Úgy fest a dolog, jelenleg nincsen elfogadott magyar szó arra, hogy child grooming. Az angol ige egy főnévből ered, ami embert jelentett valaha, és a vőlegényt jelentő szóösszetétel utótagja lett, de hozzájárult egy másik jelentés is: szolgálattevő, gondoskodó. Ma elsősorban lovak körüli gondoskodásra használják, ápolni, csutakolni, de a brit királyi család mellett is van egy tisztviselő, akinek ez a címe. Igeként jelent lóápolást, valakinek a külsején végzett igazgatást, csinosítást, különböző dolgok előkészítését, és „kísérletet arra, hogy kiskorú vagy felnőtt bizalmát elnyerjük azzal a céllal, hogy szexuálisan kihasználjuk az illetőt”.
  Ez utóbbi érdekel minket, és erre találtam ki a címbeli kifejezést. Gyermekblansírozás. Ugye szép? Mit, hogy nem szép? Akkor jó, mert pontosan ez volt a célom.
  A blansírozás egy konyhai szakkifejezés, zöldségek és gyümölcsök rövid hőkezelését jelenti, ami által megőrzik ropogósságukat és C-vitamintartalmuk nagy részét. Ez remek analógia. A blansírozó pedofilnak ropogós, vitamindús gyermekre van szüksége, vagyis olyanra, aki vidáman és lelkesen vesz részt bármiben, amire ő rá akarja venni – oppozícióban azzal a gyermekkel, akit egyszer csak elkapnak egy sötét sikátorban és megerőszakolnak, őrajta sokkal jobban látszik, sokkal könnyebb lebukni vele.
  A blansírozás egy előkészítési folyamat, magától értetődően, hiszen a cél az, hogy a nyers gyermekből fogyaszthatót nyerjünk.
  A blansírozás célja és lényege, hogy ne lehessen lebukni, még hosszú távon sem. Az analógia azt is tartalmazza, hogy a gyermeket zöldséghez hasonlítottuk, márpedig tényleg zöld – éretlen –, a blansírozás pedig a fehéret jelentő francia szóból ered, és a fehér jelent legálisat is. Pontosan ez a célja a blansírozónak: legálissá tenni a gyerekmolesztálást. Igazán nevezhetjük séfnek.

Szó sincs arról, hogy egyből lehetne hámozni és be vele a fazékba. Zöldbabot lehet, gyereket nem lehet. A séf először is a gyerek egész környezetét kezdi blansírozni – itt nem igazán áll meg a konyhai analógia, mert egy valódi mesterszakácsnak esze ágában sincs a zöldséget termesztő gazdát és egész családját is blansírozni egy tál főzelékért, de annyi baj legyen, az analógiák sorsa, hogy sose lehetnek igazán találóak.
  Hogy mit csinál a séf és hogyan, annak elmondásához Jim Tanner és Stephen Brake doktorok Exploring Sex Offender Grooming című tanulmányát fogom használni, amely 2013-ban készült és a fentebb linkelt Wikipédia-oldalról érhető el.

A séf tehát munkához lát. Fellapozza a szakácskönyvet a negyedik oldalon, ahol a gyerekekről szóló fejezet kezdődik. Ennek első hat oldala a gyerek környezetének, második hat oldala magának a gyereknek a blansírozásával foglalkozik. „Míg a gyermek egész környezetéhez kevés zaklató fér hozzá, minél nagyobb a blansírozható kör, annál nagyobb sikert ér el az elkövető az áldozat megszerzésében és megtartásában.” (Saját fordításom.) Figyeljünk föl arra a szóra, hogy megtartás. A séfnek nem csupán annyi a célja, hogy megszerezze és elfogyassza a gyermeket, hanem (megint sérül a zöldbabos analógia) rendszeresen lakmározni akar belőle, kvázi ott tartani a hűtőszekrényében. Hogy ez konkrétan hogyan működik, látni fogjuk. Ez az a rész, ami a blansírozó séfet az összes többi pedofiltól megkülönbözteti: a többiek egyszer vagy néhányszor támadnak, a blansírozó viszont legalizálja tevékenységét és bármilyen időtávlatban folytathatja.

A környezet blansírozása három célterülettel kezdődik: hozzáférés, vonzás, alibi. Mindezek célja olyan helyzet kialakítása, amikor a séf hosszú időn át rendszeresen érintkezhet a zöldbabbal, adott esetben felügyelet nélkül is, és ezt mindenki természetesnek veszi, nem kezdenek gyanakodni, nyomozni.
  Hozzáférés. A séfnek mindenekelőtt kettesben kell maradnia a zöldbabbal. Minthogy a zöldbab nem zöldbab, hanem egy izgő-mozgó embergyerek, akire a szülei és esetleg mások is vigyáznak, ez egy cseppet sem egyszerű. A hozzáférés azt jelenti, hogy felügyelet nélkül, számottevő ideig kettesben lenni a gyerekkel. Természetesen egy gyereket alapszinten molesztálni másodpercek alatt is lehet, az ember odamegy, megfogja itt-ott-amott, kész. Az viszont rengeteg időbe telik, hogy lebeszéljük arról, hogy kirohanjon és elmondja – hogy mennyibe, azt nem tudhatom, de szerintem istenkísértés ezzel úgy próbálkozni, hogy egy-két családtag házon belül található. Az egyik tanulság, amit levonhatunk ebből: minél többet vagyunk a gyerekünkhöz olyan közel, hogy pillanatok alatt elérhessen minket, annál nehezebb lesz blansírozni. Így már csak az egészen vakmerő séfek próbálkozhatnak.
  Nem szabad persze elfeledni, hogy minden gyerek körül vannak felnőttek, akik alapértelmezésként korlátlan időtartamot tölthetnek vele, és senki nem kérdez semmit: a szülők. Az ő esetükben a környezet alapból már blansírozottnak tekinthető. Más rokonoknak nagyjából csak a szülőket kell blansírozniuk, mindenki más magától értetődőnek veszi, hogy a gyerek mellett vannak. Aki nem rokon, annak a tanár vagy korrepetitor, edző, bébiszitter, cserkészvezető és hasonlók feladatköre jelentheti a környezet blansírozását.
  Vonzás. A környezet blansírozásának az is része, hogy a séf ne csak lehetségessé tegye ellenőrizetlen együttlétét a zöldbabbal, hanem kívánatossá is. Egy edző például külön foglalkozhat egy gyerekkel, hogy az jobb eredményt érjen el. Egy barát fölajánlhatja, hogy korrepetálja angolból. A környezet tehát innentől elfogadja hosszabb időn át való rendszeres együttlétüket, és örül is neki, hiszen a gyerek majd jól megtanul – valamit.
  A vonzás azt jelenti, hogy a séf elég fontossá teszi magát a zöldbab életében ahhoz, hogy a kapcsolat megszakítását senki se kívánja. A szülők maguk gyakorolnak nyomást a gyerekre, hogy lépjen a kapcsolatba és maradjon is ott. Ugyanakkor a gyerek számára is vannak a kapcsolatnak olyan értékei, amik hiányoznának, ha a kapcsolat megszakadna, és a séf világossá teszi számára, hogy ha a kapcsolat szexuális jellege napvilágra kerül, akkor elválasztják őket egymástól. A gyerek tehát azért hallgat, mert a kapcsolatban rejlő pozitív élmények erősebbek, mint a negatívak, és mert tudja, hogy a szülei nagy reményeket fűznek a séffel való kapcsolatának ahhoz a részéhez, amiről tudnak (hogy megtanul angolul stb.). A hallgatás egyéb okairól később lesz szó.
  Alibi. Ez a szó itt mást jelent, mint általában a kriminológiában: nem a séf mint gyanúsított állítja, hogy máshol volt és mást csinált, hanem akár a szülők is, vagy maga a gyerek, illetve legelsősorban az a cél, hogy soha ne legyen belőle gyanúsított. A séf célja megakadályozni, hogy a zöldbab kitálaljon, illetve hogy higgyenek neki, ha mégis. Ez jelentős különbség a blansírozó és a nemi erőszaktevő között. Varga Béla úgy látta megakadályozhatónak, hogy bűne kitudódjon, hogy megölte áldozatát. Kiss László és bűntársai egyáltalán nem találtak módszert erre. Mindkét esetben lebuktak. A blansírozó nem akar lebukni, ezért először is megteremti az alaphelyzetet, amelyben legálisan, az összes többi szereplő által kívánt okból maradhat kettesben a zöldbabbal; méghozzá minél többet és minél nagyobb elszigeteltségben, hiszen a kívánt eredmény eléréséhez idő kell (hogy megtanuljon angolul vagy bajnok legyen magasugrásban); és megteremti a magyarázatot a nehezen magyarázható dolgokra, például a nemi szervek fogdosását a tisztaság ellenőrzéseként állítja be.
  Az alibinak a félelem is része lehet. Félelem attól, hogy ha hitelt adnak a vádnak, akkor a gyereket kiteszik a sportegyesületből vagy az iskolából; ettől a gyerek is félhet meg a szülők is (bár más-más okból, a szülők a gyerek karrierjét félthetik, míg a gyerek nem szeretné elveszíteni a barátait). Félelem attól, hogy mi történhet, ha megvádolják ezt a köztiszteletben álló embert – ez a környezet blansírozásának egyik legfőbb célja. Kiss László és a hozzá hasonlók magas szintre jutottak ebben, egy egész országot predesztináltak arra, hogy ne higgyenek semmiféle vádnak, akár még egy bírósági ítéletnek se, vagy ha mégis, akkor többet nyomjon a latban az ő sok-sok „eredményük”.

