Anne Frank blogja

Megpróbálom összefoglalni az előzményeket. Valuska László üzemeltet egy Könyvesblogot, amiről kispubli jelent meg a Mancsban. Erről természetesen a Könyvesblog is beszámolt. A Litera összehozta egy online beszélgetésre Valuskát és a Mancs-publi szerzőjét meg két további szakértőt. Minderről pedig beszámolt a Webisztán, én onnan értesültem.

A Könyvesblog föltett egypár kérdést, amiket emailben, kommentben vagy Mancs-publiban lehet megválaszolni, én tehát LAttilaD.org-cikkben válaszolok. Azazhogy nem válaszolok, mert a kérdések egy részének nem látom értelmét.
  1. Arcvesztéssel jár-e az online kritika működése?
  Először is mi az, hogy online kritika? Amíg ezt nem tisztáztuk, addig nem lehet válaszolni a kérdésre. Azt tudom, mi az, hogy kritika – de mi az, hogy online? Én például sok évvel ezelőtt rendszeresen írtam filmkritikákat egy listára, azok tehát online jelentek meg. Valamikor volt olyan hírem, hogy van olvasó, aki a listát kinyomtatja és hazaviszi a családnak elolvasni. Az még mindig online, tessék mondani? A lista anyaga azóta megjelent CD-n, DVD-n, ámbár nem az én kritikáim miatt. Az is online?
  A legtöbb napilap párhuzamosan megjelenteti mondókáját papíron és weben. Ha egy kritika mindkét helyen megjelenik, akkor online vagy offline? És ha csak a weben, akkor mindenképpen online-e, vagy csak akkor, ha a kritikus úgy ült neki: „én most online kritikát fogok írni”? Mert lehet az is, hogy ő on-offline (dualline?) kritikát írt, csak aztán a nyomtatott kiadásból kimaradt.
  Persze, én is tudom, hogy nem ez a kérdés. De akkor tessék föltenni az igazi kérdést. Arcvesztéssel jár-e, ha olyanok is írnak irodalomkritikát, akiket nem kentek föl Kritikussá?
  Erre még visszatérünk, most lássuk a következő kérdést.
  2. Bajban van a kortárs magyar irodalom?
  Tessék, megint egy fogalmi zavar. Én kortárs magyar irodalom vagyok? Kortárs is vagyok, magyar is vagyok, merem remélni, hogy irodalom az, amit csinálok, de majd erre is visszatérünk. De nem számítok ám irodalomnak! Nem vagyok fölkenve Íróvá, amely kérdésre még visszatérünk, és tömegek vannak ezzel így. Írnak, de nem kenték fel őket, tehát nem részei a kortárs magyar (német, norvég, japán) irodalomnak. Akkor ha ők bajban vannak, bajban van az irodalom? Ha ők jól vannak, kihúzhatják az irodalmat egyébként esetleg meglevő bajaiból? Másképpen: hány fölkenetlen író kell ahhoz, hogy az esetleg bajban levő fölkent írókkal szemben akkora többséget jelentsenek, hogy már ne legyen bajban az irodalom (vagy megfordítva)?
  Azt, hogy az úgynevezett kortárs magyar irodalom bajban van-e, nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mi történik Esterházy Péterrel vagy Bertók Lászlóval, írnak-e, nem-e, bajban vannak-e, nem-e. Azt tudom, hogy Böszörményi Gyula állandóan bajban van, de ő nem kortárs magyar irodalom, amire még visszatérünk.
  3. Hol olvastok irodalomról és mennyit? Sehol, semennyit. Én irodalmat olvasok, nem az irodalomról. Nix beszélni, csinálni.
  4. Mi a véleményetek a hazai irodalmi életről? Kritikáról? Valamikor volt olyan, hogy tokaji írótábor, tudom, mert az előadások szövege megjelent nyomtatásban, én szedtem több éven át. Egy író, aki sose járt a tokaji írótáborban, és csak másodsorban azért, mert akkoriban nem tudott mozogni. Ha megjelentem volna ott, összesúgnak a hátam mögött és talán meg is kérnek, hogy legyek szíves távozni. Mert nem vagyok ugyebár fölkenve Íróvá, ráadásul borzalmasan fiatal merészelek lenni. Vettem magamnak a fáradságot és átlagoltam a DIA első tizenöt írójának születési évét, többet nem, elég nagy áldozat részemről, hogy elviseltem tizenötször a copyrightos rámdörrenést. Átlagosan 1928 és félben születtek. A legfiatalabb közülük Esterházy Péter, de ő is huszonegy évvel idősebb nálam.
