Tau bácsi, HAL és az iPhone

Mit gondol az olvasó, hogy jön össze ez a három dolog egyetlen cikkbe? Egy társadalmi folyamat két pontját képviselik. Tau bácsi és HAL az egyiket – az iPhone a másikat.
  Emlékszik még az olvasó Tau bácsira? Szomorú, ha nem, és bizonyos értelemben az is szomorú, ha igen. Tau bácsiban így utólag van valami szomorú. Akkor persze ezt nem érzékeltük, gyerekek voltunk és csillogó szemekkel néztük a mesét.
  Tau bácsi voltaképpen egy bohóc. A cirkuszművészet kedvelői tudják – sajnálatomra nem tartozom közéjük, de én is tudom –, hogy kétféle bohóc van, a vidám bohóc és a szomorú bohóc, és mindig a szomorúnak van a nagyobb sikere. Hogy miért, az is nagyon érdekes, de másfelé vezetne. Maradjunk annyiban, hogy Tau bácsi egy szomorú bohóc, csak smink helyett elegáns, régimódi öltönyben, keménykalappal. Ha az olvasó csak halványan is emlékszik Tau bácsira, akkor biztos, hogy két dologra emlékszik: a keménykalap csodatevő hatalmára és arra a mozdulatsorra, amivel Tau bácsi varázslatra bírja a kalapot. Legalábbis nagyjából. A mozdulat annyira bonyolult, hogy nemigen lehet pontosan visszaemlékezni rá. Jár hozzá egy kis dallam, papappapampam-PA-pammm, azt jobban megjegyeztük, ez mindig megszólal, amikor Tau bácsi varázsol.
  Én mindig szerettem volna tudni, hogy valójában kicsoda Tau bácsi. A világűrből érkezik a Földre fantasztikus járművén, ami a TAU–01 rendszámot viseli, még a nevét is csak innen tudjuk, hiszen ő maga nem beszél. De honnan jön? Miért jön? Ki ő? Ezt mind nem tudjuk, és azt hiszem, nem tudta az a két zseni sem, akik megalkották. Ez a két név: Ota Hofman és Jindřich Polák, valaha úgy összetartozott, mint Stan és Pan vagy Jack Lemmon és Walter Matthau, sőt Bud Spencer és Terence Hill. Hofman volt az író, Polák a rendező. Igazán megérdemelnek egy-egy arcképet itt. Balról Hofman, jobbról Polák. Ők testesítették meg valaha a csehszlovák gyerekfilmet. És egy kicsit Tau bácsi is, akit Otto Šimánek színész és pantomimművész alakított, mert bár az ő nevéhez nem fűződik több gyerekfilm, az egy szem Tau bácsival örök legendát alkotott.
  Mint mondtam, a társadalmi folyamat első pontját Tau bácsi mellett HAL határozza meg. HAL–9000, az önállósuló csodaszámítógép, aki valóságos főszereplővé lép elő a 2001. Űrodisszeiában, s mint tudjuk, meghatározó jelentőségű a tudományos fantasztikumban. De hol talál egymásra HAL és Tau bácsi?
  A naptárban. Tau bácsi 1966-ban szállt le egy parkoló autó kereke mellé valahol Prágában, Dave Bowman pedig 1968-ban fedezte föl, hogy a monolit tele van csillagokkal. De a folyamatnak az a szakasza, amit ők képviselnek, legalább negyedszázadon át tartott, s talán valamikor a rendszerváltás előtt ért véget.
  Azért választottam két szimbólumot, mert a korszak két vetületéről szeretnék szólni. Tau bácsi csak egy a jobbnál jobb csehszlovák gyerekfilmek sorában, és a csehszlovák gyerekfilmgyártás is csak az élvonal egyik tagja. Hogy a szocialista táboron belül maradjunk, nagyszerű gyerekfilmeket csináltak a lengyelek, a keletnémetek, a szovjetek, sőt megpróbálkoztak vele – jóval kevesebb sikerrel – a románok is. A legjobbak közé azonban a csehszlovákokon kívül csak a magyaroknak sikerült bejutni. A szocialista korszak magyar gyerekfilmjei időről időre szerencsére felbukkannak a hazai tévékben, a többi országbeliek közül sajnos csak elvétve egy-egy. Csak címeket sorolok: Keménykalap és krumpliorr, Utánam, srácok!, Barátom, Bonca, Vakáció a halott utcában, Kismaszat és a Gézengúzok, Gyerekbetegségek, Tüskevár, A varázsló – és persze rengeteg rajz- és bábfilm, Süsü, a sárkány kalandjai, Frakk, Mekk mester, Macskafogó, három sorozat a Mézga családról… és még el se kezdtem!
