Elkezdtem egy új regényt

Az lesz a címe: Ninda. Így kezdődik. Mit szól az olvasó?

A Vörös terve csoda klasszul hangzott. Belógni a suárba az ervések orra előtt és szajrézni, amit csak lehet. Vagyis persze csak olyasmit, ami elfér a zsebükben, annál nagyobbat nem tudnak kihozni, mert a Vörösnek az volt a terve, hogy a dimakocsik alján fognak bekapaszkodni. Azok a szürke órájában mennek be, amikor még alig van forgalom, és rögtön jönnek is ki a konténerekkel, csak pár percet töltenek bent. Azalatt ők leugranak az alvázról és eltűnnek. Odabent sincs még ilyenkor különösebb ellenőrzés.
  – Hán azt meg honnan tudod? – kérdezte a Kőfejű. – Vottál mán akármelyik suárba?
  – Nem én – felelte a Vörös. – Hogy lettem volna?
  – Hán akkon?
  – Figyejj, öreg. A suárba ilyekkon niccsen semmi forgalom, igaz?
  – Jahan.
  – Akkon kit a francot ellenőriznének?
  – Hán aki ott van.
  – De ha niccs ott sekki?
  – Jahan, csak ha mégis odabe tanának valakit, ellenőrzik, nem?
  – Nem éttesz te egy szót se, Kőfejű. Ha sekkit se kell ellenőrizni, akkon szépen elmennek alunni.
  – Jahan, éttem mán. Azén megyünk a szükke órájába, hán?
  – Meg men a dimakocsik ajján meg lehessen kapaszkonni, éttesz?
  Ők többiek nem szóltak bele, csak később, amikor a Kőfejű már beleegyezett, akkor kérdezte a Jeges, hogy honnan fogják tudni, hol mennek be a dimakocsik. Hiszen a suárnak száz meg száz kapuja van. A Vörös azt mondta, ez egyszerű. A városi szeméttelep a Kỳȳslâàn sugárút végén van egy mellékutcában, nyilvánvalóan onnan jönnek a dimakocsik és oda is térnek vissza a konténerekkel. Minek mennének el a suár másik végéig? Ott a közelben kell keresni egy kaput, nyilván a legközelebbit, azon fognak menni.
  Aztán a Főpap megjegyezte, hogy akkor viszont jó lesz hamar elindulni, mert a szeméttelep a suár másik végén van, és akkor már a zöld órája volt. Hát elindultak. Tizenheten voltak akkor, a Vörös kisebb csoportokra osztotta őket, ennyien nem mehetnek együtt, egyből kiszúrják őket az ervések. A Görbehátú, a Főpap, a Nagyorrú, a Süsü és a Csonkaujjú balra fordult a Dÿẁnïń utcán, errefelé akkora a sár, hogy az ervések csak akkor járnak erre, ha valakit konkrétan üldöznek, hát lehet remélni, hogy nem találkoznak eggyel se. Jól gondolták, egészen a lila órájának kezdetéig nem láttak egyet sem, és akkor már közel voltak a Kaỹỳp színház mögötti térhez, ahol tavaly az ervések megverték a Csonkaujjút. Akkor tűnt föl egy kocsi. Ők egészen a falmélyedésekbe lapultak, nehogy észrevegye őket. Elég sötét volt, de hát nem teljesen. A kocsi a szokásos fehér volt, piros csíkokkal, azok nem voltak mindegyik ervés kocsin, másokon más színűek, de ők nem tudták, hogy a csíkok mit jelentenek. A kocsi oldalán a szokásos felirat. Nekik semmit sem jelentett – egyikük sem tudott olvasni.
  A kocsi egyhelyben állt, a tetején villogtak a kék-sárga fények. Meg kellett várniuk, hogy elhajtson. Már közeledett a fekete órája, s majdnem teljes sötétség borult rájuk.
  Egész éjjel úton voltak, a város legelhagyatottabb, legkoszosabb részein botorkáltak a sötétben. A szürke órájának kezdetén érték el a szeméttelepet. De már csak négyen voltak: a Csonkaujjú lemaradt valahol. Talán rossz irányba fordult. Eszükbe se jutott keresni. A többieket sem, akik talán itt vannak valahol a közelben.
  – Azt hiszem, arra lehet a kapu – mondta a Főpap, és egy utcabejáró felé bökött, ahol még vaksötétség honolt. Elindultak arra, de nem találták meg a kaput. Visszatértek. Találomra választottak egy másikat.
  Ahogy befordultak a sarkon, ott voltak az ervések. Futásnak eredtek, az ervések a nyomukban. Kiabáltak is, de ők csak rohantak. A Görbehátút már nem látták viszont, alighanem lekapcsolták. Itt már szemeteskonténerek sorakoztak a fal mellett, a Főpap beugrott mögéjük, ott rohantak tovább. A Süsü visszanézve még látta, ahogy a Nagyorrú megdob egy ervést kővel, a sisakját találta el, az ervés megtántorodott.
  – Megőrültél? – förmedt a Süsü a Nagyorrúra. – Ez tíz év a bányában!
  – Most már mindegy, futás!
  Futottak. A sarkon már ott várták őket az ervések. A Főpapot egyből elkapták, a karjukba futott. A Süsü és Nagyorrú felrohant egy létrán, a fal tetejére, lenézve még látták, hogy az ervések elindulnak utánuk. A tető közepén volt egy magasabb épületrész, amit megkerültek, és egy hatalmas üvegszerkezet magasodott föléjük. Még egy emelettel magasabb volt, mint ahol álltak.
  – És most merre? – kérdezte a Süsü.
  – Mit tudom én! – vágta rá a Nagyorrú.
  Jobbra fordultak és végigrohantak az épületen. Találtak lejáratot, de odalent is már nyüzsögtek az ervések. A hátuk mögött is jöttek.
  – A rohadt életbe – fakadt ki a Nagyorrú, megállt és feltartotta a karját. A Süsü még látta, ahogy körülveszik az ervések, de odalent észrevett egy sor dimakocsit, amint elhaladnak az utcán. Egy pillanat alatt odafutott a tető pereméhez és ugrott.
  Nagyot csattant az egyik dimakocsi tetején és majdnem elájult. A kocsisor tompa zúgással, megállíthatatlanul, eltéríthetetlenül haladt előre. Az ervések szaladgáltak távirányító után, de mire szereztek volna egyet, az összes kocsi, az is, aminek a tetején a Süsü szédelegve hasalt, már áthaladt a kapun, ami fölött hat nyelven hirdették a feliratok:

»»»»»»