2010

Tventiten. Na, jó; de ez is amolyan rádöbb nekem. Na.

Erre még visszatérek, ennél sokkal fontosabb a történések dokumentálása, mert ugye, nincs hol megtartanom azok emlékét... ööö... mármint az RSJ!-n kívül, s az agyamon belül.
Huszonnyolcadikán elmentem Esztergomba, s terveim szerint néhány nyugodalmas, tettektõl igencsak mentes, legfeljebb némi beszélgetéssel, tv-nézéssel súlyosbított napot szándékoztam szülõvárosomban, annak is Bugac nevezetû részében tölteni. Erre Apu háza -mely nem az, ahol én felnõttem, mert mikor Apu egyedül maradt, átköltözött ide- igen alkalmasnak tûnt, pláne, hogy Apu soha senkit nem engedett fõzni, mert hiába, csak a saját fõztjét szerette mindig is, vagyis én kénytelen voltam megbékélni a gondolattal, hogy ezen napok alatt bizony várhatóan semmit, de semmit nem csinálok majd. Hát, ilyen a sors, kérem szépen.
Némi közjáték a megérkezésemkor, jelesül, hogy az esztergomi buszvégen leszálltam, s kerekre nyílt szemekkel skubiztam mindenfelé, hogy Kata merre lehet, mert nemrég beszéltük meg telefonon, hogy ott lesz, de nem láttam. Telefon elõ, hívtam. Õ kérdezte, hogy merre vagyok, mondtam, s közölte, hogy õ is ott van. Persze rögvest átfutott az agyamon -vagyis annak a helyén-, hogy vajon hány ilyetén létesítmény lehet ama kies városkában, hogy tán nem ugyanarra a helyre gondoltunk mikoron megbeszéltük a találkát, de nem hangoztattam ezt, gondoltam így is épp elég börleszk amit csinálok már megint. Tovább tanakodtunk az éteren át, õ is erõsködött, hogy a buszvégen van, én is, hogy ugyanott; de mégis melyik részén, hátudomén?!, itten, ni... néhány perc -a végére már igencsak kétségbeesett- duma után közölte, hogy egy busz mögött, mondtam, hogy kincsem, itt busz annyi, mint égen a csillag, erre õ, hogy mindenesetre átmegy annak a túloldalára, mert onnan közelebb van a váróterem... ja, csak ennyi? Még a fülemen a telefon, mikor Kata megjelenik széles mosollyal az arcán a mellettem álló busz mögül elõbújva.
Mondanom kell még, hogy rokonok vagyunk?
Apunál valóban annyit csináltam, mint azt terveztem. Mindenféle sport adón néztem közvetítéseket, valamint híradót ezer példányban, a politikai paletta igen széles spektrumában, valamint b-c-d-e ésatöbi kategóriás filmeket, rogyásig. Néha, mikor horkolás hallatszott a másik ágy felõl, megszereztem a távirányítót és bambultam némi Csillagkapura vagy ilyesmire, de ezen örömteli pillanatok nem tartottak sokáig, hiszen õ szerintem fel van szerelve valami szenzorral, ami a válogatott tv-adók frekvencijára beállítva mûködik, s azon nyomban, ha nem ezt érzékeli, legszebb álmából is felriasztja szegényt, mert hiszen, rend a lelke mindennek, ugye! Nagyokat aludtam, de tényleg, ihaj mennyiségû és nyugodalmas álmaim voltak -természetesen tessen ezt álom, mint olyan, nélküli álomnak érteni, hisz agyamnak ezért felelõs része (is) hiányzik- rejtvényt fejtettem és készültem a roki nyugdíjas szilveszteri mulatságra, melyet -láss csodát- a vendégágyon henyélve szándékoztam eltölteni.
Mikor indultam, Zsuzska -meggyõzõdésem, hogy udvariasságból, vagy tudom is én- meghívott egy házibuliba, búcsúztatandó az évet. Persze mondtam, hogy elleszek én az ágyban henyélve, úgysem ismerek jóformán senkit a társaságból és nem akarom, hogy én rokiságomat kerülgessék csak esetleg, tehát nem hiszem.
Na, ennyit ismét magamról, mert szilveszter délelõttjén hívtam Zsuzskát, hogy ha még áll a meghívás, élnék a lehetõséggel, mert kezdem kockásra ülni amúgy is cakkosra mintázott csípõcsontom, õ pedig -vagy mert komolyan gondolta, vagy mert ismer- meg sem lepõdött, hanem mondta, hogy Koki egy barátjukkal, egy kis Puntóval estefelé eljön majd értem, s szerveznek taxit, hogy vissza legyen majd fuvarom, hiszen messze van Bugactól a Nap utca, s nagy valószínûséggel ittasak leszünk mindannyian, így senki nem fog éjjel vezetni. Megnyugodtam. Lezuhanyoztam s elõvettem fellépõruhám, mely semmiben sem különbözik hátköznapi roki-egyenruhámtól, hacsak azt a leheletnyi szájfényt és ajándékként bezsebelt Elizabeth Arden parfümöt nem számoljuk, amiket még latba vetettem. Nos, így, teljes harci díszben vártam az estét. Mely el is jött, vagy valami hasonló, úgyhogy meg sem lepõdtem, mikor Zsuzska hívott -biztos voltam benne, hogy vaami közbejött, s maradok ahol vagyok-, hogy álljak már ki a ház elé, mert a sötétben nem tudják, hogy hová kell jönni, engem pedig -ugye- nehéz lenne szem elõl téveszteni. (Néha azért nem rossz ez a méret. Néha. Höhö)
Egy kicsi ház, mely belülrõl nagyon klasszul megcsinált, kívülrõl nem láttam, mert örültem, hogy azt ki tudom skubizni, hogy a mankót hová teszem, adott otthont a bulinak. Nem túl sokan voltunk, ha jól számolom, tízen lehettünk. Ebbõl összesen három embert ismertem, plusz egyet látásból. Viszont Zsoltit, az öcsémet, mindannyian ismerték. Ez jó. Ez nagyon jó.
Kaja volt rogyásig, nedû is igen sokféle, így gondoltam elleszek egy sarokban, akkor is, ha egy szót nem tudok váltani senkivel.
De nem így lett.
Ezerrel ment az igazi hamisítatlan bulizene. Ahogy kell: Hungária, R-GO, némi õs LGT, és egyetlen egy árva DOORS szám, az is modern köntösbe bújtatva, így nem is nyerte el tetszésünk, lévén ott -mily' fura- én voltam az egyik legifjabb.
Kicsi az a nappali, de ennyi bulira szomjazó embernek tökéletesen megfelelt, ezzel meg pláne:




