Upload failed. Maybe wrong permissions?
Ugyebár jártam én már Hevesen, Sanyit meglátogatni, de egyszer sem vállalkoztam rá, hogy az utat tömegközlekedve tegyem meg. Mindahány alkalommal a Támogató Szolgálat vitt (csak két példa: 1., 2.). Még valamikor a nyár elején megbeszéltük Sanyival, hogy amikor túl leszek a bokaműtétemen, én, a vakló, ugye -Magda elengedhetetlen segítségével, amit nem tudok elég nyomatékosan megköszönni-, rajta ütök egyszer busszal. Mivel tolódott a műtét, így az utazás időpontja is kicsúszott a nyárból, ami nem is baj, tekintve a kánikula s köztem az igen kényszeredett barátságot...
Ezerszer megterveztem, átnéztem, felírtam satöbbi... hiszen én még a pesti buszvéget -a néhai Stadion, a narancskeresztségben Puskás Ferenc Stadionná metamorfált helyen lévő VOLÁN végállomás- sem ismertem, soha onnan nem indultam s nem is érkeztem.
Szóval, zabszem helyén.
Ketteskét kértem némi cigitöltésre, amit Ő meg is tett, így azt vittem, néhány DVD-t, meg egy combos adag nescafét. Magda is hozott vagy ugyanannyi filmet, tehát nem mentünk üres kézzel most sem.
Itthonról reggel 3/4 7-kor indultam, mert Pestig -a Puskásig- felvitt a TSZ, hogy ennyivel könnyebben vegyem a napot, ott Magda már várt s pontosan megnézte hol kell jegyet venni, honnan indulunk s hol lehet kávét szerezni. Létfontosságú kérdések ezek.
A MÁK kártyámmal felszerelkezve megvette a jegyeket, s valóban maradt még annyi idő, hogy egy kávét megihattam. Majd elbattyogtunk az 1. kocsiálláshoz, s vártuk a buszt.
Mikor beállt, szomorúan konstatáltam, hogy az van, amire számítottam: panorámás busz. Vagyis ezen a legvalószínűbb, hogy nem fér el a lábam. Ám tulajdonképpen egész kényelmes volt... egészen Gyöngyösig, ahol is át kellett szállnunk, egy szintén panorámás, de nem ugyanilyen belső kialakítású buszra, mert az elsőnek beintett a generátora (a sofőr elbeszéléséből derült erre fény).
A cserebuszon na nem fért el a lábam. Vagyis persze, de csak úgy, hogy össze volt nyomorgatva, mint egy leporelló mesekönyv... hát csillagokat láttam, mire Hevesbe értünk. Bő két óra az út, s cirka a felénél volt a váltás.
Sanyi ott várt már a buszvégen, mikor beértünk, így nem vesztünk el.
Első utam, naná a buszvég mosdójába vitt, mert -közelebb kellett vinnem a medencét a házhoz... jaj, már éjfél is elmúlt, egy kicsinkát fáradt vagyok, ugye...- ellenőriznem kellett az akadálymentesítés szintjét. Hát, az ott nincs. Mármint szint az van, mert két jókora lépcsőn kell bemenni -miután bedobta az ember az automatába a 100HUF-os érmét- a vaskos lemezajtón, s ekkor feltárul az ember előtt a lenyűgöző látkép. Női s férfi mosdók egy légtérben, sok-sok ajtó, egyiken sem található kilincs, csak a belső oldalukon egy-egy rigli. A fajansz gyerekméretű, papír nuku, de nem tudta elrontani a megérkezés okán érzett jókedvemet.
Ezután elsétáltunk az intézetig, ahol Sanyi él. Közben beugrottunk egy Lidl-be, ami útba esett, de ott gyorsan végeztünk s mehettünk tovább.
Most egy olyan bejáraton át mentünk Sanyi szobájához, ami számomra végképp új volt, nem mintha emlékeznék a korábbira, csak abban voltam biztos, hogy nem ez volt az...
Megérkeztünk, kipakoltunk, én elfoglaltam Sanyi kerekesszékét -mert az ágya annyira alacsony, hogy nem kíséreltem meg az arról való felállást, mert szerintem még most is azzal küzdenék...
