Gombolyag
Sokat gondolkoztam mostanában a Hanka-könyvön. Fölmerült az ötlet, hogy kameraváltást csinálnánk, maradnánk Eliška szemszögénél, de egyes szám első személyben; lennének némi előnyei. De hátrányai is, másképpen kellene ábrázolni a világot körülötte, úgyhogy végül is ezt elvetettük. Ebben főleg Eliškával kellett konzultálni, de Janával is. Él viszont még egy másik lehetőség, hogy időnként ide-oda lépkednénk kettejük között, egyes részeket Jana szemszögéből figyelnénk meg, ez a Sophie-nál már működött.
Komoly megfontolást igényel, hogy ebben a regényben voltaképpen két történetet kell megírnom, amelyek lehetőleg hatással vannak egymásra, Hanka és Anežka története és a belőle leszűrt gondolatok hatnak Eliškáék életére, ők viszont részben a sajátjukból merített élményeket is belevisznek Hankáékba – amíg végül eljutnak a felismerésig, és onnantól több lehetséges végkifejlet van, amik mind a négy kislányra hatni fognak.
Lassan ideje színlapot írnom, hiszen mindenkinek két neve és két élete van, s jó lenne nem összekeverni. Terjedelmileg még sehol se tartunk, novellának is soványka lenne, a fejemben van az egész, de millió változatban, azokból kell választanom.
Sokat nehezít az ügyön, hogy van egy szakértő, akit lassan másfél hónapja megkerestem, odáig jutottunk, hogy majd beszélünk. Elfoglalt, gondolom, mindenki az, miért pont ő ne lenne, csak én ezalatt egy gondolatgubanccal a fejemben élek, amiből itt-ott kilóg Eliška egy-egy gondolata, Jana néhány szava, egy vigyor Gabitól, egy pillantás Tüncitől, Zsófi egy-egy érzelme, amiről fogalma sincs, hogy én ismerem, és legelsősorban az a hat másodperc, amiért az adósa vagyok Barčának, és ezt kizárólag Hanka lesz képes letörleszteni.
Mindig lenyűgözött egyébként, ahogy a kislányok sokasága összeolvad, majd szétválik megint egyénekre, de ezek már nem azonosak az eredetiekkel – miközben az eredetiek is megvannak, ugye, egy részük könyvlapokon és filmkockákon, mások meg az utcán szaladgálnak. Azaz nem mind; ma megtudtam, hogy Olga Ozereckovszkaja meghalt. Mindössze négy filmen játszott, abból kettőt láttam, de csak az egyikre emlékszem, a Kamaszszerelemre, érzéssel megalkotott, gondos munka; Ozereckovszkaja játszotta a női főszerep középső, kilencéves kori változatát. Rövidke szerep volt, de elevenen, vidáman, ugyanakkor valami borzasztó komolysággal játszotta, meg kellett jegyezni. Egyébként is igyekszem odafigyelni az apró szerepekre és eljátszóikra, és nem is azért, mert megnéztem az első öt percet az 1934-es Lila akácból és láttam benne egy aprócska kislányt. Az oroszok ma is emlékeznek az óriási szovjet filmtermésben egyébként jelentéktelennek mondható filmre, sőt Ozereckovszkajára is, aki harmincegy évesen halt meg betegségben, egy tizenegy éves fiút hagyott maga után, volt egy elvált férje és a négy filmszerep mellett színházi szerepei Leningrád-Szentpétervárt. Talán valahol Hankáék történetében jut alkalmam rá, hogy egy kis szálat az ő emlékéhez is kössek.
