Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Bloglottó

Ez az oldal a blog sorsolásos változata. Öt véletlenszerűen kiválasztott cikkünk jelenik meg minden alkalommal. Ha az oldal alján levő lapozót használja az olvasó, mindig újabb öt cikket sorsolunk ki.

Indul a Vicky-blog

Persze hogy nincs még minden készen, de elértünk ahhoz a ponthoz, hogy legtöbb cikkünk már eredeti szépségében olvasható – a legtöbben azok közül is, amelyeket a 2012-es motorcsere óta nem alakítottam át Autorról Flatpressre. A kínai cikkek még nem jók, de csak a táblácskák hiányoznak belőlük. Meg még akad néhány. De most már itt az ideje, hogy nyilvánossá tegyem a Vicky-blogot.
  További fontos körülmény, hogy megváltozik a címkerendszerünk. Az olvasó egy-két kivétellel minden cikk címkéi között látni fog egy felkiáltójelet: ez mutatja, hogy az a cikket még nem láttam el az új módi szerinti címkékkel. Több címke lesz és részletesebbek, és mivel itt már címkefa is van, az ábécébe rendezés miatt az emberek családneve kerül előre. Ezen az íráson lehet látni az új címkéket, ezt már eleve úgy írtam meg, hogy ezeket kigyűjtöttem. Később majd a többi is fokozatosan megkapja a részletesebb címkéket.
  Nincs más hátra, mint előre: kimenteni ezt a cikket és átállítani a LAttilaD.org központi kapcsolótábláján: ezentúl a Vicky-bloggal köszöntjük az olvasót.

»»»»»»

 

Demagógiai gyorstalpaló

Mesélik – magam nem hallottam –, hogy Suchmann Tamás kaddist szeretett volna mondatni a parlamentben jom hasoákor, és most vérig van sértve, hogy nem lehetett.
  Elgondolkodtam az ötleten, hogy is festene ez. Ott áll a parlamentben 385 ember a fején külön erre az alkalomra kölcsönzött kipával (a háromszáznyolcvanhatodik Orbán, neki van saját kipája, sőt két imaszőnyege, egy szunnita és egy síita, valamint kátája és kis sintó szentélye is), és latin betűkkel, magyar helyesírással fölvésett papirosból mondják a számukra halandzsa jiszgadal vöjiszkadast, amit egy ceremónikamester irányításával már órákig gyakoroltak és mégis akadozva megy – minek? Mire jó ez?
  De nem, mondják, úgy volna tán a gondolat, hogy odajönne a parlament teremburacsarnokába egy rabbi, egy kántor meg Csupati, és ők mondanák. Jó. Akkor legalább szakszerű kaddisunk van. De esengem, minek? Ott áll 385 ember kölcsönzött kipával meg Orbán, lehajtott fejjel hallgatják a rabbit, a kántort meg Csupatit, közben a fele azon morfondírozik, hogy föl kéne hívni azt a kis szöszit, kivenni egy szobát Józsinál, ő tartja a száját, az asszony úgy tudja, hogy kampánykörút lesz – és ezek alighanem a jobbak, mert némelyiknek, ne adj’ isten, az jár a fejében, hogy már hova be nem szemtelenkednek ezek a (itt jelzők vannak) zsidók, holocaustmegemlékezést tartani, azok lehettek a szép idők, amikre most emlékeznek, akkor nem volt ilyen nagy a mellényük. Aki azt állítja, hogy a parlamentben így egy lélek se gondolkodik, az vagy hamvasan naiv, vagy rosszabb. Akkor mit keresne a parlamentben egy ilyen „megemlékezés”? Abban a parlamentben, ahol a világ első modern zsidótörvényét elfogadták? Ha már holocaustmegemlékezés és parlament, akkor szerintem aznapra az egész parlamentet be kellene húzni feketével, nem a gyász miatt, hanem hogy ne lássák.
  Ez az egyik fele. A másik fele Suchmann Tamás. Ha jól sültem érte, akkor ő egy képviselő. Ismervén mai parlamenti képviselőinket, én azért azt tudni szeretném, de egészen nagyon bizonyosan, hogy ő mindig visel-e kalapot a fején. Ugye nem fordul elő soha, de soha, hogy tréflit eszik – netán (Isten ments!) malacot? (Isten ments!) Ugye szakálla van? Ugye hüpe alatt esküdött, már ha nős, és rálépett egy pohárra?
  Mert ha netán (Isten ments!) Suchmann Tamást nem lehet a családi asztalnál találni minden péntek este, hogy elmondja a löhádlik nér sel sáboszt, akkor én kénytelen leszek süvet ülni Suchmann Tamás fölött, és megkérdezni, hogy ugyan mire föl akar kaddist mondani a parlamentben. Akkor az emberben régi emlékek nyomán fölbukik a kérdés: nem volt ez a Suchmann azelőtt – Vadász?
  De ez, unberufen, nem fordulhat elő. Egy parlamenti képviselőnek több esze van annál, semhogy okot adjon a polgároknak visszaemlékezni, hogy egy éve valami pesti politikus, ej, milyen szóval is illette Deutsch-Für Tamást, itt van a nyelvemen…

