Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Sonka és keresztrejtvény


  ...meg sem kérdeztem, hogy hívhatom-e (még) így, de ez csak most ugrott be...

Szóval, szeretnék köszönetet mondani és tisztelettel teli hálám leróni Sonka előtt, melynek egyik -ha nem legkifejezőbb- módja, hogy ezennel bekerült Ő a komódomba, ott is abba a fiókba, amelyben a keresztrejtvény is helyt kap.
  Ehhez nekem nem kell magyarázat, hisz a_komód a túlélésem első és legfontosabb kelléke.
  A keresztrejtvény szintén kellék. S szintén a túléléshez, mi máshoz!?
  Az agyam meglágyult. Tudom, mindenkié, hiszen az idő ezt teszi. Annyi a különbség a_zemberek és az én agyam lágyulási folyamata között, hogy míg az előző egy élet során, kvázi "tervezett" mederben zajlik, nálam ez egy trauma során, életem végén, 31 évesen, majd ÚjÉletem elején, az egy hetes kóma alatt a három alkalommal át ̶é̶l̶t̶halt halál során beállt vérellátási hiány okán egyre nagyobb elhalt területek miatt történt. (31 évesen, kómában, összetört csípőkkel, 25 cm-es szárkapocscsont-hiánnyal, mindkét térd összes szalagjának szakadásával, egy térd törésével, boka-lábfej szilánkokra törésével, négy borda hat helyi törésével, vese- és májzúzódással, belső vérzéssel, 14 kitörött foggal és egy gyűrűsujj töréssel (:)... jártam éppen a_kerítés mellett, Zsolti és Anyu nyomában...)
  Majd mikor az egy hét kóma után visszatértem, még mindig nem egészen ide, ebbe a dimenzióba, mert odaát nem maradhattam, de ide nem bírtam jönni... tehát kénytelen voltam -inkább a túlélés esélyének maximalizálása miatt- a nihilben bolyongani, s ez tartott három hónapon át.
  Ami egy nyugodt hely. Egyik oldalról eseménytelen, hiszen olyan, mint egy -ha akarom- megnyugtató köd, mely átláthatatlan, s épp ezért biztonságos(nak tetsző). Másik oldalról igen zaklatott létforma, hiszen épp az agylágyulás miatt memóriám maximális tartama az utolsó 3 perc volt. Ám ez azt is jelentette, s éppen ezért a nihil elengedhetetlen volt akkori állapotomban, hogy a folyamatosan tépő kín, az egy hónapon át minden másnapi műtét, a kiszolgáltatottság s a tragédia elviselhetetlen embertelensége is csak ennyi ideig s ekkor is csak mintegy sejtésként jutott el elmém maradékának működéshez eltántoríthatatlanul ragaszkodó részéhez. Semmi. Csak a hat emberem emléke maradt stabilan.
  Majd 3 hónap után rám szakadt a rettenet új fejezete. A maga hideg, embertelen, kegyetlen valóságában, kíméletlen, türelmetlen, jegesen sürgető voltában.
  S én ott álltam a magány végtelen, szikrázóan tiszta, kilátástalan, de már nem védelmező_ködbe_rejtett éles valóságában.
  Sírtam. Meg akartam halni. Tudtam, hogy nem tehetem... és már azt is, hogy fizikailag képes sem lennék rá... ahogy semmire sem... de tényleg semmire sem...
  És már nem rejtette el a köd a kínt, a rettenetet, a kíméletlen kilátástalanságot.

