Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Lesz egy új wincsim

Sok éve az a szokásom, hogy ha valami megtetszik a neten, akkor belököm a letöltőprogramba és elteszem. „Majd megnézem” felkiáltással. Hát most elkezdtem őket megnézni. Valamelyik letöltőkének megvolt az a jó szokása, hogy ha odaadtad neki egy kép címét valamelyik képmegosztó oldalon, akkor az egész accounthoz tartozó totál mindenséget leszedte. Tudtam róla, de nem foglalkoztam vele, majd megnézem.
  Hát most épp egy világ túlsó végén élő vadidegen csókának a gyerekét meg a kutyáját meg a kirándulásait ábrázoló képeket szórom ki, mert leszedett tőle háromezer képet – tizenegy évvel ezelőtt. Tegnap régi tájképeket szortíroztam, mert már más az ízlésem és a felbontásuk is gyenge a mai követelményekhez, aztán jönnek könyvek, programok…
  Összeraktam két könyvtárba, hogy miket kell átválogatnom. Semmiség, másfél tera.

»»»»»»

 



A következő feladat

Van az úgy, hogy az ember évekig készül valamire, amiben minden őtőle függ, elvileg senki másnak nincsen beleszólása, aztán kiderül, hogy egyrészt van, másrészt nem is ez számít, akkor is másképp kell csinálni.
  Most így jártam. Kétszeresen. Egyrészt két év (sőt több is az) után, amikor végre megtaláltam Silenit, kiderült, hogy egyáltalán nem olyan, amilyennek én elképzeltem. Másrészt hozott magával egy feladatot: meg kell tanulnom a kultúráját. Hogy milyen mélységig, azt még nem tudom.
  Csak éppen az történt, hogy egy nyolcéves kislány azzal jött haza a nyári táborból, hogy t’aves baxtalo, én pedig azt mondtam, hogy hoppá. Örökbefogadott gyerek az indoeurópai többségből, a szülei finnugor kisebbségiek, de ő megőrizte a kultúráját.
  Csakhogy Sileni is örökbefogadott gyerek lesz. És meg fogja őrizni a kultúráját.
  Jelenleg annyit tudok róla, hogy az anyanyelve jalar, egy monoszillabisztikus, tonális nyelv, de mivel a lányok anyanyelvi szinten beszélik a szindort, a tonalitás nekik nem lesz probléma (én mit kínlódnék vele). A kultúrájukról nem tudok semmit, és amíg Nindáék utána nem járnak, nem is fogok. Majd akkor mondják el, mit tudtak meg. Egyelőre ennyi van:
  
  – Mmm… ǔ aë…
  – Ĺap.
  – Õm ǔn klǒs dŕoy?
  – Se ǐq ĺoy…
  – Swǒ ka tǔn dŕoy kǔp. Peys ŕi sḕk dvây kǒ qò ĺom. Mwä kyâ dã kè fau prṹ daq kǒ.
  – Õm ǔn prṹ daq?
  – Ĺoy…
  – Õm kŕua dë ǔt qṓ?
  – Ĺoy… ĺoy õm ǔn…
  – Ǔ Nǐn da. Hlǔa qa gõp tà, Sǐ nen ši bu Ai nǐ. Bu të dluã krô, Dû fud, Il dê pu, Rõk ke gǐ bu Rì fa gu. Kŕi ta tân dẫm ĺup ko tĺi ǔt.
  – Ĺoy la mǐ.
  – Të klǒs dŕoy ba nǐ mǐ kluǎ tòm. Bop qe tân dẫm ĺup qwat ë. Mwä kyâ sŕop träk kò ǐ.
  – Ô ễễễễ…

Ez az első beszélgetésük. Persze a könyvben a fordításokkal együtt van, de azokat itt kivágtam, maradjon valami későbbre is az olvasónak.

Azt gondolom, hogy egy örökbefogadott gyerek bizony őrizze csak meg az eredeti kultúráját és sajátítsa el a családjáét, vagyis hogy az akkortól az övé is lesz. Hiszen két kultúra több, mint egy. Ahány nyelven tudsz, annyi ember vagy, és ez érvényes a lingvisztikai értelemben vett nyelven kívül mindenre, az életmódra, a konyhaművészetre, a világképre, a metakommunikációra és a többi. Ami nem azt jelenti, hogy ha örökbefogadunk egy gyereket egy muszlim családból, akkor azt a gyereket muszlimnak kell fölnevelnünk, de tudjon róla, hogy a családja muszlim. Ettől nem (nem ettől) lesz muszlim. Majd ő eldönti.
  Ha figyelt az olvasó, akkor megtalálta a logikai hibát: a gyerek és a szülők közötti vérségi kapcsolatnak semmi köze ahhoz, hogy milyen kultúrát vagy kultúrákat ismer meg a gyerek.
  Bezony. Annak a gyereknek, akit sose fogadtak örökbe, a vér szerinti szüleivel él, is érdemes minél többfélét megismerni a világból. Kultúrák és szubkultúrák szövevénye vagyunk.
  Hát nekem most a jalar kultúrát kell megismernem.