Mindazonáltal, őszintén megmondom, tele van a tfilinem azzal, hogy valahányszor egy politikárius mond valamit, az háromféle lehet:
  – szimbólumok elítélése;
  – szimbólumok támogatása;
  – egyes szimbólumok elítélése és helyettük mások támogatása.
  Nem akarok drága pénzemen szegény kis trombitás szimbolista klapeceket tartani, akik arról vitatkoznak, hogy rőt karika vagy piros kör. Nem érdekel már, hogy hány sáv volt a nyilasok zászlain, mert semmi jelentősége nincsen; ha holnap bebizonyosodna valamelyik oldal igaza, holnapután ugyanazok a lengetők lengetnének tovább ugyanúgy, ugyanazzal a világképpel a fejükben, ugyanolyan zászlovakat. Nem érdekelnek többé a zengzetes szólamok arról, hogy Gyurcsányt hogyan tette nemkívánatos személlyé, hogy megsértett pár szimbólumot; de nem érdekel az sem, ahogy Szili elítéli a csúnya dolgok szimbólumait.
  Dolgozó politikusokat akarok. Olyanokat, akik az életem jobbá tételével foglalkoznak.

Ha már itt tartunk, ebbe a kategóriába tartozik Révész Máriusz ötlete a gyerekek szavazójogáról. Nem szimbólumokkal foglalkozik, hanem változtatni akar valamin. És mielőtt magával az ötlettel foglalkoznánk, el kell ismernünk, hogy ez legalább nem zászlóanya meg öcsistadion meg szavazzpistikére. (Apropó, már mióta szeretném tudni: végül is mi lett Pistikével és többfokozatú baráti körével a választások után?)