Magda szerzett nekünk az automatából kávét, ja és összeismerkedtem Sanyi szobatársával, akivel már egyszer beszéltem telefonon, mikor Sanyi annyira rosszul lett, hogy nem tudott beszélni, s engem hívott fel telefonon... na, az végtelenül ijesztő volt... és a tudat, hogy engem hív, engem, aki mondjuk 150km-re vagyok tőle, s engem, aki nem vagyok rokona, de talán az egyetlen ember, akit barátjának tekint. Hogy mondjam... ez megtisztelő... de vérfagyasztóan ijesztő is, már abban a tekintetben, hogy mennyire magányos lehet Sanyi, ha engem tekint a legfontosabbnak. Tényleg megtisztelve érzem magam.
Szóval, megkávéztunk, aztán kértem, hogy nézzük meg, benn van-e az intézet vezetője, mert a Sérültekért Alapítvány-tól neki vittem egy gyönyörű, egyedi, kézzel készített mécsestartót. (Hoztam a formám: Sanyi mutatta melyik ajtó, én éppen kopogtam volna, mikor nyílt az ajtó, s jött volna kifelé egy szimpatikus hölgy. Én pedig nekiszegeztem a kérdést, hogy itt van-e a vezető.... Ő pedig mosolyogva közölte, hogy ő az, s ismer is engem, mert már vagy háromszor találkoztunk... khmmmm.... nem is én lennék, ha nem csinálnék ilyesmit...)
Sétáltunk egy kicsit, a kertben leültünk egy padra, míg Sanyi cigizett, majd ismét a szobában én megettem az ebédjét -paradicsomos káposzta volt, ő nem szereti én meg de... köszönöm!-, aztán már jóformán mennünk is kellett.
Másik úton mentünk most, nem mintha nekem ez feltűnt volna, de Sanyi váltig állította, hiszen ezen az útvonalon sokkal jobb az útburkolat állapota, s nem rázza ki őt a MEYRA motoros székéből, no meg nekem se kellett a gereblye-effektustól tartanom, ugye...
Magdát bezavartam az épületbe, hogy vegyen jegyet, de kiderült ez arra nem szokás, így jegyetlenül vártuk a buszt.
Kicsit késve érkezett, mert ez Tiszafüredről ment Budapestre, így Heves csak egy megálló az útvonalán.
Felszálltunk, én rögtön elzavartam egy csinos fiatalembert a kamionnyi táskájával az elsőbbségi helyről, majd odaülve elégedetten nyugtáztam, ott elférek rendesen.
Így, hogy nem kellett a fájdalommal küzdenem gyönyörködhettem a tájban. Mert volt is mit. Nagyon szép vidéken jár ott a busz.
Fél hét magasságában értünk Pestre, hogy leszálltunk, metróval elmentünk a Deákig -mellesleg sem a Puskásnál sem a Deákon nem akadálymentes, mondom: 2017. őszén, mindez. 2014. óta kötelező az akadálymentesítés... csak mondom...
A Deákon ott várt, a szokásos posztján, Imre, a Csillagszállót árusító -talán mondhatom ezt- barátom. Kicsit beszélgettünk, kérdeztem a legutóbbi sérüléséről, hogy volt-e orvosnál azzal, de megnyugodva láttam, már nem kék és lila és messze nem annyira dagadt a felrepedt szemöldöke, mint amikor legutóbb találkoztunk... igen, ez is eredmény...
Magda kikísért Kelenföldre, ott megvettem a jegyem és beálltam a hosszú sorba, ekkor már -nagyon köszönve lelkes s készséges személyi segítését- útjára engedtem Magdát, s pár perc múlva be is állt a buszom.
Ennek a sofőrnek is elmondtam a szokásos litániám, hiszen magasépítésű busz lévén, nem tudok jelezni, s én őrá nem emlékeztem de ő rám igen. Ez jólesett, pedig lehet épp azért emlékezett, mert a hócipője is tele ezzel a kekec nyomorékkal... mindenesetre kedves és készséges volt. Szóval köszönöm.
Kissé kókadtam az úton, de végig volt világítás a buszon, így olvastam, és tulajdonképpen nagyon jól telt a hazaút. Még a megállótól a túra sem volt viselhetetlen, talán azért, mert nagyon jó nap volt ez.
Elsősorban és nagyon és nélküled nem is lett volna e nap, köszönöm Magda!
Hevesen II.
