Balss pavēlnieks 2018

Óriási verseny volt, kétségtelenül. Septembris végén két napon át, összesen huszonegy óra hosszat gyerekhangok töltötték meg a zaķusalai tévészékház hatos stúdiójának kicsiny, tündöklően megvilágított színpadát. Három korcsoportban öt-öt szólista és öt-öt csapat jutott a féldöntőbe, harminc produkció. Nagyszerű zenészek, énekesek segítették őket.
  Csak most már februāris van, és én még mindig nem írtam meg a cikket. Sok oka van. Voltak mindenféle gondjaim, amik miatt elfelejtettem. El lehetett felejteni. A cikket is – a versenyt is. Pedig voltak benne ragyogó alkotások. Talán korszakalkotók. Csak… csak azon a szinten, amit a Balss pavēlnieks képvisel, ennél többet várt az ember. Még ennél is. És kevesebb unalmat.
  Kezdem azokkal, akiket korábban is ismertem.

Két dalunk van. Az egyiket megint külföldről hozta: Clown Emeli Sandétól. Persze meghallgattam az eredetit most is, legalább annyira unalmas, mint amit, grácia fejemnek, Dārta hozott össze belőle. Most elhagyja a korábban úgy kicsiszolt gesztusnyelvet, mindent a hangjára bíz, meg persze a tekintetére, ami azért mégiscsak dārtás marad, de ha korábban nem figyeltem volna éveken át, mármint persze ugyanazon a kisszámú felvételen, akkor most nem tűnne fel különösebben, hogy közöl vele valamit. Most nem manifesztál koyaanisqatsit, nem szövi meg újra az univerzum felépítményét, mint valaha – csak elénekel egy dalt, amúgy nagyon jól.
  Csak nekem most pont Faxéra lett volna szükségem.

A másikat, a Bāreņa lūgšanát (Az árva imája) Valts Pūce írta, aki maga is közreműködik szintetizátoron, gitáron Armands Alksnis, és két operaénekes áll Dārta mögött a színpadon, Evita Zālīte és régi ismerősünk, Jānis Apeinis. S talán éppen ez nyomja rá bélyegét Dārta szereplésére, aki ebben az illusztris társaságban már nem lehet a Masterpiece és még kevésbé a Focus somer lénye, kell a jókislányos ruha, a szépséges frizura és a jókislányos modor. A dal pedig – jól sikerül, de nem az a szenzáció, amit Dārtától várna az ember.

Két dalt őriz a net a Borostyánkáktól is, ráadásul mindkettőből van már felvételem. A Caur sidraba birzi gāju (Ezüst nyíresen át mentem) régi, szép daina, de ők egy Gunārs Kalniņš által átdolgozott változatot énekelnek, ami nekem nem annyira jött be már korábban se.

Ennél akkor már jobban tetszik a Zīmes pašiem jāatmin (Meg kell jegyezni a jeleket), amit a szerzővel, Lauris Reiniksszel együtt énekelnek, nekem csak két bajom van vele. Ez nemigen jobb, mint amikor Reiniks egyedül énekli, márpedig ugye tízen azért mégiscsak nagyobbat alkothatnának, és teljesen kimaradtak Zane, Marta és Kerija szokásos kis magánszámai, a grimaszok és gesztusok, amik egyáltalán nem fölöslegesek, egész sor dalt ezekből értettem meg már előbb, mint ahogy a szöveget lefordítottam. Illetve némelyiket még egyáltalán nem fordítottam le, például a Pienākumit (Kötelességek) főleg Kerija megjelenítő erejének köszönhetően értem.

Őt nem ismertem korábban, csak a dalait – nyilván ő is látta a Mazo dziesmas Latvijait és megtetszettek neki Agate dalai. Azt a kettőt énekli el, amiket Agate maga írt, illetve dolgozott át.