Ha magát az ötletet tanulmányozom, el kell ismernem, hogy van benne ráció. Nem szeretem a nyers korhatárokat. Nem hiszek abban, hogy az embernek a tizennyolcadik születésnapján hirtelen kinő az esze, és megérti az ország dolgait, amiket előző nap még nem értett. Idáig tehát oké a dolog.
  Amivel viszont bajom van, az az ötletgazda személye. Nem úgy értve, hogy más pártbeli vagy éppen másik fideszes politikustól tetszett volna ugyanez az ötlet. Pontosan arról van szó, hogy egy politikustól nem tetszik.
  Engem mindig az izgat, hogy milyen meggondolás vezet egy politikáriust, amikor javasol. Két dolgot mindig meg kell nézni: hogyan szolgálja az ötlet az ország javát és hogyan a politikus pártjának javát.
  Az ország java. Hát nem nagyon látom. Persze ha a választójog döntéshozatali jog lenne, ha arról szavaznánk, hogy mi történjen az országban, akkor igen, akkor a gyerekek, a jövő emberei létfontosságúak lennének, csak azt kellene megoldani, hogy megértsék a problémát és felelősen szavazzanak. De mi arról szavazunk, hogy négy évre melyik hazug banda kapjon hatalmat; jó gyerekek módjára úgy teszünk, mintha elhinnénk, amit hirdetnek magukról, és jogosítványt adunk nekik, hogy megtegyék, amit valójában akarnak. Ha dolgokról, ügyekről szavaznánk ebben az országban, akkor a gyerekek szavazójoga – ha megértenék az ügyeket – egy-két év alatt elsöpörné Révész Máriusz pártját, mert a gyerekek nem szeretik a tehetetlen, szájjártató demagógokat, és kíméletlenül kiseprűzik azt, aki nem tetszik nekik. Ez esetben sovány vigasz lenne a Fidesznek, hogy a gyerekek az MSZP soraiban is rendet vágnának.
  A Fidesz java? Hát igen, az már sarkosabb. Hány gyerek él az országban, kétmillió? Ennyi új választó bevonása a játékba teljesen átrendezné a képet, akár az is megtörténhet, hogy pusztán a gyerekszavazatokkal kormánypárttá avanzsál egy olyan csapat, amely a felnőttektől egy szem árva szavazatot nem kap. A két nagy párt egyenként kevesebb szavazatot kapott bármelyik választáson, mint a kétmilliós gyereklétszám.
  Révész Máriusz természetesen arra számít, hogy a gyerekek nem valamiféle eztán gründolandó Kölökpártra szavaznak majd, hanem a Fideszre. Oka van bízni ebben. A Fidesznek sem technikai, sem erkölcsi problémái nem lesznek, amikor meg kell magyarázni, hogy a jó gyerek megeszi a spenótot, szépen lefekszik az esti mese után, de mindenekelőtt és legelsősorban a Fideszre szavaz. Eddig sem tett mást. A Fidesz politikája legalább tíz éve – és egyre inkább – azoknak szól, akik jogilag felnőttek ugyan, tehát szavazhatnak, de politikailag gyerekek: nem értik, nem látják át a dolgokat, le lehet kenyerezni őket szép szólamokkal, stadionkeresztelővel, Kossuth téri dzsemborival. Egyre kevésbé tudnak olyat mondani, ami az intelligens embereket melléjük állítaná; aki mégis köztük marad intelligens ember létére, anyagi érdekből teszi. (Nem, nincs olyan intelligens ember, aki azért áll a Fidesz mellé, mert a többi párt túl kicsi ahhoz, hogy tolmácsolja az ő nemzeti érzelmeit. Aki azt hiszi, hogy a Fideszt érdeklik a nemzeti érzelmek, aki nem tudja, hogy bármikor szenvedélyes kommunistává változnának, ha ezzel látnának esélyt hatalomra kerülni, az minden, csak nem intelligens!)

A Fidesz, mint minden párt, hatalmat akar. Szemlátomást eldöntötték, hogy nem kísérleteznek többé a politikai látókörrel, helyzetismerettel bíró emberek meggyőzésével, úgyse képesek rá. Nekik azok kellenek, akik nem érik föl ésszel ezt az egészet. Avégett, hogy ezek számaránya növekedjen a választók populációján belül, két dolgot lehet tenni:
  – minél jobban elbutítani az embereket politikailag;
  – nagy mennyiségű politikailag buta választót fabrikálni.
  Az elsővel Orbánék folyamatosan próbálkoznak, tömegestül ontják a tömény hülyeséget, abban reménykedve, hogy senki nem lehet annyira értelmes politikailag, hogy legalább egy részüket el ne higgye. Mivel kaptak szavazatokat, ez valamennyire igaz is. De miután őket csak a hatalom érdekli, abba pedig nem tudtak visszakapaszkodni, mégiscsak kudarcot vallott a dolog.
  A második módszert is kipróbálták már: fideszes szemszögből ezeregyéjszakabeli álom lehetett az ötmillió határon túli szavazólap (kevesebb, azok se mind felnőttek, de nem tudok konkrétabb számot), szépen beikszelve a déligyümölcs alatt. Azt hiszem, semmi sértőt nem találhatnak a határon túli magyarok abban, hogy a Fidesz dedósnak nézte őket, hiszen a határon innenieket is annak nézi. Szemlátomást kész ténynek vették, hogy aki túlnan él a határon, az a Fideszre szavaz. Már nyilván készen álltak a csinnák meg a dratták, hogy egyedül mi, a Fidesz szereztük meg nektek a választójogot, csak ránk szavazhattok – és hidegzuhanyként érte őket, hogy Magyarország jelenlegi választói nem óhajtottak szavazójoghoz juttatni ötmillió külföldit, legyenek bármennyire magyarok. Nemcsak azért, mert nem sikerült egy tételben legyártani ötmillió fideszes szavazatot, hanem azért is, mert az eset megmutatta, hogy a polgárbutító programok se működnek a várt hatékonysággal.
  Révész Máriusz most aziránt tapogatózik, nem lehetne-e kitermelni akkor csak kétmillió plusz szavazót, akár úgy, hogy miattuk macikkal kell majd telerakni a plakátokat. Persze a határon túli magyarok jobbak lettek volna, a jobboldal olyan régóta és olyan erővel sulykolja, hogy ezek az emberek mind egy szálig jobboldaliak, hogy talán már ők maguk is elhiszik magukról. Ötmillió szavazat külföldről igazi délicatesse lett volna Orbánék számára, de ha ez nincs, akkor megelégednének a kétmillió gyerekszavazat sült oldalasával. Abból is biztos a hatalom!
  Így aztán én mostantól számító, álnok politikusnak tartom a gyerekjogokért síkra szálló Révész Máriuszt. Már juszt azért is.

