Nem nehéz?

Ezt kérdezte tőlem a minap a kisunokám. (Milyen nagy már! Harmincéves voltam csak, amikor először vettem a karomba a gőgicsélő apróságot.) A lett nyelvről kérdezte, én pedig azt feleltem, hogy nem.
  De beleestem a gondolkodóba. Voltaképpen miért nem nehéz a lett? Nekem eddig szinte minden nyelv nehéznek bizonyult.

1.

Az angollal gyerekkoromtól fogva kínlódtam, de csak a számítástechnika révén sikerült valamicske tudásra szert tennem tizennyolc éves korom után, amikor PC-zni kezdtem és a szakirodalom, a programok helpje csak angolul volt meg, nagyjából már értettem, de a could, would, should, may, might, have, shall, ought, been teljes rejtély maradt. Aztán elém került Montgomery első három Anne-története egy Chip-CD-n, és tudni akartam, mi van bennük, hát nekiültem egy rezidens szótárprogrammal, ami persze édeskeveset tudott a nyelvtani szerkezetekről, azokat a szövegösszefüggésből kellett kihüvelyezni. De a végére tűrhetően értettem kanadaiul. Huszonnégy éves voltam. Két évvel később lett itthon net, édeskeveset lehetett használni, az árak magasak voltak, a tartalom szinte semmi, és az jóformán minden angolul. De akkor már tudtam emberekkel értekezni mindenféléről, külföldiekkel angolul, és lassan kicsiszolódott az angolom.
  Oroszból föl voltam mentve a suliban, később egyszer-egyszer összeakadtam ezzel a nyelvvel minimális mértékben, még legtöbbet talán akkor, amikor szóba került, hogy kimegyek Kurgánba, de nem engedtek, az oroszból meg elfelejtettem még azt is, amit meg se tanultam. Amúgy is mindig feszült volt a viszonyunk, szerintem ugyanis nonszensz, hogy egy szláv nyelvnek olyan zűrösek legyenek a kiejtési viszonyai, mint az angolnak, merthogy ugye ha egy szóban három e van, az kiejtve három különböző magánhangzó, aszerint, hogy hangsúlyos, hangsúlyos melletti vagy hangsúlyos melletti melletti. Emlékszem, egy ízben azt a szót, hogy hideg, úgy ejtettem, hogy halabdó, és Marie rám szólt: hólabda! Azóta legalább ezt az egy szót tudom, de ez semmiféle támpontot nem ad más szavakhoz, mert például a tej akkor se mólaka, hanem malakó, pedig leírva abban is ugyanúgy három o van. A másik nagy bajom az orosszal a túlragozódhatnékságosítmányozódászat, mindig mondom, hogy oroszul невсёуживательностивание, az egy rövid szó. Ez teszi nehézzé az orosz szöveg olvasását, nem a cirill ábécé, én olyan keveset olvasok cirill betűs nyelveken, hogy percekig tart, mire úgy-ahogy folyékony olvasásra állítom az agyamat, de csak bolgárul meg szerbül – oroszul inkább csak dadogva olvasok, és pirszé fagólmam sincsén, mikár mélyik moganhángza mícsadó, minthágy nem túdam a hángsulyakót.
  A franciával jobb a helyzet, mert egész jól megértem, persze csak írásban. 1999-ben megpróbáltam megtanulni, egy-két leckéig jutottam egy szörnyű unalmas könyvben, és akkor még azt hittem, hogy meg kell tanulni a főnevek nemét. Azt pedig képtelen voltam, és vagyok is, normál földlakó agyberendezkedésű embernek tökéletesen mindegy, hogy a villamost és a kanalat lánynak, a háztetőt és a kenyérpirítót meg fiúnak tekinti-e, akár fordítva is lehetne, és tényleg, hosszú listákat lehet összeállítani olyan szavakból, amik az egyik nyelvben emilyen, a másikban amolyan neműek, és nem is nehéz munka: be kell írni a Wiktionarybe egy főnevet angolul, mert az angolhoz vannak összegyűjtve a fordítások, és végignézni őket, a szó nemére utaló f, m vagy n betűk is ott szoktak lenni. Például beírtam a falevelet, ez a latin nyelvekben nőnemű, a szlávokban hímnemű, a germánokban semlegesnemű, a balti nyelvekben meg meghatározhatatlan, mert a lett falevelek lányok, a litvánok viszont fiúk. Ja, a lingalában kilencesek, a zuluban viszont ötösök, mert ott nem nemek vannak, hanem osztályok. És van mindeközben nekem ez a magyar fejem, ami semmi nőieset, férfiasat, semlegeset, kilencesfélét vagy ötösszerűt nem képes fölfedezni egy falevélben, ennek az csak egy falevél és kész. Mert nekem csak ez az egy fejem van.
