Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Bloglottó

Ez az oldal a blog sorsolásos változata. Öt véletlenszerűen kiválasztott cikkünk jelenik meg minden alkalommal. Ha az oldal alján levő lapozót használja az olvasó, mindig újabb öt cikket sorsolunk ki.



Az X-Faktor kegyetlen műfaj

Annak kell lennie, mert valódi. Itt igazi énekművészeket keresnek, nem gagyi sztárocskákat, a művész pedig arról ismerszik meg, hogy igazi. Ha pedig igazi, akkor megvan benne mindaz, ami egy művésznek kell. Többek között a művészi alázat. És ha azzal baj van, akkor az összes többi már nem ér semmit. Gagyi sztárocskának talán még jó, ha tud énekelni.
  Én csak tavaly láttam először, és idén az első adás ki is maradt, utólag se tudom megnézni, nincs fönt a neten. A második adást most néztem meg felvételről, és szeretnék szólni pár mondatot két kiesettről, és úgy általában a művészi alázatról mint olyanról. Tavaly is voltak ilyen csudanagy arcok, akik dalszöveget írnak, zenét szereznek, énekelnek, táncolnak, hatféle hangszeren játszanak, már megjelent egy cédéjük, amiből eladtak több mint kétszer annyit, mint én a Hankából (én kilencet, ők mondjuk húszat), és huszonöt fős hömpölygő tömeg csápolt nekik Füttyöslaposon, de ezzel nincs is semmi baj, ha ez azért van, mert még nem jött össze, hogy fölfedezzék őket, és amúgy tisztában vannak az értékeikkel. Ha ők Füttyöslaposra valók, akkor semmi baj azzal, hogy ott zenélnek, erre találták ki a zsűriben most a „rendezvény kategória” kifejezést, ezek a zenészek attól még lehetnek jók, hogy országos sztárnak nem elég jók. Ha viszont országos sztárnak is elég jók, csak még nem fedezték föl őket, akkor csak hajrá!
  Két és fél éve folyton dalversenyeket nézek és totálisan odavagyok egy csomó énekesért, akik azokon a versenyeken tényszerűen kiestek. (Meg persze azokért is, akik nyertek.) Baj akkor van, ha nincsenek tisztában az értékeikkel. Attól, hogy ők már mennyi mindent csináltak, nem lesznek jók. Akkor jók, ha benne van a szívük. És akkor viszont jók!

Szóval két kiesettről, de rögtön javítom magamat, mert Vágó Bernadett totálisan nem ez a kategória. Azzal, ahogyan énekel, simán továbbjuthatott volna, hogy meddig, azt nem tudom, de amikor kimondta, hogy a Daddy Coolt fogja énekelni, már tudtam, hogy ezt elbukta, kész, ezt nem lett volna szabad megcsinálni. Ezt a dalt Frank Farian zengő basszusa teszi azzá, ami, erre egy tizenöt éves kislánynak nincsen hangja. Ha igen, akkor meg nem az X-Faktorban van a helye, hanem a gégészeten. Bernadett mindent jól csinált. Jól énekelt, jól mozgott, jól használta a hangját, és benne volt a szíve, egyetlen igazi nagy hiba volt: a dalválasztás. Úgyhogy remélem, hogy jövőre visszajön, de nem Boney M-mel, szeresse, én is szeretem, nincs azzal semmi baj, csak nem az ő hangjára való. Tömérdek nagyszerű dal van még a világon. Gregor József meg az Éj Királynőjét nem énekelte.

És hát szóval Rácz Vanessza az, aki miatt ezt itt föntebb leírtam. Amikor látsz egy jó karban levő hatvanast belejteni a képbe és kiderül róla, hogy huszonhárom éves, akkor már tudod, hogy itt nagyon nagy baj van az értékrenddel. A hölgyön azonban nem a tíz kiló smink volt az, aminek a tizede is sok lett volna, hanem az arca. Még egyszer mondom: ha valaki nem tud énekelni, az nem baj. Én biztosan tizedennyire se tudok énekelni. A baj az, amikor azt képzeljük magunkról, hogy de. A hölgy tökéletesen biztos volt a kirobbanó sikerben, ő azt előre megrendelte, a zsűritagok üvöltve rikoltják majd az igeneket, a nézők tombolnak, leállítják a műsort, mindenki őt akarja majd még egyszer meg még egyszer hallani, és azonnal telefonálnak Justin Biebernek, hogy jöjjön.
  Csak hát ez elmaradt, mert az énektudása csapnivaló, a művészettől meg olyan távol áll, mint Makó Jeruzsálemtől. És még mindig nem ez a baj, hanem hogy nem érti, hogy az X-Faktor mire való. Arra való, hogy ezt megmondják neki. Azért ment oda, hogy megméresse magát: tud-e úgy énekelni, hogy országos sztár lehessen belőle? Amikor jelentkezett, vállalta, hogy ezt a kérdést a zsűri meg fogja válaszolni, éspedig igennel vagy nemmel, illetve az igenből is lehet nem a későbbi fordulókban. A zsűri válaszolt. Nem. Nagyon határozottan nem. Mármost nem tudni énekelni, az nem bűn, az emberek többsége nem tud. Odamenni az X-Faktorba úgy, hogy nem tud énekelni, az sem bűn, csak butaság, önértékelési hiba. Visszaszájalni a zsűrinek, az már emeletes ostobaság, mert a zsűrinek igaza van, és ha nem lenne akkora eszméletlen nagy arca, akkor ezt be is látná (de akkor oda se ment volna).
  Bicskanyitogatóvá akkor válik a dolog, amikor bepofázik. Az egy tévészékház, hahóka, minden tele van kamerákkal, és aláírta a papírt, hogy amit mond, az adásba mehet. Naná hogy a rendező bevágta a folyosói hisztit, ez egy média, ez nekik sztori, botrány, nézettség, publicity. Az általános iskolában illett volna megtanulni, hogy így nem viselkedünk. Majd a hisztériát tessék előadni az utcán vagy otthon a haveroknak.

