Szabad szombat - I.

Néha -vagyis többnyire- öreg roki vagyok, akinek semmi sem történik az életében. Aztán az univerzum elemeibõl gubanc kerekedik s egy napon belül egy rakás dolog összejön.

Korán keltem, mert messze földrõl érkezõ vendéget vártam a reggeli kávém mellé. Eleve a felkelés nehezen ment, hisz derekam megint ellenállt, úgyhogy komótosan, lassan ment a felöltözés majd épp ilyen tempóban folytatódott minden.
Elindítottam a mosógépet, ki- majd bepakoltam s el is indítottam a mosogatógépet, kivettem a fagyasztóból az ebédre tervezett tejszínes husi alapanyagát, tehát elõkészültem a napra. Fõztem egy adag kávét is, mert tudom, van aki csak azt szereti míg én az instant kávéval is beérem, sõt, s nem tudtam, hogy vendégem milyet fogyaszt, illetve eleve, hogy kávézik-e.
Aztán csak tébláboltam, mert vártam, hogy kilenc óra legyen. Mivel a kapucsengõ nem jó, így gyakorta tengtem-lengtem a bejárati ajtó felé s ott rendre kikukucskáltam a ház elé, hogy hátha meglátom vendégemet. Persze nem, sõt, csak 10 felé ért ide s akkorra éppen már nem bírtam az ácsorgást, így bevettem magam Hármaska mellé a szobámba, az ágyba és tévét néztünk.
Murphy? Naná. Szóval, végre elõttem állt, teljes életnagyságban, kockás ingben és menetfelszerelésben Zebra.