  S még nem említettem a töméntelen tévéműsort, tévéjátékot, mesejátékot, tévémagazint, ismeretterjesztő tévéműsort. Akkoriban a gyerekek a hétvégi délelőttöket a tévé előtt töltötték és nézték a jobbnál jobb műsorokat. Akárcsak a filmekbe, a gyerekműsorokba is neves színészek adták bele szívüket-lelküket. A gyerekeknek szóló műsorajánló magazinnak az volt a címe, Idesüss, és Szuhay Balázs és Verebély Iván neve fémjelezte.
  De vigyázat, a történet nem arról szól, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években több országban készítettek jó gyerekfilmeket. A gyerekkönyvkiadás is virágzott. Ekkoriban jelentek meg Bálint Ágnes, Janikovszky Éva, Csukás István és Padisák Mihály könyvei, a Delfin, a Csíkos és a Pöttyös könyvek, felsorolni se lehet, hogy mi minden. (Azazhogy meg lehet próbálkozni vele. Én az Antikvárium keresőjébe beírtam kiadónévnek, hogy Móra, és beállítottam, hogy 1960 és 1989 között megjelent könyveket akarok. 6298 találatot kaptam. Ebben persze sok az ismétlés, de azok mindig újrakiadások, egyazon könyv egy bizonyos kiadása csak egyszer szerepel. A Móra tehát ebben a harminc évben évente 210 könyvet adott ki vagy jelentetett meg újra. Másfél naponként egyet!) Félelmetes mennyiségű ismeretterjesztő könyv jelent meg, magazinok és folyóiratok, például az IPM Alfa, a Kockás, a Hahota, a Dörmögő Dömötör…
  A számtalan könyv egyike fekszik itt mellettem. Címe A gyermekvilág csodái, 250 A/4-es oldalon jelent meg Fenyves György szerkesztésében, és tíz írást tartalmaz. Mesél a sonnebergi (NDK) játékmúzeumról, Madurodamról, a holland játékvárosról, Disneyworldről, Legolandról (amiből akkor még csak egy volt) és más nagyszerű, gyerekcsalogató látványosságokról a világ számos pontján. Némelyik közülük ma is megvan, s amint látható, mindegyiknek tudtam linkelni a honlapjára.
  A könyv kiadási éve több egy évszámnál: jelkép. Embléma is volt hozzá, amit akkoriban ismerősként üdvözölt minden gyerek. Nemzetközi Gyermekév, 1979.
  A Móra háromszázötvenkét könyvet adott ki ebben az évben (szintén antikváriumi adat, amihez hozzá kell számítani, hogy ez az adatbázis nem is feltétlenül teljes), de láttuk az emblémát bélyegeken, rendezvényeken, mindenfelé. Egy évig gyereklázban égett a világ. Főleg a gyermekvilág persze, aminek megvoltak a csodái.

És ma? Szó se róla, szerintem tízévente kellene egy nemzetközi gyermekév, hogy minden gyerek úgy nőhessen föl, hogy az ő gyerekkorában van egy. De ha nincs, hát nincs, lehetne csinálni klassz dolgokat a gyerekeknek saját év nélkül is. Lehetne. De nem csinálnak.
