Megvisel - Éles keretben
Kis ember kis álmokkal, meg ilyenek.
Régóta dédelgettem magamban a dolgot, mely igazán nem is nyert megfogalmazást bennem eleinte -évekig tán-, majd mikor ezen lépcsőn már túljutottam, akkor sem tettem lépéseket a megvalósításra, csak úgy szerettem volna... Koranyáron volt a Gátőrházban az Aranyszív ünnep, mely keretén belül köszöntötték s jutalmazták az alapítvány segítőit, s ezen napon én is -ahogy szoktam, ha el nem felejtem a fontos dolgokat, ugye- tehát ekkor én is ott voltam a sok-sok látogató között. (Tuti, hogy itt van a padomon a jegyzet, de most nem találom... nem csoda, a nyelvem lóg és különben is..., de hát erről szólék mostan ugyi...)
Akkor nyert szavakká formált alakot a fent említett álmom, mely arról szól, hogy szeretnék néha részese lenni a Gátőrház életének. Ötlet szintről azon nyomban előlépett tervvé, csak a bokaműtétemet kellett kivárni s ma volt az első napom, melyet önkéntesként a Gátőrházban tölthettem.
Tegnap este izgultam, mint egy fölsős a Mikulás-buli előestéjén -a Gyakorlóban ez volt a_buli-, és az altatóval együtt sem győztem inszomnia ellen. Majd reggel jött Erika a Családsegítőből, felmosott, addigra én már felöltöztem, majd mikor elment megkávéztam s megettem a müzlimet. Majd még mindig volt vagy másfél órám, mert 10-re akartam leérni. Így Éles.
Az utolsó oldalakat nyíttem, nem akarva a végére érni, mert boldogan dagonyáztam abban a kilátástalanságban, abban a tigriscsíkos nihilben, de egyre kevesebb lap volt már. Fél 10-re maradt még vagy öt, nem tudtam milyen lesz az első napom, s ennek függvényében milyen hangulatban olvasom majd azokat, de nem fejezhettem be akkor, mert tudtam, bárhogyan is ér véget, rányomja a bélyegét akkor az azutáni mindenre. Így, befejezetlenül "csak" nyitott könyvként kísért el. Előjel nélkül.
Elindultam tehát fél 10 körül s bementem az SzTK-ba a gyógyászati segédeszköz boltba, ahol is kiváltottam a nagy nehezen felírt ülésmagasítómat, mely a Gátőrház székeihez nekem fontos kellék. (Mellesleg ennek a receptjéhez való hozzájutás is megérne egy misét, hiszen az OEP -vagy utóda- IT-rendszere nem ismeri fel a beírt tételeket, csak ha pontosan úgy kerülnek a karakterek egymás után -nagy- és kisbetű, kötőjel pontos és hosszú magánhangzók stb-, ahogy az a ténylegesen a jegyzékben szerepel. Tehát rugalmasság nulla, s ennek örömére a Gyopár ülőpárnám csak telefonos egyeztetés után kerülhetett vényre, mert a rendszer a józan ész szabályai szerint elutasította /Gyo-Pár ülő-gyűrű/ az összes próbálkozást. De ez már a múlt...) Tehát megszereztem a műanyag-granulátummal töltött párnát, s így indultam mocimmal a célhoz.
Korábban megbeszéltük, hogy hol állítom parkolópályára a mocit, s most így is tettem, a vadi párnámmal és a táskámmal mentem a keramikus műhelybe.
Nagyon zavarban voltam, de ez oktalan volt, hiszen édesen fogadtak.
Első körben retusálást végeztem. Ez annyiból áll, hogy a megformázott, még nedves, de ezen fázisban végzett agyag-plaketteket, -tálakat kell nedves szivaccsal éltompítani. Ez nem túl finom munka, bár az én kezem egy féltucat tulipán után kért egy kis pihenőt, mert görccsé vált, majd a pihenő után újra használhatóvá lazult.
Nem tudom hányat csináltam meg, én nagyon élveztem és remélem, nem rontottam el egyet sem.
Gyönyörű darabok mentek át a kezemen, az egyikbe beleszerettem: egy cirka 25 cm átmérőjű lankás tálka, melyben kaporszálak lenyomata díszíti a belső felületet. Nekem egy olyan kell! Néhány hét, mire abból kész termék lesz, s hacsak nem szeretek át valami másba -a paletta igen széles-, eggyel megajándékozom magam.
