Volumen

Hát, az. S pótolni kell, bizony, mert hiányzik.

Tegnapelõtt délután, hívtam az ÁEK Plasztikai sebészet osztályát, hogy vajon mehetek-e másnap vizsgálatra. Úgy egyeztünk meg, hogy felhívnak õk engem, de ez nem történt meg, így gondoltam, jobb, ha rákérdezek, hiszen az én lábamról van szó. 
Mintha ez lenne a természetes, mondták, hogy persze, menjek, várnak reggel 10-tõl, szeretettel löbetûs doktorral az élen. (Borzalom, de elfelejtettem a nevét. Nagyon szégyellem magam, de rákeresni sem tudtam, pedig õ egy specialista, aki a mikrosebészet területén írta be a nevét a tudástárba, ellenben ez arra nem volt elég, hogy az én jégmezõmön nyomot hagyjon. S ez nem az õ eredményeit kisebbíti, hanem az én memóriám nem is létezõ* voltát példázza.) Ezt a hiányt viszont még pótolhatja a késõbbiekben, amennyiben lesz még közös pontja utunknak. De errõl majd késõbb.

* A vizsgálat elõtti napon éppen azt ecseteltem mindenfelé, s hívtam fel rá a figyelmet, hogy mennyire jó a memóriám, hisz minden kis nüansznyi marhaságra is pontosan emlékeztem, erre másnap, mintha elõzõ nap elõredolgoztam volna, vagy mi, klasszisokkal rosszabb lett az egész. Na, mendegy. Mérleg, egyensúly. Nehogy azt higgyem már, hogy normális lehetek!!

Úgyhogy én még akkor felhívtam a háziorvosom, s rendeltem egy betegszállítót másnap reggelre, úgy, hogy lehetõleg 10-re felérjek a kórházba.
Reggel ennek megfelelõen készültem, hajnali 5kor csatasorba állítottam okos, kedves, erõs, szép lábaim, hogy bírják az elõreláthatólag nagy strapát, s az elõzõ esti ír eredetû felszólításnak, s adománynak megfelelõen bebugyoláltam azokat egy pár snájdig, combközépig érõ szürke sízokniba. (Höhö... mondhatnám... sõt! h9h9...)
Majd fél 10 felé elkezdtem parázni. Mert ugye nem vagyok a világ végén Pesthez képest, még Pest északi végéhez képest sem, de az idõjárásra való tekintettel azért lassan el kék indulni, gondoltam. Olyan ügyes vagyok! Kinyomoztam a szamaritánusok számát -merthogy arra éles eszemmel emlékeztem, hogy tõlük rendelt Tóth doktor nekem szállítást-, s elmondtam, mi a balhém és vártam a következményt. Sima ügy. Jönnek értem, be vagyok írva, minden stimmel.
Megnyugodtam. Újra átnéztem a cuccom, minden zárójelentés -2001. november 18-tól kezdve-, némi pénz, telefon, kesztyû, majd kissé feszengve ültem az ágy szélén és vártam, hogy indulhassak. Még jó, hogy idõm, mint a tenger, hiszen akkor jutott eszembe, hogy nem vettem még be az atibiotikumot a tüszõs mandolinomra -mely már csak köhögés, de az igen erõteljes, formában van jelen-, tehát még ezt is pótolhattam.
10 elõtt 3 perccel szakadt el a cérnám annyira, hogy ismét hívtam a diszpécsert, aki megértõnek mutatkozott és rákérdezett "a fiúknál", kik közölték, hogy 5 perc és ott vannak értem. Azt hiszem, ha úgy fogalmazok, hogy megnyugodtam, az nem fedi a valóságot; de talán 200 alá ment a vérnyomásom felsõ étéke.
Amint letettem a telefont, itt is voltak értem, kievickéltem a segítségükkel a jégpályává változott kertünkön át a kocsiig, ahol is kérték az utalványt.
Hö.
Mi van? Én telefonon kértem szállítást, nincs utalványom.
Az nem jó, akkor nem tudjuk elvinni.
Az nem jó, nekem mennem kell. Utólag utalvány vagy fizetõs?
Utólag nem megoldható, fizetõsen lehet, megkérdezik mennyibe kerül.
Én meg próbáltam az SZTK-val beszélni, hogy hátha ott leadta azt a bizonyos papírt Tóthdoki, de nem vették fel, közben kiderült, hogy a szállítás 11.000 Ft, nálam pedig kp csak 3.000 volt, úgyhogy automata a következõ állomás. Nagyon rendes fickók voltak, mert míg én elbattyogtam a matáig, egyikük bement a rendelõbe és onnan felhívta a dokit, hogy rákérdezzen a papírra.
Hmm...
Nyilván Márti hüje. Ez elõttem eddig sem volt titok; a papír a postaládánkban várt. Csak ki kellett szedni, megúsztam a horribilis költséget. Immáron nyugodtan utaztam az ÁEK felé.
Batta nincs messze Pesttõl, mondom, még az északi vége sem indokolja a 2 óra 12 perces menetidõt, hogy mégis enyi ideig tartott, annak oka a lefagyott út volt. De odaértem negyed 1-re.
Elõttem hatan várakoztak. Azt hittem, estig ott leszek, de mikor meglátott a fõorvos úr mondta, hogy másodiknak én jövök.
Egy magas, fekete farmert és fekete inget viselõ, majdhogynem tarkopaszra nyírt fejû, vékony fiatalember ott lébecolt, orvosi kartonokkal a kezében jött-ment, meg is néztem, hogy milyen szimpi ficak, de több gondolatot nem vesztegettem rá, vártam a sorom.
Ficak egyszer csak bement egy kórterembe, ahová behívtak egy hölgyet azután. Én vártam.
Hölgy kijött majd utána a fõorvos is -nem is láttam, hogy õ is bement volna, de nyilván, ha kijött...- és széle mosollyal az arcán invitált engem, hogy menjek löbetûs doktor vár.
Löbetûs doktor a szimpi ficak. Hiába. Néha azért mûködik a megérzésem, szimpi az szimpi. Na.