  Visszatérve a franciára, a nemeket tehát nem tudom, az igeragozást valami minimális alapszinten talán sejdítem, a nyelvtudásom legfejlettebb része alighanem a szókincsem. Nyilván sehol nincs egy francia kisiskoláséhoz képest, de ahhoz elég, hogy kapiskáljam az olvasott szöveget. Itt-ott egy-egy szót megnézek a szótárban, és összeáll. Hasonló a helyzet az olasszal és a spanyollal, no meg rokon nyelveikkel, hiszen végső soron ezek a nyelvek mind ugyanarra a szülő nyelvre mennek vissza, amit én tizenhat évesen folyékonyan megtanultam.
  Ugyanis kaptam egy nyelvkönyvet a szülinapomra, Szerdahelyinek azt a könyvét, aminek sajátsága, hogy semmi más nyelven nincs benne egy kukk se, csak eszperantóul. Így esett, hogy amikor odaértem, hogyaszongya La tigro estas sovaĝa besto. La zebro estas sovaĝa besto. – akkor a legteljesebb lelkinyugalommal elkönyveltem, hogy sovaĝa csíkosat jelent, és évekig megmaradtam ebben a hitemben, nyilván mert sose találkoztam se tigróval, se zebróval, aki eszperantóul tudott volna. Úgyhogy nem Szerdahelyi könyvéből tanultam meg, hanem Baghyéból.
  Az eszperantó és az angol az a két nyelv, amire azt merem mondani, hogy megtanultam, és mivel az angol kutya nehéz volt, eddig az eszperantó volt az egyetlen, ami könnyű. Amiket meg se tanultam, azok nyilván nem lehettek könnyűek. No de feleim, az eszperantó direkt arra van kitalálva, hogy könnyű legyen. Könnyű a könnyűnek könnyűnek lenni. A lett nem direkt van kitalálva, az mitől könnyű?
  De haladjunk tovább. Az eszperantónál fordult elő először és néhány héttel ezelőttig utoljára, hogy minden egyes alkalommal, amikor hozzáláttam tanulni, éreztem, hogy új építőkockákra teszek szert, amikből mondatokat, gondolatokat építhetek. A többinél jobbára viaskodás volt a nyelvtanulás. Az eszperantóra a tabellaszavak rendszere a legjellemzőbb. Amikor megértettem, visítottam a gyönyörűségtől. A mesterséges nyelvek korai időszakára jellemző a tökéletesen a priori alapelv, a nyelv nem építkezik a nyelvtanuló fejében már vélhetően meglevő tudásra, a világban már létező nyelvekre, hanem önkényesen kitalált, ötletszerű elemekből alkot. Például kijelentették, hogy minden állat nevének H-val kell kezdődnie, amit egy magánhangzó követ aszerint, hogy A emlős, E madár, I hal, O ízeltlábú, U egyéb gerinctelen, aztán az emlősökön belül B növényevő, C húsevő, aztán a növényevőkön belül A háziállat, E vadállat, és így tovább, és így tovább, apróra lefinomíthatjuk ezt a rendszert bármeddig, csak a végeredmény az lesz, hogy HABENA az a fogalmak családfájáról kikereshetően, egyértelműen és minden egyéb fogalomtól, a bányászlámpától és a gésakimonótól tökéletesen elhatárolva megkülönböztet egy állatot, aki növényevő, vadállat, vastagbőrű, kéttonnás, szürke, nagy a füle és hosszú az orra, és ha netán azt is jelölni akarjuk, hogy nőnemű, hároméves, gyermektelen és fáj a foga, azt is belevehetjük a finomításba és lesz belőle HABENAKORIGENI vagy bármi – csak éppen ennek a fogalomnak az első néhány betűn túli értelmezéséhez szükség lesz a vaskos kötetre, ami megmondja, hogy a vastagbőrűek rendjét