A séfet négy tényező segítheti a fenti célok elérésében.
  Helyzet. Ez lehet társadalmi vagy személyes alapállás. A séf lehet társadalmi helyzeténél fogva minden gyanú fölött álló ember, például pap, orvos, edző, köztiszteletben álló személyiség. Ez egyre nehezebben fog segíteni a blansírozásban, ahogy az emberek felismerik, hogy egy ilyen kiválóság is lehet szemétláda – Kiss Lászlót még elvakultan védelmező ismerősöm is szar alaknak tartotta, vallásos lelkesedése csak sportbeli „munkásságára” terjedt ki. Az lassan közmondásos, hogy a katolikus papok milyen áhítatos, meghitt kapcsolatot ápolnak a ministránsgyerekek és a novíciusok fütyijével, még ötven év, és nem engednek gyereket a közelükbe. Sajnos még ötven év.
  A személyes pozíció az, amikor valaki nem állása vagy rangja alapján, hanem egyszerűen mint derék ember szerezte meg a környezet bizalmát. A társadalmi pozíció is segítheti persze a személyes pozíció kialakítását és össze is mosódhat a kettő – egy jól szituált üzletembernek (társadalmi pozíció) nyilván sokféle módja nyílik kimutatni, hogy ő milyen rendes, emberszerető ember (személyes pozíció), adakozik a köz javára, felkarol jó ügyeket. Természetesen igaziból, függetlenül attól, hogy eleve azért teszi-e, mert blansírozó szándéka van, vagy csak felhasználja a jócselekedetei folytán kialakult bizalmi légkört – maguk a jótettek nyilván igaziak.
  Attól még, hogy a séf pedofil, és sok mindent egy (több) gyerek és a környezet blansírozásának szándékával tesz, még tehet egyéb dolgokat is, akár teljesen igazi jó szándéktól áthatva. Hiszen összetett személyiségek vagyunk.
  Jómagam társadalmi pozíciót, nagy örömömre, nem értem el. (Nem azért örülök neki, mert így mentesülök a gyanútól, hogy blansírozási szándékból tettem – elvégre a köztiszteletben álló emberek többsége egyáltalán nem pedofil –, hanem mert a társadalmi pozíciók több macerával járnak, mint amit én vállalnék.) Valami személyes pozícióm néhány embernél alighanem van, de egyetlen gyerek sincs, akinek a környezete egészére ilyen hatást tettem volna. Mondjuk a szülők ismernek, a nagyszülők már csak látásból, a szülők testvérei legföljebb ha hallották már a nevemet. Az életben ez így működik normálisan, nem kerülünk automatikusan bizalmi viszonyba Nyuszi rokonaival, barátaival és üzletfeleivel azáltal, hogy Nyuszival bizalmi viszonyba kerültünk.
  Sárm. Egy jóvágású, szavakész, barátságos ember, aki megnyeri mások bizalmát, könnyebben vált ki „ugyan már” reakciót, amikor megvádolják. Ugyanakkor az ilyen emberek már az elején is előnyben vannak, a hozzáférés és a vonzás megszerzésénél.
  Hatalom. Ennek három vonulatát különböztetik meg a szerzők.
  Politikai hatalom. Míg a társadalmi helyzet bizalmat ad, a politikai hatalom adhat bizalmat, félelemkeltő tekintélyt vagy a kettő vegyülékét. A középkorban természetesnek tekintették, hogy ha a király vagy egyéb nemesúr megkívánja a lányukat, ott nincs apelláta, bár arról nincs konkrét ismeretem, hogy ez mennyire terjedt ki gyerekekre. Ilyen hatalom birtokosának tekinthetők politikusok, vállalati vezetők, fegyveres testületek tagjai, befolyásos médiaszemélyiségek. A hozzáférést és a vonzást a kellő mértékű hatalom magával hozza, az alibi pedig a megtorlástól való félelem folytán fakad belőle.
  Pénzügyi hatalom. Hasonlóan a politikai hatalomhoz, a pénzügyi hatalom birtokosa is a család fölött áll a társadalmi ranglétrán. Módjában áll jelentősen előremozdítani vagy visszavetni a család anyagi helyzetét. Említhetők itt alapítványok gondozói, filantrópok, a családtagok főnökei, és persze maguk a szülők is. (A tanulmány szerzői nem említik a gyerekprostitúciónak azt a változatát, amikor a gyereket maguk a szülők engedik át pénzért, hiszen ez már valóban kilóg a blansírozás fogalomköréből, a vásárlónak nem kell elhitetnie senkivel, hogy nem teszi, amit tesz; csak arra van szükség, hogy ne legyenek tanúk, maguk a szülők saját magukat blansírozzák.)
  Abszolút hatalom. Irányítás félelem által, amit kiválthat a fizikai hatalom (testi erő, fegyver) vagy a zsarnoki hatalom (fenyegető fellépés, politikai diktatúrában betöltött szerep). Kicsi gyerekekkel szemben bármely felnőtt képes erre. Diktatúrákban az erőszakszervezetek minden tagja abszolút hatalommal bír a közember fölött. A hozzáférés módja ez esetben az, hogy az illető egyszerűen odamegy a gyerekhez és magával viszi; vonzásra nincsen szükség, senki se kérdezi, hogy a család vagy a gyerek mit akar; az alibit pedig egyszerűen az adja, hogy az életüket érzik veszélyben, ha ki merik nyitni a szájukat.
  Hírnév. Híres emberek fel tudják használni hírnevüket arra, hogy hozzáférjenek gyerekekhez – hisz micsoda megtiszteltetés –, a vonzást nem is kell magyarázni, az alibi pedig abból fakad, hogy a gyerek és a család egyaránt sejti – ha maga a híres ember ki se mondja, akkor is –, hogy senki nem hinne nekik, a híresség ilyet biztosan nem tehetett, nyilván csak pénzt akarnak belőle kizsarolni, és így tovább. Eklatáns példája ennek Roman Polański, aki negyvennégy évesen, már hírneves rendezőként arra csábított egy tizenhárom éves kislányt, hogy menjen el vele a házába modellfotózásra, és pezsgőt is ittak. Mindebbe a lány és a szülők is beleegyeztek, amit nem tettek volna, ha nem egy híres külföldi rendező kéri, akinek hírnevéből némi sárm is fakadhatott – vagy legalábbis feltételezem, hogy egy nemzetközi filmes körökben forgó ember megtanulja, hogy kell sármosan viselkedni –, és természetesen hatalmat is éreztek a kezében, hiszen egy ilyen ember bármeddig egyengetheti a kislány útját.
  És ha Polańskit nem a farka vezeti, akkor ez működhetett is volna. Ha nem tömi tele nyugtatóval és nem erőszakolja meg, akkor bemutathatta volna a világnak a fiatal modellt, akiből – ha Polańskinak tényleg volt ilyen befolyása – szupermodell válhatott volna, és bár mindenki tudta volna, hogy kettejük között valamiféle kapcsolat van, senki se hitte volna igazán komolyan, hogy a negyvennégy-öt-hat éves, elvált és megözvegyült rendező egy tizenhárom-négy-öt évessel szexel. A gyanúsítás megmaradt volna pletykaszinten, pletyka meg úgyis mindig van, ha pártfogó és pártfogolt között ilyen nagy a különbség korban, vagyoni helyzetben, társadalmi állásban stb. Ugyanakkor ha valamennyire már bevezeti a kislányt a csillogó showbusinessbe, akkor több reménye lehetett volna, hogy az megszédíti és beleszeret Polańskiba, vagy ha nem, akkor legalább a folytatás, a további csillogás reményében hajlandó odaadni magát.
  Mert a blansírozásnak az a lényege, hogy nem szabad megragadni a zöldbabot és a serpenyőbe dobni, hanem rá kell venni, hogy önként másszon bele, és legalább tegyen úgy, mintha jól érezné ott magát. Bármit is mond a többi szakácskönyv.

