Tegnap kiírtam a Facebookra: „Kész a kétszázadik sómir. S már három év sincs hazáig.” Erre jött egy kérdés, hogy tényleg élvezem-e, ha olyasmiket írok, amit senki se ért.
Hát nem egészen. Egyfelől természetesen nem tudok mindent megmagyarázni, amit csinálok, de azt gondolom, hogy olvasóim a Facebookon is, a blogban is meg tudják kérdezni, amire kíváncsiak – akár éppen ahelyett, hogy letolnának, szerintem ez termékenyebb és hasznosabb. Azonkívül pedig amúgy én ezeket a dolgokat már elmondtam. A sómir magyarázata megvan itt meg itt meg itt, szóval azt gondolom, hogy egy kicsit ezt a fogalmat már szerintem átbeszéltük. De leírom még egyszer. A könyvet olyan szakaszokra osztottam, amik meg vannak számozva, van az elejükön egy idézet a Ninda-irodalomból, aztán esetleg (nem mindig) egy időjelzés, hogy mikor és hol vagyunk, és ezután jön körülbelül ezer szónyi szöveg. Hát ebből van most már kétszáz.
De persze az emberben van egy olyan gondolat is, hogy ha mondjuk közzéteszek egy szövegrészt (ezt már az elején megtettem, aztán karácsonykor és a születésnapomon is), akkor azt majd esetleg valaki elolvassa, majd esetleg ettől gondolatok ébrednek benne, esetleg akár kérdések is, és esetleg azokat majd elmondja. Természetesen minden efféle gondolat ostobaság, mert az emberek eleve el sem olvassák, amit írok, a Nindát tökéletes érdektelenség mellett írom ötszázhúsz napja. Egyszer volt egy beszélgetésem, amin föltettek néhány kérdést, azt meg is írtam.
Csakhogy ez nem így megy ám, emberek. Nekem van egy munkám – meg kell írnom ezt a könyvet. Én válaszolok azokra a kérdésekre, amiket föltesznek nekem, de csak azokra, a többire nemcsak nem akarok, nem is tudok. Nem tudom, hogy mit olvastál el az eddig közzétett cikkekből, s azokból milyen következtetésre jutottál. Nem tudom, hogy mit gondoltál tovább, mit nem. Én megyek tovább a dolgomra, írom a könyvet, és ha mellékesen leírtam valamit, amit nem értesz, de nem kérdezed meg, akkor nem fogod érteni később sem. Evvan.