Upload failed. Maybe wrong permissions?
Na, ehhez képest mindig, mikor felriadtam arra, hogy "...jaj, elaludtam!", szinte kivétel nélkül mindössze 5-6 perc telt el. (Sose mondtam, hogy normális vagyok.)
Így 3:18-kor, mikor vadul felbégetett mellettem a telefonomba zárt birka, tulajdonképpen meg sem lepõdtem (..ahhhhhha, a frász jött rám, ott helyben...). Egy szép, vörös hajú bloggerina kívánt jó utat, s miután rákérdeztem, biztosított "amúgyi" érzelmeirõl.
5:17-kor ért oda Fazék -a fuvarosom-, hogy induljunk. Egy kávéhoz ragaszkodtam, tekintve a korai órát, s szem elõtt tartva testi épségem, gondoltam bebiztosítom magam, amennyire lehet, hogy ne aludjon el szegény sofõr a volán mellett. Ez idõ alatt gyors csomag ellenõrzés még, aztán indulandusz.
Eleinte sehol egy jármû, aztán minden tele kamionokkal. Hát, hiába na. Ezért nem autózom én, és nem járok dolgozni, mert ilyen forgalomban!!!! Kinek van ehhez idege???
Határra érve, Fazék rákérdezett, hogy ugye elöl van az útlevelem. Khmmm.... mér??? én aszittem, ide nem kell!!!!
És tényleg nem kell! Hehe... de a személyim persze a csomagtartóban volt, úgyhogy meg kellett állnunk, hogy azt elõbányássza nekem. Mentünk a bódék felé és én meg voltam gyõzõdve, hogy itt ugyan nem lesz semmiféle ellenõrzés, merthogy ugye kérem, nem lépünk át semmilyen országhatárt, de miután okos sofõröm ennek ellenkezõjét mondta, így megszólalni sem mertem és kezemben az igazolvánnyal, meg az Õ útlevelével, vártam, hogy valakinek bemutathassam azokat és széles, magabiztos vigyorral átléphessem a határt. Csakhogy nekem lett igazam (mégis mit vártam??), merthogy bódéváros, ami valaha határátkelõ volt, most lakatlanul szemlélte az átmenõ forgalmat.
Tehát, már Szlovákiában jártunk. Pozsony ott is volt, mindjárt (gyanítom még most is ott van, jól van, sosem tudtam még magyarul sem, na, de ezt már mondtam), úgyhogy térkép elõ, s nekem kellett (volna) navigálnom a reptér felé. De szerencsére idõben rájött a sofõröm, hogy ekkora feladatot jobb ha nem bíz rám, aztán tapasztaltuk is, hogy ugyan ki van írva, táblázva minden, de többnyire csak egyszer -de akkor csak km-ekkel korábban-, vagy mondjuk kétszer, de ebben az esetben a második tábla mondjuk egy elágazás után már a jó úton. Tehát, ha nem vagy ismerõs ott, vagy nem vagy felfegyverkezve egy térképpel (vagy valami hasbeszélõ kütyüvel a szélvédõre ragasztva), akkor jó esélyed van rá, hogy egész nap kóborolsz a labirintussá avanzsált pozsonyi utakon.
A reptéren még kisem volt írva a járat, úgyhogy letámasztott a pakkommal együtt Fazék egy padhoz, majd elindult, hogy felfedezi a helyet. Én akkor írtam sms-t Dittének, melyben szóltam, hoghy még lemondhatja a meghívást, mert még innen -khmmm... szóval akkor és onnan...- gond nélkül haza tudok menni. Közben visszaért Fazék és én ahelyett, hogy megvártam volna a választ, melyben esetleg az jön, hogy mégse menjek, kikapcsoltam a telefont. Komolyan!? Ennyi ész, tényleg, néha még magam is elcsodálkozom magamon!
Fölcuccoltunk és mentünk ahhoz a pulthoz, ahol elkezdték fölcímkézni a Corkba utazó embereket, csomagokat. Én igyekeztem szépen nézni, ennyivel tudtam hozzájárulni a dolog sikeres kimeneteléhez, s hogy ennek mennyi része volt a végül tökéletes megoldásban azt nem tudom, de sikerült kerekesszéket, segítõt szerezni, teljesen természetesen, mintha ez normális lenne. Úgy értem, ez teljesen hétköznapi eljárás ilyenkor. Fájó búcsú kísérõmtõl, majd fiatalember segítségével tovább. A géphez külön busszal (csuklós busz, én egyedül voltam rajta, meg a széket toló sárga mellényes ifjú) vittek ki, s mikor ott leszedtek arról, egy-két perc múlva jött egy mentõ, ahonnan két markos legény ugrott elõ, magukkal hozva az autóban lévõ betegszállító széket, amire engem átsegítettek s ketten felvittek a fedélzetre (amikor becsatoltak a székbe, az egyik -a "csatolós"- emberke azt mondta, hogy olyan leszek, mint a pilóta, hisz õ is ilyen hevederrel van az üléséhez rögzítve), ott átadtak egy légikisasszonynak, õ azonnal bemutatkozott, kérdezte elõször franciául, aztán angolul, majd szlovákul, hogy értek-é úgy, s mikor látta a mérhetetlen íkút csillogni szememben, mosolyogva s tört magyarsággal mondta, hogy kicsit beszél így is, minden kérésem teljesítik, utazzak jól, satöbbi.
