Az elõzmény: http://talema.blogter.hu/?post_id=8493
Szóval, az apropó leginkább a szilveszter utáni haza-evickélésünk, melybe bírtunk belerakni szegény Bécinek egy kanyart. Bár, most is esküszöm, hogy én mondtam neki, csak õ még aludt... ezért bírt ~80 km-rel arrébb kikötni értünk 'szegény gyerek'...:)
Amit a bevezetõben írtam, gyorsan taglalom, mert még idõ elõtt kihullik...:)
Nos, aki közel áll hozzám, és valamiért ki vagyok akadva rá, valami nem úgy jött ki, ahogy kellett volna, akkor az illetõt simán 'görény'-nek hívom... De ezt csak a belsõ-körösök érdemelhetik ki. Tehát a lányok itt gyakran megkapják tõlem, hogy mennyire görénykednek, meg a barátoknak is kijár ez a titulus, ha megérdemlik...:) Ez egy VIP klub. A nálam listás barátok, fontos emberek jegyzékén, onnantól számít igazán tagnak valaki, ha mikor valami nem úgy sikerül, ahogy kellett volna, én nem azt mondom, hogy 'Jaj, ezt elszúrtad!', hanem azt: 'PHÚÚÚÚ, mennyire görény vagy!' (Ez a 'talemául' értõknek már nem okoz gondot. Most Béci kapcsán jutott eszembe, mert mikor elõször mondtam neki, majdhogynem megsértõdött... nekem elõször nem is mondta csak a lányoknak, s õk világosították fel, hogy "Á, ez anyánál felér egy dícsérettel!". Aztán persze, megbeszéltük. Azóta õ is ért 'talemául'. :)
Az elsõ idõben a kórházban nem ismerkedtem össze senkivel. Magamról sem tudtam, a környezetrõl sem, tehát be volt zárva valami egy idegen testbe, egy idegen helyen, idegen emberek között, kínok, véletlenszerû zajok, kusza történések…
Aztán, ahogy kezdett tisztulni a tudatom, már 'befértek' különbözõ képek. A szobatársak nevét kezdtem megjegyezni, a nõvérek biztos pontot jelentettek, no meg Fazekas doki.
Akkor a barátaim, elmondhatatlanul fontosak lettek számomra. Pontosabban, egészen megkérdõjelezhetetlenné vált a státuszuk az ’élet’-emben (ami akkor még, ennyire sem hasonlított az életre, mint amit most játszom). Például:
Az új barátságok kiépülése nagyon érdekes. Illetve nem is a létrejöttük, hisz a kórház, pláne a rehab miután zárt világ, remek terepet ad a többnyire nagyon felületesnek induló ismeretségek számára, azért inkább az OORI (az én esetemben pl), mert ott már képes rá az ember, hogy felkeljem az ágyából, és ha kerekesszékkel is, de kimenjen az ebédlõbe tv-t nézni, kártyázni, beszélgetni… szóval: embereket lát…
Aki miatt belekezdtem ebbe az egész barátokról szóló bejegzésbe (aztán elszabadult a dolog, és maratoni hosszúságúnak ígérkezik:), vele még érdekesebb a barátságunk. A csípõmet mûtötte Tanár úr, majd ezután kerültem át –immár harmadik alkalommal- az OORI-ba. Ott töltöttem majd 3 hónapot, újra megtanultam járni (akkor már mankóval képes voltam megtartani az egyensúlyom, addig járókerettel közlekedtem… marhára elégedett voltam magammal…:). Ott ismerkedtem össze egy fiúval, akkor volt majdnem 20 éves. Autóbalesete volt, szanaszét törött, de él. Összebarátkoztunk, az estéink Scrabble és römi, meg beszélgetések közepette teltek. Mikor hazamehettem (a mankóval járás képességével! :), tartottuk a kapcsolatot telefonon, aztán meg is látogatott minket a barátnõjével. Majd, hetente elvitt vásárolni (mert én nem cipelhetek, tehát a bevásárlás komoly gond). Idõnként jött vele egy-egy hasonlókorú barátja is. Egyikük volt Béci. Semmi különös, egy szimpatikus, fiatal –akkor még iskolás- fiú, aki elsõre ’Csókolom!’-ot köszönt nekem. :)
Aztán rendszeresen jött az említett betegtársammal. Egy idõ után
Már dolgozik, kijárta az iskoláját, és nem akar továbbtanulni. Viszont nekem segít. Pedig tulajdonképpen annyi kapocs sincs közöttünk, amit a kórházi ismeretség jelentene: tehát õ bizony –szerencsére- szín tisztán a ’másik oldal’-on van.
Sokan vannak. (Többen voltak, de megmaradt a szilárd mag, azok, akik hosszú távon is el tudják viselni egy roki barátságát, amiben a beszélgetés azért többnyire olyan mondatokkal kezdõdik: „Kérlek…”
:(…és ezt én mondom…:)
Köszönöm!
← Tegnap helyére került a pont. | Péntek 13 → |