A Puteklis Agate-változata rövidebb, mint Intars Busulis eredetije, és Šarlote is ezt veszi át, megtartva Agate más változtatásait is (például te lūk tu patveries helyett te tu man patveries), de partnere, Nauris Brikmanis még változtat a szövegen (atmiņu puteklis helyett sajūtu puteklis), tehát létrejött egy újabb, Šarlote-féle változat. Brikmanis egyébként végigbohóckodja az egészet, ami nem segít a filozófiai mondandó megértésében, de valószínűleg helyes a döntés, mert Šarlotének ezt egyáltalán nem sikerül interpretálnia, kis táncdalocskát alkot belőle, ami klassz, csak nem ezt kellene. A dal még mindig fölötte van az én megértésküszöbömnek, de amikor Agate énekel a kihagyó szívdobbanásokról (sirdspukstu pārsitiens), az én szívem is kihagy egy ütemet, mert úgy néz a közönségre.
  Ami Busulis dalát illeti, azzal én nem igazán tudtam megbarátkozni, sem a hangszereléssel, sem a fejhangú énekléssel, de ítélje meg az olvasó.

Šarlote a másik dallal, a Sapņu dziesmiņával is arányt téveszt, lelkes ugrálást csinál belőle, ami egy altatódalnál megint csak nem annyira jó ötlet. Az igen, hogy nem próbál Agate lenni, nem utánozza.

S innentől azok, akiknek személye is, zenéje is új volt nekem.

Ők a Kuvikocskák. Daluk címe Mošķu dziesma (Szellemdal). Hát ők még nagyon a jövő reménységei és nem a jelenéi. De kívánok nekik persze sikereket. Tizenhárom óvodás kislány, ha jól számoltam a nagy kavargásban, szellemecskékkel a ruhájukon.

A dal címe Ceļš uz mājām (Út hazafelé), az előadás láttán pedig a krónikás ráncolni kezdi homlokát és szeretne föltenni egy kérdést, de nem meri anélkül, hogy az eredetit is meghallgatná – Rassell és Sabīne Berezina dalát is betettem ide. A kérdés az lett volna, hogy hát ez tényleg nagyszerű, de mi a dallam – a válasz pedig az, hogy ez a dallam, Rasa teljesen szuperül követi az eredetit, a rapet átváltoztatja parlandóvá, kreatívan dolgozza át és értelmezi újra, egyszerűen nagyszerű.

Amikor az ember meglátja kiírva, hogy a zenét Raimonds Pauls írta, a szöveget pedig Guntars Račs, akkor tudja, hogy a dal (Pūpēdis – Pöfeteg) nagyon jó lesz, és drukkolni kezd, hogy az előadás is nagyon jó legyen. És nagyon jó is lett, mind a kettő, egyedül is meg Roberto Melonival is – elnyerte vele a verseny második helyét.

Ők is modern feldolgozású dainát hoztak, mint a Dzintariņi: Aiz Daugavas vara dārzs (A Daugaván túl volt egy kert). Hatan vannak, ők is lányok mind, de már nagyok, és remekül énekelnek. Jó lett, csakugyan. A másik fellépés is, ahol partnerrel énekelték el; Jānis Buķelis rekedt hangját és stílusát nekem még szokni kellett, de tényleg jó. Ezzel a dallal végeztek a verseny harmadik helyén.
  Fölhívnám a figyelmet a fejékekre, amik dzintarsból vannak, borostyán, nemzeti kincs, imádják.

Dean Instagram című dala talán a legunalmasabb az egész mezőnyben, pedig vannak benne unalmas dalok jócskán. Jól énekli, mindazonáltal. Bár sikerült összehoznia egy pillanatot, amikor a közönség már fellélegzett és tapsolni kezdett. A Ralfs Eilandsszal énekelt Havana a másik esélyes a legunalmasabb dal címére.

A nevük apró, jelentéktelen teremtményeket jelent. Kilenc lány és három fiú, ami hangszín, hangterjedelem szempontjából nem sokat számít, mert ők is még elég kicsik ahhoz, hogy a fiúk hangja ne különbözzön számottevően a lányokétól, ez kiderül, amikor csak a fiúk énekelnek. A dal címe Dāma. Jól sikerült.

