Renegades
Vagyis épphogy.
Csak éppen nem a belenyugvás, a lemondás, hanem a nettó elfogadás a hitünk alapja. Nem az elrendeltetés -az akaratunktól független elrendeltetés- előtti megalázkodás, hanem az adott és megváltoztathatatlan alaphelyzet megélése, s az abból való lehető legtöbb kihozása.
Élek. Túlélek.
S ez -a külső szemlélők egy /talán nem olyan nagy, de mindenképpen nyomot hagyóan sértőhangú/ csoportjának- hitehagyottságnak, kívülállóságnak, emberhez méltatlan önhittségnek tűnik, pedig a magabiztosság ezen a pályán elengedhetetlen kelléke a túlélésnek.
Hogy ez megint honnan jutott eszem helyére? Történt, hogy a minap felhívtak a pannontól -igen, én olyan öreg és olyan vaskalapos vagyok /ehhehheeee... mély hagyományőrző.../, hogy mivel a kezdetektől húszas valék, no meg öreg is én mán át nem állítom agyam helyén a névjegyzéket...-, hogyaszongya letelt megen két év, így megen kaphatok, ha akarok egy hipiszupi szép/okos/ügyes teflont ingyér... vagyis az aláírásomért... no, azonnal rövidítettem néni mondókáját, mivel közöltem, hogy ha telefon akkor az Nokia -http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/in_memoriam_nokia-, illetve kényszerűen annak billgéccutánérzése most már. Így kiválasztottam a Lumia 650-est -https://www.telenor.hu/mobiltelefon/microsoft/lumia-650/fekete?tarifa=236&onlineolcsobb=1#!account=3-, melyet másnap ki is hozták. (A posta csomagszolgálatánál kicsiny ideje egy kifejezetten szimpatikus úr van, aki tényleg segít is.)
Igen ám, csakhogy már az előző is nálam sokkal okosabb darab volt -oké, mint tudható, már a 3110-es is okosabb volt mint én, de ott még eltagadható volt a különbség... Mára az olló annyira kinyílt, hogy lassan nem is olló, hanem simán csak vágóél... bakker... de vissza a fősodorhoz-, szóval, ehhez én már hozzászagolni is képtelen vagyok, így át kellett bumliznom Érdre, hiszen a battai pannonbót megszűnt cirka egy éve, tehát buszos kirándulás keretében igyekeztem elrendezni a teflonos jövőmet. Ahogy leszálltam, be is mentem egy ismerős mobilboltba, mármint nem a bolt az ismerős, hanem a bótos..., na... -egyrészt nagyon megdicsértek,hogy öregségemre egy húszassal kisebb lettem..., másrészt- mert gondoltam, hátha el tdom adni a régit. De sajna be kellett érnem a bókkal, ami nem kevés jutalom, ugye... Elbattyogtam a pannonig, ott kivártam a sorom.
/S örömmel tapasztaltam, hogy a legutóbbi jelenésem óta az ügyféltér sokkal kevésbé akadályos -akadálymentesítetlen-, mint korábban volt. Hiszen a három pult közül az egyik már térdszabad, s az eddig kizárólag állva vagy cirka 40 cm ülésmagasságú, amorf puffokon lehetséges várakozás helyett már vannak benn szabad portok kiépítve, melyek ellőtt normál irodai székekre telepedhet a betérő. Én a portot nem, de a széket annál inkább használtam./
Kiválasztottam a 'Szerviz' opciót, majd mikor sorra kerültem a szimpatikus fiatal hölgynek elrebegtem tökéletesen analóg lényem gondját. Elibé raktam a két teflont, s elmondtam a célt: régiről újra minden cucc -Zsolti, mekkmester, misfits, névjegyzék, naptár-, öregnéniségemre való tekintettel láthatósági beállítás -nagybetűk-, és ügyetlenségemtől való megmentési akció -tok-, majd vártam.
