Tartalom
Talema blogja
RememberSammyJankis!
Reggel felkelni. Este lefeküdni. … A fizikai kín, a rokiság elfogadása… piskóta volt a mindennapokhoz képest.
„Ó, s ha ketrec nélkül morgok kicsit, ne izgasd magad;
tudod, itt senki nem harap.” (LGT: Miénk ez a cirkusz)
(QUIMBY: Androidő)
Bokamacera - 1. vagy egy se
Tavaly augusztusban merült fel először az, hogy merevíteni kell a felső ugróízületet -még mindig nem vagyok benne biztos, hogy melyik a melyik, mert ezt a két lovat folyton összekeverem... de ha ez lenne az egyetlen ami homályban van...- is a jobb oldalon nőtt lábam bokájában, hisz 2003-ban már az alsót merevítette Tanár úr, s ezzel már a maximálisan visszakapható járásképességet is elérhettem. (Addigra már túl voltam vagy két tucat műtéten, melyek között több életmentő, sok-sok elhalt rész eltávolítás, és ugyanannyi autotranszplantáció volt, valamint egy 10 órás TEP beültetés.
Azóta -tán- '15-ig merev volt a bokám, akkor egy tisztításnál -melyben az elhalt, elcsontosodott ízület maradványokat távolította el Tanár úr- lett benne kb 10°-nyi mozgás. Ez azt eredményezte, hogy azóta képes vagyok bottal járni -itthon, illetve ha jól vagyok és nem kell lépcsőznöm, egy is elég. Ám az elhalt ízület azóta már fel is szívódott, s az utolsó, '17 augusztusában végzett artroszkópos tisztítás után kb 6 héttel halt meg Apu, s ez e téren az iszonyat terhelést jelentette, hisz volt olyan hét, hogy háromszor kellett Egomba mennem, s ez eltartott bő három hónapig. Emiatt nem tudott regenerálódni a bokám.
Mostanra pedig folyamatosan csillagokat látok s ebben az sem segít, hogy immár két éve mindennap "dolgozom" -azért az idézőjel, mert ugyan egy héten négy napot -de többnyire ötöt-, napi 4 órát -de többnyire ötöt- benn vagyok a Gátőrházban.
Nagyon szeretek ott lenni. Nagyon szeretem a "fiatalokat". S ők is engem.
De a hely nem akadálymentes, és egy árva fillért sem kapok a munkámért. Ja, most jut eszembe, önkéntes vagyok. Mint sokan mások, akik mondjuk havonta egyszer, vagy hetente egyszer egy-egy órára jönnek.
Kaland az élet!
Szóval ez nagyon megterhelő nekem. S most a bokámon ütközik ez ki a legjobban. (A csípőm -mindkettő most már- baromira kiabál, de még tolerálható szinten.)
Tehát augusztusban került szóba először az ugróízület merevítése, melyhez érsebész és aneszteziológus konzultáció kellett valamint labor meg miegyéb és megkaptam telefonon Tanár úrtól a dátumot: 04.09. befekvés, 04.10. műtét.
9-kor nyit a felvétel az osztályon, így akkorra kellett volna beérnem, próbáltam segítséget is szervezni, hiszen bőrönd, két bot nem tökéletes kombó. Eleve nem jutok fel a Jánosba egyedül, csomaggal meg a buszmegállóig sem itt, tehát szállítást kértem.
8 előtt oda is értünk és ott maradtam egyedül. Én, meg a botjaim és a csomagjaim -mert a bőrönd mellett volt még a kistáskám és még két kisebb pakk vízzel, papuccsal.
Fura, ugye, de én nem tudok leülni normál magasságú székre csak akkor ha ki tudom nyújtani a lábam. Aki valaha találkozott már velem, az ezt tudja.
Így én ott egy tolóágyon szoktam ülni, ott leparkoltattak és ott maradtam egyedül.
Jött még egy beteg, s vele beszélgettünk.
Itthon még eldöntöttem, hoyg nem fogok stadionozni... aha... a második mondatom már ez volt: "Mert nem vagyunk stadion!"
Hiába, na, a környezet meglehetősen befolyásolja az ígéretek betarthatóságát...
Egy-kettőre 9 lett, jött az osztályírnok és beszedte a papírjaim -s mondtam neki, hogy egyedül vagyok, segítségre van szükségem-, majd kisvártatva egy fiatal orvos, aki becuccolta a pakkomat s behívott az irodába. Megtörtént a felvétel s bár mondta a doktor úr, hogy nem találja a nevem a műtéti kiírásban de minden papíromon ez a dátum szerepel, tehát felvesznek. Ott, az interjú alatt vettek vért -hiszen bemondásra nem --még jó--, de a papírjaimban nagy nehezen meglelve kiderült, ellenanyag pozitív vagyok-, megnézte lábam vérellátottságát is, hiszen a részlegesen amputált végtagnál ez nagy kérdés, de mivel vittem véleményt érsebésztől, így ez rendben volt, aztán kitelepítettek ismét a váróba és röntgenbe kellett mennem. Ott vártam, majd oda nem segített senki bejutnom, de sebaj... ott, pokrócnéni utasításait követve átestem a lábtekerészeti fotózáson, majd ismét váró... közben az osztályírnok többször rám nézett, hogy megvagyok-e s minden rendben van-e, s szerzett nekem beteghordót, aki majd segít feljutnom az osztályra.
Ez meg is volt, az 1. kórterem 2. ágyát kaptam. Ez egy ötágyas kórterem, de legalább van fürdőszobája. Ráadásul a kettes ágy mellől nyílik az, tehát számomra ideális.
Átöltöztem, írtam néhány sms-t, a cuccaimat épphogy összeraktam csak mert a szekrényhez nem tudtam egyedül eljutni, így a bőrönd maradt az ágy mellett.
