RCM 3
Két napja volt, és én mostanra lettem annyira magamhoz térve..., hogy le tudom jegyezni.
Sok-sok renegát jelent meg most is, de talán nem annyi, mint tavaly vagy tavalyelőtt.
Színes, jókedvű forgatag volt most is.
És az értelme most is az volt, amit még most sem értenek igazán, hogy az akadálymentesítés nem kizárólag a hülyenyomorékoknak szükséges, hanem mindenkinek. Hiszen minden ember életében van olyan szakasz -ha szerencsés nem is egy, ha kicsit kalandos akkor nem is kettő...-, amikor elengedhetetlen a -legalább- fizikai akadálymentesítés az épített környezetben.
De ezt lám, még az általában szolidárisan gondolkodók sem értik, hiszen sokkal fontosabb minden más ennél. De ezt csak megjegyeztem, keserűen... bár egy csepp meglepetés nélkül...
A szervezés most is kalandos volt, hiszen a székem Kispesten én Battán, egyik segítőm Kispesten, másik meg nemtomhol, de Ő is Pesten -ugye, Luci? bocsikana...- volt, s mindőnket a Clarkra -a starthoz- kellett szervezni adott időre. Tóth Kata -aki a 4 évvel ezelőtti egy hetes demó szervezője volt s azóta is töretlen lelkesedéssel és munkakedvvel teszi amit tehet, sőt...- vitte el a székem és Magdát Kispestről, míg engem elnavigálni Kelenföldről Luci vállalkozott. A 0 kilométerkőnél találkoztunk. (Megjegyzem a végén Kata egy óriási ötlettel állt elő, amihez minden erőmet, lelkesedésemet azon nyomban felajánlottam... s nem mellékesen kiakasztotta a füléből a gyönyörűséges égszínkék fülbevalóját s nekem adta, miután én finoman jeleztem, mennyire tetszik nekem... pontosan: "Megjegyzem, ha kinőtted a fülbevalód, lécci gondolj rám, mert valami gyönyörű!")
(Megjegyzem, most -fura- alacsonypadlós busz jött. Vasárnap délelőtt. Hogyhogy?? És hétköznap miért nincs?
Csak éppen most a sofőr egy megveszekedett ... nem is, csak azt mondom, hogy minimum nem egy utasbarát személyiség volt. De lehet, csak az öreg, vöröshajú rokinéniket rühelli...)
Tehát a Clark Ádám téren gyülekeztünk mind.
Luci tolta a székem mikor már elfogyott az erőm s neki volt még, majd ismét cseréltünk. Nem volt hosszú a séta -és ez már a harmadik RCM volt, de nekem ez még mindig meglepetés-, viszonylag gyorsan átértünk az Erzsébet térre. A Lánchíd közepén megálltunk és égnek eresztettük a lufijainkat, amiket a gyülekezőn kaptunk segítőktől.
A célnál vásári forgatagban, zene, akadályversenyben és szikrázó napsütésben volt részünk.
Ahogy ott kerengtünk és árnyékos helyre vadásztunk, egyszer csak ott áll karnyújtásnyira tőlem Tilla. No, több se kellett nekem, mint kotnyeles, öreg rokinéninek, azon nyomban "lecsaptam" rá, és kezet nyújtva bemutatkoztam majd előadtam, hogy én csak élve a pillanat adta lehetőséggel szeretnék egy közös képet... Tilla megrázta a kezem, mosolyogva bemutatkozott és készségesen hagyta magát megörökíteni mellettem...
Kaptunk promó joghurtot, így nem haltunk éhen, hallgattunk zenét, végigjártuk az esélyegyenlőségi akadályversenyt*, de annak eredményhirdetését már nem bírtam kivárni, mert szokás szerint az összes csípőm, egy bokám és szintén egy térdem túlordította a forgatagot...
Vissza már Magda vitte egyedül a székem,én pedig buszoztam haza.
Ez jó.
De sokkal jobb lenne, ha ez a rezsim megszűnne. Mert ez, a jelen rezsim kiirt minket.
Ünnepeljük a képességeinket. Pedig jelenleg annak is nagyon örülhetünk, hogy nagylelkűen,királyi leereszkedéssel megengedik, hogy éljünk.
2016.05.31., 11:22
~~DISCUSSION~~
| ← Renegades | Talema vagyok, sorozatfüggő → |