  Kritika? Eszembe se jut kritikát olvasni. Nem tudom, miért, sose érdekeltek. Még a saját műveimről csak-csak, mert abból azt tudom meg, hogy mit gondolnak a művemről mások. De az miért érdekeljen, hogy mit gondol Tóth Jeromos művéről Hufnágel Pisti? Én ki tudom alakítani a véleményemet magam is.
  5. És a Könyvesblogról?
  Töredelmesen bevallom, hogy csak most, a Webisztánnak köszönhetően szereztem róla tudomást.
  6. Mennyire látszik számotokra a belterjesség a magyar irodalomban?
  Tehát nem az a kérdés, hogy mennyire van belterjesség, hanem az, hogy mennyire látszik? Miért, mi lenne jó, ha lenne, de nem látszana, vagy inkább látsszék minél jobban? Igen, persze hogy látszik. Van a Fölkentek Köre, akik DIA-féle elefántcsonttornyokban üldögélnek, és valószínűleg kicsit bizalmatlanul szemlélik a fiatalok újmódi dolgait, amilyenek a blogok, de mivel írók, tiszta fejű emberek, gyanúm szerint várakozással néznek a jövő felé. És vannak az összes többiek, akik csak bámulnak föl az elefántcsonttornyokra. Ez nem baj, aki nagyon jót csinál (akármilyen területen), az legyen csak híres, és mindenki nem lehet híres. Baj akkor van, amikor elhisszük, hogy aki nem híres, az már nem is létezik. Érdekes, hogy ez csak íróknál van ennyire kiélezve. Ha valamilyen vitába keveredek a MEOSZ-ról vagy a Fideszről, tökmindegy, miről, lényeg, hogy nincs köze az irodalomhoz, rögtön a második hozzászólásban számíthatok rá, hogy gunyorizatív idézőjelbe teszik az „író” szót a nevem mögött. De ha egy zenész vagy egy színész keveredik ilyen vitába, olyasvalaki, aki pontosan annyira ismeretlen a saját területén, mint jómagam, mondjuk a somogycsicsói népi együttes fuvolása, akkor nem vonják kétségbe, hogy zenész. Lehet, hogy elküldik az anyjába, de zenész marad. Ez miért van?
  A hetedik kérdést kihagyom, mert nem ismerem a Könyvesblog munkásságát – majd igyekszem pótolni. És most Ctrl-F, rákeresek a visszatérünk szóra.

Fölkenés Kritikussá. Igen, van egy ilyen dolog, hogy muszáj fölkent Kritikusnak lenned ahhoz, hogy megmondhasd valamiről a véleményedet. Igazából csak a fölkent Kritikusok fölkent Írókról mondott véleményei számítanak, néha el is gondolkodik az ember, hogy mire való az emberiség többi része. (Betűzd: belterjesség.) A Kritikusok bölcsészkaron végeznek, tehát eleve adva van, hogy ők nagyon bölcsek. Közébük furakodni minimum szentségtörés. (Betűzd: szent tehén.)
  Irodalom-e, amit én csinálok? Ezzel vigyáznia kell az olvasónak, mert ha én nevezem irodalomnak a saját műveimet, akkor csak beképzelt vagyok, de ha az olvasó is meg meri tenni ugyanezt, akkor minimum műveletlen tuskó, aki nem tudja megkülönböztetni Kertész Imrét Láng Attila Dávidtól. Holott biztosan meg tudja különböztetni, és engem irodalomnak nevezni nem jelenti azt, hogy Kertész Imre nem irodalom. Az a baj (tessék olvasni a kommenteket a Könyvesblog cikkénél, itt is látható), hogy az emberek hitvilágában Isten és a Mikulás mellett létezik egy „magasirodalom” is, aminek a nevében mindent le lehet szólni, sőt le is kell. Pedig csak arról van szó, hogy vannak jó és rossz könyvek, vannak ilyen és amolyan témájúak stb. A beskatulyázás gyakran félresikerül, előfordult már, hogy Anne Frank Naplóját értéktelennek, pejoratíve gyerekirodalomnak bélyegezték, pedig ugyanaz van benne, mint Kertész Imre Sorstalanságában, ami ugye Nobel-díjat kapott, a legmagasabb magasirodalom.
  Általában automatikusan magasabb minősítést kap az a könyv, amit nem értettünk meg, mint az, amit igen. Mindenki okosnak tartja saját magát, és ha egy könyvet még ő sem ért meg, hát az aztán igazán nagyon magas irodalom. Holott lehet, hogy csak a szerző nem tud értelmesen írni. Magasabb minősítést kap az a könyv, amit ismert író írt, bár nem biztos, hogy attól mindegyik könyve jó.