Aludtam és olvastam meg még aludtam. Aztán jött Dorka és Simi. Hoztak nekem gombapörköltet, elpakolták a cuccaimat és egy jót beszélgettünk. (Megbeszéltük például a szombatot, amikor is Dorkaszülinap lesz :)
Estétől már nem ehettem és ihattam, hiszen másnap első leszek a műtőben.
Reggel fél 6-kor ébresztő, én még lustiztam egy órát, majd elmentem zuhanyozni -akadálymentesítés rulez!!!!!! akasztó, kapaszkodó, spártaizuhanyszék, attól egy méterre a zuhany... pl, de legalább itt van a szobának- aztán vártam. Jött is a nővér, bekötötte az infúziót és ő is mondta, hogy nem vagyok benne a listában... hmmm... immáron infúzió bekötve, de kissé már reménytelenül vártam.
Kisvártatva jött Tanár úr:
-Üdvözlöm Márta! -addig nem találkoztunk most- Sajnos ma nem lesz műtét, holnapra kell halasztanunk.
Okosan néztem...
-A vérválasztás miatt -mondá.
-Azt mondták, ehhez nem kell majd transzfúzió, ha tudom, szerveztem volna véradást!
-Nem kell, de egy adagnak biztonság kedvéért rendelkezésre kell állnia s ez most sajnos nincs meg. Holnapra viszont itt lesz.
-Oké, én ráérek -ezt már többször "elsütöttem" neki, szerintem érti is...-, de egy késérem lenne, hogy maradjak a kekecmárti imídzsnél...
-Ki vele, Márta!
-Szombaton lesz a nagylányom 30 éves és nagy bulit csinálnak, szeretnék én is ott lenni. Vigyáznak rám, visznek-hoznak, ott betámasztanak egy sarokba, nem rontom el a bokámat, ígérem!
-Nos, akkor lehet, hogy jobb lenne, ha hétfőre tennénk a műtétet, megyek, megnézem és visszaszólok.
Így is történt, csakhogy a vérellátó kérésére pénteken be kell feküdnöm, de ha így, hát így.
Támogató Szolgálat a hazafuvart biztosan nem, de gondoltam, talán a pénteki visszát tudja vállalni, így őket hívtam először.
Hát, nem.
Tovább.
Most úgy néz ki, ha találok valakit, aki a cuccomat segít a buszig kivinni illetve arra feltenni, akkor Kelenföldtől lesz fuvarosom, nem kell taxival mennem -ami egyrészt kib sok pénz, másrészt pont annyira egyedül lennék, mint tegnap voltam...-, akkor onnan lesz fuvarosom.
Péntek vérellátós labor, majd szombat Dorkaszülinap, vasárnap pedig látogató már bejelentkezett.
Hétfőn műtét.
Hétfőn műtét?
Hétfőn műtét.
..és remélem, ismét az a szerencse fog érni, hogy a ritka fürdőszobás szobába kerülök majd.
2019.04.11., 02:34
| ← HELP és egyebek | Talema → |
HELP és egyebek
HelyiLokálpatriótákEgyesülete - HELP
Tehát most kivételesen nem segítségért kiáltok -vagyis nem személyesen nekem kell segíteni, hanem a városunknak-, hiszen ez a neve a szervezetnek, mely azért jött létre, hogy Százhalombattát, az otthonunkat, e valaha virágzó, élhető várost megállítsuk a lejtőn.
Az a megtiszteltetés ért, hogy része lehetek ennek a munkának, s felvállalta e közösség az én legfőbb feladatomban, az akadálymentesítés megvalósításának elérésében való közreműködést. Ők megértik, hogy miért is fontos az mindenkinek, ami a sérülteknek elengedhetetlen az önálló élethez.
Karácsony Gergely meglátogatta a szervezetünket és közös sajtótájékoztatót tartott vezetőnkkel, Asztalos Dezsővel, amit én is meghallgathattam.
Egy cikk erről az eseményről: http://www.hirtukor.hu/bel.php?ssz=32778. Melyből kiemelem a számomra legfontosabb részletet: "Elhangzott, hogy nagyobb hangsúlyt kell kapnia a komplex akadálymentesítésnek és a sérültek, fizikai, egészségügyi hátránnyal élők támogatásának, hiszen problémájuk nemcsak őket, hanem a családjukat is súlyosan érinti. "
(Csak a rend kedvéért írom le, hogy ezzel nem kisebbíteni akarom a többi feladatot, mely előttünk tornyosul, de nyomatékosan jelzem, mennyire értékelem, hogy ennek a csapatnak sok mással -például a jelen városvezetéssel- szemben, ez is a záros határidőn belül megoldandóak között szerepel. S ebben benne van az is, hogy elfogadták és felvállalták, hogy ennek egyik első -ha nem alap- lépése az, hogy az akadálymentesítés többség számára is előnyős voltát el kell fogadtatnunk, sőt, tán meg kell értetnünk az emberekkel. Hiszen az akadálymentesítés nem luxus, s bár nem színes, napelemes hatoldalú, sem nem pitypang alakú ennek eredménye, hanem sok-sok kicsiny járdaszegély és hallható közlekedési lámpa képében jelenik meg, mégis legalább annyira növeli az élhetőséget a városban mint amazok.)
Március 15-én a városi megemlékezés a többször áthelyezett, most éppen a Göncz Árpád téren álló Petőfi Sándor mellszobornál volt.
Innentől lesz szubjektív -még az eddigieknél is jobban- a beszámolóm.
Dezső autóval vitt be, hiszen a mocimmal furán néztem volna ki a koszorúzásnál, mert -ismét egy megtiszteltetés-, része lehettem a HELP koszorúját elhelyező triónak.
Körülbelül egy órát álltam ott a botjaimra támaszkodva, mert ugyan vannak ott padok, de szerencsére akkora tömeg volt a zsebkendőnyi téren, hogy állva is alig láttam valamit a felszólalókból. Aztán sorolni kezdték a koszorút elhelyezve megemlékezőket.