»»»»»»

 

Há klasszikusok, vazzátok meg

Ha az ember belefásul a világ ostobaságába (én nem, engem szórakoztat), nagy megkönnyebbülés, hogy akad még egypár tiszta fejű ember, akik először gondolkodnak, és minden egyebet azután. Ilyen például a nemzet Váncsája, akinek sokat köszönhetünk – és ilyen Tóta W. Árpád. Most éppen a Nógrádi Gábor és Gergely körül gerjesztett botrányba márt lakmuszpapírt, ami tökéletesen kimutatja, hol van a hiba a kréta körül. (Jó képzavar volt, mi?)
  Mint már nemegyszer, most is úgy nyomtam Ctrl-N-et a szerkesztőmben, hogy még nem is olvastam végig a cikket, amire reagálni akarok, de azért mielőtt hozzáláttam az íráshoz, mégiscsak megvártam, mit mond Tóta W. Mindent. Elmondja, hogy Károli ugyanúgy átdolgozta az ISTENNECOESWY szent bibliát, elmondja, hogy a Don Quijote eredetijét már nem ismeri senki, elmondja a Lamb testvéreket, és elmondja, hogy már maga Shakespeare is csak popritmusba tette át a klasszikusokat. Úgyhogy én ezeket már nem is mondom.

Inkább a vezető elvtársakat szurkálom meg egy kicsit. Itt van például őfőkegyelmessége Baranyi I. Károly, a Nemzeti Pedagógus Műhely Elnöke. (Az elnököt kisbetűvel kellene írni, de most a negyvenöt fokos szögben fölfelé mutató szaglószerv ábrázolására nagybetűt vettem elő.) Az Elnök teljes elnöki felháborodásával minősíti sátáninak Nógrádiék munkáját, olyan jelzőt használva, amit utoljára középkori boszorkányperek jegyzőkönyveiben olvastam. (Nem, nem ment el az eszem. Természetesen nem boszorkányperek jegyzőkönyveit olvastam, hanem Ráth-Végh István kultúrtörténeti csemegeraktárának számos kötetét, nagy élvezettel. Ej, a manóba, nem lett volna szabad, hát hiszen ez a sátáni Ráth-Végh átdolgozta a történelmet popritmusba, olyat volt képes írni fzent magyari eleink tselekedeteiről, hogy „butaság”, az egyik sátáni kötetnek még a sátáni címébe is beletette.) Az elnöki főkegyelem ott szolgál rá az alkalmazta jelzőre, hogy egyáltalán nem beszél Nógrádi Gáborról (elnézést Gergelytől, de Nógrádi Gábor neve fogalom az ifjúsági irodalomban, az övé pedig – egyelőre – még nem az), hanem mindenféle nemzetromboló tevékenységeket mutat fel a pedagógiából, jelezve, hogy ennek a gazságnak betetőzése a két Nógrádi aknamunkája. Az viszont homályba süppedő rejtelem marad, hogy mi a frászkarika az a Nemzeti Pedagógus Műhely, ha nem – nevéről ítélve – olyasvalami, ami megmondja a pedagógusoknak, hogyan kellene tanítani a kölyköket (bocsánat, nebulókat, latinosan nebulusokat vagy nebuliumokat, mert mink adunk a műveltségre, ha nincs is).
  Velkei Tamás, aki a vissza igekötőt viszsza alakban írja, megkérdezte a Petőfi Irodalmi Múzeum főtanácsosát is, amivel kicsit megkavarta szegény megfáradt fejemet. Én azt hittem, hogy a srácok (Nebulus nebulum) a jövő számára készülnek, a múzeumok viszont a múlttal foglalkoznak. Eddig tudtommal a Duna volt az egyetlen, amely múlt, jelen s jövendő (egymást ölelik lágy hullámai). De mindegy, Velkei Tamás alighanem a lelke mélyén úgy érezte, hogy az irodalom már múzeumba való, tehát keresett egy muzeális főtanácsost, Ratzky Ritát, aki szerint roszszul tanítjuk az irodalmat – és ebben maximálisan egyet kell értenem vele. Csak hát utána kijelenti, hogy „átírás és meghúzás helyett inkább magyarázó tanulmányokat kellene készíteni, illetve a művek lábjegyzeteiben jobban megmagyarázni a ma már kevésbé érthető kifejezéseket”, amivel agyonüti mondandója értékes részét. Esetleg főtanácsos lenne alkalomadtán megnézni egypár valódi gyereket, amint a dögunalmas Jókai mellé még elolvassák a magyarázó tanulmányt is. A főtanácsos asszony természetesen jól ismeri a csittvári krónikát, ahol Jókai fölmutatja, hogy az ő idejében a Csokonai idejebeli kifejezések már érthetetlenek. Mármost matematikai nyelven
  Jókai – Csokonai < Ratzky – Jókai
  Értem? Jókainak A Föld feltétlenül, minden körülmények között márpedig mozog című regénye (ó, jaj, popritmizáltam) 1872-ben jelent meg, Csokonai pedig az 1780-as években járt Debrecenben gimnáziumba. Ez kevesebb, mint egy évszázad. Jókai könyvén jóval több mint egy évszázad pora van, és mecsoda különbség a változásokban!
  Szóval ha a főtanácsos asszony adna nekünk egy olyan főtanácsot, hogy esetleg nézzünk meg eleven gyerekeket (Nebulum nebulicum), akkor lehet, hogy kiderülnének dolgok. Már ha meg merik mondani a véleményüket, és egyáltalán meg tudják mondani fuldoklás közben. Mert Jókai nagyon poros már!
  De ugorgyunk, van még egy elnök, a Magyartanárok Egyesületéé, aki nem tartja ördögtől való gondolatnak, amit Nógrádiék csinálnak. Milyen rendes tőle, ha nem mondja, most rohanhatnánk tömjénért és exorcicus szakemberért. (Ha már Arató Lászlónál tartunk, én a magam részéről reménykedem benne, hogy a „nem válthatja ki” kifejezés nem őtőle, a magyartanárok egyesületének elnökétől való, hanem Velkei Tamás aludt azon a magyarórán.) Ez az elnök gyakorlati tanácsokat ad, nagyon rendes tőle, kőszívűfiak helyett földesúr, ez remek ötlet, ámbár a mai gyerekek nemigen tudják, mi fán terem az, hogy földesúr. De csak hajrá. „Nemsokára kapott is egy levelet doktor Grisáktól, melyben az érdemes férfiú nagy prosopopoeiával előadja, mily szigorú vizsgálat tartatik illető helyeken afelett, hogy kinek hibája vagy vétsége okozta e több millióra menő kárt; a bűnös példásan fog lakolni.” A folytatást negligálom, az olvasó nervusait kímélvén, annakokáért nem fog lenni reflectoriumba tétetvén, hogy mi a frászkarika lehet az a „konfrontáltathassék”. Irigylem a görög gyerekeket; őket alighanem teljesen megkímélik az ógörög irodalomtól, mivelhogy az ógörög nyelv az újgörögöknek külön nyelvtanulás nélkül kevésbé érthető, mint nekünk a „hugy bírságnop jutvá mend ű szentii es ünüttei küzikün jou feleül joktatnia íleszje űt”.
  Azt is mondja ez az elnök, hogy nem ért egyet az Egri csillagok rövidített verziójával – igazán kár, mert Várkonyi Zoltán és Nemeskürty István nagyon sokat dolgozott rajta, nemkülönben Sinkovits Imre, Bárdy György, Kovács István, Venczel Vera, Gobbi Hilda, töméntelen janicsár és még sokan mások. Ez a sátáni (copyright Baranyi I. Elnök Károly) Magyar Televízió évente műsorra tűzi, sőt még az egyébként nem popritmusáról ismert Duna Televízió is, igazán szólni kellene nekik, hogy ezzel Arató László nem ért egyet.
  Viszont jár neki a pont a Pál utcai fiúkért, amit szerinte őrültség lenne lerövidíteni. Tökéletesen egyetértünk: magam se mondhattam volna szebben. Semmi értelme lerövidíteni. Ki kell dobni úgy, ahogy van. Mármint nem fizikailag, csak nem való gyerekek kezébe; mint említettem, tömeggyilkosságban bűnrészes.