hogyan is osztottuk föl, mert egész biztos nem ugyanúgy, mint a bányászati szerszámok vagy az öltözékek osztályát. Ez a gond az a priori nyelvekkel. Az a posteriori nyelvekben viszont előre borítékolhatóan egy ELEFANT vagy ehhez hasonló szó fog megjelenni, ami lehet, hogy nem ad semmi támpontot arra nézvést, hogy hova soroljuk a szót az élőlények, tárgyak és elvont fogalmak sokaságában, de az emberiség óriási hányada számára azonnal fölidézi egy nagy szürke állat képét. Ez a gond az a priori nyelvekkel: hogy ott ez nincs. A történelem egyetlen sikeres a priori nyelvtervezete a volapük volt (sikere nagyon rövid időre szólt, de ez már nem a nyelv hibája, hanem készítőjéé, aki még akkor is módosítgatta nyelvét, amikor már világszerte működtek klubjai, és a különböző változatokat tanult volapükisták nem értették egymást), ezen a nyelven az elefánt leefad, három szótagban, két külön e-vel. Ez egy egyirányú szó: ha az olvasó így látja, fordításával együtt, észreveszi a hasonlóságot, de ha hirtelen a mellének szegeztem volna a kérdést, mit jelent leefad, aligha tudta volna. Mert mit jelent például jevod (ejtsd sevod)?
  Szóval az a priori nyelvek nemigen tanulhatók, és amióta erre a 19. században rájött a tudomány, azóta ilyen nyelvet komoly világnyelvi törekvéssel nem csinál senki. Erre jön a természetesen nagyon is a posteriori rendszerű eszperantó, egy légtornász magabiztosságával elővarázsol negyvenöt névmást a semmiből, a priori eljárással, és működik! Mindmáig imádom a tabellaszavakat, az eszperantó legjobb és legeszperantóbb találmányának tartom. Eleinte kicsit nehéz őket megjegyezni, a priori jellegük miatt, de segít a szabály, az elő- és utótagok rendszerének fölidézése.
  De lépjünk tovább. Sok évig viaskodtam a gaellel, Fiona miatt, és büszkén jelenthetem, hogy még olvasni se tudok. Nem úgy értve, hogy nem értem az olvasott szöveget, persze hogy nem, de a kiejtését se tudom. Minden nyelvnél van egy lista, hogy adott betűket, betűcsoportokat hogy kell kiejteni, és ehhez esetenként csatlakozik egy sor szabály a lágyításokról, hasonulásokról és más effélékről. Az angol és a francia mellett a gael a harmadik nyelv, ahol ez a lista beláthatatlanul hosszú, és tartozik hozzá egy még hosszabb lista: a kivételeké. Ahol nem így van, ott a kiejtési szabályok elég gyorsan elsajátíthatók, és el is sajátítottam őket, fogalmam sincs, hány nyelvnél, száz is meglehet, vannak nyelvek, amiknek előbb ismertem a kiejtését, mint hogy egy kukkot láttam volna belőlük leírva (kiejtve meg azóta se hallottam őket): szokásrendszereket, kváziszabványokat követnek, amiket nem nehéz fölismerni. Hát a gael kiejtést lehetetlen megtanulni, kvázi fogalma se lehet az embernek, hogy egy-egy szót hogy kell kiejteni. Amint mondani szoktam, az egészet kékre mázolt druidák találták ki, hogy őrizzék a titkosságot mindenkivel szemben, aki nem druida.
  Finnül először kilencévesen próbáltam tanulni, mert nagyon tetszett, aztán felnőtt fejjel is, de nem ment a dolog, mintha minden szó egyforma lett volna. Ma is tetszik, csak néhány szónál többet nem tudtam megtanulni.
