Upload failed. Maybe wrong permissions?
Tegnap nem írtam. Annyira fáradtan értem haza, hogy azt hittem, ennél nincs lejjebb -persze pontosan tudom, hogy ez amolyan úri nagyzolás, mert én aztán nagyon pontosan tudom, hogy ez a szint, ennek a leges-legrosszabb, iszonyú kínlódással megélt legkilátástalanabb pillanata is, százmérföldekkel magasabban van élhetőségben, mint a legelső néhány hónap vagy akár az első másfél év egyetlen pillanatnyi kihagyás nélkül volt... Szóval ez csak a kényelmes úrinő nyavalygása... de akkor is -hiszen lám, magamnak vagyok a példa a személyes etalonok változására... Szóval már tegnap is szinte hányingerig elfáradtam,így mikor hazaértem, már nemhogy jegyzetelni, de működni sem volt erőm, így elhalasztottam mára... csak az aktuális sorozatomból néztem egy (vagy két?) részt, aztán aludtam. Gondoltam, majd ma, már ébredéstől olyan fitt és fürge leszek, hogyazcsakna... Aha... ehhez képest a rosszullétig fáradtan ébredtem, mikor lementem a buszhoz, fenn hagytam a telefonom, KisGabinak kellett érte mennie, de Fanni már úton volt vele szerencsére, szóval, nem teljesen voltam képben. Útközben egy szót sem bírtam kinyögni, de még mindig hittem, hogy majd jobb leszen.. mert a kedd is nagyon jó volt. (Ímé: http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog#nk_16-_12)
Tehát kimaradt a tegnap, pedig fontos.
Torna volt és elektro meg egyéni torna is, és most a szatyorral gyakorlatoztam, mert az -még- nem az igazi,pedig elkerülhetetlen néha valamennyi pakkot magammal vinnem, s ennek a megoldására nem jöttem rá. Ugye táska vállvetve rajtam, jobbra lógatva, két kezemben bot, s eddig a két mankóval, a bal kezemben tudtam vinni egy szalagfüles szatyrot biztonsággal. A szatyorfajta maradt is, de nem találom azt a helyet, pontot, kéztartást, ahol biztonsággal, kézmerevedés és éles fájdalom nélkül a botot tartva és használva is tudnám a megoldást. Tehát ezt gyakorlatoztuk. Mert mivel a bot csak egy ponton rögzül a kezemben -míg a mankó ugye kettőn: kezemben és a karomon is tart-, így a legkönnyebb -már az önsúlya is-, szatyor is eltolja a botot minden lépésnél, ahányszor csak felemelem. Egyrészt kalamolni vele az amúgy sem tökéletesen magabiztos -bár klasszisokkal lett stabilabbá e három hét alatt KöszönömZsuzsiKöszönömÁgiKöszönömNikiKöszönömKrisztaKöszönömGábor- lábam előtt nem túl biztonságos, de ez a kisebbik baj, ám a kezem, mellyel próbálom helyen tartani s helyretenni nemcsak próbálom, néhány lépés után egyszerűen begörcsöl. Kicsi is a kezem -október 24. után lehet csak felírni számomra alkalmas botot, mert ugye az OEP-finanszírozás 3 évente enged egy pár járóbotot váltani a hülyenyomoréknak és az nekem akkor telik majd le... Tehát addig ez a bot marad. (Tehát az évente egy pár cipővel túl vagyunk pátyolgatva... be kell látnom...) Szóval, arra jutottunk Ágival, hogy marad a hátizsák, ha kell vinnem magammal valamit még.
Aztán ebéd és víz. Egyszer már áradoztam róla, hogy itt is mekkora változást élek meg ebben az etapban, hiszen ez az előrelépés most akkora, amit ÚjÉletem folyamán már nagyon régen éltem át.
Majd meglátogattam a kedden említett túlélőtársam a szobájában most, mert nem érezte jól magát. De nem hagyta, hogy elmenjek, így beültem a kerekesszékébe és így beszélgettünk. Mivel nem tudtam, hogy tudunk-e találkozni még,megadtam neki a telefonszámom és egyéb elérhetőségeim, azzal, hoyg bármikor ha szeretne velem beszélni, vagy bárkivel és nem jut eszébe más... nyugodtan hívjon. Figyelem elterelésre bármikor vállalkozom, és néha kirántja ez az embert a néha elkerülhetetlenül előforduló gödörből.
