MÉM most

Kreativitás.

Aszongya Goldmund.
Én meg csak nézek ki a fejembõl, de aztat nagyon produktívan.

Bambulásom közepette ráakadtam néhány alkalmas illusztrációra, s ezeket most ide is teszem, amolyan feszültség csökkentés gyanánt, míg kibököm a tutit. Ugye.



Krea_lego ehunnan, e



Krea_kv meg innen gyön, ni



És ez a kedvencem, csoda? Krea_hajó ehun lakik, lám

Boldogult életemben azt hiszem, az voltam. Mármint kreatív. Aztán meg kénytelen voltam az lenni, csak egészen más területen.
De nézzük az elején.

1. Rengeteg porrongyunk volt otthon. De rengeteg. Egyik jobb, mint a másik. Vadi új, tiszta pamut, finom, meleg tapintású szabvány darabok. Én meg tini lányként fejembe vettem, hogy tudok varrni. Ám varrógépünk sem volt, de az a sok porrongy nem hagyott nyugodni. Így kézzel, apró öltésekkel egyik kistáskát varrtam a másik után. Aztán ez odáig fajult, hogy már elfogytak a porrongyok -már az újak, mert használtat nem hasznosítottam e nemes célra- és elkezdtem a lepedõket átlényegíteni. Az elsõ, komoly darab -s itt a jelzõt szándékosan nem tettem idézõjelbe, mert valóban az volt, az akkori felkészületlenségemmel és gépesítetlenségemmel-, egy paraszting volt, melyet Csabának varrtam. Kézzel, lepedõvászonból.
Csaba hordta.
Én pedig nagyon büszke vagyok rá.
2. Aztán –mert én tudtam magamról, hogy tudok varrni-, vettünk egy varrógépet. És onnantól tényleg varrtam, mert már a képhez, mely bennem élt megvolt az eszköz is, mellyel bizonyíthattam valóban azt. Évekig nem vettünk ruhát, csak fehérnemût. Majd a lakás(oak)t is kidekoráltam.
3. Majd kinõttük a battai lakótelepet, így építkeznünk kellett. Talán belefér az is a kreativitásba, hogy én terveztem a házunkat, melyben most is élünk. 6-an költöztünk ide 2000. február 14-én.  

4. Egészen más kör. Nem is kör, mert szögletes, érdes, darabos… a maradék testtel való élet megtanulása. Ehhez aztán kell egy nagy adag kreativitás. Érdekes és mikor az ember rájön egy-egy amúgy pofon egyszerû és zsigeri szinten mûködõ evidencia rokiként való megoldására, na az felér egy Oscar-díjjal. Persze ez nem érdekes. Vagyis de, mondom, hogy az, de csak nekem. Csak annak, aki érti, milyen feladat levenni a bugyit, vagy felvenni a zoknit, vagy a leejtett akármit… vagy megoldani, hogy a járókeretre támaszkodva –mely csak két kézzel megoldható, különben instabil, ugye- hogyan lehet bármit is arrébb vinni… vagy az, hogy a fürdõszoba ablakát hogyan tudom becsukni (illetve kinyitni), ha nem tudok fellépni a pultra… vagy az, hogy az ágyam alá begurult akármit hogyan tudom kihalászni, anélkül, hogy le kéne hasalnom a földre –mert ugye az senemmegy… de az is idevaló, s ez nem saját kreálmány, hogy hogyan tudom egy kézzel pillanatok alatt befûzni a cipõm, s ez azért fontos, mert így nem kell lehajolnom a lábfejemig, mert elég féloldalasan „mintha” odahajolnom….
Szóval, ez az élet klasszisokkal nagyobb kreativitást igényel, mint egészként létezni, ám messze nem olyan látványos. Sõt!
És talán ez a lényeg. Mert ha „látvány” adódik ebbõl, az az azzal szembesülõ egészbõl épphogy nem  a számomra adódód gyõzelem érzését, hanem ellenkezõleg valami kesernyés, szánalommal vegyes, lesajnáló berzenkedést válthat ki.
De nekem ez igenis a kreativitás maga.


Na, ilyentet se viselek már sosenemis, sõt, azt sem tudom, hiányzik-e ez a tapasztalat…
eminnen szereztem

S ha már MÉM, akkor tovább is görgetem.

Mahutani
Alouette
Tagore
D   aewoo

Tessen csak tessen!

mem_most