  A kínainál igazából csak az írás érdekelt, arra voltam kíváncsi, hogy lehet azt a rengetegféle írásjegyet megtanulni, de az már nem volt fontos, hogy kiejtésükkel meg mindenféle egyéb tulajdonságukkal együtt (rengeteg tulajdonságuk van) megjegyezzem őket, a mondattan pedig végképp nem érdekelt. Amikor az írásjegyek iránti kíváncsiságomat kielégítettem, abbahagytam a kínait, a megtanult pár száz írásjegynek is elfelejtettem a nagy részét.
  A japán tudvalevőleg a kínai írást használja, de az már nem annyira köztudott, hogy mennyire megreformálta. Minden írásjegynek kétféle olvasata van, egy (vagy több) eredeti kínai és egy (vagy több) japán. Mintha az angolnak lenne egy kínaiszerű fogalomírása, és a magyar ezt átvette volna ugyan, de átalakítja a saját szája íze szerint, például a sajtot ábrázoló jel olvasható az eredeti „cheese” kiejtéssel, és használható akár a narancsíz leírására, de van neki egy magyar „sajt” kiejtése is, ami felbukkan a vasajtó szóban. És ember legyen a talpán, aki kitalálja, hogy melyik írásjegyet mikor melyik olvasat szerint kell értelmezni. Ez csak az egyik ok, amiért a japánnal való ismerkedésem minimálisra sikerült.
  Portugálul valaha tudtam, a szanatóriumban az angolai fiúkkal folyékony portugál nyelven beszéltem. Csak sok év múlva, nyelvészeti tanulmányaim alatt jöttem rá, hogy az nem portugál volt, hanem egy portugál alapú, magyarral, franciával és egy kevés angollal kevert pidgin nyelv, ami ott helyben jött létre köztem és köztük, és négyünkön kívül senki a világon nem beszélte (nekik maguknak nem volt rá szükségük, az anyanyelvük más és más volt, de mindhárman tudtak rendes portugálul, a többi magyar viszont a mi pidginünket ugyanúgy nem értette, mint a portugált).
  A lett előtt másfél évvel kezdtem el a csehet meglehetős ambícióval, ami ma is megvan, csak beteg lettem, aztán amire meggyógyultam, nem volt elég energia, és csakhamar jött a lett. Szeretném elővenni majd megint, de tény, hogy eddigi tudásom nem áll arányban az erőfeszítéssel. A cseh egyúttal a szlovákot is tartalmazza, nem úgy értve, mintha cseh nyelvtudással az ember a szlovákot is értené, csak énnekem van annyi ismeretem, hogy egyikről tudok következtetni a másikra és megfordítva. Érezhetően jobban értem a szlovákot, amióta a csehvel valamicskét haladtam.
  De a cseh valamiért tényleg nehéznek bizonyult, vagy csak én álltam rosszul hozzá. Pedig a cseh és a szlovák légkörében nőttem föl, állandóan voltak csehszlovák filmek a tévében, csehszlovák gyártmányú holmik használati utasítása gyakran nemcsak magyarul volt meg, vagy magyarul egyáltalán nem, mert odakint vette valaki, egy időben folyton a Moravanka szólt nálunk, eredeti Prágában vett kazettákról – én pedig elolvastam minden hozzáférhető betűt mindkét nyelven, mert imádtam és ma is imádom őket, csak nem volt rá se motivációm, se irodalmam, hogy meg is akarjam-tudjam érteni.
  Aztán, mint e blog rendszeres olvasói jól tudják, jött Barča Hrdinová, és megadta a hiányzó motivációt. Egyelőre egy évig tartott ki – ez énnálam elég sok. Most szándékosan nem nyúlok hozzá, hogy ne vegye el az agyi kapacitást a lettől, én már egy öreg nagypapa vagyok, tizenhat éves az unokám, nekem örülni kell, ha egy nyelvet tudok tanulni.
  Ismerkedési, kóstolgatási szinten volt még albán, arab, görög, héber, hindi, izlandi, kalaallisut, lengyel, litván, lív, lovári, máltai, német, örmény, román, szanszkrit, szuahéli, tamil, török, vietnami, volapük, walesi, továbbá a holt nyelvek közül az óegyiptomi és a hettita. Némelyikből egy árva szót sem értek, csak róluk olvasgattam mindenfélét.
