitermelte az adatokat. Át is rendeztettem őket, címke szerint csoportosítva, és ezt készítettem:
  címke1 TAB cikkcím1|cikkcím2|cikkcím3…
  címke2 TAB …
  A tabot meg a függőleges vonalat ötletszerűen választottam, az volt a lényeg, hogy ne szerepeljenek a címek vagy a címkék szövegében.

Ezzel még nem voltam készen, mert volt több száz cikk, amiknek mindmáig nincsenek címkéik. Ezeken végigmentem és kiírtam a címkéiket egy külön file-ba. Aztán írtam egy újabb programot, ami ezt a kettőt összerakta, ebből:
  (egyik file)
  politika TAB felsorolva 80 cikk címe
  (másik file)
  politika TAB 81. cikk címe
  politika TAB 82. cikk címe
  …ebbe:
  politika TAB felsorolva 82 cikk címe

Igen ám, de egy tárgymatatóba ugye oldalszámok is kellenek. Amiket nem lehet fixen odaírni, mert csinálok valami változtatást, egy cím átkerül a következő vagy az előző oldalra, és megborul akár száz oldalszám. Ezért két file-ból rakom össze: a másik a tartalomjegyzék, amit minden változtatás után kimásolok a Wordből. Ez ugye így néz ki:
  cikkcím TAB oldalszám
  A belőlük készítendő lista első közelítésben így festene:
  címke TAB oldalszám, oldalszám, oldalszám…
  Aztán rájöttem, hogy nem így akarom, a címek is legyenek ott, mert többet mond, az olvasó egy adott cikket már olvasott és ráismer a címére a tárgymatatóban, akkor ahhoz már nem lapoz vissza. Tehát:
  címke TAB cím oldalszám, cím oldalszám…
  Innen már csak egy lépés ezt fölcserélni html outputra, hisz eszem ágában sincs kézzel megformázni.
  címkecím oldalszám, cím oldalszám…

A blogcikkek szövege is félig-meddig ilyen önkényesen, egyedileg kialakított markuppal készül: mivel a Vicky eredetileg Dokuwiki, annak a teljes jelkészlete rendelkezésre áll, de vannak saját bővítéseim, például itt följebb úgy csináltam piros feliratot, hogy a saját ;;r:piros;; színezőmet használtam. A Vicky makrónyelvét is teljesen átírtam.

A Ninda-programomat tartom adatbázis-kezelési munkásságom eddigi csúcsának, de nem abban, hogy milyen jó markupnyelve van – nincs neki, egy totál átlagos nyelvike, voltaképpen a Vicky nyelvének egy részhalmaza, mert eredetileg az volt a tervem, hogy a Vicky motorját használom a megjelenítésére, de végül egy attól teljesen független programot írtam –, hanem a belső adatábrázolás rendszerében. A programkód elég kusza már, három év után, de az adatokban rend van. (Nincs, de jól hangzik!) Van egy óriási tömböm, ami tartalmazza a regényt mindenféle szempontok szerint szétcincálva, sómironként külön-külön az egyes elemek: idézet szövege, forrása, időbélyegző elemeire szedve, a szöveg érintetlen formában és átalakítva, címkék külön, és plusz egy csomó további adat, statisztikai jellegűek. Meg még mindenféle tömbjeim vannak. Ezt az egészet a program azon sürgiben termeli ki a könyv szövegéből, előállítja belőlük a megadott paraméter szerinti outputot, aztán az egészet elhajítja, hogy a következő hívásnál elölről kezdje.

Egyfajta markupnyelvnek tekinthetők a php-tömbök is, amikor magában a programkódban vannak leírva. A mostani projektemnél, mint oly sokszor, nem kézzel írom a programszöveget – legalábbis a tömb kódját –, hanem egymást követő programok sora állítja elő.
  Saját Youtube-ot csinálok magamnak, mert eluntam, hogy az igaziról már sok-sok felvétel eltűnt a kedvenceim közül – nekem persze megvannak itthon –; ami fönt van, azt nagyjából csak lejátszási listákba lehet rendezni, és rendezgesse őket a kórság százféle listába; és az utóbbi időben a Youtube elkezdett mindenféle halál érdektelen dolgokat javasolgatni melléjük. Hol vannak már a régi szép idők, amikor a NANDO-videóim alatt egytől egyig további NANDO-videók sorakoztak – vagy akár a későbbi szép idők, amikor már egész sor előadót hallgattam, de a felvételeik alatt kizárólag a kedvenc videóim jöttek. Most mindenféle hülyeség is keveredik közéjük. No, szóval csinálok magamnak sajátot. Írtam egy programot, ami az itthon tartott zenefelvételeimet kilistázza php-tömbbe, mindegyik kapott egy egyedi ID-t, és hozzá a file-név, méret, dátum, elérési út, szép sorban. Írtam fastruktúra-megjelenítőt, ami könyvtárfa szerint listázza őket és lejátssza, amit megnyomok. Most a címkézésnél tartok, kiírtam a leggyakoribb neveket, pár dalcímet, albumok címeit, és össze fogja rakni a listát azokról a videókról, amiknek a file-nevében benne van valamelyik megadott címke. Ezzel a munka egy részét automatizálom, aztán írok címkekezelőt, amivel rátehetem a további címkéket a file-okra, meg címkelistázót, ami adott címkék szerint listáz. És akkor a lényegi része kész lesz.
  De ez mind csupa szövegfeldolgozás. Abban pedig jani vagyok.

»»»»»»

 

↞korábbi cikkek

A blog mérete: 1984 cikk, 9 283 627 betű, 1 868 062 szó