  Másfelől pedig automatikusan alacsonyabb minősítést kap az a könyv, ami bizonyos műfaji kategóriákba esik: ifjúsági irodalom, krimi, science fiction. Holott attól még lehet, hogy az évszázad legnagyobb alkotása, csak nem merjük alaposan megnézni. Automatikusan alacsonyabb minősítést kap a könyv, ha nem a hírneves kiadók adták ki. Miért nem ők adták ki? biztos vacak, nem foglalkoztak vele. A nem hírneves íróról nem is beszélve. Ott még nem tartunk, hogy automatikusan alacsonyabb minősítést kapjon az a könyv, ami papíron nem jelenik meg, csak online. Az ilyen könyv egyáltalán nem kap minősítést, nem is létezik!
  Nem vagyok fölkenve Íróvá. Hát nem. Nem végeztem el semmiféle felsőbb iskolát, ami íróvá teszi az embert, nem írtam mélylélektani sorstragédiát a pirézekről, ami Íróvá teszi az embert, és nem vettem át a köztársasági elnöktől a babérlevelekkel díszített krumplifőzeléket, ami aztán végképp ÍRÓVÁ teszi az embert. Félreértés ne essék, nem akarom kigúnyolni azokat, akik ott ülnek az elefántcsonttornyokban, még a kitüntetést se sajnálom senkitől. Csak nem hiszem, hogy ettől lenne valaki író. Már azelőtt is az volt, hogy megjelent a könyv – sőt már azelőtt is, hogy megírta azt a bizonyos könyvet. Csak akkor még senki nem tudott róla. Lehet, hogy én se írtam még meg azt a bizonyos könyvet, ami majd megmutatja a világnak, hogy én is író vagyok. Az is lehet, hogy ha megírom a könyvet, akkor jól eldugom és nem mutatom meg senkinek, mert Írónak lenni nem jár annyival több pénzzel, amennyivel több macerát jelent.
  Írónak lenni és elismert írónak lenni – ég és föld. (Voltak a történelemben, akik elismert írók voltak, de mint írók nem értek bolhakörmöt se, de most nem erről beszélek.) Ha az a bizonyos holland rendőr elsüllyeszti a füzetkét a fiókjába, akkor a világ ma nem tud Anne Frank nevű íróról, holott ő pontosan ugyanúgy megírt mindent, csak nem tudunk róla. Ugyanez a helyzet sok százezer ma élő íróval, akiknek a művei megvannak, csak nem tudunk róluk. Akkor járunk el helyesen, ha megbecsüljük azokat, akikről tudjuk, hogy jókat írtak, és nyitott szemmel járunk, mert hátha akadnak még, akikről nem tudjuk.
  Az utolsó „visszatérünk”: Böszörményi Gyula, a nem kortárs magyar irodalom. Ő ifjúsági irodalmat ír (írt – nem tudom, mit fog csinálni a Gergő-sorozat után), amiről eleve ki lett kiáltva, hogy nem irodalom, és szigorú arccal elmasírozunk a probléma mellett. Az ifjúsági irodalom természetesen csupa mese: a szegény ember legkisebb fiának gyémánt félkrajcárjáról, ami levágta a sárkány mind a hét fejét és elvette feleségül a három királylányt. Csupa sületlenség, amiket gyerekek találnak ki gyerekek számára, játszadozás, arra jó, hogy este elaludjon a gyerek, de alig várjuk, hogy kinőjön a mesemondós korszakból, borzasztó, hogy felnőtt embereknek, Doktorátust szerzett Értelmiségieknek ilyen gügyögést kell olvasniuk esténként Sanyika ágyán ülve.
  Valami ilyesmi. Néhányszor összeakadtam már ilyen fennköltekkel, akik ledöbbentek, hogy az ifjúsági irodalmat egy lapon merem említeni a Nagy Szent Irodalommal, sőt egy kicsikét elébe is tuszkolom. Nem nagyon éri meg vitába bocsátkozni velük, tekintélyelvű emberek, akiknek mindig megmondták felülről, hogy mit kell gondolni, és azt gondolják. Az irodalomról például azt, hogy az utolsó magyar írók Jókai, Mikszáth, Móra, Arany voltak, a huszadik században egyáltalán nem született író, egy író eleve tizenkilencedik századi. (A DIA már egy modern felfogás jegyében válogatott olyan írókat, akik túlnyomórészt a huszadik században születtek. De az első felében!) Aki nem ragaszkodik ennyire a tizenkilencedik századhoz, de az írók Panteonjához igen, azzal még ki lehet szúrni, például közölni vele, hogy olvassa el az Álarcosbált, az Abigélt, a Születésnapot és a Mondják meg Zsófikánakot, ezek igazi, tőrőlmetszett ifjúsági regények a legjavából, és a szerző évtizedek óta írópanteonunk egyik legtiszteltebb tagja, Szabó Magda. De sokak számára ő se jó példa, mert tele van rossz tulajdonságokkal. Bűnösen fiatal, csitri még, nem volt jelen a negyvennyolcas forradalomban (ez alapkövetelmény minden magyar írótól és költőtől), ráadásul felháborítóan hiányzik belőle a hímnem összes kelléke (még a keresztnevével is hirdeti), holott egy igazi író talpig férfi. Valamelyest mentheti klasszikus műveltsége és értő vonzódása az ógörög drámához, de ez sajnos csak akkor derül ki, ha már elolvastuk legalább egy könyvét. Amit nem valószínű, hogy az ilyen fennköltek megtesznek, hiszen rögtön az elején hiányoznak a zsinóros atillák (nem vállalom a névrokonságot), a párducbőr röhögényben vonuló vitézek, és egyáltalán minden, ami echte magyar.