Kell ennél jobb?

Aztán kimentem a konyhába, hogy közelebbrõl megszemléljem az igen széles kaja választékot, s ott is ragadtam. S csoák csodája, ennek nem a nonstop evés volt az oka, hanem Edwárd, akit én negyedszázada ismerek, s akivel vagy 15 éve nem találkoztam.
Sokáig beszélgettünk, támasztva a pultot közben s -Koki nagy-nagy bánatára- sûrûn kóstolgatva egy füttyszóra csábító pálinkát (valami bodza, vagy áfonya, vagy valami hasonlóság, na, kell nekem mindenre emlékeznem?!). Jó volt. Fontos, jó és nagyon remélem, rácáfolva a jégmezõmre, emlékezetes volt. Akkor is, ha van ebben valami, amit viszont nagyon számûzni kell, põrén, jégtáblán kivetni a semmibe... de ez egy másik történet.
Majd eljött az éjfél és megláthattam a kis ház igazi értékét. A nappali, mely szintén nem nagy egy hatalmas ablakkal megvilágított helyiség, amely üvegfelület gyakorlatilag az esztergomi panorámát teszi a fotel mellé. Addig azért nem vettem ezt észre, mert egyrészt a bulizó ifjakat figyeltem, másrészt meg a kapu, melyen bejöttem, zárva volt, így nem láthattam azon túlra. Pedig kinyitva azt, ahogy én a nappaliban, az ablak mögött álltam, lábaim elõtt hevert a szilveszteri fények pompájába öltözött Esztergom, tüzijátékkal, Kis Duna vonalával, kivilágított útjaival és a Szent Tamás kápolnával, mely alatt - a néhai Zója utcában, ma Becket Tamás utca- felnõttem. Gyönyörû, megkapó volt. 
Tudom, öregszem.
Még ettünk-ittunk-beszélgettünk, majd én mondtam, hogy na akkor jöhet a taxi, mert én megyek vissza Apuhoz, hiszen már idén van, rendes rokinak ilyenkor meg már ágyban a helye. Nos, közölték, hogy meghányták-vetették a dolgot, s arra jutottak, hogy Balázs -a Puntó sofõrje- belém karol, így stabil támasztékot nyújt nekem, s lesétálok velük a városba, hiszen ilyenkor utcabál van a Szécheny téren, amit nem hagyhatok ki. Mondjam, hogy megdöbbentem? Persze, lehet, hogy õk is, hiszen ráálltam a dologra. Így összeszedtük magunkat, Balázs tette amit tennie kell, s elindutunk.
Majd' 10 éve nem sétáltam Esztergomban, azon a környéken meg reményem sem volt rá, hogy valaha fogok még, hisz dimbes-dombos kis utcák sûrû hálózata, így most, mikor vakon bíztam lovagomban -és nem éreztem szükségét a mankóm folyamatos szemmel tartásának- ezer változásra csodálkozhattam rá. Mondjam, hogy jó volt? Megint mondjam? Höhö...