»»»»»»

 

A szokásos habosított takony

Jimmy Dworski szavai, amikor belenéz a börtönkonyhán a fazékba. A film magyar címe Filofax, avagy a sors könyve, és egy kisstílű bűnözőről szól, aki kiszökik a börtönből, hogy megnézhesse a baseballmeccset. A fazékba még a börtön konyháján néz bele. Hajszál híján letelt már a hároméves börtönbüntetése, pitiáner autótolvaj, ezért került börtönbe. Letartóztatták, bíróság elé állították, és a bíró arra ítélte, hogy három évig maradjon a börtönben. Sikerült elég világosan körvonalaznom azt a szót, hogy börtön?
  A börtönkoszt része a büntetésnek. Jimmy rosszul viselkedett, ezért megbüntették, egy halom kellemetlenséget kell elviselnie a börtönben, többek között a címben karakterizált börtönkosztot. Egyébként a börtönben nem kötelező kizárólag börtönkosztot enni, lehet vásárolni a börtön boltjában, ha valakinek van pénze és nem áll eltiltás alatt.
  Azt hiszem, elég részletesen elmagyaráztam, hogy működik a börtön. Lássuk a másik intézményt: az iskolát.
  Az iskolába nem büntetésből küldik a gyerekeket. Nem három évet kell az iskolában tölteniük, hanem legalább nyolcat, de nem azért, mert rosszak voltak. Nem tartóztatták le őket, nem állították bíróság elé és nem ítélték őket arra, hogy nyolc évig járjanak iskolába. Az iskolában sem kötelező kizárólag iskolakosztot enni, lehet vásárolni, ha nem is az iskola boltjában, akármelyik boltban. De nem is büntetésből kell elviselniük egy halom kellemetlenséget az iskolában, többek között – a címben karakterizált iskolakosztot.

