Újra a gyerekkor...

Eljutottam Esztergomba. Az út szép volt, kérlelhetetlenül hullott a hó. Volt is idõnk megcsodálni minden részletét a télnek, hisz a megszokott majd másfél óra helyett most bõ három órán keresztül jöttünk. De nyugiban, idétlenségekrõl beszélgetve, biztonságban ideértünk.

Azóta aludtam röpke 14 órát, drukkoltam Apunak míg elkészítette az ebédet (egyéb hasznomat nemigen vette, de amúgy sem szereti ha belekontárkodnak szakács-mûvészetébe...:), aztán erõt vettem magamon és elmosogattam...

Azóta meg próbálom neki gatyába rázni itt a hálót... nem sok sikerrel hisz én sem értek ehhez, de nagyon komoly képet vágok, míg itt ülök...:o)

Szóval, nem vagyok egyszál magamban szilveszterkor.

--------------------------

Ami viszont nagyon furcsa, közben meg iszonyú mély, kedves emléket hozott felszínre bennem, az az, hogy itt duruzsol a cserépkályha. Sötétbarna, magas, vaskos és ontja magából a meleget.

Régen, otthon, mikor még én tini voltam és a családunk még teljes volt, itt voltak mindannyian közülünk, a téli vasárnap délutánok egy koreográfia szerint mentek. Anyu vasalt, Apu nézte a mûkorcsolyát a tv-ben, Zsolti a terepasztalon játszott (...még hol voltak a Csillagok háborúja modellek?! Õ még ovis volt akkoriban...:o), én meg ültem a cserépkályha padkáján összekucorodva, és olvastam...

Anyu és Zsolti már a kerítés másik oldalán állnak. A cserépkályhának már nincs meg a padkája, sõt, már a ház sem a régi (a kályha átköltözött Apuval a régi helyrõl az új helyre...), és én sem tudok már "kucorodni", de az illúzió határozottan megvolt/megvan.

Ez jó.

Rosszabb is lehetne. De nem az. Köszönöm!

ujra_a_gyerekkor