  Igen, persze, Shrek egy imádnivaló zöld pasas, és rengetegen kerülnek ki minden évben a hollywoodi álomgyárból. De hát Hollywood mindennel foglalkozik, miért pont gyerekekkel ne foglalkozna, a gyerekek és a szüleik hatalmas profitot jelentenek, amit vétek lenne kihagyni. Nem is hagyják ki. Hollywoodból akkor is áradtak, ma is áradnak a gyerekfilmek és gyereksorozatok, amik között bőségesen akadnak remekművek. Igazán nagyszerű. De mi van a csehszlovák, lengyel, szovjet és keletnémet filmekkel? A lengyel filmek megújhodhatnának, hiszen sokkal jobb helyzetben van az ország, mint Jaruzelski idején. A csehszlovák filmek helyett lehetnének külön cseh és külön szlovák filmek, kétszer akkora termés, milyen remek. A szovjet filmek helyett tizenöt külön állam csinálhatna filmeket, ha csak a negyede megtenné, már az is milyen remek dolog lehetne. Az NDK filmek helyett egyesült német filmek lehetnének, sokkal magasabb költségvetéssel és sokkal szélesebb körből válogatott gárdával. És hol vannak a magyar filmek?
  Szó se róla, a számok nagyobbak nullánál. 2002-ben Fonyó Gergely kellemes kis nyári sorozatot rendezett remek szereplőgárdával (Földessy Margit, aki a csilingelő hangú Mézga Krisztától mostanra eljutott a nagymamaszerepig, Végvári Tamás, Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Reviczky Gábor és egy sor gyerek), Na végre, itt a nyár! címen, nem falrengető alkotás, de nem rossz. 2003-ban Felvidéki Judit rendezett egy nagyszerű kis gyerekfilmet Vadkörték – A tihanyi kincsvadászat címmel, a gyerekek sorában a Czető testvérek közül Zsanett és Roland, élükön pedig Alföldi Róbert. 2004-ben pedig a Kölyökidő óta szinte hallgató Takács Vera filmre vitte Fehér Klára regényét, a Mi, szemüvegeseket.
  Szóval vannak filmek, és különösebb kutatás nélkül megkockáztatom, hogy könyvek is vannak. Az egy szem Legoland helyett ma négy van, négy különböző országban. Igen, egy csomó minden klassz dolog van.
  Csak… Tessék mondani, meg lehetne azt ma csinálni, hogy egy népszerű ifjúsági regényből úgy csináljanak tévésorozatot, hogy egy öreg bácsit, aki a könyvben csak huszadrangú mellékszereplő, előléptessenek főszereplővé, és végigbohóckodhassa az egész sorozatot?
  Szerintem nem, és nemcsak azért nem, mert nincsenek népszerű ifjúsági regények. Ha ezt ma valaki megpróbálná, kifütyülnék. Nem olyan a légkör. 1973-ban Bácskai Lauró István csapata megtehette, hogy a Keménykalap és krumpliorr Bagamérijét mellékszereplőből kvázi főszereplővé léptesse elő és az egész filmet Alfonzó burleszkjeleneteinek korlátlan színterévé tegye. A gyerekközönség rajongva nézte. Megtehették, hogy a könyvben egyértelműen fiú Péterkét a keresztnevének megtartásával nőneműsítsék, Kiss Gabriella játszotta, aki két évvel később az Utánam, srácok! lakótelepi szupercsaja volt. (A képen ez utóbbi sorozat egy kockáján látható, Losonci Gáborral Az öreg bánya titkából.) Akkoriban sokkal több volt a színvonalas, szakértően megcsinált gyerekműsor, és a gyerekek érezték, hogy odafigyelnek rájuk. Az akkori tévéseknek, filmeseknek hitelük volt a gyerekek között. Ma legfeljebb azt érzik, hogy keresni akarnak rajtuk.
  Persze megvan Legoland és Disneyland, a szebbnél szebb létesítmények, és épülnek újak is. De épülnek-e olyanok is, ahol nem az a fő cél, hogy minél látványosabb show-kat mutassunk a gyerekeknek és minél magasabb profitra tegyünk szert? Félreértés ne essék, semmi bajom a profittal. Az kell ahhoz, hogy a népszerű látványosság jövőre meg azután is népszerű maradhasson. De ugyanaz a mozi szert tehet jegybevételekre egy szép, hasznos, tanulságos filmmel vagy egy olcsó horrorral, ez is forint, az is forint. És attól, hogy tanul és okosodik, még érezheti magát egy gyerek jól egy múzeumban vagy kiállításon, meg lehet azt úgy csinálni, hogy legközelebb is vissza akarjon menni.
