Az élete

Az angol mûvészfilmeseknél sosem lehet tudni, hiába kedveljük Alan Parkert az egykori Midnight BLOGTERExpress c. remek filmjéért, ami mellesleg a világ legjobb happy-endjeinek egyikével rendelkezik, ha beülünk egy-egy új filmjére, mindenre fel kell készülnünk. Ez persze abszolút pozitív tulajdonság, mégis, amikor a David Gale Élete elkezdõdik, jó pár percig a szemünk sarkából azt figyeljük, hogy vajon mire akar kimenni a játék, egy nézõbarát, vagy nézõ-túráztató filmre ültünk-e be.

A film ebbõl a szempontból nagyon meggyõzõ, a tizedik percben már biztosak lehetünk benne, hogy elengedhetjük magunkat, mert ez egy abszolút nézõbarát film. Ráadásul a sztori is eléggé izgalmas. A fiatal újságírónõt (Kate Winslet) szabályszerûen meghívja a halálraítélt professzor (Kevin Spacey) a börtönbe, hogy exkluzív interjút adjon neki. S miközben a három napos interjúsorozat során a lány, és rokonszenves társa (Lee Ritchey), a kezdõ riporter srác, egyre többet és többet tud meg az ügy részleteirõl, annál inkább az lesz a benyomásuk, hogy David Gale ártatlan. Látszólag tipikus "Petrocelli" felállás, ám, sajnos, ennél többrõl is, meg kevesebbrõl is van szó.

A jelenetek nagyon jó hangulatúak, a film szépen, illetve, finoman van fényképezve, és van benne pár esõs jelenet, ami önmagában megér egy egész filmet. Gondoljuk el, valakit pár nap múlva kivégeznek, valakinek pedig ez "csak egy esõs nap". Kicsit visszafogottabban navigál az autójában, a hangulata is kicsit nyomottabb az ömlõ esõben, ám ez számára csak egy nap, és ott van körülötte a védettséget jelentõ autó, meg az egész civilizáció, ugyanaz, amelyik David Gale-t napokon belül kiveti magából. Ez nagyon jó eleme a filmnek. Ám akárhogy is nézzük, a történet kicsit vánszorogva halad. Meg az is nagyon fura, hogy 9 év (?) várakozás után a börtönben, tehát 9 évvel az ítélet után jut eszébe valakinek kinyomozni, hogy mi is történt. És David Gale miért csak most rukkol elõ a sztorijával, amikor már gyakorlatilag veszett fejsze nyele, nulla az esélye, hogy nem végzik ki? Ez utóbbi két kérdésre alaposan kielégítõ választ kapunk a filmtõl, sajnos, nem mondhatjuk el, hogy mit, csak az a lényeg, hogy mindez meg van alapozva egy filmvégi csavarral. Meg van alapozva, de mégis, emiatt a film kicsit keresetlen, és ha nem is vánszorgós, de legalábbis döcögõs a történet elõrehaladása terén. Ezt a döcögést viszont elég jól ellensúlyozza az, hogy David Gale letartóztatása elõtti idõszakából, amikor a gyilkosságot is elkövették, nagyon sok jelenetet mutatnak, szóval a film végül mégsem a börtön falai közt játszódik. Szóval, nem lenne reménytelen egy film.

Kate Winslet-ék nyomozása érdekes módon abszolút sikerrel jár, kiderítik, rájönnek, hogy ki és miért húzott zacskót David Gale barátjának, Constance-nak (Laura Linney) a fejére, és miért bilincselte meg, hogy ezáltal tehetetlenül vergõdve megfulladjon. Ez a zacskó olyan, amilyet az eutanázia-pártiak akartak boltban árulni, hogy éjszaka valaki a fejére húzhassa, és emiatt reggel már ne ébredjen fel a lassan bekövetkezett fulladástól. Az eutanázia szót nem teljesen véletlenül hoztuk itt fel. A meggyilkolt nõ ugyanis leukémiás volt, és az utolsó fázison ment keresztül. Mindenesetre, annyi világos, hogy akárki(k) is követte(k) el ezt az eutanáziát, gyilkos(ok), ráadásul nemcsak a nõt ölték meg, de David Gale-t is hóhér kézre adták. Tehát a gyilkos, vagy gyilkosok két ember haláláért felelõsek. Felmerülnek persze olyan kérdések is, hogy létezik-e olyan eset, amikor egy valaki szívességbõl elfogadja a barátja életét, anélkül, hogy ezzel a gyermeke életét mentené meg (mert ez még érthetõ ok volna). Lényeg, hogy a végén mindenre választ kapunk a filmtõl, ám a nagy happy end ezúttal elmarad.
Valamilyen szinten örülnünk kellene, nem úgy, ahogy szerettünk volna, a szívünkkel, hanem a film csavaros (és szerintünk hibás) logikája alapján, az eszünkkel. Örülnünk kellene, de nem örülünk. Eléggé csavaros befejezést kaptunk, de mi, mérlegelve mindkét lehetõséget, jobban örültünk volna egy kommersz befejezésnek. Sokkal jobban.

