"Itt szoktam parkolni!"

Semmi érdekes, csak a szokásos történés. Én mennék, de nem tudok...

Küzdök jó ideje a szûkebb pátriám akadálymentesítéséért. (pl) S látok némi fogadókészséget sirámaimra, ám ma megint elszakadt a cérnám....

Persze mondhatnám a tegnapot is, amikor egy kétiksz körüli agilis sofõr közölte velem, hogy õ siet, fontos fuvarja van, ezért nem tud -és nem is akar- beállni a szemben lévõ parkolóba, amíg kenyeret vesz. És különben is, hogy veszem a bátorságot, hogy szólok neki... ekkor benn voltam a boltban, s aztán mikor mentem a városba ismét e kép fogadott:



S ezt csak azért teszem ide, hogy látható legyen a hely, a táblával, ahol a mai eset történt.

Vagyis, hogy okosan intézve dolgaim, elfelejtettem gyogyótorna után visszahangosítani a teflonom, így nem vettem észre, hogy sms-t kaptam, hogy ott felejtettem POLJOT órámat, melyet Edit vitt el az óráshoz s tetetett rá nekem új szíjat. Tehát mikor aztán mégis, suhanva kellett mociznom vissza minden gyógytornászok leggyógytornászabbikához, hogy hozzájussak már ismét használható örökségemhez. Ezt a kört sikerrel teljesítettem is, ám visszafelé -mert nem tudok másfelé jönni, mellesleg nem is szeretnék- ez a helyzet fogadott:



Hozzátartozik a dologhoz, hogy -amint látszik is a sarokban a mocim visszapillantója, ott ücsörögtem- a hölgy, aki látta az akcióm s a helyzetet, megkérdezte, hogy most mi van. Mondtam, hogy ez járda és mellesleg ott a tábla is, hogy tilos megállni. Válasza sztenderd volt: "Nem én vagyok egyedül itt!" mondtam, látom, és ráérek... erre hölgy karakánul azt mondta: "Akkor én átállok a parkolóba, eggyel kevesebben álljuk el az útját!". Szépen megköszöntem és ültem ott tovább. Valóban át is állt.
A második autó sofõrje is látta majd hallotta is ezt, meg se mozdult... harmadiké meg nem volt még ott. Közben mögöttem meg ez lett:



Ahogy piros autós fiatalember beállt, s látta a szitut és hogy kattintok -én a vérmes öreglány-, már a kocsiból kiszólt, hogy mi van... akcentussal beszélt, elõször nem is értettem. Majd kiszállt és megállt az autó mellett, s elismételte. Mondtam neki is, hogy ez járda, szemben ott a parkoló és mellesleg megállni tilos ezen a szakaszon. (Akkor épp semerre se tudtam volna tovább menni. De nem is akartam. mert ráérõs egy konok tik vagyok.) 
Ja, nekem nincs jogsim, s mielõtt.... ÍME...

Érdekes mód, delikvens megértette, visszaült, s átment a parkolóba. Én meg ültem tovább.

Ezer fok volt, tûzött a Nap és az jutott eszembe, hogy ha netán a közeli oviba ment a sofõr mondjuk szülõi értekezletre vagy az SZTK-ba rendelésre, én ott fogok megfõni. De basszus!!! Vagyis ahhoz a folyóhoz még nem értünk el, így még nem kellett az átevickélésen törnöm okos kis fejem helyén az agynélküli kobakom... Persze tudom, mennyire nevetséges látvány lehet egy ilyen szitu, de ez engem nem zavar. S azt sem gondolom, hogy a sok okos felelõsségteljes felnõtt, döntésképes egész, aki rendre rááll a járdára kerüljön olyan helyzetbe, hogy saját bõrén tapasztalja meg miért takony amit csinál, amellett, hogy vét a közlekedés szabályai ellen, mert tényleg azt gondolom, ezt senki ne próbálja ki. Ám lehet gyereke... s a babakocsival a susnyásba kerül, vagy kisgyereke lábbalhajtós mocival, vele átküzdi magát a kavicsos terepen, vagy idõs lesz majd, s bottal, banyatankkal kerülgeti majd a sok bunkót aki elállja a járdát?
S mindettõl függetlenül ez itt kérem járda!! S szemben, cirka 10 méternyire ott a nemtomhány beállójú parkoló is. 

És ekkor, épp mikor már kezdtem napszúrást kapni, megjött az autó gazdija. Egy decens hölgy, kisfiával, kezében csomagokkal.
Közel álltam, gyakorlatilag amennyire csak lehet, közvetlenül a sofõrülés melletti ajtónál, s kinyitotta a hátsóajtót, beszállt a kisfiú, õ betette a csomagokat, de még mindig nem nézett rám. Mikor az elsõt nyitotta, megszólítottam. Elmondtam a mantrám.
Erre kaptam a címben jelzett mondatot amolyan mindent vivõ válaszul.

"ITT SZOKTAM PARKOLNI!"

Mintha ez valami varázsige lenne. 
Mintha ez felülírna bármely más ide- vagy akárhova vonatkozó szabályt.

"ITT SZOKTAM PARKOLNI!"

Csak egyszer mondta, de bennem most is visszhangzik ez. És elõhívta a ... a nemtommit... elöntötte agymaradékom a kimért, csendes, gyilkos tényszerûség.
Halkan mondtam, de megértette, mert megállt a kezében az ajtó s levegõben a lába, ami épp befelé lendült volna:

-Szokott??? Itt szokott parkolni? Csakhogy ez nem szokásjog, hanem KRESZ kérdése, és ott a tábla!

Csinos, festett hajú hölgy is a szokásból vezetõk népes táborát erõsíti, mert riadtan kérdezte: "Tábla, itt?", s mikor megmutattam, már fensõbbségesen mosolyogva közölte, többé nem fordul ez elõ. És bocsánatot kért.
Elõbbit örömmel konstatáltam és megköszöntem, utóbbit pedig tudomásul vettem, bár nem sértett meg.

Szóval, kalandjaim vannak. Unalmas az életem? Ugyan! Csak el kell indulnom szeretett városomban s rendre kiderül, a városom nem mindig szeret viszont.


S tudom, a citált posztban megtett bejárás alapján s azóta jócskán lefaragott ígéretbõl talán mostanság lesz majd kézzelfoghatóan valami, ám fenntartom berzenkedésem arra nézve, hogy a felfestés ilyen helyzeteken vajmi keveset fog segíteni, hiszen ugyan arról bizonyítékom -fotóm- nincs, de amíg a közteresek sõt rendõrök is felállnak a járdára ugyanígy, s nemhogy nem büntetnek, addig ugyan miért változna bármi. De rendben, majd ezen a folyón is akkor, ugye, ha ott leszek a partján...

Mert ha legalább egyértelmû jelzés lenne arra nézve, hogy a járda az járda s a tábla az azért van, hogy azt -mármint a járdát- használni lehessen, akkor csak addig kellene mutogatnom s nem a táblát ilyen esetben, mikor ülök a hetven fokos aszfalton a mocimon s várom, hogy a sietõs sofõr visszaérjen tilosban parkoló autójához, s leereszkedvén -néha trágárságokat vágva öreg, szerencsére nagyrészt üres fejemhez- a nyomorékhoz, utamra engedjen.

Akadálymentesítés rulez????

itt_szoktam_parkolni