Mi, mint városi szervezet, előre leadtuk az információt, mely szerint kvázi hivatalosan -például a féltucat nyugdíjaskörrel egyetemben- név szerint megemlítve helyezhessük el a virágokat.
Ám, ez nem történt meg. Minket -a HELP-et- kihagyták a felsorolásból, így a "futottak még" kategória fellépőiként a városi civilekkel tehettük ezt meg.
Félreértés ne essék: nem az a lényeg, hogy a városunkban most éppen milyen vezérelv szerint mennek a dolgok.... pusztán azért furcsa, mert úgy tűnik, ezen vezérelvek között nem szerepel a fair play... (Például)
Tehát megtettük, s én már annyira odavoltam, hogy Lászlóba karolva sétáltam Dezső s közte, s a képen olyan büszke rokinéninek tűnök, hogy csak na. Pedig csak felháborodott voltam.
Onnan Dezsőék egy rövid megbeszélésre mentek, majd neki éjszakás műszakja okán haza is kellett mennie, én pedig a művházba, hiszen most adták át a városi kitüntetéseket, s a Szociális Munka Díját Stefi vehette át.
Méltán megérdemelten kapta és gazdagabb vagyok attól, hogy én ismerhetem őt. Az a munka -pedig csak egy kicsiny szeletét látom az egésznek amit végez-, az a kreativitás, az a szeretet, melyre épít mindent, az az empátia és tolerancia példaértékű, mellyel ő bír. Gratulálok Stefi!
Én így moci nélkül azért mertem bemenni, mert azt hittem lesz aki hazavisz utána autóval. Persze ez csak az én saram. Nem hiányoztam volna onnan, ha nem megyek be, így most magam miatt nyűglődhetek napok óta a nem szűnő gerincsérv jelzésekkel, a bokaordítással és mindkét csípőm folyamatos beintésével.
De jó volt hazasétálni, ha mindezt leszámítom. Hiszen Tibi és Attila elkísértek. Tibi szomszéd, tehát egy volt a célunk, ezért is nem akartam már út közben beülni Petiékhez -édes, kedves, jegyzetelős munkatársam a Gátőrházban-, mikor megkérdezték, hiszen akkor már így, hármasban nekiindultunk. Igazából nem akartam Tibit -aki csillogó memóriával és buddhaszerű nyugalommal élő munkatársam- összezavarni azzal, hogy félúton ott hagyom. Attila pedig -szintén iq-magasságokkal bíró, információban, készségekben ragyogó munkatársam- a napsütést kihasználva szívesen sétált velünk a délutáni futása előtt. Beszélgettünk hazáig. Meg horkoltunk. Meg fütyültünk. Meg klakkogtunk.
És ezt én nagyon élvezem.
Szóval HELP!
Élhetőbb várost szeretnék, olyat, ahol mindenkinek jó élni.
2019.03.17., 14:03
| ← Plusz | Bokamacera - 1. vagy egy se → |
Plusz
Január 18-án cirkuláltam a városban -Gátőrház után bolt, miegymás-, közben fagytam lefele a mociról a csontig hatoló, dermesztő télben. Már hazafelé tartottam, mikor a méregdrága -a néhai cba* helyén lévő zsebkendőnyi telek beépítésével és bűvöskockásításával együtt százmilliós nagyságrendű rongyrázás és magamutogatás- pitypangszökőkutas, díszköves téren suhantam át, mikor megszólalt a telefonom. (* néhai cba helyén... hiszen azzal szemben 2010-ben létesült -egy abszolút szakmaiatlan csak talematikus saccal- cirka 10szeres alapterületű giga-cba, mely mellesleg fizikailag sem akadálymentes, bár én nem láttam, de közvéleménykutattam ez ügyben, hiszen azóta sem mentem oda egyszer sem)
Egy harmincas szám volt, amely nem mentett nálam, tehát nem tudtam ki lehet az, a szokásos intróval vettem fel: "Tessék, Márti vagyok!"
A választól azonnal a visszatérő agyhiány bizonyítékát láttam igazolva, merthogy olyan hangsúllyal szólt bele a hívó, amiből úgy éreztem, hogy ezt a nyilvánvaló kedvességet és közvetlenséget az ismeretség diktálja, ami sajna részemről kiesett a regiszterből... khmmm... tehát nagyokat pillogva hallgattam: "Márta! De jó, hogy megtaláltam, annyira kerestem!"
Öööö.... s ez ki is hallatszott a fejemből.
Meglepetésem kezelendő folytattam is az értelmesen kezdett mondatot: "Nos, megtalált, Takácsné Lencsés Márta vagyok. Miben segíthetek?"
S szinte ujjongó hangnemben mondta, hogy az ATV-től hív, Jakupcsek Gabriella nevében, s szeretne meghívni a műsorba, beszélgetni.
-Szokta nézni a JakupcsekPlusz-t? -szegezte nekem a kérdést.
-Be kell valljam, hogy nem szoktam, de mentségemre mondom, legalább óriásplakátot láttam már! -és még egy höhö is elhangzott...
-Akkor nézze, ajánlom! De most ha hajlandó eljönni hozzánk egy felvételre, szerepelni is fog benne, mert nagyon szeretnénk ha elmondaná a véleményét!
Hmmm... ez engem sokkolt... gyakorta él bennem a kép, hogy lefordulok a mociról a hidegtől, mint a fagyott verebek a drótról... most hasonlóképp éreztem magam, de a megdöbbenéstől. Ennek hangot is adtam és egyben kértem, hogy na most akkor lépjünk vissza egyet s kezdjük elölről, miszerint én én vagyok, ők meg ők és miről is van szó pontosabban?
Készséggel, végtelen türelemmel és kedvesen elismételte -mint megtudtam- Judit, a dolgot, miszerint a JakupcsekPlusz egy adásában lesz egy beszélgetés, mely az eutanázia témájával foglalkozik majd, s olvasták erről a véleményem és "Gabi nagyon szeretné" ha elmondanám kamerák előtt is azt.