Még ott voltam, mikor észrevettem, hogy szaladnom kell, mert már megjöttek értem, s itthon aztán csak kidőltem.
Ma pedig -ahogy már írtam- várakozásommal ellentétben még fáradtabb voltam, de a forgalom kegyes volt, így korán beértem. Végre nem felejtettem el mondani a korlát hiányát az osztályon -minden nap, ahogy felküzdöttem magam,eldöntöttem, hogy szólok, hiszen van korlát, de csak az egyik oldalon, s ez egyrészt nem felel meg a szabványnak, mellesleg a józan észnek sem, pláne nekem... mert nekem csak akkor biztonságos, ha bal kezembenmankóbot , jobb kezem pedig korlátra támaszkodhat, és minden alkalommal míg beértem a lépcsőtől a pultig, elfelejtettem. De ma!!!! háháááá-, megtettem a cipő/papucs cserét és már mehettem is kartornára.
Közben elkapott még Ilona, egy betegtársam, hogy hozott nekem valamit, kísérjem már be a szobájába. Benn adott nekem egy csinos, fekete-piros hátizsákot, mondván, látja és hallotta, hogy mennyire nem passzol a bot és a szatyor, bármennyit is próbálkozom vele, ezért gondota, hoyg nekem adja ezt.... és hozott nekem egy bögrét, mert azt valamelyik nap beszéltük, hoyg mindketten imádjuk a bögréket -én bögremán is vagyok, vállaltan-, s a gyűjteményéből elhozott nekem egyet, melynek a formája az ő kedvenc bögre-formája és gondolta én tudom értékelni... de sőt!!! Hozott még egy üvegnyi házi, sk eltett ételízesítőt, ha már beszélgettünk ebben a témában is és korábban én is vittem neki Apu által nevelt extraerőspaprikát. Elképedtem. És ez nem elég pontos csak nem tudok rá jobbat. Köszönöm!
Visszatérve a tornához, a gyakorlatok után mondta el Zsuzsi a mindenki merrehová-t, melyben szerepelt nekem is a 10:00-s Lymphoedema ambulancia jelenésem, hiszen a jobb oldalon nőtt lábam lábszára körfogata az itt töltött idő alatt cirka a másfélszeresére nőtt... (Víz? Terhelés? Mankó vs bot?)
9:00-tól volt fekvőtorna, most is felvételes és nagyon jó volt. Aztán kellett volna elektro is meg masszázs is, de egyikre sem volt idő már, mert cipő/papucs inverzcsere után szaladhattam is a főépületbe a harmadikra.
Az osztályon, a folyosón kell várakozni az ambuláns vizsgálathoz. Három darab szék van ott összesen. Mindegyiken ültek. Leadtam a papírom, és támasztottam a falat. Jött egy doktornő,kérdezte a nevem, meg, hogy honnan jöttem, és mondta, hoyg üljek le, de rögtön hozzá is tette: "Ja, itt nem tud. A folyosó végén van a társalgó, ott üljön le!" Megköszöntem, de mondtam, az nekem messze van, mert ha megis hallom, hogy engem keresnek, nem érek ide időben,jobb nekem így a falat támasztva, ha nem bírom, majd lesz valami... azt válaszolta, hogy megérti, és elment. Nem telt bele két perc és jött is vissza, kezében egy székkel.
-Főorvosi széket kap! Mit szól hozzá?
hmmm... köszönöm, mondtam zavarodottan vigyorogva...
De életmentőnek bizonyult a szék, hiszen majdnem dél volt mire behívtak.
Az első körök -nem is látszik magán, hogyhogy itt van.. amit bóknak veszek inkább, mint most is- után eljutottunk oda, hoyg kikeresett a gépben. Elolvasta a történetem elejét, majd megnézte a lábam. Már az olvasottak alapján értette, mit kereshetek ott, de a látványra hosszas hümmögésbe is kezdett. Mondtam a fogyástés azt is, hogy amióta nem eszem lisztet gyakorlatilag eltűnt ez a cucc is, de most mióta a NK-ban vagyok, ímé, újra jelentkezik.
Kezelni kell, ami nem meglepő de az viszont igen, hogy Ő megértette, amit ezelőtt nemigen mások, hogy nem tudom bevállalni a bejárós -ambuláns- lympho-kezelést. Egyrészt az alapítványnak kevés a kapacitása ehhez, másrészt és főleg a betonfáslizott lábaimmal szimplán életeszélyes pl a lépcső és én emeleten lakom. Tehát most időpontra várok, majd hívnak telefonon.
