Lymphoedema aktuálisan - 4.

ITTEN hagytam abba eleddig.

Tényleg beértem már 3/4 8-ra, fájó búcsút vettem, ha ideiglenesen is, de ennek az etapnak vége- Krisztitõl -személyi segítõ-  és Gábortól -támogató szolgálat sofõr-, majd dzsaltam föl a harmadikra. Most negyedik napja jártam ide és minden reggel elkapott a frász, hogy nem emlékszem, melyik emeletre kell mennem.
(Nem könnyû ám agy nélkül mûködni. 
De legalább így, nem is veszek tudomást errõl.)

Kicsit így várnom is kellett, úgyhogy beszóltam az osztály irodára, hogy a tegnap itt hagyott dossziémat, mely az összes beteganyagomat tartalmazza, a kezelés után a zárójelentéssel együtt -ha elkészül- veszem majd fel. Tegnap azt mondták, valószínûleg a zárót csak postán küldik ki, de közben kiderült, beleférek az idõbe adminisztrációs szempontból.

Bementem a kezelõbe, lemért a terapeuta -nos, mivel nem volt anyag most a "szatyromban"... látványos eredmény nem is jelentkezett. Mindössze egy méret változott 0,5cm-nyit, az összes többi -van kb egy tucat- változatlan maradt.
Megdicsértem a tegnapi fáslizást mert kifogástalanra sikerült, s következett a mai.
Nos, ez úgy sikerült, hogy amikor felvettem a cipõm -mely eleve nagyon ééérdekes volt, hiszen teljes súlyommal tudtam csak beleerõszakolni lábfejem, s a cipõfûzõt funkciótlanul, csak azért, hogy ne lifegjen lehetett megkötni...- azonnal éreztem, nem lesz ez mindig ennyire sikeres... (Bizonyosságot is nyert e meglátás délutánra, mire hazaértem...)

Megkaptam aztán a zárót, decemberben kell kontrollra jönnöm, s így, hogy végre átnézte a dokut a doktornõ, elfogadta, hogy nem hisztibõl nem vagyok hajlandó minden reggel nem_befáslizni a lábam, és most már örömmel konstatálta, hogy a heti kettõ alkalom -mikor a családsegítõ személyi segítsége jön hozzám- is több a semminél és a helyzethez mérten a maximum, ami megtehetõ. Viszont a dekupárnát, mely a mociba a magasítást szolgálná s a csípõim és gerincsérveim mûködõképességét segítené megtartani, nem írták fel. Hmmm...

Osztán próbáltam fuvarost fogni a kórházban, de éppen senki nem ment kifelé, így kénytelen voltam a betonra fáslizott lábaimmal kikecmeregni a buszhoz. 
Találkoztam Margittal, aki fõnõvér volt a 7-esben, majd az új épületben is az ennek megfelelõ -baleseti sérültek rehab- osztályon, amíg nyugdíjba nem ment, azóta pedig nõvérként dolgozik tovább. Nagyon szeretem Õt és azt hiszem, ez viszont is így van, számomra nõvérbõl Õ az etalon. Egy kicsit beszélgettünk, majd Õ haza én meg a buszhoz tovább.
Jók ezek a találkozások. Nosztalgia. 

Lementem a 22-essel a Moszkva térre, ahol ismét zabszem effektus lépett életbe, hiszen az most egy háborús övezet. Nemhogy akadálymentesség, de egyáltalán civilizációs szempontból is. 
Katasztrófa, de nekem muszáj volt a metróhoz jutnom, mert el kellett jutnom az Õrsre.
Szóltam Bertáéknak, hogy most bújok a föld alá -amint átverekedtem magam a Moszkva áldatlan állapotain- úgyhogy indulhatnak az Árkád felé, hiszen ott leszen a randink. 

Mondtam már az Árkád akadálymentes mosdó állapotát??? Nem emlékszem... de siralmas és röhejes és felháborító... de most Erik-hangulatomvolt, így csak átfutott a méreg agyam helyén s lelkesen vártam Énonokám inkább.

Próbáltam nem tudomást venni a lábamról, de nem meglepõ, ez egy idõ után egyszerûen nem megy. (Jobb -oldalon nõtt, gyengébb, merev, mûtött és legközelebb 07.10-én mûtendõ- bokám, lábfejem mint forrástól indulva a jobb térdem és az összes csípõm azon a ponton egy stabil, kitartó zümmögõkórust produkált. Még a kórházban bevettem a második fájdalomcsillapítóm, de tudtam, lesz ez még így se...
Ééééés megérkeztek!!!

Imádom ezt a kisfickót!!! Énonokám!

Berta mesélte, hogy a féléves státuszt is csak úgy tudta felmérni nála a védõnõ, hogy õ és Bandi segítettek, mert amíg a védõnõ tartotta a valamit, mellyel a követést kellett felmérni, okos, figyelõ, és nem elvonható figyelmû énonokám le nem vette tekintetét a számára idegen lényrõl. 
Elsõ egy-két percben engem is átvilágított óriási szempillákkal keretezett csillogó szemeivel, majd néhány hümmögéssel konstatálta, hogy átmentem a vizsgán, s onnantól már nem tartott szoros megfigyelés alatt.
Sétafikáltunk, én kávéztam, Berta és Erik megkajáltak és beszélgettünk egy nagyot.
Egyszer a liftben találkoztunk egy hölggyel, aki miután kicsit szemezett Erikkel megkérdezte, hogy Berta öccse-e ez a legény.... s mikor mondtuk, nem,õ az anyuka én meg a nagyi, csak zavartan mosolygott... :) Nos, ja. Berta nem néz ki többnek -nagyon bõven számítva is- 15-nél. Ráadásul nem sokkal nehezebb mint Erik. :)

Ismét kettesben maradtunk, míg Berta megszerezte a kaját, úgyhogy ismét kivettem a kocsiból és úgy beszélgettünk. Most nem sírt és szeretném azt gondolni, hogy azért, mert ne
m tart már idegennek.
Persze amikor kukackodik nem nagyon tudom tartani, de szerencsére gyorsan visszaért anyája, így ez a stádium rövid ideig tartott.

Mikor jöttek, még nyári hosszúnadrág és póló, valamint egy zokni volt Eriken, így át kellett öltöztetni, az eredmény pedig zoknitlan, trikós és rövidnadrágos Énonokám lett.



Mire már nagyon nyûgös lett volna -és én is a lábam miatt- elindultak õk haza, meg én is, csak ellenkezõ irányban van e két otthon, úgy búcsút vettünk egymástól.

....................................

Innen agyam terepét a fájdalom akadálytalanul önthette el. Mikor leszálltam Battán és gyalogoltam haza, potyogtak a könnyeim és ordítani tudtam volna. Csak hát ez azon nem segít, hogy még van vagy 200 méter a házig... Próbáltam nem váltott mankóval járni, s így csak a jobb oldalon nõtt s klasszisokkal sérültebb oldalamnak segíteni, de ekkor a bal csípõmben éles, decens sikkantásra és azonnali mozdulatlanságra sarkalló kín generálódott, tehát ez nembegyere... 
Hazaaraszoltam, így, hogy mindkét oldalam fájt, nagyon, de még éppen az elviselhetõség határán...
Nem is csináltam semmit itthon. Mára megmaradt a fájdalom visszafogott, csendben lüktetõ lenyomata, tehát ma is csak egy gyors muszáj-vásárlást iktattam be és folytatom a nemcsinálást tovább.

De megérte. Randiztam Erikkel, ki életem legfontosabb fiatalembere!

lymphoedema_aktualisan_4