A dal címe Pienvedēja piedzīvojumi (A tejes kalandjai), ami egyúttal a szerző, Māris Žigats (már szerepelt blogunkban) 1994-ben alapított együttesének neve is. Az előadás temperamentuma méltó az eredetihez, csak folyton az az érzésem, hogy Diānát cserben hagyja a hangja, egyszerűen nincs a torkában elegendő. Történetesen nekem ez a dal nemigen tetszik.

Szigorúan véve a Tengeri kavicsokat már ismerem, itt-ott összefutottam a fellépéseikkel, de nem volt közte, ami mélyebb benyomást tett volna rám. Most sem annyira. Két dalról három felvétel készült, két különböző felállásban, mert ők nem együttes, hanem zenei stúdió, akik közel negyedszázada működnek Ventspilsben és több korosztály is énekel náluk. A nagyobbak dala ezúttal a Just Give Me A Reason. Kedves, szép előadás, jól sikerült, klassz.
  A kisebbeké a Samērija (talán felmérést jelent, de lehet, hogy összehasonlítást). A két felvétel között nem sok különbség van, bár Lauris Valters több életet visz bele, egyébként nélküle is elég jó volt, így még jobb – de őszintén bevallom, nekem ötven százalékot emelt rajta, hogy egy villanásnyira láttam, mennyire tetszik Marta Krūcénak a nézőtéren. Nekem az ő véleménye gyerekzenében zsinórmérték.

Megint egy Pauls–Račs-dal: Muzikanti nedejo (A zenészek nem táncolnak). Bevallom, a dzsessz akkor sem az én műfajom, ha ők írták. Melisa szépen énekel, de hát nem vagyunk egy hullámhosszon.

Beyoncé-dal: I Care. Én nagyon untam, ne tessék haragudni.

Rise Up. Szépen elénekelt, elég unalmas dal.

Sing. Nem tudom, mi ez a műfaj, biztos jó, én ezt is untam.

Hát itt meg az a helyzet, hogy ez a dal szerintem jó. Miks Dukurs írta, a címe Tuvāk vēl tuvāk (Közelebb, még közelebb), eddig még nem ismertem, hát rákerestem erre is; találtam másik felvételt, ahol Miks adja elő az apjával, nini, gyerekközönség előtt. Szóval a dal jó, csak a Mare lányok-fiúk, hát szóval, nem jók. Ez van. Én még így se tudok énekelni, de ez a Balss pavēlnieks.

Az angol nyelvű dalok ritkán sikerülnek igazán jól a Balss pavēlnieksen, kivéve nagyjából, amikor Dārta Stepanova énekli őket. Az ember szíve vérzik, ha arra gondol, mit tudott volna csinálni Sigrid Don’t Kill My Vibe című dalával azok után, amit a hasonlóan diffúz és heterogén Focusból alakított – de hát nem ő énekelte el. Marta Matisova klasszul, jól elénekli. Szerethető. Ennyi történt.

A csapat neve körülbelül annyi, mint „a kis mulatságok”. De Zirneklis című dalukban éppen nem mulatoznak, hanem olyan megejtő hűséggel reagálnak a dalbeli zirneklis jelenlétére, hogy az ember ha nem tudná is rájönne, hogy az bizony pók. A másik felvételen, ahol Big Al & The Jokers közreműködésével adják elő, ez kevésbé valósul meg, alighanem fontosabb volt a mozgásterv, hogy egy teljes banda között tudjanak szlalomozni éneklés közben.

Vindo című daluk egy nagyon érdekes, félig verbális izé, Reinis Sējāns ēs Jānis Šipkēvics írta, hallás után szerintem finnül van, ha van. Más kórusokkal is van róla felvétel a neten, ott se derül ki több, de a Mellónál a pont. Másik daluk, a Salauzta sirds (Összetört szív), Ozols közreműködésével, egyszerűen csak unalmas.