Lépjünk tovább. Pilhál György a Magyar Nemzetben idézőjelbe teszi azt a szót, hogy alkotók, aztán alighanem elégedetten csettint a nyelvével, most aztán elintézte őket, megsemmisítette, még vonaglanak kicsit az idézőjel között, aztán végük. A következő bekezdésben pedig akkora ostobaságot sercint, amiért muszáj őt is beletenni egy idézőjelbe. Szóval Pilhál György „újságíró” így látja: „Nógrádiék a jelek szerint önbizalomért nem mennek a szomszédba.”
  Hát tényleg nem. Még senki se tette a történelemben. Tetszik tudni, a szomszédba lehet menni zsírért vagy pirospaprikáért, és ha a klisét használjuk, lehet menni szenzációért vagy botrányért, jó ötletért vagy hülyeségért, a világon bármiért lehet a szomszédba menni, kivéve az önbizalmat. Mert ha a szomszédomat mondjuk Jenőnek hívják, és van önbizalma, akkor ő Jenőben bízik, átvehetem tőle, de az nálam nem lesz önbizalom. Ha bennem bízik és azt veszem át tőle, az nekem önbizalom, csak neki nem. Ez egy kövér baklövés volt, amit súlyosbít, hogy egy nyelvi klisét használ fel gondolkodás nélkül.
  Hogy az ő stílusában folytassam, Pilhál György egy kis gőgös gúnyért nem megy a szomszédba. Kijelenti, hogy Nógrádiék hite szerint Jókai és Gárdonyi úgy gondolná, ha élnének, hogy a Nógrádi család a legalkalmasabb műveik átültetésére. Akkor erre is az ő stílusában felelve: Pilhál hite szerint Nógrádi Gáborék őt, Pilhál Györgyöt tartják a legalkalmasabbnak arra, hogy Nógrádiék műátültetési képességeit megítélje. És persze ez is folytatható. Hitem szerint én vagyok a legalkalmasabb, hogy Pilhál Nógrádiék-megítélési képességeit megítéljem, és ha holnap jön Jeromos és letol egy hozzászólásban, akkor mondhatjuk, hogy Jeromos hite szerint ő a legalkalmasabb, hogy megítélje az én Pilhál-megítélési képességeimet.
  Meddig tetszenek akarni ezt játszani? Én már Pilhál böffentésénél eluntam. Mert baromság. Nógrádiék nem hisznek semmiféle hülyeséget se Gárdonyiról, se Jókairól, akik ha élnének, vagy úgy gondolnák, hogy Nógrádiék a legalkalmasabbak, vagy nem – valószínűleg nem, mert miért pont, de kit érdekel? Nem élnek! Most mi élünk, tetszenek tudni. A huszonegyedik század lakói. Lehet sóvárogni, hogy milyen jó lenne, ha még mindig a tizenkilencedik század lenne, akkor élt minden híres magyar, Batthyány Lajos, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Astoria, Blaha Lujza! De tizenkilencedik század már nem lesz többé, és ezek az emberek már rég el vannak hunyva.
  Hogy a régi vágású olvasó mi a frászkarikáért menjen az antikváriumba kutakodni az „avítt, molyrágta” eredetik után, azt végképp nem értem. A régi vágású olvasó arról ismerszik meg, hogy az ilyenek ott vannak a könyvespolcán. Pilhált kizárólag az a cél vezérelte, hogy valami tök jó gunyorosat fröccsentsen, az nem baj, ha nincs benne értelem. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy amikor Pilhál iskolába járt, még nem voltak meg a rövidített változatok: a régiekből tanult. És ilyen lett, szégyenszemre.