Hmmm.. ismét... ez most kész átverés? Vagy mi? Hiszen én senki vagyok, egy roki néni, egy túlélő, és a véleményem pont egy a tízmillióhoz fontossággal bír, tehát még mindig nem egészen értem.... mindez az Európa egyetlen pitypang-szökőkútja melletti zsebkendőnyi és irdatlanul, aránytalanul drága és értelmetlen parkocska közepén...
Judit nem hagyta annyiban, olvasták, hogy egy súlyos betegség kapcsán átgondoltam ezt a kérdést és amire jutottam, azt le is írtam s ha vállalom, boldogok lennének, ha elmondanám a műsorban is.
Nos, ha "csak" erről van szó, tehát ha valóban az én, egy senki véleményére kíváncsiak, akkor azt alighanem vállalom, de máris javítanom kell. Nagyon fontos, én nem beteg vagyok, és nem is voltam.... s elmondtam zanza a b és az egész ÚjÉletem történetét. Melynek kapcsán ezt -is- végig kellett gondolnom. Judit -ahogy sokan, mikor meghallgatják- érezhetően megdöbbent s ismét kért, hogy menjek a műsorba.
Feltételes igennel válaszoltam, gyakorlati részleteket is érintve -odajutásom, időpont- fejeztük be a beszélgetést. Én hazajöttem, és onnantól persze nem hagyott békén ez.
Utánanéztem az írásoknak, amiket ebben a témában letettem a padomon illetve a fészen -a Válasz párt oldalán sok fontos kérdés kifejtésére kérik az embert s én ezen felbuzdulva s komolyan véve a kérést, meg is tettem ezt, ez is egy a számos hely közül, ahol megtalálható a véleményem ez ügyben-, s kezdtem összefésülni magamban a dolgot.
Számomra akkor is fontos ez, illetve akár valós és teljesül ez a felkérés, akár nem, ha már szóba került, felfrissítem az ehhez kapcsolódó dolgaim.
Meg is tettem. (http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog#eutan%C3%A1zia_-_%C3%BAjra%C3%ADr_%C3%BAjragondol)
Onnantól néztem az adást, minden hétköznap 20:30-kor.
Másnap ismét hívott Judit s elmondta, hogy beszéltek és "Gabi nagyon vár, nagyon szeretné, ha ott lennék a felvételen." ..és kérte, hogy küldjek egy amolyan bemutatkozót, melyben magamról és a témáról mondanék egy összefoglalót.
Ezt meg is tettem.
Majd a következő beszélgetéskor már azt is pontosítottuk, hogy nem itthonról megyek, tehát nem Kelenföldre kell a taxinak elém jönnie, hanem a IV. kerületbe. Hiszen a felvétel egy hétfői nap -01.28.- s én már előtte szombaton Pesten leszek -BeckZoli szerzői estje miatt- így azután nem másnap megyek haza, hanem ott maradok Zsuzskánál és onnan kellene eljutnom a stúdióba.
Még egy hét volt a felvételig, tehát nekem volt időm végigondolni, újraolvasni, átrágni a dolgot. Kómástul, klinikai halálostul, pápástul, amnéziástul, kiszolgáltatottságostul, döntésestül...
Judit mindennap hívott. Minden alkalommal kedvesen, segítőkészen beszélt és éreztetve velem azt, hogy számítanak rám... nem, nem hiszem, hogy ez nekem szóló kitüntetés. Sőt. Egyszerűen erre a feladatra Judit tökéletes, hiszen elhittem, hogy fontosak azok a teljesen szakmaiatlan, amatőr gondolatok, melyeket én megfogalmazok és minderre ők nagyon kíváncsiak. (Köszönöm!)
Szombatra összeszedtem mindent, amit csak néhai agyam helyén a tágas térben e téma gellert kapva ébreszt s délután indultam a koncertre. (....érdemes volt: http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog#b%C3%A1tran_mint_a_vakl%C3%B3)
Vasárnap Zsuzskával átbeszéltük a témát, segített értelmezni a törvényt és abba beleilleszteni azt, illetve annak fényében értelmezni azt amit én gondolok, s hétfőn jött értem a taxi a megbeszélt időben.
Amikor indultunk éppen nagy pelyhekben hullott a hó, de egy órával azelőtt ónos eső esett s mire fele úton jártunk átváltott havas esőre, tehát gyakorlatilag lépésben haladtunk. Fogalmam sincs, hogy hol van az ATV -persze, tudom a címet, meg hát nem is nekem kell tudni, de ha tételesen az utcanevet mondom is, tőlem aztán az akárhol is lehet....-, az épületet is csak a "cégérről" ismertem fel, s ahogy befordultunk elé, láttam, hogy cirka négy lépcsős bejárat, korlát nuku, így megkértem a taxist -aki egyébként nagyon szimpatikus úr volt-, hogy segítsen nekem feljutni. Amint készültem a kiszálláshoz, botjaimat s a háromnapos kiruccanásom hátizsákos kellékét a taxis kezébe nyomva küzdöttem ki magam az autóból, amikor odaért egy úr és kérdezte, hogy "Jakupcsek felvételre jön? Segíthetek?". Az előcsarnokból látta, hogy célzottan küzdi magát arra egy öreg rokinéni s -gondolom- megnézve -biztos van valami lista a vendégekről-, kire lehet számítani, azonosított, s jött is segíteni.
Így taxisnak megköszöntem az utat s elváltunk.
Benn átadott a kísérőm egy másik úrnak, s ez így ment cirka 5-6 kézen, mire eljutottam a -z asszem- gyártásvezetőig. Ő -is- üdvözölt s átvezetett a stúdiókon -mutatva éppen melyik kulisszában járunk: Egyenes beszéd, Napló, Fórum..-, majd megérkeztünk a sminkbe. Ott lepakoltunk, illetve én levettem a kabátom, sapkám, sálam és a pulóverem, s a -tényleg nagyon kedves- gyártásvezető hölgy pedig lerakta a pakkom s engem beültetett a sminkszékbe.