  No persze a gyerekeknek régen is csak egy elenyésző töredéke jutott el Legolandba. A maradék viszont álmodozhatott róla a gyerekmagazinok cikkei alapján. Még a térképe is megjelent az egyik Alfa hátulján, meg a már említett könyvben is. A mai gyerekek hova szeretnének menni, ha kívánhatnának egy nagyot a születésnapjukra? Ma miről cikkeznek a gyerekmagazinok?
  Semmiről. Nincsenek is gyerekmagazinok. Én legalábbis nem láttam az üzletek újságosstandjain.
  De ideje visszatérnünk HAL-hoz. Azt szerencsére nem kell elpanaszolnom, hogy sci-fit se csinálnak, mert azt legalább csinálnak, és sok jó is akad közte. (Illetve mi az, hogy jó? Relatív fogalom. Az Alfa Holdbázist nagy gülü szemekkel néztük valaha, aztán amikor újra adásba ment a kétezres években, az ötödik percben döbbenten bámultam a képernyőre. A Hold ugye elszakad a Földtől, és a holdbázis lakói nem térhetnek haza, mert „nincsen térképük”. Az emberben inger támad, hogy benyúljon a készülékbe, torkon ragadja ezt az okos szakembert és a képébe mondja, hogy maga marha, ahol a nagy feketeségben az a kék golyó van, arra kell menni! Mi a fenét keres maga a Holdon, ha nem tudja, merre van a hazaút? Azt akarja nekem bemesélni, hogy mire felocsúdott, a Hold olyan messze jár a Földtől, hogy az egész Naprendszernek nyoma veszett?!) Nem, HAL-t nem azért említettem, mert nem készül sci-fi, hanem mert mintha megváltozott volna valami.
  Néhány évtizeddel ezelőtt a sci-fi arról szólt, hogy no, akkor mi most megyünk az űrbe. Az emberiség új korszakba érkezett. A 2001 ennek tökéletes példája. Ez volt az utolsó film, amiben holdraszállást ábrázoltak, mielőtt valóban ember lépett volna a Holdra, és egyes összeesküvéselmélet-hívők csakugyan megvádolták Armstrongékat, hogy hamisítvány az egész holdutazásuk, Kubrick rendezett velük egy filmet. Ma ez aligha következne be, amikor majd először lép ember a Marsra, pedig akad éppen elég marsi film, aminek másolásával meg lehetne vádolni az első marsutazókat. Ebből a szempontból felnőtt az emberiség, már nem kukucskálunk bőszen az asztal alá, amikor bemutatják a rádiót, mint a Sörgyári capriccióban. De úgy látom, hogy más szempontból is felnőtt, túlságosan. Már csak filmen merünk nagyot álmodni.
  Félszázaddal ezelőtt az nem színtiszta sci-fi volt, hogy emberek mennek a Holdra, városok épülnek a Holdon, a Marson, s egy nap galaktikus birodalmat alapítunk – hanem törekvés. A legkomolyabban töprengtek rajta szakértő elmék, és terveket szőttek, hogyan lehetne építkezni a Holdon, ilyen űrhajót építeni, amolyan űrhajót építeni. Tudományos magazinok cikkeztek erről. Hogy visszautaljak Tau bácsira, az ifjúsági irodalom természetesen bőségesen merített a sci-fiből, egész műfajcsalád volt az ifjúsági sci-fi, élén a Csillagok háborújával, és a gyerekmagazinokban számtalan nem fiktív cikk is foglalkozott vele. Készültünk az űrbe. Józsi bácsi a szőlőben kapálgatva úgy gondolt a kisunokájára, hogy ő már a Holdon fog sétálgatni, semmi az, gondol egyet és odautazik.
