Pénzből sorsközösség?

Valaki megkérdezte, hogy sorsközös lesz-e velem az az erdélyi magyar, aki pénzt küld a kocsinkra. Ez érdekes gondolat.
  Nyilvánvaló, hogy aki pénzt küld másvalakinek segítségképpen, azért teszi, mert így érzi helyesnek, valamilyen szinten közösséget vállal az illetővel. De nem szabad összetéveszteni az együttérzést a sorsközösséggel. Az együttérzés az, hogy „hát igen, ez velem is előfordulhatna” – a sorsközösség viszont azt jelenti: „hát igen, ez velem is így van.”
  Azért ez egy kicsit más. Én nem vállalhatok sorsközösséget az erdélyi magyarokkal, mert én olyan helyen élek, ahol az anyanyelvem az ország hivatalos nyelvével azonos, tehát nemzetiségi szempontból nem vagyok kisebbségi. Ezt egyikünk se választotta, én ide születtem, ők oda születtek. Ugyanígy ők sem vállalhatnak velem sorsközösséget abban, hogy mozgássérült vagyok, ráadásul olyan, akinek a családja ilyenekkel van tele, ezért hatalmas kocsit kellett vennie.
  Együttérzés minden normális emberben van. Együttérzünk a föld színével egyenlővé tett New Orleans lakóival, az erdélyi árvízkárosultakkal, igyekszünk segíteni nekik. De sorsközösek nem vagyunk. Én nem élek sem New Orleansban, sem Erdélyben, a sorsunk nem közös, még csak nem is hasonló. De még ha két embernek hasonló is a sorsa, akkor sem közös. Csak hasonlít. Biztosan lehet találni száz embert a világon, akik egyformán 1950-ben születtek, tizenéves koruktól alkalmi munkákból éltek, húszévesen nősültek, huszonkét éves korukban született egy fiuk, harmincévesen elváltak, harmincöt évesen újra megnősültek és most azon törik a fejüket, hogy mennyi lesz a nyugdíjuk. Lehet, hogy egymillió embert is lehet találni, akire ez a leírás pont ráillik, mert elég tipikus jellemzőket választottam. De ennek az egymilliónak is csak hasonló a sorsa – nem közös. Nem is ismerik egymást.
  Az én sorsom elég speciális. Az erdélyi magyaroké is, abból a szempontból, hogy kisebbségben élnek. A baszkok vagy a finnországi svédek is kisebbségben élnek, de ha a részleteket is megnézzük, akkor már több lesz a különbség, mint az egyezés. Egy ilyen speciális sorsban elég kevesen osztoznak.
  Az a gond mindazonáltal, hogy az erdélyi magyarokkal állandóan sorsközösséget kellene vállalnom bizonyos hangoskodók világképe szerint. Nem együttérzésről beszélnek, hanem sorsközösségről, maga ez a szó is gyakran elhangzik, holott a sorsunk nem közös. Ők kisebbségben élnek, mi nem. Erről sem ők nem tehetnek, sem mi. A sorsunknak vannak elemei, amit mi választunk – azt, hogy hova születünk, nem mi választjuk.
  Visszatérve a kiinduló kérdéshez, természetesen nem sorsközös velem az az erdélyi magyar (vagy bárki), aki pénzt küld a felhívásunkra. Együttérez velem és családommal. Ennek nagyon örülök, megköszönöm, de többet nem várok. A sorsomban nem kell osztoznia, ehhez minimum az kellene, hogy ideköltözzön hozzánk és persze tolókocsis legyen, amit azért mégse szeretnék.

»»»»»»