Hiszen apró szerepekből indult az egész. Barča és Jitka csak kettő a sok gyerek közül, akik az évnyitón összegyűlnek a libereci iskola előtt, és jó darabig nem történik velük semmi különös – le kellett lassítani és kimerevíteni a képet, hogy kiderüljön, mégiscsak történt itt már valami nem is kicsit különös, rögtön a legelején, és most majd Eliškára hárul a feladat, hogy ennek jelentőségét részben ösztönösen, részben Jana intellektuálisabb megközelítésével felfogja és átültesse a gyakorlatba. Mert itt kezdődik az igazi színészet. Akárki képes rá, hogy megtanuljon egy szerepet, elmondja, és a kellő pontokon a kellő mozdulatokat tegye, ettől még nem lesz színész – szegény jó Olsen ikrek egyik nagy hibája a sok közül, hogy mire felnőttek, már ezt sem érezték fontosnak, nem idomultak a szerephez és nem formálták magukhoz a szerepet, már jószerivel szerep se volt. Színész attól lesz valaki, hogy az egész lénye játszik, nem csak hátával domborít, mint egy pojác. Nincsen sok eset a filmtörténetben, amikor valaki szemvillanásokkal, nemverbális gesztusokkal alternatív értelmezést tud adni egy szerepnek, méghozzá olyat, amely a film forgatásának miliőjét ismerve nem lehetett szándéka a szerzőnek és a rendezőnek, vagyis öntörvényűen, helyesebben az eljátszott alak saját törvényei szerint értelmezi a szerepet, még méghozzább ő maga sincsen ennek tudatában, és legméghozzább gyerek! Márpedig Michaela Kudláčková ezt tette, s ha történelmi következményei nem is akkorák, mint Arkady hőstettének, az eszköztára nem sokkal gazdagabb: Arkady egyetlen szemvillanással mentette meg a Galaxist, Barča egy sor szemvillanással, apró fejmozdulattal, testtartással vallott újra meg újra szerelmet Jitkának. (Talán hangsúlyokkal is, de ahhoz tényleg végig kellene nézni az eredetit – bármekkora óriása volt Somlai Edina a kor szinkronszínészetének, az mégsem várható el tőle, hogy ott a szinkronstúdióban, tekercsről tekercsre összevissza lépkedve felismerje azt, ami nincs benne az írott szerepben és ehhez igazodjon – már kezdettől kellene, de ezt csak az egész sorozat megnézése után lehet felismerni, ha egyáltalán, és ha nem volt elővetítés [tizenhárom egyórás rész!], akkor a sötétbe ugrott –, miközben neki is van egy rendezője, Mohácsi Emil, aki nem azt kéri tőle, hogy valljon szerelmet Váraljai Alexandrának puszta hangsúlyokkal. Ez képtelenség volna.)
Mint Sztanyiszlavszkijtól tudjuk, nincs kis szerep, csak kis színész van. Mint viszont Verebes Istvántól tudjuk, nincs kis színész sem, csak kisebb feladatokat ellátó színész van – így nevezte egy ízben az akkor már nem élő Halász Lászlót, akinek szerintem sokkal nagyobb hírneve volt, mint amekkora feladatokat kapott, érzésem szerint akkoriban rengetegen ismertük és szerettük; az pedig vitathatatlan, hogy tehetsége messze túlmutatott a szerepeken, amiket eljátszott. Van ez így gyerekekkel is. Minden idők legnagyobb magyar gyerekszínésze azzal kezdte pályafutását, hogy megerőszakolták, többször agyba-főbe verték, izzó parazsat tettek a tenyerébe, s végül tűzhalált halt, de soha nem tudta igazán kibontakoztatni a tehetségét, felnőtt korában sem. Czinkóczi Zsuzsa is – már kilencévesen – tudta, hogy a színészet arcjátékból, szemvillanásokból, apró mozdulatokból áll össze, és nem az számít, hogy tud-e igaziból bőgni, amikor cipősarokkal ütik a fejét, hanem hogy fájnia igaziból kell, miközben Moór Marianna egy frászban volt, hogy meg találja ütni a gyerek fejét a habszivaccsal preparált cipővel. Czinkóczinak akkor is igaziból kellett hogy fájjon, és ennek a forrását csak belül találhatta meg.
Ezért nincs kis színész és nincsen kis szerep sem. Ha jól emlékszem, Járdén Podmaniczkinak volt egy esete, amikor valami nagyon apró szerepet játszott, második öregúr vagy ilyesmi, és mély beleérzéssel közelítette meg a figurát, apróra szétszedte a pár mondatos szerepet, nem nyugodott, amíg embert nem csiszolt belőle. S ki volt az, akitől ezt gyerekfejjel is már láttuk, és mi lett belőle? A Lila akác néhány mondatos szerepét hétéves fejjel elevenné és plasztikussá csiszolta, és húsz év múlva ő lett a Színészkirálynő.