Elsőség

Egyre-másra azt észleljük, hogy mi vagyunk az elsők. Mindig, mindenben, mindenhol.
  Én már gyerekkoromban tapasztaltam ezt, amikor én voltam az első beteg a kórház fennállása alatt, akinek nem ízlett a koszt, és ez sorban lejátszódott Budapest összes kórházában.
  Később Krisz volt az első tolókocsis, akinek nem felelt meg a fúvott első kerék.
  Én vagyok az első vékony hangú férfi Magyarország történetében.
  Mi voltunk az első tolókocsisok, akiket zavart, hogy a Szeged Nagyáruház, a Lidl és a Penny nem akadálymentes. Mi voltunk az elsők, akik elkérték a mozgássérült-egyesület alapszabályát, mielőtt aláírták a formanyomtatványt, amin ott áll, hogy elolvastam és egyetértek vele.
  Mi voltunk az elsők, akiknél meghibásodott a cég nagyszerű gyártmánya, amiből több tucatot (több százat, több ezret) adtak már el és az összes többi remekül működik. Pontos számot nem tudok mondani, hogy ez hány cég hány gyártmányával következett be, az idén a második esetnél tartunk. Pár éve mi voltunk az elsők, akik visszavittük a boltba azt a nagyszerű DVD-írót, ami mindenki másnál pöpecül ment.
  És mindig mindenütt ugyanaz. „Még soha senki nem panaszkodott.” „Ezt a problémát még senki nem jelezte.” „Az összes többi példány hibátlanul működik.”
  Túl egyszerű lenne az a magyarázat, hogy mindenki más gyáva ahhoz, hogy szót emeljen, inkább nyel egyet és tűr. Nem lehet ez az oka. Egészen biztos, hogy különlegességek vagyunk, Rendkívüli Valakik, a felsőbb hatalmak kiválasztottjai, akik arra hivatottak, hogy utat törjenek a homály dzsungelében.
  Azt hiszem, ezentúl ötszáz forintot fogok kérni egy kézfogásért.

»»»»»»