A téren, melyet szintén nem olyan rég -vagy a törtépnelem elején még, nekem nyolc- újítottak fel, éppen a Szépülõ Városközpont koncertezett.
Megfagytunk. Egyszerûen hozzáfagytam a forraltboros -bár erõsen gõzölgõ- öblös poharamhoz, de lelkiismeretesen csápoltam én is. A zenészek a színpadon állig bebugyolálva vastag sálakba, kapucni a fejen, dobos és énekes kesztyûben -gitárosokon csak a használhatatlanság okán nem volt eme melegentartó találmány-, ücsörögtek egy-egy széken (a koncert utolsó órájára értünk oda, nem csoda, hogy már nem futotta nagy mozdulatokra), s nyomták a jobbnál jobb zenéket. Európa Kiadó, Doors, majd a végén egy igen hosszú acapella Just a Gigolo feldolgozás. Fantasztikus volt!
Róluk van szó:




Majd mikor a nóta is és a bor is a végéhez ért, szedtük a sátorfánkat és -ismét- azt hittem, hogy szerzünk taxit. De nem.
Mentünk tovább, a Trafóba.
Ez a hely egy valódi trafóból lényegült át, alapterületét nézve nem több -még az eredetit megduplázó hozzáépítést is beleszámítva-, mint 30 négyzetméter -és akkor talán igen nagyon túloztam. A bárszékek valódi használt, hatalmas porcelán biztosítékokbóól vannak, de nem fér el több belõlük, mint három, s asztal is csak éppannyi van, de a hangulata nagyon okés a helynek, az tény.
Edwárd és Koki valamint Vöri -a társaság talán legérdekesebb tagja- felkértek táncolni.
Na, azt képzelje el mindenki, aki meri! Nos, ezt tovább nem is taglalnám. Ugye. Éééérdekes élmény volt.

Aztán röpke másfél órás telefonos könyörgés után megjelent a taxi értem, így fél 5 magasságában búcsút vettem a már bezárt Trafó elõtt engem búcsúztató társaságtól, és mentem vissza a vendégágyra, Apuhoz.
Elsején 11-ig aludtam, akkor is csak azért keltem fel, mert Apu valami kõtörõ munkálatokat végzett a konyhában. Vagy legalábbis így tûnt onnan, ahol én voltam.
Egyet sajnáltam, hogy nem tudtam Dittelyányommal msn-en követni a 'csúszós' éjféleket. De sebaj! Lesz még nekem msn mellett töltött szilveszterem, bár, gyanítom, hogy ahogy nõnek a gyerekei, neki meg már nem. Néha azért csak megsajnálja majd szegény magányos rokinénnyit.

A tanulságot mindenesetre levontam.
Úgy telik az év, ahogy újév hajnala virradt? Akkor nekem nagyon jó lesz ez a 2010.



A címre -illetve az elsõ mondatra- viszatérve meg kell jegyeznem, hogy elõzõ életemben valamikor tanultam angolul, s ugyan nem jutottam messzire ezen tudás elsajátításában, de a számjegyek szerves részét képezték a tananyagnak. Ám ma, hogy kénytelen voltam órákon át angol nyelven póker közvetítést nézni, szembesülhettem azzal, hogy eme nyelvterületen a kétezer-tíz nem 'two thousend and ten', hanem 'twenty ten'. Tehát, ez jelentõs rádöbbenés volt, de mint minden hasonló horderejû tény, ez is a homályba vész idejekorán a jégmezõmön. Ezzel legalább tisztában vagyok. Hö.
 
 

2010_1