És kaptam receptet is és telefonszámot amivel és ahol elintézhetem az egyedi lympho-harisnyát. Mert mint kiderült -és amit szintén nem vettek tudomásul eddig-, nekem nem jó a konfekció-harisnya. Ő azonnal látta, ami nem ördöngösség, hiszen a körfogatában néhány centinként van akár 10cm különbség is...
Szóval, már volt vagy fél egy mire visszaértem, leadtam a papírjaim a pultnál és mondtam, hogy akkor szaladok, mert ebéd és utána még kondi van. Ági állt a pultban és eltette a papírokat, közben mondta:
-Fáradt vagy? Vagy rosszul érzed magad? Nagyon rosszul nézel ki...
Tényleg fáradt voltam, a csípőimet szétültem, a lábam -ott, boka fölött, a lympho-kupacban, ahol a bot óta szokott- nagyon fáj. Mondtam, hogy nincs vész.. lesz ez még íccse...
De Ági letiltott kondiról. Tehát ebédelni mentem, aztán ültem a büfénél egy kávé mellett.
Egyszer csak felnézek s mellettem áll a túlélőtársam a kerekesszékében, mellette a kislánya, mögötte a férje. Nagyon örültem, hogy megismerhettem a családját is! ...és kiderült, direkt engem kerestek, mert meg akarta köszönni a túlélőtárs a beszélgetéseket, és ennek kifejezéséül hoztak nekem egy focipályányi Milka csokit...
NK '16- 13-14.
Tegnap nem írtam. Annyira fáradtan értem haza, hogy azt hittem, ennél nincs lejjebb -persze pontosan tudom, hogy ez amolyan úri nagyzolás, mert én aztán nagyon pontosan tudom, hogy ez a szint, ennek a leges-legrosszabb, iszonyú kínlódással megélt legkilátástalanabb pillanata is, százmérföldekkel magasabban van élhetőségben, mint a legelső néhány hónap vagy akár az első másfél év egyetlen pillanatnyi kihagyás nélkül volt... Szóval ez csak a kényelmes úrinő nyavalygása... de akkor is -hiszen lám, magamnak vagyok a példa a személyes etalonok változására... Szóval már tegnap is szinte hányingerig elfáradtam,így mikor hazaértem, már nemhogy jegyzetelni, de működni sem volt erőm, így elhalasztottam mára... csak az aktuális sorozatomból néztem egy (vagy két?) részt, aztán aludtam. Gondoltam, majd ma, már ébredéstől olyan fitt és fürge leszek, hogyazcsakna... Aha... ehhez képest a rosszullétig fáradtan ébredtem, mikor lementem a buszhoz, fenn hagytam a telefonom, KisGabinak kellett érte mennie, de Fanni már úton volt vele szerencsére, szóval, nem teljesen voltam képben. Útközben egy szót sem bírtam kinyögni, de még mindig hittem, hogy majd jobb leszen.. mert a kedd is nagyon jó volt. (Ímé: http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog#nk_16-_12)
Tehát kimaradt a tegnap, pedig fontos.
Torna volt és elektro meg egyéni torna is, és most a szatyorral gyakorlatoztam, mert az -még- nem az igazi,pedig elkerülhetetlen néha valamennyi pakkot magammal vinnem, s ennek a megoldására nem jöttem rá. Ugye táska vállvetve rajtam, jobbra lógatva, két kezemben bot, s eddig a két mankóval, a bal kezemben tudtam vinni egy szalagfüles szatyrot biztonsággal. A szatyorfajta maradt is, de nem találom azt a helyet, pontot, kéztartást, ahol biztonsággal, kézmerevedés és éles fájdalom nélkül a botot tartva és használva is tudnám a megoldást. Tehát ezt gyakorlatoztuk. Mert mivel a bot csak egy ponton rögzül a kezemben -míg a mankó ugye kettőn: kezemben és a karomon is tart-, így a legkönnyebb -már az önsúlya is-, szatyor is eltolja a botot minden lépésnél, ahányszor csak felemelem. Egyrészt kalamolni vele az amúgy sem tökéletesen magabiztos -bár klasszisokkal lett stabilabbá e három hét alatt KöszönömZsuzsiKöszönömÁgiKöszönömNikiKöszönömKrisztaKöszönömGábor- lábam előtt nem túl biztonságos, de ez a kisebbik baj, ám a kezem, mellyel próbálom helyen tartani s helyretenni nemcsak próbálom, néhány lépés után egyszerűen begörcsöl. Kicsi is a kezem -október 24. után lehet csak felírni számomra alkalmas botot, mert ugye az OEP-finanszírozás 3 évente enged egy pár járóbotot váltani a hülyenyomoréknak és az nekem akkor telik majd le... Tehát addig ez a bot marad. (Tehát az évente egy pár cipővel túl vagyunk pátyolgatva... be kell látnom...) Szóval, arra jutottunk Ágival, hogy marad a hátizsák, ha kell vinnem magammal valamit még.