A fodrász és a sminkes vett kézbe eztán és szimpla öreg rokinéniből soso színesre festett, rúzsos szájú, széparcú -na jó, a lehetőségekhez képest, de akkor is-, csini hajú -ragaszkodva az ősz tincsem láthatóságához- öreg rokinénit varázsoltak. Piros szemüvegben mentem. (Ez a tartalékom, tehát ebben nincs olvasó, és semmi védelem nincs rajta, ellenben piros. Hehe...)
Mikor elkészültem, jött ismét a gyártásvezető és kísért tovább, majd leparkoltam a stúdió előtt.
Ott találkoztam először Judittal, a szerkesztővel, akivel oly sokszor -persze mihez képest, de na- beszéltünk telefonon. Élőben -ha lehet- még kedvesebb volt.
A fotós -vagy nem tudom, mi a státusza-, megkért, hogy álljak a háttér elé, hogy intrófotót tudjon készíteni, mellyel az aktuális vendégeket felkonferálják. Mert -mint mondta- a botok miatt a besétálás nem lenne könnyen megoldható. Kértem, ha lehet, legyen benne a pár lépés is, ha nem "gáz" a látványa egy rokinak, mert én bírom, hogy botokkal járóképes vagyok. S lám.
Ez csak a műsor logója, de ez az a fal, amely előtt készül a fotó a vendégekről:
Ezután nem sokkal jött egy csomó ember, mint kiderült a műsor/felvétel nézői. Ahogy ültem ott a fotelban s mentek el mellettem, nagyon megnéztek maguknak. Éééérdekes volt.
Majd egyszer csak jött Jakupcsek Gabi, a fotósnak mondott valamit s hozzám is odajött, kezet fogtunk, bemutatkoztunk majd ment is tovább. Kisvártatva jött a gyártásvezető(?) vagy egy újabb valaki(?) bakker, erre nem emlékszem, sőt, az egész lehet, hogy meglehetősen szétcsúszott a történtekhez képest -mármint a kronológia-, de néhai agyam helyén a tágas térben mégis így sorjáznak az események visszhangjai... szóval, bekísértek a stúdióba és ott már biztos, hogy egy új, de a többiekhez hasonlóan kedves hölgy vezetgetett tova. A nézők között mentünk át, fel a pódiumra s át a kulisszák mögé, ahol várnom kellett.
Erre sem emlékszem pontosan, hogy Juditnak vagy ezen utoljára "megismert" hölgynek szóltam, hogy szeretném kipróbálni a kanapét, amelyre le kell majd ülnöm, mert a tévében nekem meglehetősen kérdésesnek tűnik a számomra alkalmas volta. Hiszen macerás egy öreg rokinéni vagyok s ne a felvételkor derüljön ki, hogy pölö nem alkalmas a magassága nekem, vagy nem fér el a lábam vagy akármi.... szóval, a közönség már a helyén, világítás on, én meg ott balettoztam a kanapék és asztalka között a botjaimmal, kipróbálva -vagy inkább elpróbálva- a minél kevésbé kínos látványú leülésem. És győztem! Mármint a lábamnak is sikerült helyet csinálni, így efelől nyugodt lehettem. Hátra mentem és ott is el kellett még próbálni a cseles lépcsőt, vagyis dobogót, mellyel meg kellett küzdenem amikor szólítanak.
Érkezett egy idős úr, majd egy tán velem egykorú -vagy fiatalabb??? ezt sose tudom, és végképp nem akarok senkit sem megbántani, csak saccolok...-, akik szintén ehhez a témához érkeztek. Azt mondták, engem hívnak be elsőként, így én ültem az első székre.
S lám!
Gabriella kinn elmondta a bevezetőt -fészes nevemen, mármint az ottani regisztráción szereplő formátumban: Márta T. Lencsés- konferált be, ekkor intettek nekem s bementem. Igyekeztem nem hasra esni azon a néhány méteren amíg elértem a helyemre... s ez sikerült is. Leültem, elhelyeztem a botjaimat és a lábam biztonságosan.
Majd rákérdezett Gabi a történetemre.
Elmondtam, zanzásítva. Nem részletekbe menően, de még így sem volt rövid.
Majd intettek, hogy nem jó a hang... úgyhogy kezdhettük elölről...
Kimentem, hallgattam, bejöttem, kérdezett, újra elmondtam az egész letaglózó, posványos, ragacsos, mételyes batyum... nos, ez a részlet nem volt kellemes.... de ez is csak egy mellékfiók a komódban...
Innentől már minden gebasz nélkül ment a felvétel. Kérdezett, én válaszoltam.
Aput, azt, hogy mindennap jött hozzám a kórházban töltött hónapok alatt, nem említettem és ezt komoly elbaszásnak érzem azóta is. De legalább azt elmondtam, hogy köszönöm, hogy a gyerekeink biztonságban lehettek Mamáékkal míg én nem voltam.
Majd egy ponton behívta az urat. Kiderült ő a Keresztény Orvosok nemtommijének a nemtommije, bocsánat, és nyugalmazott főorvos, ha jól emlékszem onkológus főorvos. Ő abszolút tagadja az eutanázia létjogosultságát, hiszen, mint mondta s mint az tudott, az isten joga rendelkezni a születés és halál felől... én meg azt mondom, hogy ennyi erővel a három kismalac véleményét is kikérhetnénk, de ezt ott nem hangoztattam. Ellenben rákérdeztem, hogy hogy van az, hogy még ez az alaptörvénynek becézett valami is tartalmazza a méltósághoz való jog meghatározást.
S ez az én olvasatomban nem ér véget ott, ahol mondjuk gépekkel, kezelésekkel ugyan még sejtszinten életben tartható vagyok, de már én magam, nem érzem méltósággal telinek az életem. Érthető ez? Ott nem így hangzott, de arra kitértem, hogy a "méltóság" fogalma meglehetősen szubjektív, ergo: el kell fogadni -nyilván bizonyos "szabvány" opciók után- az érintett efelőli szubjektív ítéletét. S ennek megfelelően folytatni, vagy nem folytatni a kezelést.