  És egyedül az eszperantó volt olyan könnyű, mint a lett.

2.

Ennyi bevezető után rátérhetek, hogy miért olyan könnyű a lett. Ha csak a lényeget írtam volna meg, az nem jött volna ki valami bőbeszédű cikkre, valahogy így festett volna: „Nem nehéz a lett? Nem. Miért nem? Fogalmam sincs.” Ez nem túl megnyerő tárgyalásmódja egy valójában nagyon érdekes témának, ezért valahogy mégiscsak ki kellene bogozni, hogy miért ennyire könnyű a lett. A végcél lehet az is, hogy megtaláljunk olyan pontokat a nyelvtanulásban, amik már nyelvfüggetlenek, és nemcsak a lettül tanuló széles tömegeknek szolgálhatnak segítségül, hanem annak a pár elszórt emberkének is, akik németül, franciául vagy angolul tanulnak, elmaradottkák. Éppen ezért csak a lettről fogok beszélni.
  Illetve nem kizárólag. Nem az eszperantó tabellaszavak voltak az egyetlen eset, amikor visongtam a gyönyörűségtől. Mivel az angoltanárom (nem az első, de az, aki végül meg is tudott tanítani) Anne Shirley volt, volt alkalmam részletes ismeretséget kötni kedvenc szavával, azzal, hogy „ugye”, ami csak a magyarban egyetlen szó. Az angolban címkekérdésnek (tag question) hívják, a kérdés legvégén áll és két szó, egy ige és egy névmás. Az ige kapcsolatban áll a mondat állítmányával, adott állítmányhoz adott címkeige tartozik, ez lehet a létige, a birtokos have ige, a do vagy valamelyik segédige, a megfelelő igeidőben, és mindig az állítmánnyal ellentétesen: ha az állítmány állított, a címke tagad, ha az állítmány tagadott, a címke rajongva helyesel. A névmás pedig a mondat alanyára utal vissza. Mint például Bob wrote a book, didn’t he? We didn’t read it, did we? Hát ez nekem nagyon tetszik. Ma már játszani is szoktam vele, fölrúgom a szabályt és igenis a főmondat állítmányát használom. Bob wrote a book, wroten’t he? We didn’t read it, readn’t we? (Ezt főmondatokban is megteszem, I don’t know helyett azt mondom, I known’t. Ha száz év múlva ez lesz a szabvány az angolban, tessék emlékezni, hogy tőlem van.)
  A lettnél még nem tartok ott, hogy szándékosan reformálhassam, egyelőre kapaszkodókat keresek. Azazhogy éppen ez az, nem kell őket keresni. A lett nyelv egy olyan busz, ahol a kapaszkodók megérzik a kéz melegét és rögtön feléje sietnek. (Ez tetszik. És találó. A német nyelv például olyan busz, ahol a kapaszkodók bizalmatlanul elhúzódnak. Egyszer valamiért kikerestem egy szócskát a szótárból, azt hiszem, az volt, hogy dem. A szótár közölte a választ: der im. Jó, mentem az imhez, arról megtudtam, hogy zum dem vagy valami hasonló. A zum azt mondta, hogy ő zur dem. És így tovább, jó darabig küldözgettek der Ponciustól zu Pilátusig, aztán föladtam, nem tudtam meg, mi az a szó.)