Így a film, noha majd a háromnegyedéig nagyon jó volt, hatalmasat zuhant a végére, és vegyesen közepes összbenyomással engedett minket utunkra, kábé egy "jó tûrhetõ" film nyomát hagyva bennünk.
Hazafelé pedig azon gondolkodhatunk, hogy noha a film középpontjában a halálbüntetés áll, vajmi keveset kaptunk ezzel kapcsolatban, érvek és ellenérvek terén, és noha totál demokraták vagyunk, tehát a filmnek nem nagyon kellett volna strapálnia magát, hogy "ésszerû kételyt" támasszon bennünk a halálbüntetés gyakorlatának igazságosságával szemben, ez kicsit sem jött össze neki.
Plusz, ott volt ez a rokonszenves nõ (Laura Linney, akit a Megszólít az Éjszakában kedveltünk meg nagyon), aki látens és reménytelen módon végig szerelmes volt Gale professzorba, aztán kiderült, hogy haldoklik, és hogy olyan kevés dolgot kapott még az élettõl. Igazi dráma, iszonyatosan felkavarja az embert, de ahogy ez a drámai, de emberi vonal csak megpendül, máris agyoncsapja õt a buta krimi vonal, és az agyas csavar, ami miatt ez a film elkészült.
Szóval a kevesebb néha több, nem mondhatjuk el, mi volt az a bizonyos csavar, de jobb lett volna nélküle, az biztos. Akkor a beteg és szomorú nõbõl nem egy konyhakövön fuldokló nõ maradt volna csak, a pengeagyú professzorból pedig nemcsak egy kolléga-barátnõje által befolyásolt lecsúszott vesztes. Az egész film sokkal jobb lehetett volna a csavar nélkül, kevesebb, de több is, mert eléggé felnõttek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk kezelni a kommerszebb filmélményeket is.
Alan Parkernek igazán nem kellett volna féltenie ettõl minket.

-zé-

Eddig innen

Hivatalos magyar nyelvû honlap

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Tegnap akadtam erre a TV2-n. Az a film, amiben Kevin Spacey játszik, eleve nyerõnek tûnik (nekem legalábbis). Tehát, megnéztem. A hangulatomhoz amúgy is illik mostanság ez a téma, úgyhogy nekikezdtem.
Az elsõ néhány percrõl lemaradtam, úgyhogy alapvetõ tévhittel néztem az elejét: mert az egyértelmûnek tûnt, hogy David és Constance összetartoznak. Szellemi és fizikai síkon is. Valahogy nekem ez tiszta sor volt: ahogy ültek egy asztalnál és már nem is tudom mirõl beszélgettek, de a hangnem, a gesztusok alapján úgy könyveltem el õket, hogy szeretik egymást.
Aztán persze, még az én kicsiny agyam is elég volt hozzá, hogy néhány perc után rájöjjek ez pusztán amolyan kollegiális viszony, két okos, egymásnak szimpatikus felnõtt ember között.
A cikkel kicsit vitába szállnék, mégpedig azért mert -biztos mert én egyszerû vagyok, mint egy bot, már agyi képességeimet tekintve- szerintem épp annyira halad vánszorogva a film, és épp annyira ikonszerûek a figurái, mint annak lennie kell, egy ilyen sztori esetén. Ahhoz, hogy megélje a nézõ a dolog mélységét (ha megvan benne az ehhez szükséges szabad agyi kapacitás:), és általános érvényû, akár közhelyszerû végkövetkeztetésekre juthasson.
Mik is ezek?
Nekem például az, hogy ne csak nézz, láss is!

David élete hullámokban rajzolható meg. A kisfia, a bárány (igen, ez is szájbarágós dolog, de ebbõl ért az ilyen buta, mint én), a feleség elköltözése, az alkohol, az új cél, aztán ismét a nihil. Ez mit jelent nekem?
A gödreimet.

Tök jó ilyen kiválasztottnak lenni! Hogy én értem ezeknek a nagyon hátsó, szinte némán elsuttogott üzenetét.
Persze lehet, hogy ezt is csak képzelem.