Majd egyszer fel kellett állnom, mert a párna áldásos volta ellenére megunta összes csípőm a semmittevést és járkáltam egy kicsinyt, majd hogy hogy nem, átültem a másik asztalhoz, ahol is zoknikarikákat válogattunk a szövőműhely számára, színek szerint. (A szürkének ötven.... de a feketének hány árnyalata van!!!!!! Ha te tudnád..../ööö: https://www.youtube.com/watch?v=Ky4jwe7MQwA/)
Éppen végeztünk kis híján egy zsáknyi cuccal, mikor jött értem Margitka -remélem jól jegyeztem meg a nevét-, mert én következtem a fodrásznál. (Ez is egy külön fáma, Ercsiből jár át egy végtelenül szimpatikus fodrász, aki havonta-kéthavonta jelenik meg a Gátőrházban s készíti a frizurát a klienseknek. Én erről tudtam, mármint arról, hogy Judit időnként szokott jönni, de az nagyon meglepett, hogy első napomat megkoronázandó éppen ma lesz az a nap, s félénken jelentkeztem, hogy betolakodhatok-é a listára, s lám... Olyan macera nekem átvergődni Érdre a fodrászhoz, s messze nem készül ilyen frankó haj a fejemre... Köszönöm ezt is!)
A szövőműhely volt a kijelölt fodrász-szalon s mikor onnan caplattam vissza a keramikus műhelybe, az utam a fák alatt körbe állított székeken ücsörgő s beszélgetést folytató tucatnyi ember mellett vitt el. Stefi, a csoport vezetője utánam kiáltott, hogy nincs-e kedvem beszállni. Naná, hogy volt. Kaptam egy széket s Márk bement a párnámért a műhelybe, hogy viselhető legyen az ülés nekem.
Igyekeztem bemutatkozni, s mindenki megtette ugyanezt. Én hegyeztem memóriám, de az itt felsorolt neveken túl sajna nem tudok felidézni most többet.
Ha nem tudtam volna, akkor most kiderülhetett volna, hogy aki ott van, mindahányan cipelik a saját batyujukat. Ahogy én is a magamét. Nagyon-nagyon jó volt, hogy ebben is részt vehettem. Remélem, nem beszéltem marhaságokat, vagy legalábbis nem többet, mint szoktam.
Eredetileg úgy terveztem, hogy 10.00-14.00-ig leszek lenn, de mire a csoportnak vége lett, már majdnem fél négy volt. Persze nem sietek sehová, semmi dolgom.
De mire aztán hazaértem, a nyelvem lógott. Csak néztem ki a fejemből és olyan fáradt voltam, hogy ihaj.... Itt ültem -éhes is voltam nagyon, még reggel okos rokinéni lévén főztem magamnak némi krumplit, arra számítva, hogy nem leszek a topon délután, így majd jó lesz az nekem a tegnapi sóskához, s lám... ösmerem magam!-, és azt gondoltam, ha most megadom magam és elalszom, legközelebb karácsony másnapján kelek fel, tehát nem csuktam le szemem, ellenben a maradék öt-hat oldalt teljes valómmal átadva magam az Éles-nek szenteltem.
Ímé mondom néktek:
„A magány társas lény – örökké talál valakit, akit kísérgethet. Surrant is mellettem hűségesen vékony kis lábán, hiába kívántam, bárcsak törne el a bokája, ott volt a seggemben egyfolytában, és attól függően, hogy milyen kedve volt, hol cseszegetett, hol tanított. Nehéz estéken ő szedte elő a filmeket, és nézette velem ájulásig őket, de jobb napokon, amiken beérte azzal, hogy kioktasson, olyasmiket tudtam meg tőle például, hogy az élet olyan, mint a futópad: van, amikor gyorsabban pörög, van amikor lassabban, a lényeg az, hogy neked csak emelgetned kell a lábad, ő meg szépen átcsúszik alattad. Hülyeség, hogy végig önerőből kell megtenni az utat, hogy előre mindenképp és mindig, hogy haladni, haladni, haladni. Igazából nincs is út, azt a stréberek találták ki maguknak, az átlagember egyszerűen csak emelgeti a lábát, néha elbambul, olyankor leesik, de aztán feláll, és újra tapodni kezd egy helyben, nézi a gumiszalagon a csíkokat, figyeli, hogy elkúsznak a talpa alatt, és hiszi, holtkomolyan gondolja, hogy azért ő is tart így valamerre.”
/Potozky László: Éles/
Éles keretbe rendezte ez a napom.
Szerdán megyek ismét, és még azt le sem írtam, hogy mennyire jókedvvel fogadtak ott az ismerősök, akikkel a Támogató Szolgálat folytán kapcsolatban voltam már korábban is, és egyáltalán. Szóval, para felesleges volt, remélem a tulipánokat és a horgolt mintás valamint kapros tálakat nem rontottam el, és azt is, hogy szerdáig kipihenem magam.
Ja, a mocim, mire hazaértem, egy vonásnyi életerőt mutatott, tehát a Spar-tól csak önsúllyal gurultam hazáig, mert már az akksi az utolsókat lehelte. De neki is megérte ez a nap.
Köszönöm szépen, szerdán megint megyek!
2017.09.11., 19:46
~~DISCUSSION~~
| ← Cápavadászat | Göncölszekér alatt → |