Kivételes emberek kora
A kivételes, rendkívüli emberek korszakát éljük, erre jöttem rá a médiák tanulmányozásával. A korszak maga nem rendkívüli, egyszer már előfordult a történelemben, akkor évszázadokig tartott.
Két ma élő kivételes emberről rögtön eszembe jutott egy harmadik; nem azért, mert mindhármuknak van köze Szegedhez, ez véletlen csupán. De ha az olvasó nem járatos ebben a városban, akkor el kell mondanom, hogy tíz évvel ezelőtt egyesítették az egyetemeket, ma már csak Szegedi Tudományegyetem van; azelőtt külön volt két szegedi és egy debreceni egyetem, valamint három főiskola. A központi rész korábban két fővezér nevét viselte, és egy harmadik emberét, aki kivételes volt. Az övét a legtovább, harmincnyolc évig hívták József Attila Tudományegyetemnek.
De mielőtt rátérek, szólnom kell azokról a kivételes emberekről, akik valamiféle kiemelő filctoll gyanánt kiragyogtatják ezeknek az embereknek a kivételességét. Ők maguk is kivételesek, szó sincs róla, hogy átlagemberek lennének. Bár ne lennének kivételesek. De ők vezetik az országot és az úgynevezett kulturális területet: kivételesen ostoba, rosszindulatú emberek, akik azzal ragyognak ki a szürke átlagból, hogy évtizedek óta vesznek részt különféle célból végzett kórusban üvöltésekben. Ha csak havonta egyszer üvöltenének, éjjel a dombtetőn a Holdra, már valamivel rokonszenvesebbek lennének, de ők emberekre üvöltenek. A legjobban olyan emberekre szeretnek üvölteni, akik szintén kivételesek, de ellenkező előjellel.
Az egyik ilyen kivételes ember Alföldi Róbert. Azt már leírtam, hogy ő milyen, fölösleges megismételni. Az ellene üvöltő kórus számára Alföldi személye vagy bármely tulajdonsága lényegtelen, legfeljebb muníciót szolgáltatnak az üvöltéshez – ők mindenhogyan üvöltenének. Erre tessék nagyon odafigyelni. Nem az a baj, hogy Alföldi marcipán faszt mutogat a népnek. Az a baj, hogy valaki kinézte magának a színigazgatói széket, és az üvöltőkórus feladata, hogy Alföldit kiüvöltse belőle. Ha sikerül, akkor meg fogjuk tudni, hogy ki nézte ki magának a posztját; nyilván sokan vannak, akik már most is tudják. (Természetesen lesz pályázat, amin esetleg baloldali művészek is indulhatnak, de van annak némi valószínűsége, hogy véletlenül pont Orbán embere nyer.)
A másik kivételes embernek látszatra nincsen olyan pozíciója, amiből ki lehetne üvölteni: Geréb Ágnes nem igazgatója jól menő kórháznak, nincs semmi olyan címe vagy rangja, amire valakinek megfájdulhatna a foga. Látszatra. Csakhogy egy veszedelmes elvet képvisel: az ellentmondás lehetőségének elvét. Volt egy kitűnően megszervezett rendszer, ami lehet, hogy a betegeket nem mindig gyógyította meg, de valódi célját elérte: a vezetők korlátlanul parancsolhattak. Amikor jött a professzori vizit, még a csótány is vigyázzba dermedt a kórterem sarkában. (Ez költői túlzás, de nem azért, mert igazából nem volt csótány. Tömegével voltak, de nem bújtak el a sarokban.)
Geréb Ágnes homokszem az egészségügy szépen felépített parancsuralmi rendszerében, és ez nem is a legrosszabb tulajdonsága. Népszerű. Tehát veszedelmes. Az üvöltőkórus nem azért támadja Geréb Ágnest, mert magzatokat öl – egyrészt mert nem öl, másrészt mert felőlük ölhetne komplett családokat is, őket nem az érdekli. Rögtön elővehetünk egy negyedik kivételes embert, Semmelweis Ignácot, aki ugyanilyen homokszem volt a parancsuralmi rendszerben, mellékesen úgyszintén a szülészet területén. Neki is szélmalomharcot kellett folytatnia az egészségügyi főparancsnokok ellen, mert ők nem hagyták csorbítani korlátlan hatalmukat olyan jelentéktelen szempontok miatt, mint a betegek élete.
Semmelweis ma az orvostudomány egyik hőse. Talán minden magyar városban van róla utca elnevezve, sőt egy kisbolygó is, és a higiénia ma az orvoslás legalapvetőbb tanítása. Ez persze nem jelenti azt, hogy másfélszáz év múlva Geréb Ágnes is az orvostudomány egyik hőse lesz – de nem is állíthatja senki biztosan, hogy nem. A folyamat elkezdődött. 1977-ben a szigorú tilalmakat kijátszva Geréb Ágnes kezdett apákat becsempészni a szülőszobára. Dörgedelem, büntetés, tilalom. Néhány év múlva büszkélkedtek vele, hogy náluk volt először apás szülés. Aztán Geréb Ágnes hozzálátott megreformálni a szülés orvosi levezetését, megismertette Magyarországot a dúla fogalmával – ez az összeismertetés még gyerekcipőben jár, a Wikipédiáról is csak az angol szócikket tudom linkelni, mert magyar nincsen. A dúla egy asszony, aki segít a vajúdó, majd szülő nőnek, nem orvosilag, hanem érzelmileg és fizikailag, részletes ismertetés a cikkben. És ha már odalapoz az olvasó, akkor tapasztalhatja, hogy vannak országok, ahol ez már működik, és azok történetesen nálunk jobban szituált, általában példaképként szolgáló országok: Nagy-Britannia, Svájc, Kanada, az USA, Ausztrália.
