Visszaköszön a kín

8 és fél éve ismerkedtünk össze. Mindketten magunkat adjuk, csak és teljes mértékben önmagunkat, teljes valónkat az örök kapcsolatunkba.

2001. 11. 18. Egy busz.
Halál... darabokra hulló élet... halál... halál... kóma... jégmezõ, nevenincs "nyugalom"... fekete alapon vörös betûkkel a KÍN, mely a kötözõskocsi kerekeinek csattogása a folyosó kövén képében tart felém, megállíthatatlanul és a folyamatos már-már elviselhetetélen szintet teszi nevetségesen kellemessé a hátán hozott hústépõ, cafatoló, ordító, jegesforró, élveboncoló napi kétszeri átkötözés alatti igazi mély, kíméletlenséghez képest.
Lassan ráébredtem, hogy velem lesz mindig. Élek. És ennek az ára az, hogy ezzel örökre szövetséget kell kötnöm.
2002. 06. 16.
Kórházból haza. Járókeret... nem hajló és folyamatosan égõ, kínzó, megnyugvást nem hagyó csípõ... égõ, lüktetõ, fájó térdek, nem hajló, görögdinnye nagyságúra deformálódott, lüktetõ, tépõ boka... néha még ... tüsszentéskor visszaköszönõ törött bordák, amely dolog morbiditásán csak röhögnöm kellett és ez attól még jobban fájt....

2003. 02. 14.
Európai összefogással kitalált és megtanult tecnika birtokában végrehajtott 10 órás mûtét, mely során összerakták a szétrobbant jobb csípõm. ("Csak" 6 órán át lehet -vagy akkor és engem, nem értek hozzá, de akkor velem ez volt- spinális érzéstelenítést alkalmazni, de annyi nem volt elég az én legómra, így még -mint mondta Tanár úr, egy kicsit elaltattak, nos, az a kicsi lett 4 óra még.)
Az addig másfél évig folyamatosan tépõ, a Napot elhomályosító kín tûnt el másnap délelõttre, mikor felébredtem az altatás utáni szendergésbõl. Rettegtem, hogy ha elaltatnak, újra elvesztem magam és megint bolyonghatok a jégmezõn, mint az elsõ 3 hónapban, ezért mikor magamhoz tértem elõször észre sem vettem, hogy eltûnt a szinte viselhetetlen kín, mert a világot figyeltem, hogy azt látom-e ami van és benne magamat és tudom-e, hogy én ki vagyok és hogy ez a kettõ milyen konstellációban van...
Aztán emlékszem a pillanatra... a megdöbbenésre... a lehetetlen, elhûlõ rádöbbenésre, mint mikor egy az utca végén ezer éve dolgozó aszfaltjavító gép hangja annyira beivódik a zsigerekbe, hogy már az élet része lesz, pedig ha csak egyszer hallod, azt hiszed, elviselhetetlen... aztán ha megszûnik, megáll a kezedben a kés, amint a krumplit hámozod a konyhában s elõször nem érted mi történt, csak valami hiányzik.... hatalmas tér, ahol addig volt valami... valami nyúlós, tapadó, levakarhatatlan, undorító nyûg... de most nincs ott... ez igaz??
Ez igaz??

talán... talán... talán nem fáj? Talán nem fáj???

NEM FÁJ!!!!!


.
.
.
.

Ma visszatért. Ülök és rettegek, hogy nem, nem szakítottunk végleg, ma visszatért és rettegek, hogy sosem hagy el, hogy megint a részemmé akar válni... vagy már azzá is vált, csak én még nem veszem tudomásul... hogy szorongat, hogy morzsol, hogy elveszi az eszem, hogy hányni fogok tõle, hogy nem tudok beszélni, hogy nem tudom használni a wc-t, hogy nem tudok zuhanyozni, hogy nem tudok eljutni egy pohár vízért....hogy nem tudok lépni, vagy ha lépek megbotlok és még el is esem... hogy nem tudok felkelni, hogy rettenetes hangokat adok ki az embertelen kíntól... hogy eltorzul az arcom, hogy semmi sem marad a világból... hogy semmi sem marad belõlem....

csak a kín

/ez a kín, innen van/


Rettegek, hogy sosem hagy el.

visszakoszon_a_kin