Ablak mellett volt a helyem, lábam is elfért, úgyhogy átadtam magam a 100%-os bámulhatnéknak.
Annak mondjuk utána kell még néznem, hogy vajon merre mentünk, mert gõzöm sincs, de nagyon tetszett amiket láttam (nem röhögni! mondom, nem röhögni!) és a legmeghatározóbb kép talán a puzzle szerkezetû egyenként nem túl nagy, de összességében hatalmas területeket lefedõ különbözõ színû szántóföldek.
És persze tehenek, birkák mindenfelé.
Aztán elszundítottam. Pedig nem akartam, de a monoton zaj, a meleg, a zárt hely, a megnyugvás -már mihez képest persze, de akkor már olyan mindegy volt, hogy otthon hagytam-e valamit, vagy netán elfelejtettem-é valami intéznivalót- elaltattak. Fogalmam sincs, hogy mire, de mintha felriadtam volna valami zajra; persze lehet, de nem hallottam akkor már semmit, mikor kinyitottam a szemem. Viszont kipillantottam az ablakon és elõttem volt éppen a part utolsó (100)méterei , majd a tenger.
Mondanom sem kell, hogy azonnal felébredtem.
A tenger -teljes valójában, majdhogynem elérhetõ közelségben, legalábbis látótávolságon belül- és én.
(Nem röhögni! Még most sem nem röhögni!!!)
HIába gyönyörködtem volna még akármeddig, mentünk tovább, majd beértünk Írország légterébe. Mikor ez már számomra is nyilvánvalóvá vált, széles vigyor ült ki ártatlan arcocskámra, amit még most sem tudok levakarni onnan. (Ki érti ezt?!)
Cork fölött repülve mintha egy Lego-várost látnék, sok kedves, külsõre egyforma házak csoportjai, amerre csak elláttam. Persze soikféle csoport, szinte mind más "ruhában", de egy-egy "parkon" belül ugyanolyan házikók (persze tudom én, hogy mennyire valós az a házikó megjelölés, mert az is lehet, hogy alapterületre meg palota méretûek, de fentrõl ezt én nem tudtam megállapítani, s igazság szerint marhára nem is érdekelt), s néhány "kör" után meg is érkeztünk.
Én szálltam le utolsónak, hisz itt is várt a segítség, két legény itt is, csak éppen lépcsõjáró mentõs székkel, aztán kerekesszékkel be a csomagomért. A körbe-karikába mellett álltunk, s vártuk a pakkom. Görcsbe rándult agy maradékkal kerestem a kellõ szavakat, hogy el tudjam magyarázni -persze pantomim kísérettel-, melyik bõröndöt mentse le nekem kedves ifjú a szalagról. Szerencsére sokáig vártunk, mikor is határozottan kiböktem: "Black bag and yellow hyppo!" (Fogalmam sincs, hogy hogyan kell írni, de én 'i'-vel mondtam...:) Lehet, hogy azért mert meg akart már szabadulni tõlem, de értette, amit mondtam!!
Kis közjáték (ismét pusztán a nézésemmel bizonyítoittam, hogy értetlen vagyok, ámde beszélni is képtelen) után kikanyarogtunk a várócsarnokba, ahol Ditte s nagylánya, Gerda fogadtak.
Ezen a ponton még fél 1 sincs. De már nagyon sokat írtam, most abbahagyom és iszom egy kávét. Majd folytatom. Fontos dolgok történtek még aznap, jelesül tegnap. Mert már "ma" van...
Ja, csak annyit még, hogy Talema kenyérkéje mindenféle változatban kiváló!!!!!!!
..........................................
És íme a folytatás.
2008-07-25
~~DISCUSSION~~
1. nap /a
Mint már mondtam este, itt vagyok.