Számos ember rendelkezik az itt felsorolt tulajdonságokkal vagy egy részükkel, és a nagy többségük nyilvánvalóan nem pedofil. Általában olyan embereket akarunk a gyerekek mellett látni, akik barátságosak velük, érdeklődőek, bevonják őket közös tevékenységbe, és az sem baj, ha egyszer-egyszer megkérhetők arra is, hogy vigyázzanak rájuk. Olyan embereknek is örülünk, akik állásuk, társadalmi pozíciójuk révén támogatni tudnak egyes gyerekeket vagy gyerekcsoportokat, akik szegények és/vagy tehetségesek. A társadalomnak igénye van rendőrök, tanárok, edzők, papok, orvosok munkájára, sokszor gyerekekkel kapcsolatban is. Nagy baj lenne, ha elmarnánk a gyerekek mellől azokat az embereket, akik valóban jót akarnak nekik, csak például nem jó a szociális önkifejező készségük.
  Hogyan különböztethetjük meg a gyerek közelében levő jó embert a blansírozótól? A válasz megint három kulcsszóból áll.
  Határátlépés. A blansírozó pedofil, tehát előbb-utóbb szexuálisan is közelednie kell a gyerekhez. Sajnos ha a gyerekkel való kapcsolatot a szexuális közeledés céljából építette ki, azt csak utólag tudjuk meg, akkor viszont alaposan meg kell vizsgálnunk összes korábbi magatartását abból a szempontból, hogy nem blansírozás volt-e. Annak eldöntése, hogy egy cselekmény szexuális közeledés-e, úgy lehetséges, hogy megvizsgáljuk, átlépte-e a gyerek határait.
  Határátlépés az, ami kényelmetlenséget, zavart okoz, egyfelől a gyerekben, másfelől a környezetben, amikor értesülnek róla. (És persze szándékos, teszem hozzá – a tanulmány nem tér ki arra, hogy véletlenül is rá lehet nyitni valakire a fürdőszoba ajtaját, és létezhet szituáció, amikor nehéz eldönteni, hogy véletlen volt-e. A felnőtt elnézést kér és becsukja. De egy más alkalommal újra előfordul, és még többször, mert mondjuk ő egy edző, aki népes gyerekcsapattal dolgozik, igazán nem tarthatja számon mindegyikük hollétét minden pillanatban. Számonkérés esetén azt mondja: ő kopogott, de nem volt válasz, hát benyitott. A gyerek azt állítja, nem hallott kopogást. S tessék, egy gyerek szava áll egy felnőttével szemben, aki ráadásul élvezi a közösség bizalmát, hiszen rábízták a gyerekeiket. Az ilyen helyzetből az jelenthet kiutat, ha bevezetnek egy egyértelmű „foglalt” jelzést – mármint ha a fürdőszoba nem zárható, mert mondjuk csoportos zuhanyozói vannak.)
  Van négyféle cselekmény, ami egyértelműen határátlépés. Nemi szervek felfedése; ezek megérintése (mindkét esetben lehet szó a felnőtt, a gyerek vagy egy harmadik szereplő testrészeiről); szexuális tartalmú anyagok megmutatása; a szexualitás bevonása a beszélgetésbe a gyerek életkorának nem megfelelő módon.
  Nyilván ezek sem mind fekete-fehérek. Ha leülünk a gyerekkel tévét nézni, nem tudhatjuk, hogy mit fogunk látni. Ha éjfélkor tesszük, akkor azért már nem érhet nagy meglepetésként, hogy a műsorszerkesztők nem számítanak gyereknézőkre.
  A gyerek nemi szervének legális felfedése, adott esetben megérintése például orvosi vizsgálatnál, beavatkozásnál fordulhat elő (fejlett országokban azonban előírják a szülő jelenlétét és a gyerektől beleegyezés kérését, ha már elég nagy, hogy kényelmetlenséget okozhasson neki a dolog), de ettől függetlenül az amúgy steril szituációban is felléphet szexuális töltet. Serdülőknél bármi kiválthat nemi izgalmat. A helyzettel nincsen probléma akkor, ha az izgalmat a gyerek érzi és nem az orvos vagy nővérke, és ők szakemberként reagálnak rá („nincsen semmi baj, ez természetes ilyenkor”, mondják). Megemlítendő még az a szituáció, amikor kisgyereket öltöztetünk, esetleg mosdatunk, olyan kicsit, akivel ezt még mások előtt is tehetjük, és jelen van egy ellenkező nemű, nagyobb gyerek (természetesen felöltözve), aki nem a kisgyerek nagyobb testvére, mert annak nem újdonság. Nem pedofil az a tízéves, aki kíváncsi az ellenkező nemű kétévesre, viszont gond van azzal a felnőttel, aki ezt a helyzetet arra akarja használni, hogy felvilágosításképpen a puszta rápillantásnál részletesebb vizsgálódásra ösztönözze a nagyobb gyereket.
  Felnőtt nemi szervének felfedésére gyerek jelenlétében egyetlen legális helyzetet tudok elképzelni: ha a felnőtt egy nő, aki most azonnal szülni fog, csak a gyerek (több gyerek) van jelen, és nincs már idő vagy mód segítséget hívni. De ez a szituáció is nélkülözi a szexuális töltetet, akkor is, ha a gyerek serdülő fiú, akinek érdeklődési körét egy meztelen nő a helyzettől függetlenül maximálisan uralja.
  Ami a szexualitás társalgásba való bevonását illeti, ez leggyakrabban felvilágosítási szándékkal jelenik meg azoknál, akik nem séfek. Alapszabályként leszögezhető, hogy a nemi élet semmilyen részletéről vagy vonatkozásáról nem világosítunk föl gyereket kéretlenül, vagyis azért, mert hirtelen ez az ötletünk támadt. Ha a gyerek kérdez, az nehezebb ügy. Ha nem mondhatjuk, hogy kérdezze meg a szüleit (nem fogja), legalább igyekezzünk elkerülni, hogy a gyerek kényelmetlenül érezze magát, például attól tartson, hogy a magyarázat mellé gyakorlati bemutató is lesz – amit ő nem kért.
  A fenti négy kategória nem meríti ki a határátlépés összes válfaját, csak a legegyértelműbbeket. Vannak cselekmények, ahol sokkal nehezebb eldifferenciálni az indítóokot.
  Ilyen a nemi szervet nem érintő, meg sem közelítő fogdosás, tapogatás. Gyerekek bőrét megérinteni kellemes dolog, egészen selymes huzat borítja őket, amit a nyelv hamvasnak nevez; nem vagyok bőrgyógyász, nem tudom, mi okozza a különbséget. A bőr alatt azonban lakik valaki, akit zavarhat, ha összetapogatjuk, akkor is, ha nem olvas ki ebből szexuális közeledést; illetve érezheti úgy akkor is, ha nem is annak szántuk. Mindez akkor is igaz, ha a gyereket ruhán keresztül érintjük meg.
  Titkosság. Természetesen a gyerekeknek is lehetnek és vannak titkaik, adott esetben a szüleik előtt is, hiszen ők is szuverén emberi lények. A kérdés az, hogy a feltételezett séffel közös titkai is vannak-e, és ha igen, milyen természetűek.
  Aki olyat mond egy gyereknek, hogy „de ez legyen a mi titkunk”, elásta magát. A gyerekek nem tartják jól a titkokat, és ha csak annyi kiszivárog, hogy létezik egy titok, ami csak a kettőjüké, semmi nem menti meg attól, hogy a zöldbab blansírozásán szorgoskodó séfnek nézzék, pedig a titok mondjuk az volt, hogy a gyerek befocizott egy ablakot, a felnőtt barát kifizette, és azt mondta, hogy ne szomorítsuk ezzel a szüleidet, van elég gondjuk. Nagyobb a gond, ha – serdülőkorban nem ritka – a gyerek maga jön oda azzal, hogy van egy titka, nem a felnőtt baráttal, rokonnal, edzővel stb. közösen létrejött titok, de most már ő is tud róla és valahogy viszonyulnia kell ehhez. Mert lehet a gyerek szerelmes, lehet beteg vagy félhet ettől (tessék föllapozni dr. Veres Pál könyveit, mennyi minden képtelenséget tudnak gyerekek összeképzelegni egyedül a szexualitás terén, és a test többi funkciójáról még nem is szóltunk), lehet terhes vagy félhet ettől, avagy lehet ez a helyzet egy lánnyal, akivel ő együtt volt, lehet, hogy molesztálták vagy ő molesztált, vagy bármi rosszaságot (akár igazi büntetendőt) követett el, drogozik, iszik, szerencsejátékozik, gyilkosságot látott, kitetoválták vagy éppen beállt katolikusnak. Szörnyűségek egész skálája fordulhat elő egy gyerek életében, és minél nagyobb a baj és minél nagyobb a gyerek, annál valószínűbb, hogy a családján kívül keres magának bizalmast. Ilyenkor van olyan választásunk, ami garantáltan rossz: kiadni a gyerek titkát, akárhogyan, akárkinek. Merle főhősét többek között az indította el az úton, amely kétmillió ember gyilkosává tette, hogy kamaszkorában a papja megsértette a gyónási titkot. (Nem tudom, hogy az életben is így volt-e.) Az összes többi lehetséges választás vagy jó, vagy nem.
  Amint mondani szokták, vannak jó titkok és rossz titkok. Jó titok az, ha meglepetéssel készülünk valaki szülinapjára. Rossz titok az, ami ha kiderül, valakit szomorúvá vagy dühössé tesz. De van egy másik felosztás is. A gyerek saját titka kontra másvalaki titka. Azok, amiket föntebb felsoroltam, a gyerek titkai, léteztek már azelőtt is, hogy elmondta volna bizalmas barátjának. Ha a titok kettejük között keletkezik, akkor van gond.
  Elszigetelés. Amikor a séf együtt van a zöldbabbal, el akarja szigetelni a környezettől. A világ tudhatja, hogy találkoznak, azt is, hogy hol és mikor, de nincs betekintésük abba, hogy mit csinálnak. Talán valóban edzenek vagy angolul tanulnak. Az se mindegy, hogy egyetlen zöldbabbal foglalkozik a séf vagy egy egész tányérnyival – édes kettesben sok mindenre alkalom adódhat, de egy nyári tábort is erotikus csoportjátékok színhelyévé lehet tenni, ahogy Sipos Pál tette.