A Konzervatórium vendégszerzője, Szendi Nóra irodalmi ihellészettel lát neki földbe döngölni Nógrádiékat. A Szigeti veszedelemről gunyorizál, hogy Zrínyi Miklós meg akarta szívatni vele a mai magyar diákokat.
  Akkor lássuk. Szendi Nóra elfelejtett ránézni magára a műre, ahogy Ratzky Rita a valódi gyerekekre.

Engedd meg, hogy neve, mely mast is köztünk él,
  Bűvüljön jó hire, valahól nap jár-kél,
  Lássák pogány ebek: az ki Istentől fél,
  Soha meg nem halhat, hanem örökkén él.

Úgy látom, én vagyok az egyetlen a sok főtanácsos, elnök és egyéb roppant kiművelt emberfő közül, aki a gyerekekkel is foglalkozik. Én se tanár nem vagyok, se szülő, éppen csak emlékszem rá, hogy milyen volt az iskola, és különösen emlékszem az irodalomra, amivel rengeteget gyötörtek. Utáltam. Aztán ugye mi lett belőlem… Most elmondok egy-két dolgot a valódi iskolásgyerekekről (Nebulicum nebulo).
  Én többek között azért nem értettem soha a verseket, amiket értenem kellett volna, mert a helyesírást viszont tudtam. Első osztályban tanították (de én addigra már két éve tudtam), hogy a mondatot nagybetűvel kezdjük, a nem mondatot viszont nem kezdjük nagybetűvel. Mármost amint Tóta W. írta, a gyerek egy csomó mindenről nem hallott még – hát én tizenegy-két évesen még nem értesültem arról, hogy versekben szokás minden sort nagybetűvel kezdeni, de attól az még nem lesz új mondat. Senki nem vette a fáradságot, hogy szóljon. És egyszerűen nem állt össze értelmes szöveggé. Ehhez jött még a fura szórend, a költői szóképek, az alternatív vagy régies helyesírás, és így tovább. Egyszerűen nem értettem és kész!
  A tanaraim pedig semmi egyebet nem tettek, mint bosszankodtak. Hát hogy lehet ezt nem érteni? Én nem tudtam nekik megmondani, hogy miért nem értem, azt csak most tudnám megmondani, amikor már rég nem érdekes az egész.
  Az idézetet elővéve, gyerekfejjel nem tudtam volna, mi az, hogy „mast”, „bűvüljön” és „örökkén”. A tankönyvekben a Ratzky-elv szerint lábjegyzet magyarázta meg az idegen szavakat, de a tájnyelvi és régies alakokat csak akkor, ha nagyon eltértek a köznyelvtől. Hogy mi a nagy eltérés, azt a szerkesztő döntötte el, aki persze felnőtt volt. Ezeknél nem lett volna lábjegyzet. Gyerekfejjel nem tudtam volna, hogy a valahol régen azt jelentette, hogy ahol, pedig ez a két névmás nem összecserélhető, az egyik használata a másik helyett teljesen értelmetlenné tesz egy mondatot.
  Ami azt illeti, most, felnőtt fejjel, elég jó elméleti képzéssel is vannak gondjaim. A neve után tesz egy értelmező szerkezetet, de a következő sorban már a jó hír az alany, és ez nem közbevetés, az első mondatrész (ahol a neve az alany) nem folytatódik. Szóval mit kell megengedni a nevével kapcsolatban? Megnéztem az előző versszakokat is, nincs sok, mert ez az első ének hatodik versszaka; nincs összefüggés, a neve alanyú mondatrész lóg a levegőben. Esküszöm, hogy találomra választottam ki a versszakot.
  Kicsiség, biztosan, csak egy iskolásgyereknek (Nebulia nebulium) ez vérre megy, mert meg-kö-ve-te-lik tőle, hogy értse, dolgozatot írjon belőle, esszétanulmányt sikerítsen róla, és álmából riasztva is fújja. (Nem Zrínyit, de Szendi Nóra ővele példálózott, és a valóban megkövetelt olvasmányok se érthetőbbek.) És nem magyarázzák meg.
  Nekem annak idején nem kellett kopogós verseket tanulnom, de tartok tőle, hogy a mai gyerekek se vennék jó néven. Nem tudom, hogy Szendi Nóra miért pont ezt választotta. Az a szörnyűség, amit akkoriban rím néven tiszteltek, mai szemmel elviselhetetlen és élvezhetetlen. Vetekszik Janus Pannoniusszal, akinek összes verseit szedtem valaha, és reggeltől estig ez kopogott a fejemben, pampapa pampapa pampapa pampam, pampapa pampapa pam, pampapa pampapa pam. Egy gyereket az ilyen dolgok hihetetlenül tudnak idegesíteni. Hülyeségnek tartja. Mellesleg igaza van.
  De térjünk vissza Nógrádi Gergelyhez, akire Szendi Nóra megsemmisítő csapást mér a Blikk, a Hot és a Story magazin említésével, közben bemutatva, hogy az ő fennkölt kultúrája nem tiltja a vesszőhibát. Ami hagyján, de a Jókai- és Gárdonyi-művet két-két szóba írja, aztán pontot rak a mondat közepére. Persze a helyesírásának semmi köze nincsen a tárgyhoz – ahogy annak sincs, hogy Nógrádi Gergely hol dolgozott korábban és min.
  Szendi Nóra vitriolba mártott billentyűzettel esik neki Nógrádiéknak, és javasolja az íróknak, hogy egyből modernizálva írják meg a műveiket. Közben nem veszi észre, hogy hülyeségeket beszél. Tempora mutantur. Egy hatvanas évekbeli ifjúsági regény a mai gyerekeknek érthetetlen lehet, ámbár nyelvileg minden szava kristálytisztán világos. Csak túl sokat változott a világ. Hovatovább célszerű lesz létrehozni egy webes adatbázist, amiben meg lehet találni, hogy mi volt a magnetofon vagy a tantusz, vagy hogy miért csukták volna le Kálmán bácsit, ha kiderül, hogy disszidálni akart. Egy 1860-as évekbeli regény már nyelvileg sem világos. Egy 1760-as évekbeli regény tökéletesen érthetetlen. Valaha szedtem Bessenyei Györgytől a Tariménes Útazásait, utáltam, mert érthetetlen volt a nyelvezete. A’ szöveg’ telerakása aposztrófokkal ’s nehézkes igealakokkal kínszenvedésnek láttatik lenni. (Speciel arra jó, hogy lássuk, mekkora jótétemény volt a nyelvnek a nyelvújítás.)

