Sörhab alatt a sárkányvér

Hány éves a Sziget? Sok.


Korábban indultunk, mint azt eredetileg terveztük, mert Fura Péter –a fuvarosom- semmi jót nem hallott a rádióban a pesti közlekedésrõl (de még a budairól sem), így idõben jött értem, irány a gondozóhát, ahol Julika nénitõl megkaptam a kerekesszékét, hogy ne kelljen órákat állnom majd, aztán jött a KisPál projekt. (És igaza volt, katasztrófális közlekedési vioszonyok között jutottunk el végül a célhoz.)
Elsõ utunk az ellenkezõ irányba vitt, hiszen Csabához mentem. Most muszáj volt lemennem hozzá és elmondanom, hogy megyek a Szigetre, KisPálra és iszom majd papírpohárból vörösbort. Majd onnan jóformán akkor indultunk, mikorra a találkozót beszéltük meg Kingával a Szentlélek téren. Így szegény boszorkány kénytelen volt víz, kávé majd bor társaságában tölteni az idõt, mely a várakozás és felkészülés jegyében telt.

Hogy le tudtam menni Csabához, egészen nyugodt lélekkel ültem Péter mellett az autóban. Pedig nem ott van, nem a temetõben van, (ennek az útnak mégis ott kellett kezdõdnie). Tudom. Évek óta tudom. Julika néni, aki a székét kölcsönadta nekem s negyed százada izomsorvadással él, nem ismer engem –én sem õt- csak hallott rólam az egyik gondozótól, s így ajánlotta fel a székét a koncertre nekem, most pedig azt mondta, hogy Csaba vár engem. Tudom, s azt is tudom, hogy nem úgy, ahogy a néni gondolja, mert nem ~nél, de az, hogy vár és õ van nekem, az tény.
Szóval, összeszedtük Luci’t, s mentünk a karszalagomért, mert én még akkor vettem a jegyet, mikor nem adtak mellé szalagot, ellenben barátnémmal (s fogadott lyányommal, ugye), mert neki már a papírjegy helyett eleve „billogot” adtak. Ott, ahol ifjú segéd rám applikálta a kékszalagot (pedig nem is hajóztam, de a -1. nap idén ilyen jelzéssel bírt), rákérdeztem, hogy meddig vihet be a sofõr engem, hogy ne kelljen kerekesszékkel végigbumliznom a sziget teljes hosszán. Némi telefonálás, majd CB üzenetváltás után, kiderült, hogy a fene fenét eszik se jöhet beljebb Péter, tekintve, hogy nincs jegye, de mivel én roki vagyok, így ha jön egy behajtási engedéllyel rendelkezõ jármû, akkor arra átpakolnak engem, mankóm, székem, s így akkor nem kell karikáznom. Közben vörös boszorka barátném közölte egyszer csak, hogy neki most rögvest  meg kell látogatnia egy TOI-TOI-t, tekintve, hogy ajjaj, s már huss, ki is ugrott a kocsiból, mi meg vártunk tovább az autóban. Aztán vártunk… meg vártunk… arrébb terelgettek a keresztezõdésbõl, talán vagy három méterrel távolabb álltunk, mikor jött is egy kisbusz, a sofõr szót, hogy engem segít közel a színpadhoz, verekedjem át magam az õ autójába és már indulunk is, csakhogy Luci nem volt meg. Még kikönyörögtünk vagy tíz percet, de tovább nem várhatott rám a kocsi, így barátném holmiját –benne a telefonjával, melyet hívtam is persze kétszer, hogy hátha elõször rosszul hallottam s mégis nála van- vittem magammal. Emberke egészen a rokik számára felállított emelvényig –mely rámpával ellátott, s magasított, hogy aki kerekesszékben ülve érkezik is lássa a színpadot s a kivetítõket- vitt, ahol odatámasztott a szerkezet oldalának, míg kivette s kinyitotta a székemet, majd le is lépett. Én beültem a székbe, csakhogy felmenni nem tudtam, mert a mankóm is velem volt, Luci cuccáról nem beszélve, így a széket hajtani, ráadásul rámpán fel, eléggé esélytelennek tûnt, úgyhogy megcibáltam egy fenn a korláton ücsörgõ ifjú hölgy nadrágját, s mikor rám figyelt megkértem, hogy a szemben álló sor legtestesebb férfiújának szóljon, s kérje meg õt, hogy segítsen nekem feljutni. Ifjú egy percig sem habozott, jött, még a cuccomat is õ akarta vinni –de azt persze nem adtam-, és már fenn is voltam.
Ültem és vártam. Már ment a színpadon az Esti Kornél koncert, de én nem nagyon tudtam rá figyelni… egyszerûen csak vártam… Aztán valaki megkocogtatta a vállam és egy sörös dobozt tolt a látóterembe… Egyeske volt, aki boldogan üdvözölte anyáját a Szigeten. 2001-ben volt elõször Dorka kinn, Csaba és én vittük akkor. Most pedig én ültem egy kerekesszékben és felnõtt lányom adott egy kortyot a sörébõl, míg Csaba kedvenceire vártunk a nagyszínpad elõtt.
Nem szeretem a sört. Most sem lett kedvesebb a szívemnek, de az a pár korty jót tett.
Mondtam neki, hogy Luci elhagyott, így ha netán meglátná, visítson, de nagyon, ugyan ment volna vissza a barátaihoz a színpad elé közvetlenül, de végül ott maradt velem, mert nem akarta öreg anyáját kétségek között hagyni, s lám alig telt el néhány perc és megláttuk a vörös hajzuhatagot, mely felénk közelített. Állítása szerint ott várt minket, ahol kiszállt az autóból. Ja, persze…. de végül meglett, így Dorka leléphetett, mi ketten pedig vártunk tovább.
Majd Ketteske is megtalált, de csak pár szót váltottunk s ment vissza a társaságához.
Luci hozott bort, mely tevékenység a nap egyik célja volt, nem az alkohol miatt és nem az ivás miatt, hanem a papírpoharas borozás nekem ehhez a helyhez tartozik, tehát ez is kellett ehhez a naphoz.
Közben néha sms-eztünk Ht-val, aki szintén felajánlotta pesztrálását nekem –még jóval korábban-, majd meg is talált és csatlakozott hozzánk.

Vége lett az Esti Kornél koncertnek. A kivetítõkön pedig elindult a visszaszámlálás 1000-tõl. 980valahánynál tartott, mikor észrevettem, vagyis mikor tudatosult bennem, hogy ez mekkora! Egyre dermedtebben vártam…

Aztán nullához ért, majd megjelentek a zenekar tagjai a vásznon és közölték, hogy na akkor kezdõdik. És felmentek a színpadra.

- De sokan vagytok! –mondta Lovasi- Elhittétek, hogy ez lesz az utolsó??

És röhögött.

- Jól tettétek. Tényleg ez lesz.

És elkezdõdött.





/KisPál most ehunnan gyött, ni/

Folytatás. Még messze nincs vége, épphogy elkezdõdött.

sorhab_alatt_a_sarkanyver