Mindaz, amiről eddig beszéltünk, a környezet blansírozása. A séf mindmostanáig azon dolgozott, hogy a környezet kellőképpen blansírozva legyen, azaz mindenekelőtt ne merüljön föl gyanú, de ha mégis, akkor mindenkinek az legyen a reakciója, hogy „ugyan már, ilyet ő nem tehetett”. Polański bőségesen merített filmes kapcsolataiból, akik a segítségére siettek a képtelen vád hallatán – aztán eléggé megzavarta őket, amikor kiderült, hogy a vád igaz. Kiss László ötvenöt év munkáját fektette abba, hogy köztiszteletben álló, jelentős személyiséggé váljon, hisz mi mással takarózhatna, ha egyszer kipattan, amit takargat – csak ezt a munkát egy belterjes, elszigetelt közösségen kívül senki sem ismeri és nem értékeli.
  De blansírozni kell magát a zöldbabot is.
  Itt is megvan a hozzáférés, vonzás és alibi hármassága. A zöldbabnak is el kell fogadnia természetes tényként, hogy a séf vele van, kettesben, gyakran, zavartalanul. Például mert angolul tanulnak, ugye. A vonzás viszont másképpen lép föl: pusztán az angoltanulás lehet elég vonzó a környezet számára, akik felnőttek és a gyerek majdani pályafutása szempontjából fontosnak tartják a nyelvtudást, de maga a gyerek a pillanat embere, ő ezt csak akkor tartja elég vonzónak, ha mániákus vágy él benne, hogy angolul tanuljon, éspedig pont a séftől. Ha nem így van, akkor a szexuális közeledés taszító ereje ellöki a séftől és jó eséllyel kipakol a szüleinek, vagyis a blansírozás nem sikerült. (Lehet persze ez a vonzóerő maga a szex is. A gyerekek is élvezhetik a szexet, sőt a felvilágosult szakirodalom arra buzdítja a lányokat, hogy serdülőkorban tanuljanak meg élvezni – persze egyedül –, mert a két nem közötti biológiai különbség ezt fontossá teszi. De ahhoz, hogy a gyerek egy felnőttel élvezhesse a szexet, előzőleg nagyszámú kellemetlen élményen kell átesnie, amiket napokig, hetekig tart feldolgozni, és ezalatt bármikor arra az elhatározásra juthat, ami a séfet rendőrkézre juttatja. Ezért nem igazán feltételezhető, hogy a vonzás egyedül a szex legyen.)
  Az alibi is másképpen működik, mint a környezet blansírozásánál. Ott az volt a cél, hogy ne higgyenek az esetleg kitálaló zöldbabnak. Itt az, hogy ne legyen oka kitálalni. Miért ne? Ha a séf közeledése kellemetlen, márpedig egy fokon túl az lesz, mi tarthatja vissza a zöldbabot attól, hogy elmondjon mindent az első megbízható felnőttnek? Vannak persze belső pszichés gátlások, önmagát is bűnösnek tartja, szégyenkezik, fél a rá váró hercehurcától, de ezek elég megbízhatatlanok. Esetleg váratlanul sok lelki tartása, bátorsága van, és emelt fővel besétál a rendőrségre. Ezt a séf nem kockáztathatja meg. Amennyire csak lehetséges, jó dolognak kell beállítania mindazt, amit a zöldbabbal tesz, ami ha belegondolunk, borzasztóan nehéz feladat. A kisebb gyerekekkel még talán el lehet hitetni, hogy az eleinte kellemetlen dologból később valami csodálatos fog kisülni, csak nekik ez nem jelent semmit, nekik az átmeneti kellemetlenség fontosabb, mint a hosszú távon várható pozitívum – ezért olyan nehéz nekik gyógyszert beadni. A nagyobbak meg már túl sokat tudnak ahhoz, hogy akármit elhiggyenek.
  Nem véletlenül nem lettem pedofil. Egyszerűen túl macerás.