Meghallgatott, átnézte a zárójelentéseimet, majd le kellett vennem a nadrágom, hogy menézhesse a lábam.
Alaposan megnézte, megbökdöste, és közölte, hogy ez hatalmas terület, nagyrészt nem is kell vele mit kezdeni, ám ahol fekélyesedni szokott, ott megerõsíti, amenyiben az érhálózatom megengedi azt, mert ugye a busz összepaszírozott engem az autó elejével, így a lábam jelentõs része, 25 cm csonttal, erekkel, izmokkal ott is maradt, amint a tûzoltók elválasztottak minket egymástól, így a megmaradt ereknek kell most életben tartaniuk az egész ügyes-kedves-okos-erõs-szép lábamat. Mely melleseleg kicsit nyomorék is, de ez mit sem számít az elõzõben felsorolt tulajdonságaihoz képest. Ugye.
Én csak hümmögtem, és félénken ondtam, szimptaikus löbetûs doktorbácsinak, hogy azt a labdányi hiányt örülnék, ha el lehetne tüntetni, de õ ezt elintézte azzal, hogy ott stabil a heg, azzal nem kell foglalkozni. Én eg gyáva vagyok. Ugye. Úgyhogy csak nagyokat pillogtam, ezt látta fõorvos úr -Dr. Tamás Róbert plasztikai sebész, ugye-, s segítségemre sietett. Megbeszélték, hogy ennek csak esztétikai oka van, de azt szeretném, ha az eltûnne, s lám, semmi akadálya.
Tapogatta a lábaim, a két lábfejem egymás mellett látható különbséget mutat, hiszen még a színük sem egyezik. A bal pirospozsgás, ahogy kell, olyan életelteli; a jobb viszont, hidegfehér itt-ott kék erezettel, nem beszélve érekes alakjáról. (De nem gyõzöm hangsúlyozni, hogy édes, okos, erõs, ráadásul az enyém!!!!, büszke vagyok rá!) Haladt egyre följebb a doktor, és a térdeim magasságában is határozott, éles különbség tapintható, így haladt tovább. Minden azt diktálná, hogy a combjaim nem különböznek vérellátásba, hiszen a csípõtraumát leszámítva nem történt ott semmi, ami az ereket befolyásolhatná.  A combhajlatomnál kellett megkeresni az artériákat, de érdekes mód csak a bal oldalon van meg. A job lábamon egyszerûen nem ott van, vagy nem az van, ami a nagykönyvben meg van írva. Hiányzik egy ér.
Szóval a jobb lábam vérellátása eleve töredéke a balnak, úgyhogy én ebbõl zat a következtetést vontam le, hogy Fazekas doki elõtt ismét, újból le a kalappal! Ilyen lábból, pláne melyet a busz úgy elintézett, ahogy, tudott használható, okos, szép, kedves végtagot csinálni. Komolyan! Minden dícséretet megér.
De vissza löbetûs doktorbácsihoz. Felbuzdulva a feladaton, két marokkal fogta a bal combom, megszorította és abból kiemelt egy darabot, s azt kicsit megráncigálta, mondván, hogy ennyi volumen kell a lábszáram lágyrészhiányának pótlására.
Meglepetésként ért ez az epizód, úgyhogy kissé felszisszentem, de csak mert nem számítottam erre. Fõorvos közbe is vetette, hogy a hasamról is vehetnek anyagot, ha az jobban tetszik.
Hmm....
A hideg futkosott a hátamon, mikor ezt mondta, mert annak idején Fazekas doki azt mondta nekem, ha nem marad meg az utolsó adag bõr sem a lábamon, nem marad más hely, a hasamról kell venni a következõt. Brrrrrrrrrrrrrr.... tehát most rögvest közöltem, hogy azt tán én nem szeretném...
... itthon elmeséltem ezt Ildikének, és õ rávágta azonnal, hogy én hüje vagyok, mert egy számmal kisebb nadrágot hordhatnék, ha hagynám, hogy a hasamból csináljanak lábamat... huh, de morbidul hangzik z, de akkor is.
És igaza van! Hogyne a hasamból vehetik a lábam!!! (Jaj, ez még borzalmasabb! De sebaj!)