Ugyebár jártam én már Hevesen, Sanyit meglátogatni, de egyszer sem vállalkoztam rá, hogy az utat tömegközlekedve tegyem meg. Mindahány alkalommal a Támogató Szolgálat vitt (csak két példa: 1., 2.). Még valamikor a nyár elején megbeszéltük Sanyival, hogy amikor túl leszek a bokaműtétemen, én, a vakló, ugye -Magda elengedhetetlen segítségével, amit nem tudok elég nyomatékosan megköszönni-, rajta ütök egyszer busszal. Mivel tolódott a műtét, így az utazás időpontja is kicsúszott a nyárból, ami nem is baj, tekintve a kánikula s köztem az igen kényszeredett barátságot...
Ezerszer megterveztem, átnéztem, felírtam satöbbi... hiszen én még a pesti buszvéget -a néhai Stadion, a narancskeresztségben Puskás Ferenc Stadionná metamorfált helyen lévő VOLÁN végállomás- sem ismertem, soha onnan nem indultam s nem is érkeztem.
Szóval, zabszem helyén.
Ketteskét kértem némi cigitöltésre, amit Ő meg is tett, így azt vittem, néhány DVD-t, meg egy combos adag nescafét. Magda is hozott vagy ugyanannyi filmet, tehát nem mentünk üres kézzel most sem.
Itthonról reggel 3/4 7-kor indultam, mert Pestig -a Puskásig- felvitt a TSZ, hogy ennyivel könnyebben vegyem a napot, ott Magda már várt s pontosan megnézte hol kell jegyet venni, honnan indulunk s hol lehet kávét szerezni. Létfontosságú kérdések ezek.
A MÁK kártyámmal felszerelkezve megvette a jegyeket, s valóban maradt még annyi idő, hogy egy kávét megihattam. Majd elbattyogtunk az 1. kocsiálláshoz, s vártuk a buszt.
Mikor beállt, szomorúan konstatáltam, hogy az van, amire számítottam: panorámás busz. Vagyis ezen a legvalószínűbb, hogy nem fér el a lábam. Ám tulajdonképpen egész kényelmes volt... egészen Gyöngyösig, ahol is át kellett szállnunk, egy szintén panorámás, de nem ugyanilyen belső kialakítású buszra, mert az elsőnek beintett a generátora (a sofőr elbeszéléséből derült erre fény).
A cserebuszon na nem fért el a lábam. Vagyis persze, de csak úgy, hogy össze volt nyomorgatva, mint egy leporelló mesekönyv... hát csillagokat láttam, mire Hevesbe értünk. Bő két óra az út, s cirka a felénél volt a váltás.
Sanyi ott várt már a buszvégen, mikor beértünk, így nem vesztünk el.
Első utam, naná a buszvég mosdójába vitt, mert -közelebb kellett vinnem a medencét a házhoz... jaj, már éjfél is elmúlt, egy kicsinkát fáradt vagyok, ugye...- ellenőriznem kellett az akadálymentesítés szintjét. Hát, az ott nincs. Mármint szint az van, mert két jókora lépcsőn kell bemenni -miután bedobta az ember az automatába a 100HUF-os érmét- a vaskos lemezajtón, s ekkor feltárul az ember előtt a lenyűgöző látkép. Női s férfi mosdók egy légtérben, sok-sok ajtó, egyiken sem található kilincs, csak a belső oldalukon egy-egy rigli. A fajansz gyerekméretű, papír nuku, de nem tudta elrontani a megérkezés okán érzett jókedvemet.
Ezután elsétáltunk az intézetig, ahol Sanyi él. Közben beugrottunk egy Lidl-be, ami útba esett, de ott gyorsan végeztünk s mehettünk tovább.
Most egy olyan bejáraton át mentünk Sanyi szobájához, ami számomra végképp új volt, nem mintha emlékeznék a korábbira, csak abban voltam biztos, hogy nem ez volt az...
Megérkeztünk, kipakoltunk, én elfoglaltam Sanyi kerekesszékét -mert az ágya annyira alacsony, hogy nem kíséreltem meg az arról való felállást, mert szerintem még most is azzal küzdenék...
Magda szerzett nekünk az automatából kávét, ja és összeismerkedtem Sanyi szobatársával, akivel már egyszer beszéltem telefonon, mikor Sanyi annyira rosszul lett, hogy nem tudott beszélni, s engem hívott fel telefonon... na, az végtelenül ijesztő volt... és a tudat, hogy engem hív, engem, aki mondjuk 150km-re vagyok tőle, s engem, aki nem vagyok rokona, de talán az egyetlen ember, akit barátjának tekint. Hogy mondjam... ez megtisztelő... de vérfagyasztóan ijesztő is, már abban a tekintetben, hogy mennyire magányos lehet Sanyi, ha engem tekint a legfontosabbnak. Tényleg megtisztelve érzem magam.