Hehe... ez az "itt" nekem tök természetes -már nem az, hogy itt lenni olyan evidens, hanem pillanatnyilag nekem a tartózkodási helyem ez itten, ni-, mert ugye nyaralok!
Tehát az elsõ napom Írországban.
Na, ehhez képest mindig, mikor felriadtam arra, hogy "...jaj, elaludtam!", szinte kivétel nélkül mindössze 5-6 perc telt el. (Sose mondtam, hogy normális vagyok.)
Így 3:18-kor, mikor vadul felbégetett mellettem a telefonomba zárt birka, tulajdonképpen meg sem lepõdtem (..ahhhhhha, a frász jött rám, ott helyben...). Egy szép, vörös hajú bloggerina kívánt jó utat, s miután rákérdeztem, biztosított "amúgyi" érzelmeirõl.
5:17-kor ért oda Fazék -a fuvarosom-, hogy induljunk. Egy kávéhoz ragaszkodtam, tekintve a korai órát, s szem elõtt tartva testi épségem, gondoltam bebiztosítom magam, amennyire lehet, hogy ne aludjon el szegény sofõr a volán mellett. Ez idõ alatt gyors csomag ellenõrzés még, aztán indulandusz.
Eleinte sehol egy jármû, aztán minden tele kamionokkal. Hát, hiába na. Ezért nem autózom én, és nem járok dolgozni, mert ilyen forgalomban!!!! Kinek van ehhez idege???
Határra érve, Fazék rákérdezett, hogy ugye elöl van az útlevelem. Khmmm.... mér??? én aszittem, ide nem kell!!!!
És tényleg nem kell! Hehe... de a személyim persze a csomagtartóban volt, úgyhogy meg kellett állnunk, hogy azt elõbányássza nekem. Mentünk a bódék felé és én meg voltam gyõzõdve, hogy itt ugyan nem lesz semmiféle ellenõrzés, merthogy ugye kérem, nem lépünk át semmilyen országhatárt, de miután okos sofõröm ennek ellenkezõjét mondta, így megszólalni sem mertem és kezemben az igazolvánnyal, meg az Õ útlevelével, vártam, hogy valakinek bemutathassam azokat és széles, magabiztos vigyorral átléphessem a határt. Csakhogy nekem lett igazam (mégis mit vártam??), merthogy bódéváros, ami valaha határátkelõ volt, most lakatlanul szemlélte az átmenõ forgalmat.
Tehát, már Szlovákiában jártunk. Pozsony ott is volt, mindjárt (gyanítom még most is ott van, jól van, sosem tudtam még magyarul sem, na, de ezt már mondtam), úgyhogy térkép elõ, s nekem kellett (volna) navigálnom a reptér felé. De szerencsére idõben rájött a sofõröm, hogy ekkora feladatot jobb ha nem bíz rám, aztán tapasztaltuk is, hogy ugyan ki van írva, táblázva minden, de többnyire csak egyszer -de akkor csak km-ekkel korábban-, vagy mondjuk kétszer, de ebben az esetben a második tábla mondjuk egy elágazás után már a jó úton. Tehát, ha nem vagy ismerõs ott, vagy nem vagy felfegyverkezve egy térképpel (vagy valami hasbeszélõ kütyüvel a szélvédõre ragasztva), akkor jó esélyed van rá, hogy egész nap kóborolsz a labirintussá avanzsált pozsonyi utakon.
A reptéren még kisem volt írva a járat, úgyhogy letámasztott a pakkommal együtt Fazék egy padhoz, majd elindult, hogy felfedezi a helyet. Én akkor írtam sms-t Dittének, melyben szóltam, hoghy még lemondhatja a meghívást, mert még innen -khmmm... szóval akkor és onnan...- gond nélkül haza tudok menni. Közben visszaért Fazék és én ahelyett, hogy megvártam volna a választ, melyben esetleg az jön, hogy mégse menjek, kikapcsoltam a telefont. Komolyan!? Ennyi ész, tényleg, néha még magam is elcsodálkozom magamon!