A Tóta W-cikk kommentárjait is érdemes átfutni. Maszogep szerint Nógrádi legyilkolja a nyelvet. Valamilyen rejtélyes okból mai nyelven írja, holott ha Bessenyei György most föltámadna, maszogep sorai a’ magyar nyelv kerékbe töretésének láttattatnának lenni szerinte. Lord Valdez szerint a zenei hasonlat sánta, mert a regényben van izgalom. Szerintem nem járt iskolába. Az irodalomóra éppen arról szól, hogy kipárolják az irodalomból az izgalmat. Istennek hála a világirodalom legjobbjai kimaradtak a kötelezőkből, de el lehet képzelni a kérdéseket. Jellemezd Arkady Darell alakját! Rajzolj grafikont azokról az eseményekről, amelyek Lady Callia szemvillanásának hatására bekövetkeztek! Fejtsd ki a saját szavaiddal, mit értett Arkady azon, hogy „a körnek nincs vége”! Rajzolj grafikont is! Asimovot kilelte volna a hideg, ha életében így tanították volna.
  „Olvassa csak el, ahogy Mi is megtettük, annak idején” – írja Thug, aki egyébként magyarellenesnek bélyegzi Tóta W-t és felsorol egypár alacsonyrendű szolgafajt, zsiddant is egy jót, s aztán mondja ki ezt a szentenciát. Igaza van. A gyerekeket rabláncra kell fűzni és eladni az afrikai rabszolgapiacokon, ősapáinkkal is megtették, alig háromezer éve. Ha ők kibírták (vagy nem), a mi gyerekeink is kibírják (vagy nem). A gyerekek bűnösök azért, amit velünk műveltek a szüleink, hát lakoljanak! Véres bosszút a gyerekeken!
  Zka nem érti, ki dönti el és milyen alapon, hogy mik a feltétlenül ismerendő műremekek. Ezzel nem áll egyedül, én mindmáig nem tudom. Akkor se tudtam, amikor az istennek se lehetett rávenni, hogy olvassam el a kötelező Tüskevárat, a rákövetkező években se, nem és nem. Sok évvel később olvastam el, amikor már senkit sem érdekelt, hogy teszem-e. Azóta újraolvastam százszor. A folytatását, a Téli berket is. Mindkettőt nagyon szeretem. Most már.
  És tömegével vannak ilyenek. A TWÁ-blog hozzászólásaiban is ott vannak azok, akikkel ez a sok szenteskedő faszkalap egy életre megutáltatta az irodalmat, mert le kellett ülni és biflázni, aztán megmondani, hogy Ridegváry g-vel vagy gh-val írta a nevét, és milyen érzemény vezette Szent Petőfi szent kezét, amidőn a honszerelm ihellette, ah, szent versében nem anapesztusokat választott a nyolcvanhetedik sorhoz, hanem spongyausokat, áldassék az ő neve. Velem a Himnuszt utáltatták meg egyetlen paranccsal: tanuld meg! És nem volt apelláta, napokig egyebet se csináltam, csak ültem és tanultam. Napokat vettek el az életemből egy hülyeséggel, aminek aztán még az a haszna se volt, hogy fogadhassak valakivel, hogy fejből tudom a Himnuszt, mert nem tudtam megtanulni.
  De mit tehettem? Gyerek voltam. A gyerek ül a padban és mukkanni se mer, hogy ő ezt unja, mert kötelező, és parrrrancshatalmilag elő lett írrrrva, hogy őneki ezt márrrrpedig ki kell elemeznie, és ő meg is tenné szívesen, csak mi a csudát jelent az, hogy „mondá”?