Szóval, megkávéztunk, aztán kértem, hogy nézzük meg, benn van-e az intézet vezetője, mert a Sérültekért Alapítvány-tól neki vittem egy gyönyörű, egyedi, kézzel készített mécsestartót. (Hoztam a formám: Sanyi mutatta melyik ajtó, én éppen kopogtam volna, mikor nyílt az ajtó, s jött volna kifelé egy szimpatikus hölgy. Én pedig nekiszegeztem a kérdést, hogy itt van-e a vezető.... Ő pedig mosolyogva közölte, hogy ő az, s ismer is engem, mert már vagy háromszor találkoztunk... khmmmm.... nem is én lennék, ha nem csinálnék ilyesmit...)
Sétáltunk egy kicsit, a kertben leültünk egy padra, míg Sanyi cigizett, majd ismét a szobában én megettem az ebédjét -paradicsomos káposzta volt, ő nem szereti én meg de... köszönöm!-, aztán már jóformán mennünk is kellett.
Másik úton mentünk most, nem mintha nekem ez feltűnt volna, de Sanyi váltig állította, hiszen ezen az útvonalon sokkal jobb az útburkolat állapota, s nem rázza ki őt a MEYRA motoros székéből, no meg nekem se kellett a gereblye-effektustól tartanom, ugye...
Magdát bezavartam az épületbe, hogy vegyen jegyet, de kiderült ez arra nem szokás, így jegyetlenül vártuk a buszt.
Kicsit késve érkezett, mert ez Tiszafüredről ment Budapestre, így Heves csak egy megálló az útvonalán.
Felszálltunk, én rögtön elzavartam egy csinos fiatalembert a kamionnyi táskájával az elsőbbségi helyről, majd odaülve elégedetten nyugtáztam, ott elférek rendesen.
Így, hogy nem kellett a fájdalommal küzdenem gyönyörködhettem a tájban. Mert volt is mit. Nagyon szép vidéken jár ott a busz.
Fél hét magasságában értünk Pestre, hogy leszálltunk, metróval elmentünk a Deákig -mellesleg sem a Puskásnál sem a Deákon nem akadálymentes, mondom: 2017. őszén, mindez. 2014. óta kötelező az akadálymentesítés... csak mondom...
A Deákon ott várt, a szokásos posztján, Imre, a Csillagszállót árusító -talán mondhatom ezt- barátom. Kicsit beszélgettünk, kérdeztem a legutóbbi sérüléséről, hogy volt-e orvosnál azzal, de megnyugodva láttam, már nem kék és lila és messze nem annyira dagadt a felrepedt szemöldöke, mint amikor legutóbb találkoztunk... igen, ez is eredmény...
Magda kikísért Kelenföldre, ott megvettem a jegyem és beálltam a hosszú sorba, ekkor már -nagyon köszönve lelkes s készséges személyi segítését- útjára engedtem Magdát, s pár perc múlva be is állt a buszom.
Ennek a sofőrnek is elmondtam a szokásos litániám, hiszen magasépítésű busz lévén, nem tudok jelezni, s én őrá nem emlékeztem de ő rám igen. Ez jólesett, pedig lehet épp azért emlékezett, mert a hócipője is tele ezzel a kekec nyomorékkal... mindenesetre kedves és készséges volt. Szóval köszönöm.
Kissé kókadtam az úton, de végig volt világítás a buszon, így olvastam, és tulajdonképpen nagyon jól telt a hazaút. Még a megállótól a túra sem volt viselhetetlen, talán azért, mert nagyon jó nap volt ez.
Elsősorban és nagyon és nélküled nem is lett volna e nap, köszönöm Magda!
Engem meg valaki vigyen be a kórházba, ennyire elfáradtam.... s a naphoz talán csak az én szemüvegemen át illik a prodidzsáj, de útközben láttam egy plakátot, ami egy eljövendő Prodigy koncertet harangozott be. Nos, ez nekem ... ez nekem ... álmos, öreg, szentimentális banya vagyok....
... ugye ezt remekül példázza ez:
Öreg banya, de egy csoda vagyok, ugye?
2017.09.27., 23:34
~~DISCUSSION~~
| ← Göncölszekér alatt | Írmag → |