A séf kétféle szempontból választhatja ki, hogy melyik zöldbabot kezdje blansírozni. Az első a közelség. Olyanra van szüksége, akit elér, aki a közelben lakik, jár iskolába, netán éppen az ő osztályába, ha mondjuk tanár. Ez éles ellentétben áll a bokor alatt várakozó alkalmi erőszaktevővel, akinek ebből a szempontból az a legjobb stratégiája, ha elutazik egy távoli városba, ott lesben áll valahol, elkapja az első arra tévedő zöldbabot, gyorsan megeszi minden előkészítés nélkül, aztán eltűnik a helyszínről és soha többé nem megy arra.
  A másik a sebezhetőség. Egy zacskó zöldbab közül a séf azt kezdi blansírozni, aki körül nincsenek hivatásukat betöltő, gondoskodó, szeretetet adó felnőttek. A gyereknek szüksége van ilyen felnőttekre, és a séf kész betölteni ezt a szerepet. Nem választhatja azt a gyereket, aki körül nincsenek vele egyidős játszótársak, mert ezt a szerepet nem tudja betölteni, ő már felnőtt. A tanulmány szerzőinek elmondták elkövetők, hogy az áldozataikat úgy választották ki, hogy megfigyelték a gyerek kapcsolatát a szüleivel. Akire nem figyelnek oda, akinek „mindent megadnak, amire szüksége van”, kivéve a szeretetet, az remek alany a blansírozáshoz.
  A zöldbab-blansírozásnak négy lépcsőfoka van: kötelék, ráutaltság, gyengítés, csapda.

Különlegesség. Közhely, hogy minden gyerek különleges, de minden gyerek szereti, ha ezt éreztetik is vele. Ajándékokat kap, elviszik helyekre, odafigyelnek rá. A séf olyan érzelmi támogatást igyekszik adni a zöldbabnak, amit az komoly veszteségként élne meg, ha nem kapna többé, ezért remélhető, hogy nem fog kitálalni a kapcsolat valódi jellegéről.
  Amit itt a séf tesz, az már kimondottan az a része, ahol lehetetlen megkülönböztetni a séfet a rendes embertől, aki a rendes módon szereti a gyereket. Természetesen minden felnőtt szereti a gyerekeket. Minden felnőtt odafigyel a gyerekre, akivel hosszabb-rövidebb időt együtt tölt. Ennélfogva ajándékok és kirándulások is lehetségesek. Így van? Nem így van. A gyerekek azt érzékelik, hogy a felnőttek nem figyelnek rájuk, el vannak foglalva a buta dolgaikkal (Ted Kramer szavai), és az ő érdekfeszítő történetükre legfeljebb udvariasságból mormognak oda valamit.
  Ez a legnagyobb hiba, amit el lehet követni, és nem is azért, mert a séf kihasználhatja ezt és betöltheti a hiányt – akkor is hiba lenne, ha pedofilok nem léteznének. A gyerekektől többet tanulhatunk önmagunkról és a világról, mint tucatnyi felnőttől együttvéve. Számos nagyszerű találmány, felfedezés úgy született, hogy felnőtt emberek megőrizték magukban a gyereket és gyerekszemmel csodálkoztak rá valami unalomig ismertnek tűnő dologra, megláttak benne valami különlegeset és elkezdtek kísérletezni, felnőtt tudásuk és eszközeik birtokában. Belőlem nem lett feltaláló, se felfedező, de én is megőriztem magamban a gyereket, rá tudok csodálkozni dolgokra úgy, mint egy gyerek, és mondhatom, sokkal klasszabb kacskaringózni, mint csörtetni egyenesen az úton.
  Természetesen odafigyelek a gyerekekre, azokra is, akikkel csak éppen összefutok – a babakocsiban utazókra és az alig tipegőkre külön rámosolygok és integetek nekik, mert ezt már értik, és élmény nekik. Nem borulok a nyakukba, hogy ugyuli-bugyuli, mert ezt viszont utálják. A gyerekekre verbálisan és metakommunikatívan is odafigyelek, mert ez a munkám, és nagyon hálás feladat. Jelenleg például egy regény születik annak nyomán, hogy odafigyeltem egy kislányra, pedig ő tévésorozatban volt.
  Felnőttként kezelés. Ez érdekes dolog, én soha nem tudtam a gyerekekkel úgy beszélni, mintha gyereknek nézném őket, amióta én viszont felnőtt vagyok. Egyből úgy szólok hozzájuk, mint velem egyenrangú emberekhez, hiszen azok – az más kérdés, hogy nem várom el tőlük azt a szellemi, műveltségi szintet. Ugyanezt teszi a séf is, de másképpen. Ő megenged a gyereknek olyan dolgokat, amiket kora szerint nem lenne szabad, emlékezzünk például A kéz, amely a bölcsőt ringatja Peytonjára, aki a szülők távollétében horrort néz a gyerekkel (akit nem szexuális célból, de blansírozni akar). Vagyis ha a gyerek olyan szinten gondolna ebbe bele, ahogy már csak egy felnőtt képes, akkor azt látná, hogy Peyton igenis gyerekként kezeli, hiszen megenged neki valamit, ahogy egy felnőtt szokta egy gyerekkel.
  A gyerekeknek általában olyasmik jutnak eszébe, amiket bármilyen gyerek kigondolhat, mondjuk szeretne fölmászni valamire, ami egy éve még elbírta a súlyát – ellenben a séffel olyasmikről van szó, amik a felnőttség szimbólumai, és ő kimondottan arra törekszik, hogy ezeket beemelje a kapcsolatba. Még ha a gyereknek magától jut is eszébe némelyik, a séf már előre eltervezte, hogy ezeket fel fogja használni. Ezek a csalik.
  Csalik. Ezeket kétfelé kell választani aszerint, hogy a zöldbab serdülő fiú, illetve lány vagy kisebb fiú; utóbbi két csoporthoz ugyanazok a csalik kellenek, csak a serdülő fiúkhoz más.