»»»»»»

 



De fél

Van az a mondás, hogy a „homofób” hibás szó, mert a fóbia azt jelenti, hogy félünk valamitől. „Nem félsz. Seggfej vagy.”
  Arra jöttem rá, hogy de. De fél. Mármint ettől még seggfej, de a fób igenis fél. Azért seggfej és azért gyűlöl mindenkit, mert fél.
  Nem játssza meg az értetlent: tényleg értetlen. Elég, ha egy nagyobb látogatottságú Facebook-oldal kirak egy szivárványszínű szatyrot, és jönnek sorban ugyanazok a kérdések, amiket amúgy már ötezerszer megválaszoltunk. Nem lényeg, hogy az adott konkrét fób olvasta-e ezeket a válaszokat, úgyse jutnak el a tudatáig, mert szűköl a félelemtől.
  Tessék szíves lenni most visszaasszociálni Az álomcsapat azon jelenetére, amelyben Christopher Lloyd, az elmegyógyintézetből véletlenül kikerült képzelt orvos felháborodottan járkál az utcán, és rákiabál egy szemetelőre: „Ezért elveszítheti a kiváltságait!”
  Hát ez van. Ezek az elmegyógyintézetbe még be sem került emberek nem tudják elviselni, hogy mások nem ők. Csak azokkal az emberekkel tudják elképzelni a világot, akik pontosan ugyanolyanok, mint ők. Akik nem ugyanolyanok, azok veszedelmesek, félelmetesek, riasztók.
  És hát ugye már meghatározta a Felsőbbség, hogy kik számítanak másnak. A katolikus egyház meg a református meg a zsidó meg a muszlim. Erre szükség volt, mert a fób nem tudja magától eldönteni, hogy kik a mások.
  És ezek a mások elhappolják az ő kiváltságaikat. Már nem fog alanyi jogon járni a felsőbbrendűség. Felségekből visszasüllyednek közrendű emberekké.
  Ez pedig valóban félelmetes.

»»»»»»

 



Nincs időm (piecas gadadienas gadījumā)

Ma öt éve, hogy belefutottam abba a felvételbe, ahol az a bizonyos öt kislány elénekelte az Ieva-polkát, és megváltozott az életem. Akkor láttam őket életemben először, a nevüket sem tudtam – annyi volt kiírva, hogy NANDO –, csak azt éreztem, hogy itt valami nagyon jó. Elkezdtem hallgatni őket – és néhány hét múlva már csak őket hallgattam. Ez eltartott úgy fél évig, közben ők kiadták a Mamma mani apēdīst, és 2017. január 24-én, amikor sokadszor meghallgattam a Vienkāršas lietast, bejelentettem, hogy én igaziból meg akarok tanulni tündérmese nyelven.
  Holnapután lesz négy és fél éve, hogy „hivatalosan” tanulok, bár már a kezdet kezdetén, pár nappal azután, hogy kíváncsi lettem, milyen az, amikor az anyanyelvükön énekelnek – hiszen a polka finnül van –, elkezdtem megnézni szavakat a szótárban, hiába, nyelvmániás vagyok. Valahol e két időpont között volt, hogy véglegesen beleszerettem a lett nyelvbe, ezt a nyelvet nekem találták ki, én emellett most már kitartok, ameddig hátravan. S ahogy hallgatom őket, a NANDO lányokat vagy bárki mást lettül énekelni vagy beszélni – időnként mintha az anyanyelvemen. Máskor meg nem értek egy krükköt se. De nem az számít, hogy mennyit nem értek, hanem hogy mennyit igen. Öt évvel ezelőtt pontosan egyetlenegy szót ismertem.

De most nem erről akarok beszélni, hanem hogy nincs időm.
  Tavaly maijs ötödikén jelent meg a Tā diena paiet, amiről rögtön azt is megtudtuk, hogy az új albumukról van, amit augusts végére ígértek. Végül aztán a rákövetkező jūlijs tizenharmadikán került föl, kilenc nappal ezelőtt – teljes csendben, úgy mellesleg megemlítették az Instagram-oldalukon, és kész. Nem volt (tudtommal, eddig még) lemezbemutató, nem volt buli, semmi. Csak fönt van tíz dal a Youtube-on.