/ezen zebra ehun lakik e/

Tudtam, hogy nem marad sokáig, hiszen messzirõl indult reggel és idõre ment még tovább, csak beugrott hozzám, hiszen úgyis pont útbaesett neki Batta. (Na, jó. Batta senkinek se esik útba, mert okosan, nem megy keresztül rajta egyetlen fõút sem, tehát mindenképpen meg kell szakítani az útját a bárhová igyekvõnek, hogy az egyik bekötõn eljusson a városig. De azt hiszem, megint csak kötöm az ebet... vagy mi...)
Azóta is ott állok a konyhában, és keresgélem leesett állam... Azt a pár percet, amit itt töltött, gyakorlatilag arra fordítottuk, hogy elsorolta, mi mindent hozott nekünk.
Ugyanis hozott virágot. Gondolom, mert azt illik. Vagy mi. Mely virág egy tálcán gondosan elrendezett nagy kupac, guszta, igen dagira töltött túrós palacsinták formáját öltötte. (Ez akkor nem látszott, iulletve csak az ígéretét mutatta annak, hogy mennyire finomak is azok a szépségek. Höhö...:)
Nomeg aztán két üveg, gondosan felcímkézett háziszörpöt. Egy meggy- és egy eperszörpöt, melyek most ott állnak a "szörpöshelyen" a pulton, s ahányszor odatéved a tekintetem, a meggy piros illetve az eper kék zárógumukarikájára, mindannyiszor elmosolyodom és újra felágaskodik a kérdõjel, vajh mivel érdemeltem én ki ezt a nemtommitõl, hogy ilyen emberek jelennek meg az életemben.
De még nincs vége. Nem CsíkosHátú Barátom lenne, ha beéri ennyivel, gondolom. Hiszen még hátra volt egy kupac, két darab épphogy lecsukható tojástartó képében. Hogy az én texos-tojáshoz szokott szemem még képes volt egyáltalán felismerni azt a mutánsgárdát, ami abban a két papírcéleszközben volt, nos, nyilván nem végtelen memóriámnak, hanem annak köszönhetõ, hogy gyerekkoromban azért még találkoztam olyan tojással, ami békésen kapirgáló és kotkodákolva baromfiudvart járó tyúkoktól ered, s ennek képe, meg ennek a sárgájának sárgasága, eléggé beégett oda, ahol ma már nemigen marad meg általam irányítottan gyakorlatilag semmi információ. Merthogy a manapság általam vásárolt texos remek  inkább gyártósorrá alakított zárkában élõ, sztahanovista, tyúklényegét rég elfeledett ici-pici tojások tömegét elõállító organizmusokból ered. Meg is mutattam Zebrának kettõt ezekbõl, s hozzátettem, hogy honnan tudta,. hogy már második hete felejtettem el tojást venni a heti bevásárláskor? (De nem árulta el, csak csendesen mosolygott.)
Udvariasságból leült kicsit, de semmit sem fogadott el, s néhány percet -de tényleg, és a "néhány" igen bõven mért jelzõ itt- beszélgettünk, majd indult is tovább.
Én meg azóta is ott állok kõvé dermedve és csak tátogok, nomeg néha elmajszolok egy palacsintát. (De sajna ez már csak duma.... hüpp... elfogyott...)
Megbeszéltük azért, hogy gyorsabban szaladok mint õ és rokit megszágyanítõ sebességgel állok fel és ülök le a székrõl-székre, S ez neki meglepetést jelent.
Ilyenkor elgondolkodom tajta, hogy valóban nem látszik rajtam, hogy mennyire gátolnak legó-alkatrészeim a szabad mozgásban? Nomeg a fájdalom sem utolsósorban, ugye, bakker. De az is lehet, hogy csak tökélyre fejlesztettem a lehetõségeim kihasználását. Valamikor még a legelsõ idõkben, mikor elõször hazakerültem 7 hónap kórház után, akkortájt jöttem rá, hogy mi is történt velem, mihez segített hozzá András és Péter a rehabon. Õk ketten az ergoterápián dolgoztak, elõbbi most is ott van, és tartjuk is a kapcsolatot, utóbbi már elköltözött egy tanyára és ha jól emlékszem lovakat tartanak a feleségével egy farmon (?), és azt mutatták meg nekem, annak a lehetõségét adták a kezembe, hogy megértsem, elfogadjam és ki tudjam használni amaradék testem nyújtotta lehetõségeket. Nagyon konkrétumoktól kezdve: hogyan álljak fel, hogyan lépjek a zuhanyfülkébe, hogyan vegyem fel a zoknit... , ehészen addig, hogy minden ellenére, ami történt, amit elvesztettem én élek. ÉLEK és élhetek. Ezt meg kellett értenem, s ehhez õk segítettek hozzá leginkább. De most elkalandoztam, csak azért böktem ezt közbe, mert talán ebbõl nõtt ki az, hogy legfeljebb az látszik rajtam, hogy lusta disznó vagyok.

Nos, a lényeg az, hogy Zebra épp olyan, mint elképzeltem. Olyan gondoskodó, egyszerûen jó ember, mint amilyen kedves négylábú képzetét keltette bennem már akkor is, mikor a csíkos pizsamás képet még nem tudtam leváltani agyam helyén, s õt valóban csak így tudtam elképzelni. Emberi külsõvel valahogy sosem sikerült igazán.
De mostantól ezzel is megvagyok. S gazdagabb lettem egy rakás finomsággal és jó hosszú idõre szóló melegséggel a lelkemben, hiszen amíg ezek tartanak, s már mindig is, úgy raktározom ezt is el, hogy az emberek jók, s ezt ugyan eddig is tudtam, most már azzal is kibõvült ez a gondolat, hogy a kockás ingggel álcázott CsíkosHátú zebrák is bizony jók.


S hogy miért váratott magára ennyit ez a dokumentáció? Nos, annak két oka van, Egyik majd a folytatásban olvasható, a másik, mely az igazi oka ennek, az, hogy tartottam tõle, komoly csalódást okoztam nem eléggé rokkantságommal. Vagyis azzal, hogy nem látszik rajtam elsõ blikkre, hogy legó darabkákból vagyok -igen precíziós munkával- összerakva.


Zebra, köszönöm. Állam lassan megtalálom, hiszen pontosan tudom a helyet, hogy épp merre voltam, mikor az leesett...

szabad_szombat_i