Az Nlcafé cikke szerint a szakemberek nem kérdőjelezik meg, hogy a reform jó és szükséges lépés volt. Milyen jó, hogy nem vagyok szakember, én nyugodtan megkérdőjelezhetem. Éspedig azért, mert ha az elítéltek korábban ettek a börtönben, jaj, miket beszélek, a gyerekek az iskolában, most pedig nem esznek, akkor a reform nem jó és nem szükséges, hanem rossz, kártékony, gonosz és büntetendő.
  A logikus és jogos büntetés legenyhébb foka természetesen – nyolc év iskola. Nyolc évig legyen kötelező ezt az iskolakosztot enni, mindennap, reggelire, ebédre, vacsorára, ellenőrzés mellett. És semmi mást. Hogy a gyerekek ehetnek mást is, amikor hazamennek az iskolából? Egyrészt nagy részük nem, másrészt nekik akkor sincs választásuk, ezt kell enni, mert muszáj. A vádlottaknak volt választásuk. Nem lett volna kötelező közreműködni ebben, föl lehet mondani, ki lehet lépni, ki lehet vándorolni, el lehet bujdosni.
  Most egy kicsit üvöltözni fogok, jó? Nem jó? Akkor is.
  A GYEREKNEK MUSZÁJ ENNIE!
  Mindennap többször. Néhány óránként. Nyolc órát alszik, a többi idő felét ugrálással, a felét evéssel tölti. Mert növekszik. Elemi biológia. Mert kell az energia az ugráláshoz és a növekedéshez, mert nem tud nem ugrálni és nem növekedni.
  Annak a gyereknek, aki reggeltől délutánig iskolában van, márpedig mindegyik ott van, az iskolában kell ennie. Ezért aki megakadályozza abban, hogy egyen, például azzal, hogy a Békéscsabán lefotózott fokhagymás harcsamoslékot teszi elé, az bűncselekményt követ el – és bűnhődjön. Szerintem a büntetőjogi felelősség simán megáll, foglalkozás körében, nagyszámú kiskorú sérelmére, csoportosan elkövetett szándékos veszélyeztetés, hatalommal való visszaélés, gyermekbántalmazás, ezért énszerintem nem is büntetés az, ha valakinek nyolc évig ezt a moslékot kell ennie. Elvégre a gyerekekkel megetette volna.
  Figyelem: akikről mostanáig beszéltem, azok a konyhás nénik, akik lehet, hogy egész idő alatt rosszallóan csóválták a fejüket, sőt az is lehet, hogy két étkezés között a két szemüket kisírták, amiért a szegény gyerekeknek ezt a szart kell enniük, de azért ők igenis megfőzték, kitálalták, és elvárták volna, hogy a gyerekek megegyék. A nürnbergi per óta nem védekezés, hogy nekik ezt adták parancsba, tessék megtagadni a parancsot, tessék kirúgatni, megkorbácsoltatni, kivégeztetni magukat, ha kell, ha olyan áldott lelkű, gyermekszerető konyhás nénik, akkor ne arra tessenek várni, hogy hátha majd egyszer pont a folyóparton sétálva pont meglátnak egy pont vízbe esett gyereket és pont kimentik életük kockáztatásával, hanem pont most tessék kiállni ezerháromszáznegyvenöt gyerekért és közölni, hogy ezt márpedig nem csinálják. Ha minden pribék az első nap megtagadta volna az együttműködést, a sztálinizmus és a harmadik birodalom az első nap összeomlott volna, és van egy tébolyult bajuszos, aki egy üres szobában eszeveszetten ordít.
  Az az érv remélhetőleg sose fog elhangzani, hogy akkor a gyerekek még ezt se kapják, és azok is éhen maradnak, akik megennék. Akik megennék, egészségükre. De nem lehet arra bazírozni, hogy az egy százalék vagy egy ezrelék hős majd orrba-szájba kefél, hogy pótolja azokat a csecsemőket, akiknek nem adtak életet az iskolában éhen veszett gyerekek, meg akik már külföldön születtek, mert a szüleiket ötéves korukban elmenekítették az országból a koszt elől! Fogy a magyar! Évtizedek óta erről sír-rí, bömböl minden politikus, pedig csak az utóbbi években kezdték tömegesen elüldözni az embereket, és most már azért is megtesznek mindent, hogy az itthon maradó gyerekekből ne lehessenek ép, egészséges, szaporodóképes felnőttek.
  Szóval az az érv, hogy a gyerekek akkor még ezt se kapják, nem érv, teljesen mindegy, hogy azért maradnak éhesek, mert egy tál harcsahagymás hányadékot basznak eléjük, vagy mert nem kapnak semmit az égvilágon. Éhesek maradnak!
  A GYEREKNEK MUSZÁJ ENNIE!
  Ezt hallottátok már, konyhás nénik? Hát ha nem, akkor miért vagytok konyhás nénik? Miért nem söpritek inkább az utcát közmunkában?