• Csalik nagyobb fiúknak
  • Autóvezetés. Társadalmi okokból ez hatásosabb a nyugati országokban, ahol minden felnőtt vezet autót, mint nálunk, ahol a többség továbbra sem. Vidéken az autó jobban elterjedt, mint Pesten, ezért a vidéki gyerekek inkább láthatják felnőttségi szimbólumnak, ha autót vezethetnek.
    Érdemes itt kitérni A suttogó emlékezetes jelenetére, amikor Booker beülteti Grace-t a kocsiba és ellentmondást nem tűrően felszólítja, hogy vezessen. Ezt is amerikai módra, automatikusan feltételezve, hogy a kezelőszervek ismeretét már az anyatejjel magába szívta. Booker nem köteléket akar kiépíteni Grace-szel – aki nem is fiú –, hanem tudja, hogy vállalt feladatának, a poszttraumás stresszben szenvedő ló gyógykezelésének csak akkor tehet eleget, ha az ugyanabban szenvedő gazdája gyógykezelésén is dolgozik. (Az anya pedig ugyanennek a fordítottját tudja, a gyerek a ló nélkül ugyanígy nem gyógyulhatna meg.) Grace-nek az, hogy képes vezetni az autót, azt jelenti, hogy képes lesz úrrá lenni más nehézségeken is, amiket az élet tartogat.
    Tárgyunk szempontjából mindez azért fontos, mert példázza, mennyiféle motiváció lehet különféle cselekvések mögött, s milyen nehéz a gyűjtő feladata, aki pedofilok gombostűhegyre tűzdelésével foglalkozik.
  • Ivás. Azzal kezdődhet, hogy meghívjuk egy presszóba és adunk neki a sörünkből, titkon persze, mert mit szól a pincér. Közös titok máris, és valamit csinálhatott, amit csak a felnőtteknek szabad. Később egyéb szerek is megjelenhetnek, amikhez persze a séf segítségével jut a zöldbab. Nagyon sokszor ez a valóságos motiváció, a séfnek esze ágában sincs bármilyen szexbe bevonni a gyereket, a cél kezdettől az volt, hogy szállíthasson neki valami szert, eleinte ingyen. De ez egy másik tanulmány lenne. Ha mégis a szex a cél, akkor ezek az anyagok az ellenállását is csökkentik.
  • Disznó képek. A zöldbabnak pornót adni vagy még inkább vele együtt nézni felfogható végcélként vagy a végcél közvetlen előzményeként is, hiszen a gyerekek nem aszexuális lények, a nemiség őrájuk is hat, csak izgatottságuk másképp ébred fel, másként nyilvánul meg és elégül ki. Amennyire a sajtóból tudom, Sipos Pálnak végcélja is lehetett a közös pornónézés a fiúkkal.
  • Vágyak. A séf lehet a zöldbab legkülönbözőbb vágyainak valóra váltója. Például ha sportolni vagy zenélni szeretne, ő hozzásegítheti. Ez blansírozásként akkor működhet, ha a család is szívesen megtenné, csak nincs rá pénzük. A séfnek viszont van, ezért vesz neki eszközöket, finanszírozza tanulmányait, és persze lelkesen drukkol neki vagy megtapsolja.
• Csalik lányoknak és kisebb fiúknak
  • Szeretet. A séf gyakran mondja a zöldbabnak, mennyire szereti, kéznél van, ha vigasztalni kell, megsimogatja, puszit ad neki. Efféléket mindenki tesz gyerekekkel, merem remélni, hogy jut nekik sok-sok szeretet a felnőttektől, nem csak a szüleiktől és közeli rokonaiktól; az is más, ez is más. Gond akkor van, ha a sok szeretetnyilvánítás egy blansírozási projekt része.
  • Érdeklődés. A séfet minden érdekli, ami a gyereket. Erről egy Vészhelyzet-beli eset jut eszembe. Nincs két ember, akiknek az érdeklődési köre tökéletesen megegyezik, hát még ha az egyik felnőtt, a másik gyerek. Jókora átfedések persze lehetnek, az pedig tényleg elvárható minden felnőttől, hogy ha nem is érdekli minden, ami a gyerekét érdekli, maga a tény, hogy a gyerekét mi érdekli, az érdekelje.
  • Támogatás. Az élet mindennapi harcaiban a séf mindig a zöldbab pártjára áll. A szülők természetesen nem ezt teszik, hanem ha a gyereknek nincs igaza, akkor ezt megmondják neki, és segítik abban, hogy a helyes irányt válassza. A séf egyszerűen egyetért vele mindenben.
  • Ajándékok. Kisebb zöldbaboknak édesség, játékok. Nagyobbaknak ruhanemű, smink, zene, bármi, ami érdekli őket. Itt megint nehéz elválasztani a séfet a barátságos, rendes embertől. Hiszen éppen az a célja, hogy barátságos, rendes ember legyen, és valóban az, leszámítva azt az apróságot, hogy szexet akar. Mi mást adna egy rendes ember egy gyereknek, mint édességet? Szeretik. És óriási szükségük van rá, mert a szervezet üzemanyaga a cukor.
  • Státusz. Főleg serdülőkorban válhat fontossá – vagy a séf akár maga éri el, hogy fontossá váljon –, hogy a zöldbab a séf társaságában mutatkozzon, akár azért, mert társadalmi pozíciója van – erről már beszéltünk –, akár csak mert felnőtt, és a többi lány megpukkad, ha azt látják, hogy ő egy igazi férfival jár, nem egy kis pisissel. A séfet már akkor sem tekinthetjük rendes embernek, ha csak engedi a világot azt hinni, hogy ő a gyerek szeretője, pedig valójában nem az. Kivéve azt az egészen speciális esetet, amelyre Depardieu kétszer is leforgatott filmje (Hanta-palinta; Apám, a hős); ez az apa kétségkívül a lánya boldogsága érdekében hazudja, hogy a szeretője és nem az apja, és a kislány pontosan úgy nyer státuszt a vadregényes életűvé költött szerető által, ahogy minden séf legszebb álmaiban. De az életben ezt nem apák szokták csinálni, hanem például tizennyolc éves srácok, akik fölcsípnek egy tizenhárom éves kislányt és jót repesztenek vele motoron – és ezzel nincs is baj, ha védekeznek. Mármint bukósisakkal.

Jó kötelék, rossz kötelék. A kettő szétválasztása nem csak azért fontos, mert föl kell ismernünk a séfet és eltávolítani a zöldbab közeléből, hanem azért is, mert a téves felismerés kárt okoz. Pedofilként azonosít egy derék embert, akinek tönkretesszük az életét, és akiben a zöldbabunk értékes, jó barátot veszít. Ha több barátot is eltávolítunk mellőle olyan indokokkal, amiket nem ért és/vagy nem fogad el, akkor nem fog már barátságokat kötni.
  A rossz kötelék jelei:
  – Titkok azzal kapcsolatban, hogy mi zajlik kettejük között. Jó kötelék esetén a zöldbab vidáman köszön el felnőtt barátjától, szorongás nélkül néz a következő találkozójuk elébe, és ha bármikor megkérdezik az illetőről, nyugodt, zavartalan válaszokat ad.
  – Tiltott dolgok megengedése. Lehet, hogy a zöldbab arról is nyugodtan és zavartalanul számol be, ha a barátja megtanította autót vezetni vagy sört ihatott vele, de ha effélék történtek, és nem volt előzménye (ha nem volt szokás, hogy a gyerek az apja sörébe is belekóstolhasson – ne is legyen szokás), kezdjünk gyanakodni. Függetlenül attól egyébként, hogy lehet-e jele blansírozó kapcsolatnak, nem javaslom, hogy bárki szülői engedély nélkül megtanítson egy gyereket autót vezetni. A magában az autóvezetésben rejlő fizikai veszély miatt. A tiltott dolgok közé tartozik a közös pornónézés is, de erről a gyerek nem fog beszámolni, sem bármiről, ami azért tiltott, mert a szülei explicite megtiltották.
  – Nem megfelelő szeretetnyilvánítások. Egy rokon mondhatja a gyereknek, hogy szereti – egy tanár vagy edző nem.
  – Túlzott támogatás. Felnőttként az a dolgunk, hogy segítsünk a gyerekeknek, de nem lehet és nem szabad akkor is az ő álláspontját támogatni, ha nyilvánvalóan nincs igaza.
  – Nem megfelelő ajándékok. A szerzők itt csak a titkos ajándékra gondolnak; én hozzávenném a túlságosan drágát és az egyéb módon nem megfelelőt is. Egy menő üzletember egy milliomoscsemetének drága ajándékot is vehet, elmegy apró baráti figyelmességnek; köznapi emberek között van egy értékhatár.
  Az utóbbi években nemegyszer jártam olyan helyen, ahol ékszert árultak – mármint filléres műanyag ékszert, gyerekeknek valót. Nem éreztem helyénvalónak, hogy vegyek valamelyik ismerős kislánynak. Vegyenek nekik a szüleik, vegyenek maguknak a zsebpénzükből, éntőlem az ékszer úgy hatna, mint valami udvarlási gesztus. Persze ha valamelyikkel együtt kerülnénk olyan helyre, ahol ilyet árulnak, és valami megtetszene neki, akkor viszont az már illemszabály, hogy én vegyem meg neki.
  Illemszabály az is, hogy nem ajándékozunk fehérneműt, intim testápoló cikkeket, illetve testápolót egyáltalán nem, mert azt az érzést keltjük vele, hogy ápolatlannak tartjuk. Illemet pedig gyerekkel szemben is tartani kell.
  – Elkülönítés más felnőttektől. A jó kötelékben a felnőtt pluszt ad a többi felnőtt mellé, nem helyettesíteni akarja őket.

A zöldbabnak a séftől való függőségi viszonyát kétirányú mozgás alapozhatja meg: a séf maga felé húzza a zöldbabot, az életében szereplő többi felnőttől viszont távolabb tolja. Az így kialakuló szituációban ő lesz az egyetlen fontos felnőtt a zöldbab életében, így a kapcsolat megszakadása elvágná kapcsolatait a felnőtt világgal. Ugyanakkor a szexuális abúzus pontosan az a dolog, amiről csak olyannak számolunk be, aki igazán közel áll hozzánk, így ha az egyetlen közel álló felnőtt maga az elkövető, akkor megoldhatatlan helyzetben vagyunk. A séf erre törekszik, és természetesen számításba veszi, hogy a gyereknek csak gyerekmegoldásai vannak, és ha a helyzetet csak felnőtt módon lehet megoldani, akkor ő nem lesz képes rá. (Viszont akadnak börtöncellák, amik tanúsíthatják, hogy ezzel is mellé lehet fogni. A gyerek válhat éppen az abúzus által koraéretté, illetve előbb-utóbb mindenképpen felnő, és megtalálja a felnőtt megoldásokat. No meg arra sincsen garancia, hogy nem fogja őket soha tetten érni egy blansírozatlan felnőtt.)
  De szempont az is, hogy ha a zöldbab mégis kitálal egy felnőttnek, akkor ne csak azért ne higgyenek neki, mert a séf ilyen jó meg olyan híres, hanem azért se, mert a gyerek annyira elzárkózó, magának való, „fura gyerek”, akivel senki se tud érdemi kontaktust teremteni. Természetesen a séf tette ilyenné, szándékosan, és folyamatosan mélyíti a szakadékot a zöldbab és a világ között, s az innenső parton csak ő áll mellette.