De tökmindegy, mit beszélünk. Ül a fejünkön, ami hagyján, de a gyerekek fején is, néhány fővezénylő elvtárs, akik Márpedig Tudják. Vannak a Szent Szerzők, Jókai, Petőfi, Arany meg a többiek, akiket Márpedig Mindenkinek Meg Kell Tanulnia. Ellentmondás nincs! Beáll a sorba!
  Ez a néhány fővezénylő elvtárs, elnök, főtanácsnok meg akadémikus remekül elvan könyvek és gyerekek nélkül. Egyikre sincsen szükségük ahhoz, hogy eldöntsék, mi lesz kötelező a következő tíz generáció ötvenmillió gyerekének. Olyanok, mint Judit, aki „Tudta, hogy a könyveit, főleg a nagy gyermeklélektant délutáni és esti tanfolyamokon ismertetik, bírálják a tanárok, s még a saját művétől is elment a kedve, ha eszébe jutott, hogy Szabó Márta javítja a Zsófi összekapott, elnagyolt dolgozatát, s azon mulat magában, milyen jó könyvet ír ez a Papp Judit, s mennyire nem tudja nevelni a saját gyerekét.” Akiről azt gondolja Márta: „Írhattál hetvenhét könyvet, azért csak az vagy, aki voltál, Papp Judit, aki hátulról előre és elölről hátra tudja a leckéjét, és a legszebb dolgozatot írja a tavaszról, mert összeolvasta róla az összes Goethe- meg Heine-verseket meg egy meteorológiai szakkönyvet és a nagy Botanikát, csak sose járt erdőben május táján, és nem tudja biztosan, milyen illata van a gyöngyvirágnak. Te csak azt veszed észre megint, ami az orrod előtt van, a közepeseket a Zsófi bizonyítványában, mit tudod te azt, hogy ez a gyerek csupa ambíció és figyelem, csak valami mást ambicionál, másra figyel, mint ami neked eszedbe juthatna valamikor.” „Valami titka van, valami rugója, mint egy kis szerkezetnek, aminek az érintésére egyszer majd kinyílik, majd rájövök egyszer, hogy mi, én mindig rájövök az ilyesmire, csak legfeljebb nem tudom jól megfogalmazni, és nem írok róla könyvet. A könyveket csak írd te. Egyszer majd valaki megmondja a szemedbe, mit tartunk mi idebenn az iskolában a könyveidről.”
  Szabó Magda a szemükbe mondta. A Zsófikában többek között az is benne van, hogy mit gondolnak a valódi emberek az ilyen Juditok fennkölt gyermekészeti szakkönyveiről. A Nebulo sp. hatéves egyedei a diszjunkt metafizikai diszkurzus ontogenezisének specifikus síkján. Azóta eltelt ötven év, de ugyanilyen könyveket írnak.
  A vezénylő elvtársak fejében él egy kép, hogy ők milyen gyerekeket szeretnének. (Bocsánat, tanulókat, iskoláskoromban ettől mentem a falnak, hogy még a matekpéldák is úgy szóltak, hogy húsz tanuló megy az utcán, közülük nyolc tanulónak piros sapkája van stb. Én viszont nem tanuló voltam, hanem gyerek!) A vezénylő elvtársak reformkori tanulókat szeretnének.

Béla és Ödön megy az utcán, beszélgetnek.
  – …szóval a Karesz azt mondta… Te, hány óra van?
  – Nem tudom, nincs nálam az órám.
  – Várjál már, megkérdezem.
  Szembejön a szomszéd kis infáns, Rákóczy Csingellérke, aranysujtásos, zsinóros mentében, de az is lehet, hogy jöttében.
  – Öcsi, figyuzz, nem tudod, hány óra van?
  Csingellérke megáll Béláék előtt és kecses mozdulattal lekapja fejéről hódprém fövegét. Aranyhaja csillog a fényben, kék szemének tiszta tekintete a két férfira ragyog.
  – Alázatos tisztelettel megköszöntvén nagy jó uraimékat, hozzám való jóságjukat nem feledhetvén, sietek tikegyelmeteknek hírül jelenteni az estelleti hatodik óraütés mihamari bekövetkezését.
  Béla Ödönre néz.
  – Baszd meg, mit mond?
  – Süket vagy, baszd meg?! Mindjárt hat óra!
  – Ja, jó. Kösz, öcsi. Szóval azt mondta, hogy a főnök a titkárnővel kúr, és…
  Csingellérke rendíthetetlen mosollyal bólint.
  – Mindenkor szaladvást jövendek tikegyelmetek alázatos szolgálatjára.
  Tisztelettel bókolván a hódprém föveggel, azt főjére helyezi és sudár, nemes lépteit folytatja a sarki Tesco felé, hol szerető szüleinek a szafaládét megvásárlandi.

»»»»»»

 

Perszonálunió

„A két ország köztársasági elnöke megállapodott egymással”, mondja a híradó, én pedig meglepődöm. Hogyan állapodhat meg valaki saját magával? Aztán rájövök, hogy „a két ország köztársasági elnöke” nem azt jelenti, hogy Magyarországnak és Szlovákiának van egy közös köztársasági elnöke, Sólyom Gašparovič, akit a gazdasági világválság miatt választottunk közösen, hogy mindkét ország megtakarítsa egy fél elnök költségeit. Nem, nem ezt jelenti. Ezúton értesítem a tévéhíradót, hogy a két országnak összesen két köztársasági elnöke van – hiszi, nem hiszi, annyi az.
  Azt szerette volna mondani a jó riporter, hogy a két ország köztársasági elnökei megállapodtak egymással. Mert azok, lévén két bácsi, többes számot igényelnek.
  Ja, igen. Ha az olvasó netán ellene vetné, hogy az „egymással” világos helyzetet teremt, akkor cseréljük ki az állítmányt. „A két ország köztársasági elnöke megérkezett a pekingi olimpiára.” No, hány elnököt mutatok?

»»»»»»

 

