A hosszú menetelés
..avagy, Stephen King antikatarzisa.
Csakis talematikusan, csakis bután, hozzá nem értőn, kívülállón. (MisFits)
Amióta van hozzám illőn sokdioptriás (summa 16, ugye) hemügém, azóta ismét tudok olvasni. Na, nem meg kellett tanulnom a karaktereket -mely feladatnak neki kellett veselkednem 2002. kora tavaszán, ÚjÉletem értve töltött legelején-, hanem már képes voltam néhány sornál többet is elolvasni anélkül, hogy könnyes katyvasszá vált volna a teljes látótér előttem. S azóta nyűvöm Stephen King írásait. (Nem merek belemélyedni King ismeretébe, mert még nem találtam meg, mivel tudnám kitölteni a helyet, amely méltatlansága folytán megüresedne, így csak bízom a pletykák hazug mivoltában... de ezt ezennel el is hessegetem...)
Sokat elolvastam előző életemben is tőle, sorakoznak a polcon glédában, de sok friss is van, már amelyek még nem állnak ott, tehát van pótolnivalóm. Cirka havonta egy könyvet tudok megvenni, tehát még eltart egy ideig ez előreláthatólag.
Ami nem hagy nyugodni, az egy regény, mely Richard Bachman álnéven íródott 1979-ben, de -itt legalábbis, ebben a kiadásban- King-ként megjelent írás, melynek címe: A HOSSZÚ MENETELÉS.
Már eleve a borítóra nyomtatott mottó megfogott, hiszen annak pontos analógiája, melyet én is sorvezetőnek tekintek. Így szól tehát a borító jobb sarkáról:
"Ezek tényleg állatok.
De mitől vagy olyan kurvára biztos benne, hogy ettől mi emberek leszünk?"
Már ez megfogott.
Ideteszem a hátlapon található összegzést is, hogy rövidre zárjam a dolgot:
"Amerikát totális diktatúra uralja, a renitens polgárokat különítmény hurcolja el. A tizenéves fiúk számára egyetlen kiugrási lehetőség kínálkozik: a minden évben megrendezett Hosszú Menetelés, amelyet országszerte százezrek figyelnek, és a tévé is közvetít. Száz fiú indul útnak a megadott útvonalon, amelyet gyalogszerrel, legalább négy mérföld per órás átlagsebességgel kell teljesíteni. Csak egy győztes lehet, a lemaradókat ott helyben katonák végzik ki.
Stephen King korai, álnéven írt gyöngyszeme az Éhezők viadalá-hoz* hasonló, kegyetlen, kétségbeesett világot mutat be."
Erről szól. A téma önmagában sötét, ahogy King-hez illik is, ám annak kibontása, a lapról-lapra fogyó létszám, az érintőlegesen, mégis húsba vágóan részletesen kifejtett testi funkciók láttatása, a két napba zárt végtelen, a nyílt tekintetű ifjak sorából a kétségbeesés mocskán át a kilátástalan nihilbe zuhanó járó csontvázakig ívelő történet úgy ér véget, hogy azt érzem, bár sosem olvastam volna... ugyanakkor tudom, értem, hogy olyat kaptam, amilyenben nem volt még részem. Pedig az én életem igen széles tárházával rendelkezik a történéseknek. A nihiltől a tökéletes teljességig, és ezt nem részletezem most.
Szóval, már amikor olvastam -cirka két hete már ennek, csak ez is olyan batyu, amit ha nem teszek le a padomon, nem szabadulok tőle-, rajzolódott bennem valami, valami -akkor még- megfoghatatlan párhuzam, melyet csak éreztem sokáig, majd egyszer, úgy a száz fiú háromnegyede "kiszállásánál", mint egy villám csapott belém a pontos kép.
A magát királynak képzelő elmebeteg a jelen rezsim élén, ugyanezt a kíméletlen, szenvtelen kiszámolást végzi a rokkantakkal, mint A hosszú menetelés beválogatott 'A' ligás -tehát nem csere.., mint az őrnagy fattya- játékosaival. Három figyelmeztetés, majd egy szenvtelen katona ráemeli a fegyverét a célpontra, s a delikvenst kilövi. S mindeközben a menet megy tovább. Nem lassulva a minimumnak megadott sebesség alá, s a kijelölt pályát el nem hagyva.
Mi, rokkantak, szigorúan a 80% alá ítéltek, ha kisorsolnak, s bekerülünk az idei Hosszú menetelés-ünkbe, s behívnak az NRSZH elé, akkor bizony megyünk. Egy figyelmeztetés... majd még egy, s még egy.... majd akit csak lehet kilőnek... vagy felköti magát, vagy eléldegélhet a 22.800HUF-nyi segélyből, melynek elégnek kell lennie élelmiszerre, rezsire, gyógyszerekre... Vagyis a felülvizsgálati narancsrendszer kifutása ez: egy szenvtelen katona ráemeli a fegyverét a célpontra, s a delikvenst kilövi.
Azt hiszem sohasem olvastam ennyire antikatartikus írást. Olyat, amely ilyen kézzelfoghatóan kétségbeesett semmibe fut ki. S ezzel távolról sem azt mondom, hogy nem jó maga a regény, dehogy! Sőt! Maga a regény fantasztikusan jó. Ám az a rettenet, amit ébreszt bennem ez az írás, az olyan erejű, amit nem nagyon tetszik elismerni. S valószínűleg azért, mert ha elismerem, bele kellene látnom a csontig kopott talpakba, a minden érzéstől mentes katonai tekintetbe, s a mindezeken őrjöngve ünneplő tömegbe.
Sokszor olvastam már az emberi aljasságról. Sokszor kaptam belőle gyakorlati példát is. Ez a regény pedig új mélységeit tárja fel ennek, és ez megrémít. Pedig -meggyőződésem-, engem nem könnyű megrémíteni.
"Továbbment, most már kizárólag arra figyelt, hogy egyik lábát a másik elé tegye. Egyszer, nyolcadikos korában olvasott egy történetet, amelyet egy Ray Bradbury nevű ember írt a tömegekről, amelyek összeverődnek a halálos balesetek színhelyén: ezekben a tömegekben mindig ugyanazok az arcok vannak, mintha valahonnan tudnák, hogy a sebesültek meghalnak-e vagy sem. Én egy kicsit még élek, üzente nekik Garatty. Még élek. Még egy kicsit élni fogok."
Kép innen: https://geekz.444.hu/2015/09/27/stephen-king-richard-bachman-a-hosszu-meneteles-ut-a-semmibe, mely cikk iszonyúan lehúzza. S rájöttem, miért. Mert nem értheti ennek a monoton, mindent magával ragadó, gyilkos de iszonytatóan lassan haladó, ám sebességével fordítottan arányos kérlelhetetlenséget az, aki nem él meg ehhez fogható helyzetet. S ne is éljen meg, ám én, ha már megnyertem magamnak ezt is, hát minden mélységében értem s értékelem is ezt a zseniális regényt!
* mellesleg ugyan hol van ettől a regénytől az Éhezők viadala?! A hosszú menetelés felől nézve az, maga a Paradicsom.
2017.07.17., 20:52
~~DISCUSSION~~
| ← Bokaszkóp 2.0 | Bokaszkóp 2.0 után → |