Hölgy átadta székét -mert ez nem a térdszabad pultnál zajlott...-, én leültem s már billegalitás nélkül vártam az eredményt.
Néni hozzákezdett.... hívta a kolléganénit... majd a kollégát... majd a pannonközpontot... ... .... majd úgy egy óra múlva egy központi szerviz-telefonszámmal és megoldatlan problémával távoztam. Ám az új teflonban már új -icuri- simkártyával, a másik pedig pusztán adattárként funkcionálva jött velem, így régiből néztem ki a számot, mikor hívni akartam valakit.
De nem búsultam. Buta vagyok én ahhoz. Úgyhogy beültem a McDonald's-be, s kértem egy kávét és egy epres sütit és azt, hogy hozzák ki nekem, mert az én összes kezem elfoglalja az összes -éppen nálam lévő, mert itthon van még néhány tartalék- mankóm. Mindig kedvesek ebben, így nyugodtan mehetek is oda mindig.
Nos, hosszan tartott, mire ideértem, pedig erről akartam írni. Mellettem egy -mint kiderült- épp nyugdíjba vonult hölgy ült. Első kérdésénél olyan furin éreztem magam:
-Meddig kel még a mankó? Nekem is kellett volna, de én nem bírtam. Tudja nekem csípőprotézisem van!- s e kijelentés mélységét megerősítve nagy szemekkel nézett rám.
-Az kemény!-mondtam- Én szeretem a mankóimat... asszem már nem is válunk meg egymástól... -én értem ezt a fogalmazást. És annyira röhögök magamban a világ azon részén amely úgy érti, ahogy...
Ittam a kávém, ettem a sütim... hölgy a cipőmet kezdte dicsérni. S hozzátette -mutatva a lábát- neki is az kellene, de csak a papucsban tud járni -jé, most jut eszembe, nem kérdeztem meg, hogy télen miben járt!?...-, mert a cipész nem volt hajlandó a lábára alakítani a cipőt... és az nem is ilyen "szép bőr" volt, mint az enyém... Ezen a ponton valóban elkezdtünk beszélgetni.
Szó szót követett, majd nyilvánvalóvá vált az alapvető különbség kettőnk életszemlélete között.
A végére a már-már szokásos konklúzióig jutott a hölgy: az ő élete -az egy csípőprotézisével és gerincproblémájával együtt, családjában, szép lakásában, 4 órás munkájával, melyet szeret s el tud végezni, az egészségkárosodási kiegészítéssel,segédeszköz használata nélkül- összességében nem a folyamatos önsajnálatra érdemes, sőt. Mert például ott a kontraszt. Ott ül éppen mellette a McDonald's-ban a kávéját kortyolgatva a 'Ha így, hát így' mentalitással.
Cirka ezen a ponton egyszer csak az addig velem szemben, a bejárat túloldalán ülő hölgy odaült mellém. Elmondta a saját történetét, dióhéjban én is a sajátomat, majd cipészről diskuráltunk és ismét hálás lélekkel hallgattam meg, hogy milyen jó a pozitív életszemléletet látni valakin. Jelesül rajtam.
Mindig hozzáteszem, hogy ez_van. Lehetek nagyon ügyes is, büszke is, meg egyáltalán... de nem tudok más lenni.
Nem vagyok hajlandó én magam a saját életem rontani. Egy pillanatnyit sem. Arra ott a rajtam kívül eső világ, de én magamnak nem fogom a_jövőmet, egy percet sem a jövőmből kesergésre, a helyzetem rontására, félelmekre pazarolni.
Nincs kizárva, hogy csak így akarom látni, de így akarom... s azt is láttam, hogy ennek a két embernek valahogy rögzült az agyában ez a néhány mondat. Nekem legalábbis mindenképpen nagyon jót tett ez a kéretlen, de remekül összejött ankét.
Mikor a renegátok spontán találkoznak.
2016.05.26., 11:21
~~DISCUSSION~~
| ← KÉZFOGÓ - megint | RCM 3 → |