  Tetszenek tudni, a fokhagymás halvagdalék a fejétől bűzlik, de a fejétől nem biztos, hogy be lehet illatosítani. Lehet, hogy a farkánál kell elkezdeni. Egyszerűen azért, mert a halnak jelen esetben két feje van, az úgynevezett táplálkozási szakértők és az úgynevezett politikusok. Utóbbiak fejükbe vették, hogy addig kegyetlenkednek a gyerekeinkkel, amíg elő nem kerül a jó magyari virtus és meg nem tanítjuk őket kesztyűbe dudálni, de az nem fog megtörténni, a magyar emberrel már bármit meg lehet csinálni, ami hagyján, de a gyerekével is bármit hagy megcsinálni. Az úgynevezett táplálkozási szakértők pedig elbástyázzák magukat a fene nagy tudományukkal, a fokhagymás szarcsa tele van allilmetilszulfidokkal és kitűnően koagulál az antihipertenzív hipoglikemioidokkal, aminek folytán a metabolízis során a gasztrointesztinumban antisztafilokokcid allisztatin szintetizálódik, és ezt még tudják kötetnyi hosszan mondani, éppen csak egyetlen aprócska hiba van az egészben, a legelső oldal legelső mondatánál, ami azzal kezdődik, hogy ezt a gyerekek megeszik. Mert nem eszik meg. Innentől kezdve a gyönyörűséges táplálkozásbiokémiafejlődéstani agyhabarmány annyit sem ér, mint egy tál fokharcsás hagymaszar, márpedig az igazán nem sok.
  Úgyhogy a szakértőkkel nincs mit kezdeni, a politikusok ellenségei a nemzetnek és ővelük se. Maradnak a konyhás nénik, akik lesznek szívesek fellázadni, mert ez a kötelességük… de hát láttunk már olyat, hogy valaki nem tette a kötelességét (a politikusokat például mi választottuk meg és mi fizetjük). Vagyis ha a gyerekek nem eszik meg a moslékot, akkor nem fejcsóválva elviszik előle és kiöntik, hanem bólogatva veszik el előlük, igazatok van, ez tényleg ehetetlen, és kerítenek tisztességes ennivalót. Hogy honnan? Kit érdekel? Kértem én, hogy ők álljanak be konyhás néninek? Kértem én, hogy tegyenek moslékot a gyerekek elé? A bűn magában hordja büntetését, tessék menni a boltba és venni ötven kiló kenyeret meg harminc kiló vajat, mit tudom én, mit, felnőtt emberek, oldják meg. Rájuk bíztak ezerkétszáztizenhét védtelen gyereket, tessék felnőtt módra cselekedni és megkeresni a megoldást. Ha én mondom meg, hogy mit kell csinálni, akkor ők minek vannak? Parancsot végrehajtani, csak most az enyémet a csinovnyik elvtárs parancsa helyett, hogy aztán engem csesszen le a csinovnyik elvtárs? Nem, kérem, ebből nem esznek, ahogy a gyerekek sem a harcsahányásból. A konyhás néniknek az a munkájuk, hogy az étkezőbe belépő gyerekeket megetessék. Benne van a munkaköri leírásukban. Ha a kijövő gyerekek éppen olyan éhesek, mint a bemenők, akkor a konyhás nénik nem látták el a munkájukat és ki kell őket rúgni. Hogy hogyan látják el a munkájukat, az engem nem érdekel. Nekem időnként meg kell etetnem egyetlenegy éhes gyereket, ámbár én ezt semmilyen munkaköri vagy egyéb szerződésben nem vállaltam, de éppen rám van bízva, és a szülei joggal várják el tőlem, hogy eredeti műszaki állapotában adjam vissza. Tehát ha éhes – megetetem. Embernek való, rendes, tisztességes étellel, olyannal, amit szeret; ha újfajtát készülök adni neki, akkor előtte megkérdezem a véleményét, és ha már a tányérján van és nem ízlik neki, akkor kap mást. Mert nem az a cél, hogy kiürüljön a tányér, hanem hogy a gyerek jóllakjon. Hogy honnan teremtem elő ennek a költségeit, azt nem kérdezi senki és nem tartozik senkire, az a dolgom, hogy előteremtsem, mert felnőtt vagyok, aki felnőtt módra old meg problémákat. A gyerek csak gyerek módra tud problémákat megoldani – jelen esetben ez az lenne, hogy gubbaszt, éhezik és reménykedik, hogy lesz valami segítség.