Láncreakció

Szembejönnek, csicseregnek.
  – Jaj, figyelj már, az nem úgy volt. A Béla nem azért hazudott Gizinek a vacsiról, mert a Sanyával volt, hanem mert a Sanya már beszélt Frédivel. Szerintem nézd meg ezt a részt még egyszer.
  – És akkor mi van a Frédi tervével?
  – A Sanya segíteni fog neki, figyeld meg, az egész ügyet rákenik Irénre és ő mehet a sittre. Mondjuk nem is bánom, utálom a csajszit.
  – Én bírom. Mindig jó cuccokban jár és klassz a dumája. Tudtad, hogy játszik színházban is?
  – Az Irén?
  – Aha, vagyis a csaj, aki játssza.
  Vidám kedvemben vagyok, odaszólok nekik.
  – És mi van a Laci meg a Karesz ügyével?
  Rám bámulnak. Halvány fogalmam sincs, egyáltalán vannak-e ilyen nevűek a sorozatukban.
  – Milyen ügyével? – kérdezi az egyik, de a másik oldalba böki.
  – Figyu, nem érted? A Laci nem is a Verával volt akkor éjjel, hanem a Karesszal.
  – Fúha, nebasszámá ki velem, hát mind a kettőnek felesége van!
  – Na és, tudod, hogy van ez. A Karesz volt akkor igazából, aki rádumálta a gyilkosságra, és akkor az a holttest igazából nem is a Jucié, hiszen a Karesz nem öletné meg a Jucit, hanem akkor csak a Bella lehet ottan megölve, figyeld meg, hogy a nyomozó is erre fog jutni.
  – Akkor hol a Bella kocsija?
  – Mit tudom én, akárhol, nem ez a lényeg, hanem hogy akkor a Laci a gyilkos.
  Tűnődve megszólalok.
  – Csakhogy Feri az étteremben volt.
  Egy szappanoperában mindig van étterem. És miért ne lehetne benne egy Feri is? Rám bámulnak megint, aztán rájönnek az egész nagy titokra.
  – Persze, csak az étteremben lehetett. A Jocó azért nem találta, amikor oda akarta neki adni a csomagot.
  – A narkóval?
  – Aha, és ezért került aztán Bellához, mi persze azt hittük, hogy a Jucinál volt, de ha Feri az étteremben volt, akkor Jucihoz nem kerülhetett, hiszen Ernő az egészről nem tudott semmit!
  Továbbsétálok. A lepkére gondolok, aki megrebbenti a szárnyát Kínában, és ez tornádót okoz Kaliforniában. Két mondattal végérvényesen összekuszáltam egy szappanopera egytucatnyi szereplőjének életét, és a jelenség innentől önálló életre kelve bármekkora felfordulást okozhat. Lehet, hogy holnapra már Kornélt tartóztatják le a narkó miatt, Istvánt a gyilkosságért és Erzsébetről derül ki, hogy másodállásban prostituált. Ha nem szóltam volna semmit, akkor talán Hortenzia lenne prostituált, Richárd a gyilkos és Petronellánál találnák meg a narkót. Miattam fogja megölni János a nyomozó feleségét, és ezért kirúgják Róbertet az építkezésről, emiatt viszont Sebestyén nem veheti feleségül Ursulát, és így az egész családi boldogságuk, a kis Rozikával, Marikával, Pirikével és Borikával kimarad a sorozatból, és kirúgják azt a forgatókönyvírót, aki ezen a részén dolgozott, ezért ő, minthogy forgatókönyvírónak már nem veszik föl sehová, elmegy szenet lapátolni, ott megsérül a keze, bejön az én osztályomra és nekem kell megoperálni, ami miatt lekésem a díszdoktorrá avatásomat…
  Utálom a lepkéket.

»»»»»»

 

Kissy 27.

Elkészült a Kissy huszonhetedik része. Boldog új évet és jó olvasást kívánunk.


Éppen befutott még néhány kölyök, amikor Nimby megint fölkapta a telefont.
  – Mondd, apa! Igen? Persze hogy tudom. Hát… csak Kissy. Egérke! – harsogta túl a zsivajt. – Itt van a jogsid?
  – Hol máshol lenne? – nézett rá Kissy, és megpróbált odajutni a társához, de a rengeteg egér kavargásában legalább harminc kutyát is végig kellett simogatnia. Nimby jött oda hozzá, letéve a telefont.
  – Gyere, egérke, akár kabátot se vegyél, ki se kell szállnod a kocsiból.
  – Cin-cin?!
  – Apa itthon hagyott egy szerszámos ládát, de mégiscsak kell neki. Csak te vagy itt, akinek van jogsija.
  Kissy szólni se tudott. Követte Nimbyt a garázsba, de azért a folyosón mégiscsak megtorpant, belenézett a tükörbe, megigazította haját és föltette bársonyfüleit. Akárki beláthat az ablakon, rendesen kell kinéznie.
  Nimby berakta a ládát a csomagtartóba. Közepes méretű láda volt, vagy tíz kilót nyomhatott.
  – Nem mondta ugyan, de szerintem ez is kelleni fog – Nimby berakott még egy dobozt. – Figyelmeztesd, hogy ott van.
  – Jó.
  Kissy beszállt, becsatolta magát, nagy összegű biztosítást kötött, az egereket… csak egy egér volt, és az nem volt útban, a garázsajtót nyitotta. Kissy elfordította a kulcsot, kigurult, kitette az indexet balra, körülnézett, kikanyarodott az utcára és ment. Vezette az autót, életében először igazi, vizsgázott sofőrként. A körforgalomnál sokan voltak, de hamar beengedték, nyilván látták a füleket és tudták, hogy segítségre van szüksége, vezetés közben nem tudja magát megvédeni, ha autós macska jönne.