  Molnár Ferenc például nagybetűs Író, akinek minden meg lett bocsátva. Az is, hogy kivonta magát a negyvennyolcas forradalomból, holmi harminc évvel későbbi születésre hivatkozva. Az is, hogy ifjúsági művet mert írni. (Az, hogy zsidó volt, megbocsáthatatlan, inkább gyorsan elfelejtették.) A megbocsátás oka pedig az, hogy Nemecsek Hősi Halált Hal a Hazáért. (Elnézést az alliterációért.) Egy gyerek hősi halála a grundért mint a haza jelképéért akkora csodatett, amiért karosszék illeti meg a szerzőt a Panteonban. (Többek között ezért nem ölök gyerekeket a műveimben, akármilyen hősies körülmények között sem. Túl olcsó volna.)

Még szeretnék szólni valamiről, visszatérve most már az irodalom és az online kultúra kapcsolatára, ha ennek egyáltalán van valami értelme. Ne tessék aggódni. A papír napjai meg vannak számlálva, aminek csak örülhet, akinek például fenyőfa van a baráti körében. De különösebb változás akkor se lesz, ha az irodalom mindenestül elektronikussá változik. Mindent, amit eddig az irodalomban és körül az elektronikus világ feltalált, már megvalósítottak.
  Anne Frank Naplója például egy blog. Minden megtalálható benne, ami egy blognál alapvető kellék: a dátumozott bejegyzések, amik általában nem függenek össze egymással, de néha igen, a sokféle témakör (magánélet, irodalom, politika). Persze technikailag más a megvalósítása, ezért nem kínál felületet kommenteknek, nincsenek címkék, permalinkek, és nem tudjuk meg, hogy milyen zenét hallgatott Anne, amikor első naplóbejegyzését megírta. Más volt a technika. De ma a napló megvan elektronikus formában is, a magyar változatot magam digitalizáltam, akár azt is meg lehet tenni, hogy bloggá alakítjuk, egy betűnyi változtatás nélkül. Ez lenne Anne Frank blogja, ahol az olvasók már kommentelhetnek is. (Istók zicsi megcsinálnám, ha a szöveget nem védené a copyright.) Hát a 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos blogja? Tessék levenni a polcról és belelapozni. Az bizony egy kinyomtatott blog, még blogabb, mint Annéé, mert ha úgy nézem, nagyon sokféle témakörrel foglalkozik, ha úgy nézem, egyetleneggyel, Adrian életével. Még az se kellett hozzá, hogy Adrian Mole valaha létezzen, anélkül is tudott blogot írni, egy évtizeddel azelőtt, hogy a web létrejött és kettővel az első blognak nevezett blog születése előtt.
  Hát azt tetszenek-e tudni, hogy felhasználói megjegyzések mióta vannak? A legrégebbi, amiről én tudok, a 17. századból való, eredetiben idézi és lefordítja a Wikipédia ezen az oldalon. Fermat egy könyvbe írt széljegyzetet, vagyis felhasználói kommentárt, méghozzá olyat, ami három évszázadon át inspirálta a matematikusokat. Ha az olvasó megnézi a könyvből bemutatott lapot (amin sajnos nincs rajta Fermat kézírása, vélhetően egy másik példányt szkenneltek), különösebb latin- vagy görögtudás nélkül látható, hogy a szöveg hasonló dolgokról szól, tehát a kommentár ráadásul ontopic volt.
  Akkor hol itt az a nagy Digitális Forradalom? Csak annyi történik, hogy újfajta nyersanyagra kezdtünk írni; ahogy korábban a papír fölváltotta a pergament, a pergamen az agyagtáblát, most a képernyő váltja föl a papírt. És persze kihasználjuk az új anyag lehetőségeit. Őseink is ezt tették: amikor áttértek a pergamenre, megváltozott a betűk formája, mert az agyagba csak éket lehetett belenyomkodni, a pergamenen pedig vonalat is lehetett húzni. Akkor az volt a technikai forradalom.

»»»»»»