  Legalábbis egyetlen gyereknek nincsen sokkal több választása. De már elkezdődött egy folyamat a sóval. Már vannak gyerekek, akik sót csempésznek be a menzára, hogy legalább valami ízt adjanak a táplálkozástudományi gyerekgyilkosok okádékának – elnézést, ezek a gyerekek szavai, én csak leírtam –, holnap talán már kenyeret fognak becsempészni, holnapután szalonnát és lilahagymát. Ez még mindig gyerekmódra való megoldás, mert nem próbál változtatni a helyzeten, elfogadja a hatalom által rátukmált kényszert és kiskaput keres alóla. Nemzeti hagyomány mifelénk. De a dac is. És az is gyerekmódra való megoldás. Elképzelhető, hogy egy napon lesznek gyerekek, akik ellenszegülnek. Átveszik az ételt, hisz mi mást tehetnének, no meg mi van, ha pont aznap valami ehetőt kapnak – aztán beleszagolnak és megállapítják, hogy ma sem kaptak. És talán lesz még egy kis lökés, talán valamelyiküket éppen leszidta a tanára vagy elhagyta a kedvese, mindenesetre ott fordul meg benne a bornyú, és a földhöz vagy a falhoz bassza a tányérját. Ha ez bekövetkezik, nyilván kap két pofont meg egy igazgatói intőt, hogy elmenjen a kedve a lázadozástól, Twist Olivér se kapott többet, csak az intőt akkor még nem ismerték. Egyébként egy ilyen intőért a törvény börtönt ír elő, csak szólok. Szóval ha a gyerek ilyet művel, akkor nyilván jön a pofon meg az intő – de ezt a gyerekek is előre tudják. És lehet, hogy amikor a másik gyerek meglátja, hogy a barátja odabaszta a tányérját, akkor ő is oda fogja baszni. És lehet, hogy nem azért fogja ezerháromszáznyolcvankilenc gyerek odavágni a tányérját, mintha abban reménykedne, hogy akkor kap enni, mert már régesrég elvesztették minden hitüket a konyhás nénikben, a tanárokban, a szüleikben, a felnőttekben, és legfőképpen a politikusokban, akik négy-hat-nyolc év múlva megnyerő mosollyal a szavazatukért fognak kuncsorogni – nem. Inkább azért vágják oda a tányérjukat, mert azt remélik, azt viszont joggal, hogy bekerülnek a tévéhíradóba. A hetedikesek már teljes joggal lehetnek fönt a Facebookon, egyébként a negyedikesek nagy része is már bőven fönt van, van mobiltelefonjuk, nemcsak a kaját tudják lefotózni a tányéron (ha jól tudom, ezért már egy ideje botozás és szibériai kényszermunka jár), hanem le tudják videózni, amint ezerötszáz gyerek falhoz bassza a tányérját és akkora mocskot csinál, először az étkezőben, aztán a belpolitikában, amekkorát ezerötszáz gyerek harcsahányadékkal csak művelni tud – aztán ezt föl tudják tenni a Facebookra és még nagyobb botrányt csinálni, mint amekkorát a szüleiknek kellett volna, amikor a gyerek először jött haza éhesen az iskolából. Ez persze iszonyú kibaszás lenne a konyhás nénikkel, akiknek aztán ezt föl kell takarítaniuk, de ugye megbeszéltük, hogy őnekik jócskán van a szokásos habosított takony a fülük mögött, jobb lesz, ha zokszó nélkül, sőt mosolyogva csinálják. És jóval kevésbé iszonyú, de azért kibaszás a politikusokkal, akik arra építették az egész rendszert, hogy az ember nem ember, a gyerek meg aztán végképp nem ember, és amit ők főkegyeskedve elrendelni méltóztattak, annak márpedig meg kell lennie.
  A két változat – egy gyerek kontra egy egész börtön, akarom mondani, iskola – között nem az a különbség, hogy mekkora lesz a dzsuva az étkezőben, hanem az, hogy egy egész iskolát nem lehet megbüntetni. Az igazgató nem tud kiosztani ezerötszáz darab intőt, ámbár ha valahogy mégis megoldaná, azt a gyerekek büszkén mutogathatnák a saját gyereküknek, valahogy úgy, mint Göncz Árpád az életfogytiglani börtönről szóló ítéletét, amit azért kapott, mert kiállt a gonoszság, az elnyomás ellen. Amikor kapta, aligha örült neki. De utólag büszke lehetett rá.
  Félreértés ne essék, nem mondok affélét, hogy ha a gyerekek egy – vagy akár száz – iskolában szétvernék az ebédjüket, az bármit megoldana. Azt mondom, hogy a gyerekek gyerekek. Őtőlük nem várhatunk megoldásokat, legfeljebb reakciókat. Reagálnak arra, ami történik velük, de megoldani nem tudnak bonyolult helyzeteket. Ha tudnának, felnőttek lennének. Aki gyerekektől várja a megoldást felnőtt problémákra, az elveszi a gyerekektől a gyerekkorukat és égjen örökké. Én sem várok gyerekektől megoldásokat. Csak megjósolom, hogy akinél elszakad a cérna, azok nem a szülők lesznek – őket már betörték –, nem a tanárok – nem az ő problémájuk –, nem a konyhás nénik – meg vannak félemlítve –, hanem a gyerekek. Éhesek és nincs vesztenivalójuk, illetve nem tudják felmérni, hogy van-e. Nem is érdekli őket.
  MERT A GYEREKNEK MUSZÁJ ENNIE!