Aztán ebéd és víz. Egyszer már áradoztam róla, hogy itt is mekkora változást élek meg ebben az etapban, hiszen ez az előrelépés most akkora, amit ÚjÉletem folyamán már nagyon régen éltem át.
Majd meglátogattam a kedden említett túlélőtársam a szobájában most, mert nem érezte jól magát. De nem hagyta, hogy elmenjek, így beültem a kerekesszékébe és így beszélgettünk. Mivel nem tudtam, hogy tudunk-e találkozni még,megadtam neki a telefonszámom és egyéb elérhetőségeim, azzal, hoyg bármikor ha szeretne velem beszélni, vagy bárkivel és nem jut eszébe más... nyugodtan hívjon. Figyelem elterelésre bármikor vállalkozom, és néha kirántja ez az embert a néha elkerülhetetlenül előforduló gödörből.
Még ott voltam, mikor észrevettem, hogy szaladnom kell, mert már megjöttek értem, s itthon aztán csak kidőltem.
Ma pedig -ahogy már írtam- várakozásommal ellentétben még fáradtabb voltam, de a forgalom kegyes volt, így korán beértem. Végre nem felejtettem el mondani a korlát hiányát az osztályon -minden nap, ahogy felküzdöttem magam,eldöntöttem, hogy szólok, hiszen van korlát, de csak az egyik oldalon, s ez egyrészt nem felel meg a szabványnak, mellesleg a józan észnek sem, pláne nekem... mert nekem csak akkor biztonságos, ha bal kezemben
Közben elkapott még Ilona, egy betegtársam, hogy hozott nekem valamit, kísérjem már be a szobájába. Benn adott nekem egy csinos, fekete-piros hátizsákot, mondván, látja és hallotta, hogy mennyire nem passzol a bot és a szatyor, bármennyit is próbálkozom vele, ezért gondota, hoyg nekem adja ezt.... és hozott nekem egy bögrét, mert azt valamelyik nap beszéltük, hoyg mindketten imádjuk a bögréket -én bögremán is vagyok, vállaltan-, s a gyűjteményéből elhozott nekem egyet, melynek a formája az ő kedvenc bögre-formája és gondolta én tudom értékelni... de sőt!!! Hozott még egy üvegnyi házi, sk eltett ételízesítőt, ha már beszélgettünk ebben a témában is és korábban én is vittem neki Apu által nevelt extraerőspaprikát. Elképedtem. És ez nem elég pontos csak nem tudok rá jobbat. Köszönöm!
Visszatérve a tornához, a gyakorlatok után mondta el Zsuzsi a mindenki merrehová-t, melyben szerepelt nekem is a 10:00-s Lymphoedema ambulancia jelenésem, hiszen a jobb oldalon nőtt lábam lábszára körfogata az itt töltött idő alatt cirka a másfélszeresére nőtt... (Víz? Terhelés? Mankó vs bot?)
9:00-tól volt fekvőtorna, most is felvételes és nagyon jó volt. Aztán kellett volna elektro is meg masszázs is, de egyikre sem volt idő már, mert cipő/papucs inverzcsere után szaladhattam is a főépületbe a harmadikra.
Az osztályon, a folyosón kell várakozni az ambuláns vizsgálathoz. Három darab szék van ott összesen. Mindegyiken ültek. Leadtam a papírom, és támasztottam a falat. Jött egy doktornő,kérdezte a nevem, meg, hogy honnan jöttem, és mondta, hoyg üljek le, de rögtön hozzá is tette: "Ja, itt nem tud. A folyosó végén van a társalgó, ott üljön le!" Megköszöntem, de mondtam, az nekem messze van, mert ha megis hallom, hogy engem keresnek, nem érek ide időben,jobb nekem így a falat támasztva, ha nem bírom, majd lesz valami... azt válaszolta, hogy megérti, és elment. Nem telt bele két perc és jött is vissza, kezében egy székkel.