A zöldbab ellenállásának meggyengítése két részből tevődik össze.
  Haladás. A séf fokozatosan halad, nem egyből ront rá a zöldbabra (ez az, ahol Polański úgy elrontotta). Helyénvaló érintésekkel kezdi és apránként, rendszerben tér át a nem helyénvalóakra. Birkózás, csiklandozás, ölelések. A séf lépésenként tágítja a kört, amit megközelít a zöldbab testén, ezzel csökkentve az ellenállást. Vagyis egyáltalán nem azt csinálja, amit egy felnőtt nőhöz korrekten közeledő férfi, aki valahova leteszi a kezét, aztán elindul valamerre, érzékibb tájak felé, tudva, hogy a nő is tudatában van, mi történik, és már az elején le tudja őt állítani – és a kiinduló szituáció is már tartalmazott némi meghittséget, előtte feltehetően csókolóztak is, vagy éppen most teszik, esetleg halkan beszélgetnek. A férfi azt akarja, hogy a nő tudatában legyen ezeknek az érintéseknek. A séf is a kevésbé érzékeny részeken kezdi, de az ő célja az, hogy a zöldbab ne ébredjen rá, mi folyik, csak amikor már természetesnek veszi.
  Egy egészen más természetű, verbális abuzív eset jutott eszembe, amit Nagy Szilvia és Szabó Anna Eszter ír le Tudom, mit csinál a gyereked szombat éjjel! című könyvükben. A Kinga néven szereplő, tizenhat éves lány egy hetvenéves úr személyében talált angoltanárra a neten, aki erotikus szövegeket kezdett küldözgetni neki, hogy fordítsa magyarra. Valóságos függőségi viszonyba került vele, már szexrandevúkat folytattak webkamerán, és csak akkor vette észre, hogy szexjátékszerré vált, amikor a férfi rá akart térni a személyes együttlétre. Ennél részletesebb leírás nincsen birtokunkban, de elég valószínű, sőt nyilvánvaló, hogy a „tanár” nem az erotikával kezdte, és amikor rátért erre, akkor is csak nagyon óvatosan kezdhette, épp ahogy a sündisznók, mert különben rajtaveszt. Így tesz akkor is, ha testi közelségből akarja behálózni a zöldbabot.
  Magyarázat. A séfnek kész magyarázatai vannak arra az esetre, ha bármivel megijesztené a zöldbabot. A tisztaság ellenőrzését mint a nemi szervek fogdosására adott magyarázatot már említettük. Vannak még olyanok, mint a „véletlen volt, soha többet nem fog előfordulni”. Ami megint olyasmi, amit a rendes ember is mond, csak ő tényleg nem szándékosan tette, a séf meg valójában igen.
  A gyerekek nem tudják pontosan, hol vannak a határok. Ha például bőrig ázva érkezik meg zenetanárához, és az maga húzza le róla a csuromvizes ruhát, a kisebb gyerek tekintheti ezt normálisnak, mert máskor is vetkőztették már felnőttek. Nem látta az Ovizsarut vagy nem figyelt föl – felnőtt ész kellene hozzá – arra a jelenetre, amikor az egyik kislány kijelenti, hogy pisilnie kell, és egyedül nem boldogul (kantáros nadrág van rajta). Schwarzenegger bizonytalan mozdulatot tesz a nyitógomb felé, de nem ér hozzá, inkább kimegy a gyerekkel a folyosóra és keres egy nőt. Ez a helyes magatartás: egy idegen felnőttnek semmi matatnivalója nincsen egy óvodás nadrágján, de mivel a kényszerhelyzet miatt mégis muszáj, az lehetőleg inkább a gyerekkel azonos nemű legyen, és főleg ne egy óriás.

Mire a blansírozás eléri célját, a séf már nagyon sok munkát fektetett ebbe, és szeretné élvezni babérjait, azazhogy zöldbabjait. Csapdahelyzetet alakít ki, hogy a zöldbab ne tudjon kitörni a kapcsolatból.
  Ha egy kicsit belegondolunk, valójában a séf is csapdahelyzetbe kerül, amint elkövet valamit. Ha bármikor ezután a kapcsolat megszakad, a zöldbab függősége is megszűnik és beszélni kezdhet, legfeljebb nem azonnal. Muszáj fenntartania a kapcsolatot. Ahogy Natascha Kampusch mondta elrablójának nyolc év fogság után, nem sokkal szökése előtt: „Egyikünknek meg kell halnia, nincs más kiút.” (Bán Zoltán András fordítása.)
  Valójában attól kezdve, hogy bármi történik, amit a gyerek szeretne eltitkolni, máris benne van a csapdában. Ez nem feltétlenül szexuális jellegű, lehet például valami rosszaság, amit ő elkövetett, a séf hozta helyre, és innentől felhasználhatja a zöldbab zsarolására. Megint nagyon nagy baj, hogy a rendes ember se tehet ilyenkor mást, mint hogy segít a gyereken, és csak akkor szólhat a családnak a gyerek akarata ellenére – de tudtával –, ha a cselekmény olyan súlyos vagy olyan természetű, hogy meg kell tudniuk vagy úgyis megtudnák. Minden egyéb eset abba a szabályba ütközik, hogy gyerek bizalmával visszaélni a legnagyobb aljasság a földön, és abba a követelménybe, hogy a gyerek igenis maga számoljon be a szüleinek rosszaságairól, tanulja meg viselni tettei következményeit. De természetesen a rendes ember ezt aztán nem használja föl zsarolásra.
  Egészséges lelkivilágú gyerek nem emészti magát kisebb csínyei miatt ki tudja, meddig; megtanulja belőlük, amit kell, a konkrét tettet pedig elfelejti. Ez is jele annak, hogy nem molesztálta senki; az ilyen traumán átesett gyerek tépelődik, magába zárkózik, untalan visszaidéz eseményeket, keresi, hogy hol rontotta el.
  A csapdahelyzet a fokozatos molesztálással alakul ki, ami először véletlen, mert „annyira szép vagy, nem tudtam ellenállni”, „részeg voltam”, „be voltam lőve”, de persze, mint már tárgyaltuk, „nem fog többet előfordulni”. Amikor mégis előfordul és már súlyosabb, a zöldbab hibásnak érzi magát, mert első alkalommal hitt a védekezésnek és nem tett semmit, és pontosan ez a bűntudat az, ami a legnagyobb károkat okozza. Mire a molesztálás szexuális kapcsolattá fajul, a gyerek önbecsülése teljesen le van rombolva, hiszen „ő is benne volt”, és megesik, hogy felnőttkorban többéves pszichiátriai kezelés kell hozzá, hogy megértse és elfogadja: nem az ő hibája, még akkor sem, ha nem tett meg mindent, hogy kitörjön, mert ez egy gondosan felépített terv volt, ahol neki nem volt esélye.
  A bűntudatról sokat lehet megtudni Anoni Mara Bűn vagy bűnhődés című könyvéből, valamint az általa létrehozott Anoni Mara Társaság honlapjáról. Ő nem ilyen gondosan felépített terv áldozata volt, mert az elkövető maga is gyerek volt – sokkal idősebb –, de rokon, tehát eleve blansírozott alapállásból kezdhette. Ezt a tanulmányt néhány beszélgetés ihlette, amiket vele és sorstársaival folytattam.