A Nüansz csapat kis jelmezes táncjátékot alkotott a Kas tur rībina? (Mi csapkod ott?) című népdalból, érdekes, jó lett.

Nevük egyik kedvenc szavam: Titok. Lec saulīte, rītā agri (Kelj fel, napocska, korán reggel) című daluk dainafeldolgozás, jó, klassz, tetszik. A másikat, a Makebát inkább csak végigszenvedtem.

Azt hiszem, senkinek nem okozott gondot, hogy a Divpadsmit laupītāji (Tizenkét rabló) című Raimonds Pauls-dalt (fülhallomást musicaldal) csak kilenc rabló énekli, nagyszerű lendületességgel, mély átéléssel.

Valts Pūce egy másik dalát hozta, a címe Ūpītis (Fülesbaglyocska). Fantasztikusan hatásos előadás, óriási átéléssel énekelte, nagyszerű hangja van, minden remek volt, de tényleg – csak a dal nekem nagyon nem tetszik. Úgyhogy rá is kerestem, van-e Kristīnének más felvétele a neten. Van. Énekelt már az Autobuss Debesīsszel Imants Kalniņš-dalt (a hátuk mögött balról Marts Kristiāns Kalniņš, Imants fia, jobbról a hosszú ősz hajú Andrejs Grimms, a bungasokat üti Ervings Znotiņš), s föllépett a tavalyi Aprīļa pilienin is. A partnere mindkétszer Etīna Saulīte. Egyiktől se haltam meg. Klassz, ez minden.

A Félhang együttes Kad mēness sauli (Mikor a hold a napot) című dala nekem valahogy visszaidézte a 2014-es Aprīļa pilienit, amikor az az öt kislány még hatan volt, és arról énekelt, hogy minek annyit biflázni, de én persze csak két és fél évvel később estem le a holdból és nem értettem még egy szót sem. De valahogy ilyen ez az előadás.

Grace Kelly – óriási elánnal és meglepő hangterjedelemmel előadott, érdekes dal, a srác igazi showman, van jövője a bizniszben.

(A kiírva látható Sprūdžas többes szám, mert ketten vannak, és a nyelvtan megköveteli, hogy így írják.) Igen, teljesen korrekt előadás, azzal együtt, hogy én képtelen vagyok benne felfedezni Imants Kalniņš jellegzetes zenei világát, pedig az ő neve van odaírva – ezért kerestem másik előadást, és ugyanezt hallom. Imants Kalniņš márpedig ilyet is írt, el kell fogadnom a tényt, bármennyire nem tetszik ez a Vilciņš (Búgócsiga) című dal. Hihetetlenül univerzális zeneszerző.

Beatles-dalt hozott, a Golden Slumberst. Untam, ne tessék haragudni. Sokkal jobb volt a Džoanna, amit a szerzővel, Jānis Stībelisszel adott elő.

Speak Up. Nem rossz – de nem is kiemelkedő.

A Daugavpilsben élő, 9–12 éves korosztályban indult Jegors Korobkovs egy A chi mi dice című olasz dallal a verseny második legnagyobb szenzációját alkotta meg. Sokkal jobb volt, mint az eredetit éneklő Fausto Leali. Sokkal jobb volt, mint az összes többi résztvevő együttvéve. Az énekművészet csúcsa. Az év egyik legjobb előadását vették fel a hatos stúdióban azon a szeptemberi vasárnapon. Akár a versenyt is megnyerhette volna vele – de nem ez a dal nyert.

Atis Auzāns melodion- és énekkíséretével Jegors Korobkovs elénekelte a Tumša nakte, zaļa zāle egy másik feldolgozását, nem azt, amit már korábban ismertem, amiből megírtam a Míla és Vilit, hanem egy másikat, Jānis Strazds változatát. A hatás frenetikus volt. Ez a dal nyert. 2018-ban Jegors Korobkovs a balss pavēlnieks.

»»»»»»