  Laikam vairāk laika nav (Talán nincs több idő)

Dejo ar mani (Táncolj velem)

Tā diena paiet (Elmúlik a nap)

Dienas ēnā (Napok árnyékban)

Es pati sevi vēroju (Megfigyeltem magamat)

Spēles (Játékok)

Man nav laika (Nincs időm)

Ar Tevi atkal vēlos būt (Megint veled kívánok lenni)

Nekur nav tik labi kā mājās (Sehol sem olyan jó, mint otthon)

Priekšnojauta (Előérzet)

Mármost erről igazi, átérzett zenekritikai összefoglalót írni nem lehet abból, hogy kilenc nap alatt egy csomószor meghallgatja az ember, ehhez sokkal több kell. Ez egy nagyon intenzív, filozófiailag, zeneileg, költészetileg is mély és átfogó anyag. Ez teszi föl a koronát eddigi életművükre. Érdemes volt várni rá tizennégy hónapot, még ha eközben az ember attól is kezdett tartani, hogy a csapat lendülete mostanra kifulladt, egy évtizedet töltöttek már együtt énekléssel, sőt többet, hiszen kisgyerekként kezdték, és maholnap felnőnek (Amanda már betöltötte a tizennyolcat, hamarosan Keita is, Alise tizenhét, Patrīcija tizenhat és fél, Terēze kis híján tizenhat).
  Ez az album mindenféle szempontból teljesen újszerű darabja munkásságuknak. Amióta négy és fél évvel ezelőtt hátat fordítottak a nyuszikáknak, kakukkfiókáknak és halacskáknak, és most már nemcsak előadásmódjukban, de tartalmukban is filozófiai problémákat feszegető dalokkal folytatták pályájukat, sok nagyszerű dolgot alkottak, de mindegyik valamiképpen nandós volt, mindben ott volt Keita lendületessége, Terēze átgondoltsága, Amanda kedvessége, Alise gyengédsége és Patrīcija gondoskodása mint a szövedék külön-külön színei, amik egyetlen egységes egészet alkottak, nem véletlenül alkottam meg azt a kifejezést, hogy NANDO-harmónia. Most csak ez van meg, a tökéletességig fokozott NANDO-harmónia, Raimonds Pauls zenéjének Jānis Ķirsis által valami bravúrosan hangszerelt, hihetlenül eredeti előadása, elektronikus zenével, rappel – már maguk a lányok is rappelnek, csodálatosan –, egzotikus hangzásokkal. És persze Guntars Račs írta a dalszövegeket, akárcsak a Mamma mani apēdīs szövegeit és még rengeteget, amiket elénekeltek.
  De én érzem benne Loreta Reide hatását is, akinek elvarázsolt zenéje nagyon szépen rímel ezekre a dalokra.

»»»»»»

 



A Nagyi utálta Kóbor Jánost

A Nagyi – első feleségem nagymamája – 1925-ben született és egy bő évtizeddel azelőtt halt meg, hogy mi megismerkedtünk. Így hát őt nem ismertem, de hallottam róla sok mindent. Az a tulajdonsága, ami miatt most ideidézem szellemét, az volt, hogy utálta Kóbor Jánost.
  Mert hosszú volt a haja.

Vannak emberek, akik utálnak másokat a külsejük miatt – és most már hagyva a Nagyit nyugodni békében, hozzátehetem, hogy nemcsak utálnak, gyűlölnek is. Képesek órák hosszat fröcsögni arról, hogy mások hogyan néznek ki. Képesek akár gyilkolni emiatt.
  Mert hogy lehet az, hogy amannak másmilyen színű a bőre? Miután az amerikai katonák hazatértek hősies harcukból a nácik ellen, akik a saját értelmezésük szerinti fehérségüket erénynek kiáltották ki és meg akartak ölni mindenkit, akinek a külseje nem felelt meg az ő elvárásaiknak – szóval miután ezek a katonák hazatértek, egy részük olyan államba ért haza, ahol a fehérek a saját értelmezésük szerinti fehérségüket erénynek kiáltották ki, és legalábbis megakadályozták, hogy a fekete emberek ugyanazon a kapun át lépjenek be ugyanabba a kórházba, mert azért azt ugye már mégse.
  Mert hogy lehet az, hogy amannak másmilyen a haja? Már említettem a Nagyi problémáját Kóbor Jánossal, de nemrég olvastam valakiről, akinek láttán egy kisgyerek totál ledöbbent, hogy ha bácsi, akkor miért van ruhában, ha meg néni, akkor miért van rövid haja? Néni volt, és bakker, gyerek, rövid a haja. De a kicsik mindig azt tükrözik vissza, amit a felnőttektől hallanak. Nem az a kisgyerek fogalmazza meg kritikaként, hogy miért van a néninek rövid haja, aki még nem látott rövid hajú nénit, hanem akiben már elkezdték kialakítani a Szabványember képét.
  Mert hogy lehet az, hogy amannak szivárvány van a ruháján?

Nos, az a helyzet, hogy az összes ilyen kérdésre egyszerű választ tudok adni. Van egy nagyon egyszerű kis varázsige. Ezt kell mondogatni, valahányszor elfog a vágy, hogy kritikával illessük mások külsejét. De ez egy nagyon erős varázsige, úgyhogy először vegyen nagy levegőt az olvasó, és ha felkészült, akkor

kattintson ide.

»»»»»»

 

↞korábbi cikkek

A blog mérete: 1912 cikk, 9 059 730 betű, 1 822 589 szó