Ezután még két hónapig nem tudtam járni -még négy hónapig kórházban az első etap során, egy évig pedig ülni nem, de ez másik történet-, és agyam szeretett volna életben tartani engem, így átrendezte magát. Azóta is ezt teszi, s én nagyon hálás vagyok neki.
  Szelektál.
  Kidobja amit nem_fontosnak ítél... s én élek.
  Működöm.
  S az, hogy a memóriám most éppen olyan amilyen, az annak köszönhető, hogy amikor már elbírtam a tollat, s eltaláltam vele a papírt pszichológusi tanácsra elkezdtem leírni a dolgaim. Mindent.
  Majd mikor már nem balról felfelé vivő, óriásbetűs kusza sorokkal írtam, tehát képes voltam szabályozni az írásképem valamennyire, onnantól fejtettem rejtvényt. Skandit. Minden mennyiségben.
  Eleinte egy-egy oldalon nagyon elégedett voltam, ha legalább a negyednyi üres mezőt betöltöttem... de nem adtam fel. Buta voltam/vagyok ahhoz. Csináltam, részben mert míg a_füzetben voltam, vagy éppígy ha rejtvényt fejtettem elszabadultam a jelentől... részben mert egy idő után határozottan éreztem, hogy ez nekem jót tesz. Egyre nagyobb hányadát oldottam meg a rejtvényeknek, s a szavak megtalálása, a helyesírás, az afázia ellenére és a teljes újratanulás után -vagy inkább még folyamatában- javulni látszott.
  Sikerélmény. Ahogy a bugyi felvétele is. Ahogy a zokniba bújás megtanulása, másfél év után is. Ahogy a majd másfél év után visszakapott oldalfekvés képessége is... Óriási, eget rengető, meghatározó... de egy emberéletben rémálom, ha helyet követel magának ez a fajta... sikerélmény.
  Vagyis a keresztrejtvény fontos segítségemankója az agyam maradékának, ezért kapott helyet a komódban, melynek létrejöttéről még mindig nem szóltam (itt). Hiszen amikor három hónap után rám szakadt a valóság, az embertelen kín, a menekülés esélye nélküli kilátástalanság, a dupla gyász, a testem darabokra szakadása a lelkem szilánkokra hullása, akkor én élni akartam. Muszáj volt. Tennem kellett valamit.
  A kezemet sem tudtam felemelni. Eleinte a fejemet sem tudtam elfordítani. De már ott voltam. S tudtam, tennem kell valamit.
  Bár azt is tudtam, sokkal könnyebb lenne -tán mindenkinek- ha visszamennék a jégmezőmre örökre, de nem tehettem. Ha így, hát így. Tényszerű, nem keserű.
  Tehát tennem kellett valamit, hogy a folyamatosan tépő gyászt, a hitetlenkedést, a csalódást, a kínt, az éltető pillanatokat -a negatív, akár iszonyatosan negatív, de épp ezért meghatározóakat is idesorolom... máig... mert ezektől is leszek teljes- meg kell őriznem. Valahogy. Valahogy képesnek kell lennem erre. Mindent leírok. Persze, de van ami nem önthető szavakba. Van ami képekké sem áll össze mindig.
  Mivel agyam 10%-a maradt élő szövet, így úgy döntöttem, a fennálló funkciótlan területet hasznosítom. Beszereztem egy komódot. Egy régi, faragott fiókos, szépen kovácsolt fogókkal bíró bútordarabot. Melynek fiókjaiban tartom -agyam mélyén- azokat a becses dolgokat, melyektől az vagyok, aki.

Tehát a keresztrejtvénynek oroszlánrésze van abban, hogy döntésképes ember vagyok. Újra.
  S most, hogy olvasom 'T. R. Salty Pre Bellum Atlantis és más mesék' regényét rájöttem, épp azt a folyamatot indította újra bennem, amit anno a rejtvényfejtés. Érdekes a történet.
  De bocsánat, most nem erről akarok regélni, hanem arról a mechanizmusról ami nálam végbemegy miatta. Illetve Sonka miatt.

soos_tibor.jpg

(Kép innen, ni: http://www.vkesztergom.hu/varosi-konyvtar/rendezveny/beszelgetes-soos-tiborral)

Én buta vagyok. Sőt, műveletlen is. És ahogy anno a keresztrejtvény, így ma, tehát majd' 15 évvel később ez a regény ennek az általam tudott ténynek újabb mélységeit tárta elém.
  Sonka úgy ír, hogy minden oldalon van valami, aminek utána kell néznem. Illetve nem is, nem "úgy ír", hanem akkora ismeretanyaggal dolgozik, akkora ténytárból válogat, amihez az én 10%-om, sőt, szégyen vagy nem szégyen, be kell valljam, meggyőződésem, a valaha volt teljes agykapacitásom is csak arra elég, hogy felismerje a fehér foltokat s ordítva követelje annak legalább a bulvárszintű feltöltését.
  S ahogy ma is, éppen egy ilyen kötelességemnek tettem eleget, hasított belém a párhuzam:
  Sonka maga a keresztrejtvény

Persze csak nekem, és persze csak én vagyok ilyen buta, másnak nyilván nem jelent ez ilyen kalandot, mert minden tényt, amivel az író operál ért, csak nekem kell utánanéznem számtalan dolognak. ..és csak bízhatok benne, hogy nem sértem meg az írót, de tudnod kell Sonka, ez nálam sokkal inkább méltatás, sőt annak is igen magas foka...

De ahogy anno a keresztrejtvényt olthatatlan lelkesedéssel fejtettem, úgy ma éppilyen érzéssel tölt el a lépcsőm -melyet régen tapasztaltam meg utoljára ennyire konkrétan- újabb foka.

prebellumatlantis.jpg

(Kép innen, e: https://www.szukits.hu/egyeb/852-bre-bellum-atlantis-es-mas-mesek-000849.html)

Köszönöm Sonka!

('A komód'-ról... http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/alca?s[]=kom%C3%B3d vagy http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/oszulok_mar?s[]=faragott&s[]=fi%C3%B3k.)

2016.07.07., 15:25
  ~~DISCUSSION~~

10% komód könyv sonka t r salty talema

sonka_es_keresztrejtveny

Tökéletes - metaszandál...morgok kicsit, ne izgasd magad...