Az IPA egyes konkrét hangjaival való ismerkedést legjobb azokkal a hangokkal kezdeni, amiket legjobban ismerünk: az anyanyelvünk hangjaival.
Jobbra láthat hármat közülük az olvasó. Ilyen táblákon fogom bemutatni az IPA jeleit. Minden tábla három információt tartalmaz: az IPA-jelet jó nagyban, képként, alatta a „műszaki leírást”, valamint egy MP3-as hangfelvételt, amit rákattintással kap meg az olvasó. A hangfile-ok a University of Victoria honlapján levő
Linguistics IPA Labből valók. A mássalhangzókat így ejti: „pa apa”, „ta ata” stb., hogy szókezdő és magánhangzók közötti helyzetben is halljuk.
Három mássalhangzót tehát már láttunk, ezek a magyar nyelv zöngétlen plozívái. Ezekkel könnyű dolgunk van, mert a magyar helyesírás ugyanazokkal a betűkkel jelöli őket, mint az IPA.
Ha az olvasó néhányszor egymás után elmondogatja, hogy
akkor megfigyelheti, hogy egyre hátrébb kattan a szájában. A
-t úgy ejti, hogy két ajkát összezárja, aztán szétnyitja. A
-t úgy, hogy nyelve hegyét a felső fogsora mögé illeszti, aztán elveszi onnan. A
-t pedig úgy, hogy valahol a szája hátsó részében egy kattanó hangot kelt. Ez az, amit úgy hívunk, hogy a képzés helye. A
bilabiális, a
alveoláris, a
pedig veláris.
Nézzünk még három hangot, hasonlítsuk őket össze egymással és a fenti három hanggal. Magyarok, vigyázat: az IPA az
betűt a magyar
sz hang (mint
szösz) jelölésére használja. A magyar
s hangot (mint
sós) az IPA-ban egy nyújtott S képviseli:
Ha sárgával írok, az mindig IPA szerint olvasandó.
Ha az olvasó most az
hangokat mondogatja, megfigyelheti, hogy hol áramlik ki a levegő. Az
-nél a felső fogsor és az alsó ajak között (labiodentális), az
-nél ugyanott, ahol az imént a
-t képezte az olvasó (alveoláris), az
nél pedig egy kicsivel hátrébb (posztalveoláris). Ez tehát megint a képzés helye.
Ha viszont a
sorozatot az
sorozattal hasonlítjuk össze, akkor megfigyelhetjük, hogy az első sorozat kattan, a második viszont folyamatosan engedi ki a levegőt. Ez tehát a képzés módja: az első csoport három plozíva, a második csoport három frikatíva.
A harmadik csoport a zöngétlenek és zöngések közötti különbséget mutatja. A
hangok mondogatásával az olvasó ugyanazt fogja észlelni, mint a
esetében, egyre hátrébb kattan – ha viszont a két csoportot hasonlítja össze, akkor érzékelni fogja, mit jelent a zöngésség.
De lehet, hogy az összehasonlítás könnyebb a frikatíváknál, ezért az ő zöngés párjaikat is mutatom. Az IPA
jele a magyar
zs mint
zsír hangot jelenti. Ezek az
zöngés párjai, érdemes felváltva mondogatni a pár tagjait és figyelni a különbséget.
A harmadik csoport a nazálisok. Mindhármat érezhető orrhangon ejtjük, egyébként viszont nem nagyon különböznek a plozíváktól. Az IPA a magyar
ny mint
nyanya hangot
betűvel jelöli: az
n bal oldali lába kifelé görbül.
Az
rokonsága, a többi palatális következik. A két palatális plozívát az IPA furcsán jelöli:
-vel írja a magyar
ty mint
tyúk hangot, és
-vel, vagyis fordított
f-fel a magyar
gy mint
gyógyul hangot. „Kárpótlásul” viszont a harmadik palatálist ugyanúgy írja, mint mi, holott ez szokatlan az angoloknak (akik
dzs-nek olvasnák), a franciáknak (akik
zs-nek), a spanyoloknak (akik
h-nak) stb.
Az utolsó három mássalhangzó következik. Ezeknek is ugyanaz az írásmódja IPA-ban, mint magyarul, nagy gondot tehát nem jelenthetnek.
Persze az olvasó most felfigyel: utolsó három? Ez nem volt az összes magyar mássalhangzó. Tényleg nem, de a maradék már nem tartozik az IPA táblázatába. Ezek a
c, cs, dz és
dzs hangok, amik
affrikáták.
Az affrikáta a plozíva és a frikatíva összekapcsolása, ebben a sorrendben. Először teljes zárat képezünk, például a
c esetében egy
hanghoz való alveoláris zárat. Aztán ezt megszüntetjük, de nem hirtelen (mert akkor lenne
), hanem fokozatosan, hagyva a levegőt kiáramolni, s így létrejön egy
frikatíva. Az IPA ezért az affrikátákat két hangnak tekinti. Tehát
c =
vagy (az összefüggést jelölve)
cs =
vagy
dz =
vagy
és
dzs =
vagy
A kapcsolójelet szabad kitenni vagy elhagyni, lehet alul vagy felül, ahogy tetszik. Én el fogom hagyni.
Az, amivel itt foglalkoztunk, már nem fonetika, hanem
fonológia: az a tudomány, ami egy adott nyelv (vagy nyelvcsalád, nyelvcsoport) hangtanát tanulmányozza. A magyar nyelv hangtanát vizsgáltuk. Ezt pedig úgy célszerű, ha még két fogalmat megbeszélünk: a
fonémát és az
allofónt.
Fonéma az, amit a nyelv egyetlen hangnak tekint. Például a magyar nyelvben egyetlen
fonéma van (a fonémákat perjelek közé tesszük). Ez nem azt jelenti, hogy minden
hangot egyformán ejtünk – nem ejtjük mindet egyformán, de a magyar beszélő egyformának érzi őket.
Allofón az, amikor egy adott fonémának többféle kiejtése van. A magyar
fonémának például két allofónja van: máshogy ejtjük a
német és máshogy a
csenget szóban. Az IPA más-más jellel írja le a kétféle
n-allofónt, de mi magyarok egyformának tekintjük őket. Ugyanezt a kétféle
n-et az angol két különböző fonémának tekinti, és rájuk bízza, hogy például a
sin (bűn) és
sing (énekel) szavak között különbséget tegyenek.
A magyar mássalhangzó-fonémákat tehát most megismertük. Ábécérendben, IPA-val leírva:
(Az
ly ma már
fonémát jelöl a köznyelvben.) Az allofónokkal később találkozunk, amikor az őket jelentő IPA-betűkkel megismerkedünk.
»»»»»»
Láng Attila D., 2008.6.18.