  Aztán megtorpant a lendület. A rakétasebességgel száguldó két űrprogramról kiderült, hogy csak a hidegháborús hajszában gerjesztették egymást, és hidegháború nélkül mit sem ér az egész. Erre a sci-fi is reagált, de most már foglalkozzunk az irodalmon kívüli, rideg tényekkel. A Holdon harmincnyolc éve nem járt ember. A Marsot csak nagyon óvatosan kóstolgatjuk. A Föld légkörében lebegő űrállomásainkat szép lassan fejlesztgetjük, fényképezgetünk róluk, ez minden. (Igen, az még a Föld légköre, de már olyan ritka, hogy csak űrruhában lehet kinyitni az ablakot.)
  Holdbázis? Ugyan, kérem. Felfoghatatlan összegekbe kerülne, és ugyan mire lenne jó? Holdvilágos álom.
  S itt lép színre harmadik címszereplőnk, az iPhone. Nem örülök, hogy negatív szereplőként kell feltüntetnem, hiszen számítástechnikus vagyok, bukok a jópofa kütyükre, és számítástechnika-történeti sorozatomban éppenséggel az ő „nemzedéke” pozitív szereplő lesz, ha majd odáig jutunk. Természetesen a földtörténet legfantasztikusabb találmányának tartom a netet, és meggyőződésem, hogy a számítástechnika soha nem lehet elég fejlett.
  De tessék mondani… ha eljönnének a kis buborékfejű űrlények és megkérdeznék, mi ennek a fajnak a célja, mit felelnénk nekik? Azt, hogy föltett szándékunk egyre menőbb és menőbb telefonokat gyártani, amik egyre klasszabb formátumokat tudnak lejátszani, és egyre több rajtuk a megapixel? Hogy szeretnénk még több terabyte-ot átvinni másodpercenként, lefényképezni az egész bolygónkat, és mindezekkel mesés profitot termelni?
  

  Szerintem a kis buborékfejű űrlények egymásra néznének és megvakarnák a kis buborékfejüket. Aztán azt kérdeznék: jó, de ha már elképesztően sok a terabyte meg a megapixel, akkor mit akartok? Ha már olyan mesés a profit, hogy úsztok az aranyban, mint Dagobert bácsi (mert persze ők is megnéznék a földi rajzfilmeket, talán még importálnák is őket), akkor mit fogtok csinálni? És hova tettétek Tau bácsit?
  Attól tartok, hogy ezekre a kérdésekre az emberiség csak a vállát vonogatná, és az utolsó kérdést végképp nem értené. Hogyhogy hova tettük Tau bácsit, ott van bedigitalizálva, ma már minden film be van digitalizálva, csak persze a szerzői jog miatt nem láthatja senki. Miért, mi van Tau bácsival?
  S akkor a kis buborékfejű űrlények, akiket egyébként csupa-csupa földi gyerek játszott a Harmadik típusú találkozásokban, fölnéznének ránk és azt mondanák sajnálkozva:
  „Attól félünk, ti nem értetek valamit. Néhány évtizede még lelkesen terveztétek a jövőt, hogy majd elfoglaljátok a naprendszereteket meg a galaxist, és közben elárasztottátok a gyerekeiteket szebbnél szebb, jobbnál jobb történetekkel, ismeretterjesztő alkotásokkal. Ma egyiket se csináljátok. Hát nem értitek, hogy a kettő összefügg? Azt hiszitek, hogy ha az emberiség kijut a naprendszerbe, azt ti fogjátok csinálni? Ostobaság. A gyerekeitek lesznek azok. Ha nincsenek okos, bátor gyerekeitek, akik mernek nagyot álmodni, akkor itt maradtok a koszos bolygótokon és az összes nyersanyagotokat beépítitek majd az okostelefonjaitokba meg plazmatévéitekbe. Azt hiszitek, hogy az a két amerikai bele mert volna ülni egy olyan holdkompba, aminek csokipapírból voltak a falai, ha úgy nevelték volna őket, mint ti a gyerekeiteket, hogy ha lecsökken a sávszélesség, az már tragédia?”
  Aztán visszaballagnának a hatalmas fantomhajóba, elsüvítenének, mi pedig csak nézhetnénk a távolodó rendszámtáblát.
  TAU–02.

»»»»»»