Aztán behívta Gabi a harmadik vendéget is, aki -tán- újságíró volt korábban, majd váltva, egész életét a hospice ellátásban végzett önkéntes munkának szenteli. Itt tudtam meg, s nekem ez amellett, hogy újdonság, óriási meglepetést is okozott, hogy a jelen magyar szabályozás csakis daganatos betegségben szenvedőknek engedélyezi a hospice ellátáshoz való hozzájutást. (Tudom, engem minősít, de ez engem annyira megdöbbentett, hogy alig tudtam ott figyelni, mert végig ezen pörgött néhai agyam helyén a tágas térben a még aktív minimális szinapszis...)
Mikor vége lett, Gabi belemélyedt a papírjaiba, minket pedig kivezettek a stúdióból. Ugyanúgy, ahogy bejöttem, a nézők között, s többen is rám köszöntek és tényleg jólesett a sok rám mosolygó tekintet. Egy úr, a kamerák vonalában már, megállított s azt mondta, hogy valami csoda amit velem tettek az orvosok... igen, nagyon egyetértek ezzel, s nem tudom eléggé megköszönni.
Felöltöztünk, hívtak nekünk taxikat, s míg megérkeztek még beszélgettünk mi hárman. Ott is elismételtem amit gondolok: ahogy én, a saját döntésemet nem érzem másra kötelezőnek, úgy a más világlátása diktálta elv se legyen rám nézve kötelező. Tehát a törvénykezésben a döntésképes felnőtt szuverenitásának s így ebbéli döntésének teret kell adni.
Mert amit lehet, azt nem kötelező. Ugye?
A felvételhez képest cirka három hétre lesz majd adásban ez s előtte hívnak majd telefonon, azt ígérték.
Nagyon profi a stáb, nagyon.
Ja, és ahogy kijöttem a stúdiótérből, de még éppen a kulisszák mögött vártam a többieket, egyszer csak megláttam a felvételvezetőt (tán?), és oda is mentem hozzá... (mert ugye bátor vagyok, mint a vakló...) S mondám:
-Hell??
SimiczSanyi rám néz, és ezt mondja:
-Igen.
Én meg vigyorogva nyújtottam a kezem -ilyenkor is remek, hogy a botjaim rám vannak kötözve-, és mondtam:
-Amikor Te negyedikes voltál én akkor mentem oda elsőbe. Csak vizsgáztattam maradék agyam, hogy valóban igaz-e a flesh amit most mutat...
Kezet fogtunk és azt mondta, hogy ezzel egy nagyon jó napot csináltam neki.
(Mégis mi mást mondhatott volna?? De ettől én azóta is vigyorgok...)
2019.02.01., 23:18
| ← Bátran, mint a vakló | HELP és egyebek → |
Bátran, mint a vakló
A "vakló" egybe írandó. Hiszen ez egy hozzáállást takar, egy életfelfogást, illetve egy eltökéltségi szintet. De ez csak szolg.közl. volt... mert ugye...
Évek óta nem jutok el múzeumba, mert nincs segítségem, _nincs_ és nem jutok el máshová sem, de ez nem gáz, ha így akkor így*, és éppen ez az, amitől a vakló vaklovasul... ehhh...
BeckZoli számomra ikonikus figura, érdekel amit és ahogy mond, szeretem a gesztusait, szeretem ahogy az alkarjával "kalimpál" a feje mellett, miközben énekel, szeretem az arca rezdüléseit, ahogy elmondja amit, és egyáltalán. (1.,2.,3.,4.,5.)
Ahogy mondtam, jó ideje már nincs segítségem -de oly annyira, hogy takarításban sem, de ez egy másik történet-, így elfogadtam, hogy moziba sem, színházba sem és pláne kiállításra sem jutok el, de most egy kiírást megtalálva -BeckZoli Szerzői Est-, újra előkerült konokmárti és kiírtam ott, hogy ha találok segítséget, ott leszek.
Egy teljesen idegen lány, olvasva eltökéltségem, jelentkezett, hogy segít nekem... én pedig ezen felbuzdulva akkor elkezdtem telefonálgatni a koncert helyére. Gondoltam, rákérdezek, hogy netán van-e kedvezmény fogyatékkal élőnek -ezt ugye mindenhol meg szoktam tenni, mert egy próbát megér.
Nos, el is értem a -nemtomkit, a hely vezetőjét? tulaját?...- és kezdtem a mondókám, hogy erre és erre a koncertre mennék és... és fel sem tudtam tenni a kérdésem a kedvezményes jegyre vonatkozóan, mert ahogy kimondtam, hogy mozgássérült vagyok, közölte: "Akkor ne jöjjön!"
Némmámondom!!!
Tessék? -ezt tényleg kimondtam.
A válasz: "Ez egy pincehelyiség, ha tűz üt ki, akadályozza a mentést, inkább ne jöjjön!"
Hát, köpni-nyelni nem tudtam, csak annyit bírtam kinyögni, hoyg ez most komoly???? S erre a határozott válasz ez volt, hogy igen.
Nos, elmondhatatlanul szarul éreztem magam. Mert nem azt mondta, hogy mondjuk sajnálom, de nem akadálymentes a hely így önnek lenne nagyon rossz, tehát kérem..." vagy valami hasonló, hanem egyszerűen közölte ne menjek. Oszt jónapot.
A gombóc most is itt van a torkomban ettől.
Ezt, a belenyugvást és kényszerű elfogadást és a letaglózó csalódottságot le is írtam az oldalon, csak a száraz tényeket. Kérdezték, hogy miért gondoltam meg magam, én pedig leírtam, amit e kapcsán gondolok: "Valóban lassítja a kimenekítést egy kétbottal járó roki, de nem nagyobb mértékben, mint mondjuk egy várandós, egy idősebb vagy csak pocsolyarészeg látogató..."
