Éjszakáim – Tabu II.

Mert idõm, mint a tenger.

Két filmet láttam aznap s egyiket már itt rögzítettem memóriám jégmezején, most pedig a másik következik, tulajdonképpen egy irányba mutat mindkettõ, mégsem említhetõk egy lapon. Ezért lett végül, az eredeti egy posttal szemben külön-külön a dokumentáció.

Egy férfiról szól ez, pontosabban egy életútról, ami nagyon is megérdemli, hogy sokan, minél többen tudjanak róla.
Én már sokadjára találkoztam akkor éjjel ezzel a filmmel, de eddig valahogy nem vitt rá a lélek, hogy megnézzem, s mikor kikristályosodott bennem ennek az oka, akkor muszáj volt ott maradnom.
Tudtam a Tourette szindrómáról. Illetve ez túlzás, mondjuk úgy, hogy hallottam errõl, s volt némi fogalmam róla, de csak annyit tudtam, hogy az valami kínos dolog. S most jött el az ideje a ledöbbenésnek, mert leesett, hogy ez nem más, mint az a bizonyos fal. Az a fal, amit én még most is néha, de régebben mindig éreztem köztem, s a világ normális tagjai között. Láthatatlan, de nagyon is valós ez, s jele a konkrét távolságtartásban –mikor helyet ad a járókeretes embernek a normi, s nem félreáll egy lépéssel, hanem mondjuk két méternyire hátralép- és a szemében –amiben benne van ez: „Nem akarlak látni, mert elkaphatom a bajod, de látni akarom, mert annyira bizarr látvány.”-  érzékelhetõ.
Most én ugyanezt éreztem és nagyon elszégyelltem magam s ott maradtam.

Mennyire jól tettem. Ezt mindenkinek látni kell.

Brad Cohen, egy jó kedélyû, mosolygós, okos tanár.




Brad Cohen egy Tourette-szindrómával élõ férfi. Aki kiáll a másodikosok osztálya elé és elfogadtatja magát. Megtanítja például azt, hogy az ütõdött lehet az alma is, ugyanakkor lehet az is, aki nem úgy viselkedik, ahogy számunkra elvárható lenne.



Brad Cohen egy valós ember.

  Akit látni kell.

ejszakaim_tabu_ii