Mire számítson a zöldbab, ha mégis kitálal? A séf gazdag tárházból meríthet fenyegetéseket.
  Közvetlen. Bántani fogják őt magát, a családját, a kiskutyáját, akárkit, aki neki fontos. Nem feltétlenül a séf maga. Kisebb gyereknek akár azt is lehet mondani, hogy ha bemegy a rendőrségre, ott megverik. Elhiszi, mert nincs más ismerete. Přiklopil az első napokban mindenféle bűntársával fenyegette meg Natascha Kampuscht, akiknek majd át kell őt adnia.
  Visszaható. Magát a séfet fogják bántani. (Ez legalább tényleg igaz is.) Ez komoly visszatartó erő lehet, ha a függőségi viszony már kialakult, a zöldbab csakugyan szeretetet – netán szerelmet – érez a séf iránt, és nem akarja, hogy baja essék. Az érzelmei manipuláció által keletkeztek, de attól még léteznek. Natascha Kampusch részletesen leírta a könyvében, hogy pontosan milyen érzelmek alakultak ki benne elrablója iránt, akitől tökéletesen függött a puszta élete. A szeretet és a gyűlölet sajátos keveréke volt, és nagyon megrázta, amikor a férfi öngyilkos lett. De a könyvében soha nem nevezi keresztnevén, csak Přiklopil vagy „a tettes”.
  Hitel. Senki sem fog hinni neki. A blansírozott környezet természetesen nem, legalábbis nem azonnal, ezt a zöldbab érzi és a séf világosan értésére adja. De legfeljebb egy igazi celeb tudja az egész társadalmat blansírozni, egy köztiszteletben álló edző vagy angoltanár már nem sokra megy a köztiszteletével az első rendőrrel szemben, akit csak az fog érdekelni, hogy van egy vád és egy gyanúsított.
  Számos áldozat visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a hiteltelenség érzése rosszabb és rombolóbb, mint maga az abúzus.
  Szégyen. Mindenki meg fogja tudni, hogy mit csináltak. Ennek fontos eleme, hogy „te is akartad”, amit sokféleképpen alá lehet támasztani (adott esetben lehet akár tény is, a gyerekek sok mindent akarnak pillanatnyi nekibuzdulásból, amitől később elmegy a kedvük; sőt a felnőttek is, ha nem így lenne, nem lehetne választásokat tartani) és „te is élvezted”, ami szintén lehet akár igaz. Az emberi test a szexuális ingerekre márpedig reagál, de a nemileg felizgatott állapot sem jelent beleegyezést – hiába használja ezt mentségként akárhány erőszaktevő –, és ha az együttlétet a kényszerített fél élvezi, az csak annyit jelent, hogy testének ezek a funkciói normálisan, egészségesen működnek, de a kényszer ettől kényszer marad.
  Sokan gondolják, hogy ha a nemi erőszakot sikerül fizikailag élvezni, az megkönnyíti az elviselését. Lehet, hogy abban a percben ez így is van, de a következőben már bűntudat ébred az emberben saját teste iránt, amely „elárulta őt”, és cinkosnak érzi magát a saját megerőszakolásában. Ez pedig hosszú távon is rombolja lelkivilágát.
  Nincs ez másként a gyerekekkel sem. Testük nemi funkciói hibátlanul működnek, nem aszexuálisak, hanem látensek. Egészen kicsi gyerekek már maszturbálnak és élvezik, amiben a világon semmi káros nincs, káros abban van, ha rávernek a kezükre, és az összes vallás összes papjának összes kártékony gonoszsága nem ártott annyit az emberiségnek, mint az az egy szadista tanítás, hogy a gyerekekben el kell nyomni a normális nemi ösztönt és beteg lelkű, megnyomorított felnőttekké kell őket nevelni. Amit sötét középkornak hívunk, ebből lett.
  Ezt az elnyomott nemi ösztönt sokszor a séfnek sikerül felszabadítania – egy tizenkét éves gyereknél már egy évtizede jelen lehetnek ezek a zűrzavaros, érthetetlen érzések, amik nem kínoznák, ha tudná a módját, hogyan szabaduljon tőlük. Van módja, de azért megverték és ostoba, kegyetlen hazugságokat mondtak neki, megvakul tőle meg efféléket. Egy évtized a gyerekkorban annyi, mint egy felnőttnek egy évszázad. A Tóth Tihamérok munkájának legfőbb kihatása, hogy pedofilok karjaiba kergeti a megzavart gyerekeket, és ezek a pedofilok sokszor ugyanazok a papok. Mint kimutattuk, maga Tóth Tihamér mutogatni való, sült pedofil volt.
  Védelem. A séf azt is gyakran állítja vagy sugalmazza, hogy az abuzív kapcsolat fönntartásával valaki mást védenek. Leginkább a kistestvéreket: ha hagyják magukat, akkor a séf legalább őket békén hagyja. Amit nem látnak át, az az, hogy amikor ők kikerülnek a séfet érdeklő korosztályból, akkor mégiscsak a kistestvérek következnek, illetve az is lehet, hogy már őket is molesztálja, hasonló logika szerint.

A pedofil bűncselekmények számos válfaja közül – bármennyire nem ez áll a Kissy középpontjában, cselekményszervezési okokból – a legveszélyesebb a blansírozás, pontosabban a sikeres blansírozás, mert nem egyszeri esemény, amin több-kevesebb nehézséggel túl lehet jutni, hanem éveken, akár a zöldbab egész gyerekkorán vagy még azon is túl folytatódó sorozat. Bár az előző szakaszban említettük, hogy a zöldbab kinő a séf érdeklődési köréből, arra ott nem tértünk ki, hogy ez nem jelenti szükségképpen az abúzus megszűnését. Szó volt arról is, hogy a séf is csapdába kerül, ő sem tud kilépni a maga alkotta helyzetből, mert nem tudhatja, mennyi idő alatt omlanak le a zöldbab és a környezet blansírozásával emelt falak – és ha ez bekövetkezik, akkor a zöldbab kitálalhat, aminek eredménye társadalmi számkivetettség, állásvesztés, börtön.
  Bármely apa megteheti, hogy otthagyja a családját például egy másik nőért – szemét dolog, de lehetséges –, kivéve azt, aki molesztálja a gyerekét, mert az elhagyása fölött érzett dühében a gyerek jó eséllyel kitálal, és a rendőrség az új lakhelyén is megtalálja az apát. Přiklopil nyolc és fél éven át nem utazhatott el napokra, például nyaralni vagy munkahelyi megbízásból, mert a gyerek éhen halt volna a föld alatti bunkerban.
  Egyszóval a blansírozással létrehozott abuzív kapcsolat, onnantól kezdve, hogy az első effektíven törvénysértő cselekmény megtörténik, a szereplők további életét nagyon hosszú, beláthatatlanul hosszú időre meghatározza – egyszerűen azon tény erejénél fogva, hogy a zöldbab és a környezet mindent tud a séfről, akinek ettől kezdve három választása van: folytatja az abuzív kapcsolatot, öngyilkos lesz, vagy elmenekül egy olyan országba, ahonnan nem adják ki. Nincs tudomásom olyan séfről, aki ne az elsőt választotta volna. (Polański nem számít, ő nem a leleplezés elől menekült külföldre, már le volt leplezve. Přiklopil öngyilkos lett, de ő is csak akkor, amikor már névvel, arcképpel vadásztak rá.)
  A zöldbabnak is három választása van: kitálal, folytatja a kapcsolatot vagy öngyilkos lesz. Hogy ez utóbbit hányan választják, nem tudom. Hogy hányan őrlődnek az első kettő között, arra vannak becslések. A séf azon dolgozik, hogy a választást minél egyértelműbbé tegye. Mi is, csak a másik irányban. A séfeket le kell leplezni és tetteik súlyához mérten meg kell büntetni. Ez igenis lehetséges. A döntés, amit meg kell hozni hozzá, nagyon nehéz lehet, minél több idő telt el a kapcsolat létrejötte, illetve abuzívvá válása óta, annál nehezebb – vagy talán nem is. Lehet, hogy egy ponton már úgy érzi az ember, innen már nem lehet rosszabb, és már minden mindegy. Ez nyilván egyénenként változó. Egy biztos: az abuzív kapcsolat rossz, akkor is, ha vannak pozitív részei. Azokat majd pótolni kell és pótolni is lehet, mással, máskor, máshogyan.
  Ebben a reményben iktatok ide egy képet egy vidám gyermekcsapatról.

»»»»»»