– Hű, egérkék – szólalt meg Niala halk hangja. – Ez kemény volt. Meg hideg is, brrr… otthon fejest ugrok a kádba. Itt is a fürdőszobában vagyok, megmosakszom, teljesen össze vagyunk nyalva.
  – Inkább, mint cincálva – felelte húga.
  – Az biztos.
  – Hát te ki vagy? – hallottak egy gyerekhangot.
  – Szia – felelte Nimby –, én Paul vagyok. Téged hogy hívnak?
  – Jeannette. Hogy kerülsz ide?
  – Szívem, ezek a kedves fiatalok visszahozták Melanie-t, mert átugrott a kerítésen.
  – Átugrott? Melanie soha nem ugrott még át a kerítésen.
  – Hát most megtette – érkezett Nimby hangja, és egyidejűleg meglátták az arcát is –, ó, milyen késő van már, ideje indulnunk.
  Ahogy leengedte a karját, úgy fordította az óráját, hogy lássa a gyereket. Csakugyan a fényképeken szereplő kislány volt, most hálóingben.
  Niala kijött, Nimby bement, ő is megmosta a kezét és az arcát, és egykettőre elköszöntek.
  – Jól van, egérkék – mondta Nimby –, végrehajtottuk az évszázad helikómentését, mindenki óriási volt, de hogy most fölcsavarjuk a fűtést a kocsiban, az biztos. Cin-cin, FHQ!
  Kissy ekkor döbbent rá, hogy a csapat nagy része még föl sem öltözött, senki se reggelizett, a konyhában, a nappaliban, a folyosón, mindenfelé álldogálnak, ahol éppen elkapta őket a helikómentés és kutyakergetés láza, és a kutyák most vágnak olyan sértődött képet, mint normális körülmények között Macska, arra pedig nincsenek szavak, hogy Macska milyen sértődött képet vág, és ott ülnek mind az üres tányérok előtt.
  – Csinálok nekik fürdővizet – szólalt meg Vanessa –, valaki etesse meg az állatokat, az egér is az állatvilág része, főzzetek teát is, mielőtt megfáznak az egereim.
  Huszonegyen negyvenkétfelé szaladtak.


Kissyt egy pillanatig sem lepte meg, amit a társai a kórházban tettek, és nem értette, hogy madame Lavanant miért csodálkozik ezen. Amíg Mollyt vizsgálták, majd infúziót adtak neki, egy egér mindig jelen volt, kettő pedig kint őrködött a folyosón. Illetve csak egy, mert Pi háromszor is elment segíteni különböző betegeknek nehéz fizikai feladatokban, Niala elkísért egy idős nénit a büfébe, Vanessa pedig berohant az egyik kezelőbe egy beteg után, akinek összeomlott a keringése, ezért torakotómiát és oszteoporózist alkalmazott, megmutatva a tapasztalatlan fiatal orvosnak, hogy kell, majd renális drént kötött be és amniocentézist végzett, amíg a tapasztalatlan fiatal orvos rezekálta a szubdurális hematómát, azt ugyanis pont előző órán tanulta. A beteg megmenekült.


Kissy bólintott, és félórát töltött annak a nagy piros járműnek a tanulmányozásával, amit Tűzoltóság fecskendőnek nevezett, pedig autó volt. Nagyon emlékeztette Nimby barkácsműhelyére, sőt -műhelyeire, hiszen kettő volt már belőlük, a franconville-i padláson és a D’Aubisson-villa melléképületének padlásán. Akárcsak Nimby szekrényein, a tűzoltókocsi oldalán is mindenhol ajtók nyíltak, felhúzható redőnyökkel, és mögöttük rengeteg méretre csinált fiók, polc, doboz, minden megrakva felszereléssel, minden centit kihasználtak. A holmi kilencven százalékáról Kissynek fogalma se volt, mire szolgál.
  Közben jöttek-mentek körülöttük a tűzoltók, üdvözölték Kissyt, meg is nézték alaposan, mind férfi volt. A srác éppen a megközelítő ruhát mutatta meg, ami ma már nem azbesztszövet, hanem vákuumrétegzett alumínium, és ezerfokos forróságot is kibír, amikor odajött az egyik társa.
  – Főnök, Vincent nem tud bejönni.
  – Mi az, hogy nem tud? Tűzoltók vagyunk, itt nem kávét kell főzni. Hol van?
  – Valahol a város szélén, lerobbant a kocsija.
  – Akkor hívd vissza és mondd meg, hogy üljön taxiba vagy amit akar, élesek vagyunk, ha jön egy riasztás, kit vigyek? Két emberem amúgy is kiesett.
  – Hát elviszed a kislányt.
  Kissy hátracsapta füleit. Tüzet oltani? Hát persze! Boldogan!
  – Nagyon jó vicc volt, öreg. Oké, mondd meg neki, hogy a tűznek nem mondhatom, hogy neki nincs kocsija, szóval nyomás! Hát veled mi van?
  – Szóval nem viszel tüzet oltani? – konyult le Kissy füle.
  – Szerinted hány előírást kellene megszegni hozzá?
  Kissy füle már leért a válláig.


Kissy átszáguldott a színpadon, a gitáros előtt fékezett, egymás felé hajoltak, a srác belecsapott a húrokba, Kissy pedig kieresztette a hangját a refrénhez.

I could be the one to make you feel that way
I could be the one to set you free…

A közönség együtt tapsolt a szintivel és a dobbal, Kissy megpördült és fölszaladt a doboshoz, újabb két sor után a billentyűshöz, és végül, az utolsó sorhoz vissza középre, hogy karját magasba lökve zárja a dalt és köszönje meg a tapsot. Meghajolt, a tapsvihar valósággal rázuhant a fejére… fantasztikus érzés volt.
  Igen, ezt máskor is érezni akarja. Ezt az érzést akarja egész életében.


– A portás azt mondta, jöjjünk ide és keressük Jacques-ot.
  – Aaaa… ööö…
  – Szólalj már meg!
  – Igen, igen, oké, oké! Figyu, az uncsitesómat is így hívják, és ő melózott ott, olyan izét vezet, tudjátok.
  Nem tudták, de ez nem zavarta őket.
  – Itthon van?
  – Aha… itthon, igen… beszélni akartok vele…
  – Persze – mondta Kissy, a srác pedig téblábolt az ajtóban, amíg Maverick oldalba nem bökte egy ujjával. Akkor megugrott és berohant a lakásba.
  Vártak. Maverick néhányszor elhúzta a kezét a homloka előtt. Kissy bólintott.
  Végre megjelent a másik srác. Piros ing, fehér nadrág, rövid szakáll. Ez tényleg tudhat olyan izét vezetni.
  – Engem kerestek?
  – Te vagy Jacques, Jacques uncsitesója?

»»»»»»

 

<< újabb cikkek | korábbi cikkek >>