Majd erre jött a válasz: "Jaj, rossz volt a vonal, jöjjön nyugodtan!"
Írtam is, meg gondolom is: "Aha. A vonal. Aha."
Nos, ezután azt gondoltam, akárhogy is, de ott leszek.
S lám....
Köszönet ezért Jónás Adriennek, aki bevállalta a pesztrámat, az odajutásban és a székfoglalóban, no meg a kávéhoz való jutásban...
Mikor odaértünk (az Arany J. utcai metrómegállóba kellett eljutnom, de nem jár a metró most, tehát metrópótló... s onnan kísért e jótét lélek, áldott legyen lába nyoma is...), s leküzdöttem magam a lépcsőn -ami mellett van kapaszkodó s ez ritka és nagyon jó jel- lenn leszólított egy úr, s kiderült, vele beszéltem telefonon, azt mondta -ismét- a rossz vonal miatt nem értett és így azt kéri, hoyg a lépcsőhöz közel üljek le, hoyg ha terror-támadás van, ki tudjak menekülni időben... (hagy ne röhögjek nagyon...) A színpadtól -mely egy néhány négyzetméternyi, tán 30cm-rel megemelt magasságú terület a számomra "kijelölt" sarokhoz képest a terem legtávolabbi pontján... Néztem, s mondtam: "Oké, de akkor ingyen vagyok itt!" (Hát, kurvára nem spórolásilag mondtam, hanem dafke... mert ha mindenki -a pocsolyarészeg is pl...- odamegy és odaül ahová akar a teljes jegyárért, ami 2.500HUF volt, akkor engem ugyan ne különítsen már el, vagy ha igen, akkor ez van... agilis s biztonságért aggódó úr szó bennakad látvánnyal elgondolkodott, de mire válaszolhatott volna, Adri megszólalt, hoyg de már megvan a jegyem... ja, erre én: "Akkor viszont úgy választok, ahogy mindenki más! Ott, az első sorban foglaltak nekem helyet." s híresen ártatlan tekintetem főbácsira szegezve vártam a folytatást. Mely nem is váratott magára: "Rendben, akkor mutatom, ott, ahhoz a székhez képest balra van a konyha és arra ki tud jutni egyszerűen." "Nocsak.", mondám s ezzel be is fejeztük a diskurzust.
(Konok vagyok? Ez nem újság... nem várok különös elbánást, a feltételeket nem én szabom. Ugye?)
Korán érkeztem, épp azért, hogy minél kevesebb bonyodalmat okozzak, s elfoglaltam a helyem, Adrienn hozott nekem egy kávét és onnantól nyugodt boldogsággal vártam a fejleményeket.
Hangolt és beénekelt Zoli, amit jópáran végignéztünk majd a koncertet magát is.
A terem egyszerűen dugig tele volt. A földön is ültek, egyszerűen minden talpalatnyi helyen ember állt/ült. És méltán.
"..nem volt isten, hogy meggyógyítson, magamtól meg nem ment..." (Nem kell meggyógyulnom, hisz nem vagyok beteg. És isten nincs.)
Onnan taxival mentem éjfél körül Zsuzskáékhoz és ott is maradtam hétfőig, hiszen már megint fontos dolgom lett.
Köszönöm, hogy ott lehettem!
* plusz, de nem folytatás, csak időben az és a mottóhoz némi adalék... (http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/jakupcsek_plusz)
2019.01.30., 16:56
| ← Eutanázia - újraír, újragondol | Plusz → |
Eutanázia - újraír, újragondol
"SÜLLYEDÜNK! EMBER AZ ÁGYON!"
/Mentés innen: http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/sullyedunk_ember_az_agyon/
Elfelejtettem, pedig rémlett, mintha valami lenne, de nagyon nem elõször van ilyen, úgyhogy elhessegettem a dolgot, majd Magda hívott, hogy na, akkor holnap mikor hol találkozunk?
Én meg, naná, marhára nem értettem és eltartott jó ideig, mire elõkotorásztuk nemlétezõ agyállományomból a két hete megbeszélt elõadást.
Kikerestem a honlapot, majd kotorásztam az emilek között, s felgöngyölítettem a történteket.
Valahol szembe jött velem egy elõadás promója, s én azonmód meg is tudakoltam barátnémtól, hogy vállalja-e a pesztraságot, amennyiben sikerül elrendeznem a jegyet, s mikor ez az elméleti beleegyezés megvolt -mert egyedül képtelen vagyok akár eljutni is bárhová-, írtam is emilt a SZÍNHÁZNAK, s ezzel én meg is nyugodtam. Aztán arra csak ebben a pillanatban, mármint a kereséskor eszméltem rá, hogy választ nem kaptam, de valahogy agyam helyén én mégis úgy raktároztam ezt el, hogy nincs teendõm, de ráadásul a napot is elfelejtettem.
Szerencsére nem úgy Magda, tehát, mikor hívott én másnap megkerestem amit írtam a színháznak s rájöttem, nem elég, hogy elfelejtettem a dolgot, de még el sem intéztem. Tehát teflon, elõbb honlapon szám keresése és miután kapcsolták a szervezést,elmondtam, hogy mi a helyzet és tudom, az utolsó pillanat van -mert aznap este volt az elõadás-, de ha lenne bármi lehetõség azt nagyon értékelném.
És lám! Centrál Színház riszpekt!
Fogyatékossággal élõnek, kerekesszékkel érkezõnek ingyenjegy s a kísérõjének félárú, és ezzel engem levettek a lábamról! Persze nem ez a hely az egyetlen ilyen, mégis különlegesen értékelem ezt a gesztust, mely nekem óriási anyagi könnyebbség.