A jelen cikkben foglaltak nem értelmezhetők törvénytelen cselekedetre való felszólításnak, felbujtásnak, ötletadásnak. A szerző nem vállal felelősséget mások tetteiért, legyenek azok kis- vagy nagykorúak, akár olvasták ezt a cikket, akár nem. Ők saját akarattal bíró emberi lények, akik a saját döntéseiket hozzák meg. A szerző közíró, akinek az a dolga, hogy társadalmi folyamatokat elemezzen és extrapoláljon.

»»»»»»

 

A tökély csúcsa

A Madarász nem hibázott, amikor agyhártyagyuszit diagnosztizáltak egy négyéves kislánynál, akinek akkor már tízcentis agydaganata volt.
  Érdekes. Mindig jön egy fehér köpenyes vezéregér a kórházból és közli, hogy ők nem hibáztak. De az mintha még nem fordult volna elő, hogy a félrediagnózist vagy mellékezelést bejelentő tévériportban megjelenik a fehér köpenyes vezéregér is, és bólint. Igen, mi voltunk. Elcsesztük. A kollégánk akkora bazi nagy tévedést hozott össze, mint ide Lacháza. Értetlenül állunk az eset előtt.
  Szóval ilyen nincs. A kórházak nem hibáznak és kész. Szerintem az egészségügy átmenetileg tudna nélkülözni egypárat ezekből a tökéletes emberekből, akik néhány hetes váltásokban rendbe hoznák az ország vezetését, a pénzügyet, a rendőrséget, a postát, szóval minden fontos intézményt, ahol gondok vannak. Esetleg tanfolyamokat tarthatnának az ottani vezetőknek, hogyan kell ilyen tökéllyel dolgozni. Azok továbbtanítanák a beosztottaikat, és mindenki tökéletesen dolgozna.
  Magyarország lehetne a tökély csúcsa. Ehelyett mi van? Tökéletes orvosaink ellátják az aznapra eső betegeket és hazamennek.

»»»»»»

 

Fogas kérdés

„Meg lehet ütni egy gyereket egy tanítónőnek? És ezt a munkát mással, egy másik gyerekkel elvégeztetni azt lehet? Nem ugyanaz-e egy gyereket ütésre, hajhúzásra és egyéb fizikai fájdalom okozásra rábírni, kötelezni, mintha a felnőtt maga csinálta volna?”
  
  Első kérdés: nem.
  Második kérdés: nem.
  Harmadik kérdés: nem. Ez egyébként fogas kérdés. Ugyanis ha a tanár megveri a gyerekemet, akkor kiverem két fogát, amiért verte a gyerekemet. Ha viszont a másik gyerekből csinál pribéket, akkor alsó hangon négy fogát verem ki, amiért vereti a gyerekemet, és négyet, amiért pribéket csinál a másik gyerekből, továbbá a másik gyerek szülőjétől is számíthat hasonlóra.
  Ugyanitt fogpótlás megvárható.

Ami pedig a „szoláriumoztatást” illeti, borzasztóan érdekelne, hogy ha a gyerek napszúrást kap és a büntetések terén oly tájékozott, de elsősegélynyújtásban kevésbé járatos tanerők sürgölődése mellett elhalálozik, akkor Andrea néni szül-e nekem helyette másikat.

»»»»»»

 

<< újabb cikkek | korábbi cikkek >>