Az embernek rögtön eszébe jut egy ötödik kivételes ember is. Gavriil Abramovics Ilizarov. Ma már ő is történelem, egy földtani korszak telt el az orvostudományban azóta, hogy kidolgozta híres-nevezetes módszerét. Az emberek a világ minden sarkából özönlöttek hozzá, hogy gyógyítsa meg őket, tehát rögtön kialakult az ellenzéke is. Engem azért nem gyógyított meg, mert a magyar ortopédiát egy maradi hatalmasság vezette, és kész volt az elítélő diagnózis – nem rólam, hanem az Ilizarov-módszerről. Aztán a hatalmasság rögtön be is vezette a módszer silányabb kivitelű változatát, sajnálom, ott voltam és láttam, nem mondhatok mást. Még azt sem mondhatom, hogy a hatalmasságot nem hívták Vízkelety Tibor professzornak, mert Marika is megörökítette a könyvében, innentől kezdve hülyén venné ki magát, ha én tapintatosan elhallgatnám a nevét.
Hiszen ugyanezt a tapintatot a druszám sem gyakorolta, név szerint beleírta születésnapi versébe az ő Vízkeletyjét. Horger Antal egy hétfő reggelen egyszer s mindenkorra tönkretette esélyeit arra, hogy tudósként vonuljon be a történelmi emlékezetbe – József Attila játékosan cinikus költeményét négy nemzedék fújja kívülről, a nyelvészprofesszor neve pedig a magyar Hérosztratoszként marad fönt. (Ha az olvasó bizonytalan, hogy ez melyik görög volt, íme: egy efezoszi fiatalember, aki halhatatlanná akarta tenni a nevét, ezért felgyújtotta Artemisz templomát, amit az ókori világ egyik csodájaként tartottak számon. Kivégezték, de a neve tényleg halhatatlan lett. Ma elmegyógyintézetbe csuknák.)
Nem, szó sincsen arról, hogy mindenki zseni, akit pitiáner alakok célkeresztbe fognak. Fordítva, ezeknek az embereknek a pitiánersége arról ismerhető fel, hogy nem ismerik fel a zsenit azokban, akiknek nekiugranak. Azt, hogy Alföldi Róbert zseni, nagyon egyszerűen meg lehet állapítani: meg kell nézni, hallgatni. Van a zseninek egy fajtája, akinél egy-két alkalomból már gyanút fog az ember, és még néhány találkozás után már biztosan tudja. Hogy ellentétes példát mondjak, Eperjes Károlyt például jó néhányszor meg kellett néznem különféle szerepekben, mire rájöttem, hogy bizony zsenit látok, a javából. (Az is igaz persze, hogy őt már gyerekfejjel is többször láttam, egyáltalán nem gyerekeknek való filmekben, amikor még nem alakul ki az embernek a megítélőkéje. Alföldit csak felnőtt fejjel ismertem meg.)
Azt nehezebben tudom megállapítani, hogy Geréb Ágnes zseni-e, hiszen nem szültem gyereket se nála, se másnál, várhatóan nem is fogok; közvetlen tapasztalat itt nincsen. Van helyette más. Egy dolgot már bevezetett, ami azóta annyira magától értetődő, hogy nem is emlékszünk rá, hogy ő honosította meg Magyarországon: az apás szülést. Egy másik dolgot is bevezetett, amiről még nemigen tudjuk, mi fán terem, de tény, hogy Nyugaton már ismerik: a dúlaságot. És van az egészségügyi hatalom példátlan haragja. Az egészségügyi hatalmat viszont jól ismerem. Ha azt látom, hogy A támadja B-t, abból nem tudom meg, hogy B milyen – hacsak nincs már ismeretem arról, hogy milyen A.
József Attila, Semmelweis és Ilizarov zsenik voltak. Ez kétségen felül áll. Akik szembeszegültek velük, eltűntek a történelem süllyesztőjében, vagy még rosszabb történt velük, mint Horgerrel. Hogy mi fog történni Alföldi és Geréb támadóival, azt sajnos nem tudom, mármint rövid távon nem; egyébként legkésőbb a rendszer bukása után eltűnnek a süllyesztőben ők is, nem kár értük, tizenkettő egy tucat. Engem sokkal jobban érdekel, hogy mi lesz Alföldi Róberttel és Geréb Ágnessel. A történelemből ítélve jó esély van rá, hogy előbb-utóbb kénytelenek lesznek külföldre távozni. Az üvöltőkórus még sokáig csaholni fog a nyomukban; mint mondtam, ez egyszer már évszázadokig tartott, ma a boszorkányégetések koraként tartjuk számon. De az akkori zsenik emlékezete ma is él, hiába üvöltött a kórus még századokon át.
Aztán két eset lehetséges: vagy megérik, amíg a főüvöltők kiesnek a hatalomból, és ők hazatérhetnek, vagy nem.
Páger Antal megérte, Kabos Gyula nem. De mindketten díszhelyet kaptak a közönség szívében.