Fölcuccoltunk és mentünk ahhoz a pulthoz, ahol elkezdték fölcímkézni a Corkba utazó embereket, csomagokat. Én igyekeztem szépen nézni, ennyivel tudtam hozzájárulni a dolog sikeres kimeneteléhez, s hogy ennek mennyi része volt a végül tökéletes megoldásban azt nem tudom, de sikerült kerekesszéket, segítõt szerezni, teljesen természetesen, mintha ez normális lenne. Úgy értem, ez teljesen hétköznapi eljárás ilyenkor. Fájó búcsú kísérõmtõl, majd fiatalember segítségével tovább. A géphez külön busszal (csuklós busz, én egyedül voltam rajta, meg a széket toló sárga mellényes ifjú) vittek ki, s mikor ott leszedtek arról, egy-két perc múlva jött egy mentõ, ahonnan két markos legény ugrott elõ, magukkal hozva az autóban lévõ betegszállító széket, amire engem átsegítettek s ketten felvittek a fedélzetre (amikor becsatoltak a székbe, az egyik -a "csatolós"- emberke azt mondta, hogy olyan leszek, mint a pilóta, hisz õ is ilyen hevederrel van az üléséhez rögzítve), ott átadtak egy légikisasszonynak, õ azonnal bemutatkozott, kérdezte elõször franciául, aztán angolul, majd szlovákul, hogy értek-é úgy, s mikor látta a mérhetetlen íkút csillogni szememben, mosolyogva s tört magyarsággal mondta, hogy kicsit beszél így is, minden kérésem teljesítik, utazzak jól, satöbbi.
Ablak mellett volt a helyem, lábam is elfért, úgyhogy átadtam magam a 100%-os bámulhatnéknak.
Annak mondjuk utána kell még néznem, hogy vajon merre mentünk, mert gõzöm sincs, de nagyon tetszett amiket láttam (nem röhögni! mondom, nem röhögni!) és a legmeghatározóbb kép talán a puzzle szerkezetû egyenként nem túl nagy, de összességében hatalmas területeket lefedõ különbözõ színû szántóföldek.
És persze tehenek, birkák mindenfelé.
Aztán elszundítottam. Pedig nem akartam, de a monoton zaj, a meleg, a zárt hely, a megnyugvás -már mihez képest persze, de akkor már olyan mindegy volt, hogy otthon hagytam-e valamit, vagy netán elfelejtettem-é valami intéznivalót- elaltattak. Fogalmam sincs, hogy mire, de mintha felriadtam volna valami zajra; persze lehet, de nem hallottam akkor már semmit, mikor kinyitottam a szemem. Viszont kipillantottam az ablakon és elõttem volt éppen a part utolsó (100)méterei , majd a tenger.
Mondanom sem kell, hogy azonnal felébredtem.
A tenger -teljes valójában, majdhogynem elérhetõ közelségben, legalábbis látótávolságon belül- és én.
(Nem röhögni! Még most sem nem röhögni!!!)
HIába gyönyörködtem volna még akármeddig, mentünk tovább, majd beértünk Írország légterébe. Mikor ez már számomra is nyilvánvalóvá vált, széles vigyor ült ki ártatlan arcocskámra, amit még most sem tudok levakarni onnan. (Ki érti ezt?!)
Cork fölött repülve mintha egy Lego-várost látnék, sok kedves, külsõre egyforma házak csoportjai, amerre csak elláttam. Persze soikféle csoport, szinte mind más "ruhában", de egy-egy "parkon" belül ugyanolyan házikók (persze tudom én, hogy mennyire valós az a házikó megjelölés, mert az is lehet, hogy alapterületre meg palota méretûek, de fentrõl ezt én nem tudtam megállapítani, s igazság szerint marhára nem is érdekelt), s néhány "kör" után meg is érkeztünk.
Én szálltam le utolsónak, hisz itt is várt a segítség, két legény itt is, csak éppen lépcsõjáró mentõs székkel, aztán kerekesszékkel be a csomagomért. A körbe-karikába mellett álltunk, s vártuk a pakkom. Görcsbe rándult agy maradékkal kerestem a kellõ szavakat, hogy el tudjam magyarázni -persze pantomim kísérettel-, melyik bõröndöt mentse le nekem kedves ifjú a szalagról. Szerencsére sokáig vártunk, mikor is határozottan kiböktem: "Black bag and yellow hyppo!" (Fogalmam sincs, hogy hogyan kell írni, de én 'i'-vel mondtam...:) Lehet, hogy azért mert meg akart már szabadulni tõlem, de értette, amit mondtam!!
Kis közjáték (ismét pusztán a nézésemmel bizonyítoittam, hogy értetlen vagyok, ámde beszélni is képtelen) után kikanyarogtunk a várócsarnokba, ahol Ditte s nagylánya, Gerda fogadtak.
Ezen a ponton még fél 1 sincs. De már nagyon sokat írtam, most abbahagyom és iszom egy kávét. Majd folytatom. Fontos dolgok történtek még aznap, jelesül tegnap. Mert már "ma" van...
Ja, csak annyit még, hogy Talema kenyérkéje mindenféle változatban kiváló!!!!!!!
..........................................
És íme a folytatás.
2008-07-25
~~DISCUSSION~~
| ← 1. nap /b | 3. nap → |