Reggel kicsiny hányingerrel ébredtem, de sûrû volt a nap, így elhessegettem, mert ahogy elintéztem az estét, már meg is érkezett értem a Támogató Szolgálat, hiszen jelenésem volt mammográfián Érden. (Mert minek is lenne ez Battán... tehát nekem ehhez szállítás kell, de pláne meg az idõpontot is át kellett íratnom, mert csak márc. 31-re szólt az eredeti, ám akkor én kórházban leszek...) Átmentünk, sose jártam még ott, így kis tébláb után megtaláltam a rendelõt, a megbeszéltek szerint bekopogtam s be is hívott a hölgy. Kikérdezett, elmondta a vizsgálat menetét s az eredményhez való hozzájutás módját,valamint azt, ha most találnak valamit, azt legkésõbb egy héten belül megtudom, ha minden oké, akkor nekem kell bemennem -vagy meghatalmazottamnak- a papírkáért... Majd kinn vártam a másik ajtó elõtt, s hamar be is hívtak. Hát, nem egy nyugis láblógatás ez, de kibírható, egy dolog volt macera, hogy van ugyan kapaszkodó azon a cuccon, de nem minden pozitúrában lehet használni, így lehet, legközelebb kerekesszékkel megyek, mert meglehetõsen billegális vagyok...
Mikor végeztem, ittam egy kávét a büfében és vártam. Gyönyörûen sütött a nap, így kiültem a bejárat elé, ott rádióztam.
Aztán már hazamenni nem tudtam, így egyenesen tornára mentem, majd utána már irány Pest, a színház.
Magda a kerekesszékemmel a Deákon várt, kicsiny földalattizás és séta után meg is érkeztünk.
Többen is elnézést kértek, hogy nem válaszoltak az emilre, én meg azért mert az utolsó pillanatban kaptam észbe -ami nem is rajtam múlt-, szóval kimagaslóan készségesek voltak. Ráadásul aztán nem is a helyünkön ültünk, mert ahová a jegy szólt, ott én épp egy oszlop mögött lettem volna, így elõbb önhatalmúlag -aztán engedélyt kérve rá-,áttettük székhelyünket egy remek rálátást biztosító pontra, ahonnan mindketten jól láttunk s egymás mellett is ülhettünk. Magda szegény így pótszéken ült.
....
Tudtam, hogy nehéz lesz.
Nem véletlenül akartam látni.
A FILM -én '78-at dédelgettem magamban valamiért, pedig '81-, örök kérdéseket vet fel, amikre nem kell válaszolni, illetve amik fel sem merülnek igazán egy "normális"(-nak hitt) élet során. De az biztos, hogy felmerül rögtön, ha a mezsgyére kerül az ember. Nem egyforma válaszokkal, de abban biztos vagyok, hogy a kérdés maga felmerül.
Az EUTANÁZIA sosem hagyott hidegen engem és mindig az önrendelkezés mellett tettem voksot, néhányszor le is írtam ezeket. Amit a filmrõl gondolok, azt most sem tudom jobban megfogalmazni, tehát csak másolom:
Még "rendes" leírást sem találtam a filmrõl, hisz a '81 oly régnek tûnhet, hogy ki tartja számon már az akkoriban készült dolgokat... (Pedig akkor én már 11 éves voltam!!:) Tehát, képet nem tudok mellékelni, pedig annyira elõttem van Richard Dreyfuss, amint fekszik az ágyban, csak a szeme... a tekintete...
Én tudom, milyen úgy feküdni hónapokat, hogy tudom, az élet létezik... Tudom, hogy van, tudom, hogy nekem is volt valamikor... De most, ebben a pillanatban csak egy elmosódni látszó emlékkép, mely elbújik a mindent betöltõ KÍN mögött... Csak néha egy varjú ül nyugodtan a kórterem ablakából látszó hatalmas fa ágai között, és néz... Tudom, milyen várni, hogy megmosdassanak, hogy megetessenek, hogy megitassanak... tudom, milyen mikor ezeket megteszik, tudom, hogy rettenetes lesz, iszonyúan fog fájni (az ivás is, bár szívószállal itattak, de a fejem annyira fel kellett emelni, hogy legalább az ne hulljon ki a számból), a mosdatás, az etetés pedig olyan megpróbáltatás, amit még érintõlegesen sem vagyok képes megemlíteni...
Van olyan, mikor dönteni kell.
De soha, senki ne dönthessen az élet végérõl, illetve a nem kért meghosszabbításról, csak az, akit érint a kérdés.
Én nem voltam olyan állapotban 3 hónapon át, hogy bármirõl dönthettem volna... Vagy elõre megteszem ezt, vagy várom, hogy jobbra fordul...nem is, nem fordul magától: vagy én teszek arról (a rengeteg, elmondhatatlanul sok segítséggel), hogy megtaláljam magam.
Minden a döntésen múlik. Élek. Köszönöm!
"
Más volt, persze, hogy más volt így, ennyire "testközelbõl" látni... .épp olyan ágyon én is feküdtem.. látni, ahogy lecsúszik az ágyról... látni, ahogy a dekubitusz párnákat helyezgetik a sarkai, a karjai a nyaka alatt... ahogy a katétert igazgatják... ahogy akarata ellenére belenyomja a nyugtatót az orvos... vagy ahogy az az eszement szociális munkás ossza az észt, abszolút, láthatóan pusztán egy verklit tekerve s monoton -megtévesztésig ostobán vihogó- hangon darálva a full optimista sablonszöveget...
A tökéletes kiszolgáltatottság és a tökéletes megaláztatás.
"SÜLLYEDÜNK! EMBER AZ ÁGYON!"
A végén, ahogy kihunytak a fények -melynek dramaturgiája szintén tökéletesen megoldott- engem letaglózott. Pedig nem lepett meg, hiszen ismertem a történetet, nem errõl volt szó, pusztán a katarzis miatt levegõt venni sem tudtam. Sokszor visszajöttek, méltán, aztán hosszú vastaps után elengedtük a színészeket.
2019.01.23., 15:18
| ← Birka vs lemming | Bátran, mint a vakló → |