Szóval, várom, hogy jelentkezzenek és érfestésre behívjanak, ahol az érbetegségemre vagy ér-anomáliámra is fény derülhet, s kiderül, mikor megy majd a mûtét.

Mert lesz nekem szép, okos, erõs, megbízható és tartós, egészséges, lábforma lábam!!!







 













/Kép innen, ni/

Ja, nehogy megint férlreértés essék. Elsõsorban nem az esztétika az ok, amiért vállalkozom erre a mûtétre. Tanár úr, mikor sokadszorra mentem hozzá a nem múló  lábszárfekély problémájával, azt mondta, hogy erre sajnos nemigen tud mit mondani, kezeljük mindig, de egy idõ után már annyira tönkremegy a szövetállomány, hogy amputálni kell a lábam. Nos, ezért kell most ez a mûtét nekem.
Ezért kell a szimpatikus, kopasz dottorbácsi, hogy a hegeket, s alatta a nem is létezõ érhálózatot egységbe tudja kovácsolni, s mellékesen lábformára is alakítsa azt, pláne még mellékesen egy mérettel kisebb nadrágra ítéljen!!! (Mondjuk nincsenek illúzióim, ami egy nagy felületen vett donorbõr után fájdalomban marad, nos, annak a gondolatától sem mosolygok. De az egész eredményének híre nagyon is jókedvvel tölt el! :)

Este volt mire hazaértem, mert busszal jöttem (betegszállítást nem kértem), mint a liba, annyira kivoltam. Még most is csak hüppõgõk, de nem is ez a lényeg. H9h9!

Huh. És miért ez a cím? Mikor fõorvos mondta, hogy itt nagy volumenpótlásra van szükség, nem állítom, hogy azonnal megértettem mirõl beszél. Pontosaban értettem, hogy valahonnan lábat kell varázsolni nekem, de a szót, hogy "volumen" nemigen tudtam hová tenni. Buta tyúk vagyok, na. Ámde megnéztem és rájöttem mi az. Hö. Már majdnem okosab vagyok, mint egy ötödikes. Hö. (Nem röhög, mert berágok!! Inkább velem örül és drukkol a lábamnak, értve??!!)
 

volumen