-Főorvosi széket kap! Mit szól hozzá?
hmmm... köszönöm, mondtam zavarodottan vigyorogva...
De életmentőnek bizonyult a szék, hiszen majdnem dél volt mire behívtak.
Az első körök -nem is látszik magán, hogyhogy itt van.. amit bóknak veszek inkább, mint most is- után eljutottunk oda, hoyg kikeresett a gépben. Elolvasta a történetem elejét, majd megnézte a lábam. Már az olvasottak alapján értette, mit kereshetek ott, de a látványra hosszas hümmögésbe is kezdett. Mondtam a fogyástés azt is, hogy amióta nem eszem lisztet gyakorlatilag eltűnt ez a cucc is, de most mióta a NK-ban vagyok, ímé, újra jelentkezik.
Kezelni kell, ami nem meglepő de az viszont igen, hogy Ő megértette, amit ezelőtt nemigen mások, hogy nem tudom bevállalni a bejárós -ambuláns- lympho-kezelést. Egyrészt az alapítványnak kevés a kapacitása ehhez, másrészt és főleg a betonfáslizott lábaimmal szimplán életeszélyes pl a lépcső és én emeleten lakom. Tehát most időpontra várok, majd hívnak telefonon.
És kaptam receptet is és telefonszámot amivel és ahol elintézhetem az egyedi lympho-harisnyát. Mert mint kiderült -és amit szintén nem vettek tudomásul eddig-, nekem nem jó a konfekció-harisnya. Ő azonnal látta, ami nem ördöngösség, hiszen a körfogatában néhány centinként van akár 10cm különbség is...
Szóval, már volt vagy fél egy mire visszaértem, leadtam a papírjaim a pultnál és mondtam, hogy akkor szaladok, mert ebéd és utána még kondi van. Ági állt a pultban és eltette a papírokat, közben mondta:
-Fáradt vagy? Vagy rosszul érzed magad? Nagyon rosszul nézel ki...
Tényleg fáradt voltam, a csípőimet szétültem, a lábam -ott, boka fölött, a lympho-kupacban, ahol a bot óta szokott- nagyon fáj. Mondtam, hogy nincs vész.. lesz ez még íccse...
De Ági letiltott kondiról. Tehát ebédelni mentem, aztán ültem a büfénél egy kávé mellett.
Egyszer csak felnézek s mellettem áll a túlélőtársam a kerekesszékében, mellette a kislánya, mögötte a férje. Nagyon örültem, hogy megismerhettem a családját is! ...és kiderült, direkt engem kerestek, mert meg akarta köszönni a túlélőtárs a beszélgetéseket, és ennek kifejezéséül hoztak nekem egy focipályányi Milka csokit...
Nem is tudom... olyan... szóval ez nekem ... szóval nagyon megható ez. Ilona is és Ő is.
Nagyon jó. Kerekedik a lelkem ilyenkor. Ez egy ilyen hely. Koncentráltan vonzza a hasonló lelkű és jó embereket. Meg engem is. És ezt én elmondhatatlanul élvezem.
Köszönöm!
A hazaúton hányingerig fáradt és fájós voltam, tehát megint bebizonyosodott, amit már hajlamos vagyok elfelejteni: nincs olyan, hogy legrosszabb... Alig bírtam felmászni a lépcsőn, itt beborultam az ágyba és aludtam.
Még egy nap van a nappali-ban. S onnan irány a Nem Adom Fel cafe & bar holnap délután... Remélem, bírni fogom.
Ja,és fontos még. Ahogy ültem a büfénél a szállításra várva felhívtam az intézetet, ahol Illés Sanyi él, mert napok óta nem tudom elérni, ki van kapcsolva a telefonja. Kiderült, elvitte a mentő. Megkaptam a kórház és azon belül az osztály nevét, s mikor kinyomoztam a számot is, felhívtam azt is. Sokadik körre sikerült csak, de kiderült, benn van, de mivel nem vagyok rokona csak annyit mondhattak, hogy nincs életveszélyben. Telefon az ágyánál nincs, kétlábamputáltként pedig nem tud kijönni a folyosón lévő telefonhoz.... ennyit erről. Még jövő héten minimum benn lesz. Jaj...
2016.09.22., 18:58
~~DISCUSSION~~
| ← NK '16- 12. | NK '16- 15. → |