  A lettben az első számú kapaszkodó talán a főnevek végződése. Van hat főnévosztály, három hím- és három nőnemű, akiket a végződésük különböztet meg. A hímneműek lehetnek s/š végűek, is végűek vagy us végűek – a nőnemű végződések az a, e és s, ez utóbbi egybeesik az egyik hímneművel, így azt külön, szavanként kell megtanulni, hogy az s végűek milyen neműek. Csak persze mondaton belül a főnevek nem így végződnek, hisz ott a hét eset, egyesben és többesben, amiket még nem igazán tanultam meg (eufemizmus ahelyett, hogy egyáltalán nem), azokból kellene visszakövetkeztetni, hogy mi az egyes alanyeset, hogy megnézhessem a szótárban. Mármost ha a szó mondjuk i-re végződik, tegyünk ide egy magyar szót: kifli, az lehet többes alanyesete vagy vokatívusza egy 1. osztálybeli szónak, s akkor a szótári alakja lehet kifls vagy kiflš; lehet öt különböző esete egy 2. osztálybeli szónak, s a szótári alakja akkor kiflis; lehet egy 3. osztálybeli szó kétféle esete, de akkor kiflus; lehet egy 5. osztálybeli szóé, akkor kifle; vagy egy 6. osztálybelié, akkor megint kifls, de nőnemű. A 4. osztály kifla lenne, de ez nem ad i végű szóalakokat. (Persze ezt mind nem fejből tudom, kinéztem a táblázatokból.)
  Így tehát az esetvégű főnevekben nem lehet megkapaszkodni, legalábbis az én szintemen még nem. Fordítva kell: minden szónak meg kell határozni a szótári alakját, és abba kapaszkodni. Szerencsére a digitális szótárak korát éljük, amikbe csak el kell kezdeni beírni a szót, és kínálja a lehetőségeket, amik az addig beírt betűkkel kezdődnek. Ez nagyon nagy segítség, amikor az ember nem kelta vagy bantu nyelveken tanul, merthogy azokban ugye pont a szó elejét variálják többféleképpen – a lettet nagy örömömre a digitális szótárakkal való együttműködésre tervezték, már csak a digitális szótárakat kellene kicsit jobban a lettel való együttműködésre tervezni. Merthogy elég sok szó hiányzik belőlük.
  Ugyanez a helyzet az igékkel: meg kell tudni a szótári alakjukat, ami a lettnél a főnévi igenév. De ez egy érdekes dolog, rögtön átvezet a lett és a magyar hasonlóságainak sorához. Többször megállapítottam, hogy Európában mindenki tud lettül, mert Indoeurópia legtöbb szava megvan a lettben is – hát a magyar pont nem indoeurópai, de rengeteg a hasonlóság.
  Nézzünk meg egy lett igét csak jelen időben, kijelentő módban:
  dziedāt – énekelni
  dziedu – énekelek
  dziedi – énekelsz
  dzied – énekel
  dziedam – énekelünk
  dziedat – énekeltek
  dzied – énekelnek
  A harmadik személyű alak a legrövidebb, akárcsak a magyarban. (Az angolban meg éppen az hosszabb, I go, you go, he goes. Megnéztem a francia, német, orosz, bolgár, spanyol, latin, litván, örmény, gael, albán, görög, finn, észt és északi számi nyelv megfelelő igéjének ugyanezeket az alakjait, egyikben sem úgy van, mint a magyarban és a lettben. Pedig ezek rokonai a kettő közül az egyiknek, ez a kettő egymásnak viszont nem.) A magyar a harmadik személyű igét tekinti az ige alapalakjának, a szótárakban énekel a címszó, nem pedig énekelni – a lett nem így tesz, de ott is ez az alak az ige töve.
  A lett ráadásul azzal kedveskedik a nyelvtanulónak, hogy az egyes és többes számú harmadik személyű igealakok egyformák, csak a névmás változik.
  Az igeragozás persze ettől még nem egyszerű, de már vannak fogódzóim. Ha találok egy j-t a végződésben, akkor múlt idejű alakra tippelek, és csakugyan, dziedāju, -āji, -āja, -ājām, -ājāt, -āja. Ha viszont š-t látok, akkor jövő időt gyanítok. (Ez a tipp nem annyira jött be; persze hogy előbb írtam le a mondatot és azután néztem meg, az egyes számú alak valóban dziedāšu, de aztán s-szel folytatja. Emlékszem már, a tankönyvem magyarázott erről valamit.) Van aztán még a táblázatban sok minden, hétféle melléknévi igenév, kötőmód, miazmás, de a legjobban a debitívusz tetszik.
  Lett különlegesség, másnak nincs ilyen. Úgy megy, hogy harmadik személyű, jelen idejű alakba tesszük az igét, és az elejére írjuk, hogy jā. Jādzied. Ez azt jelenti, hogy énekelni kell – hogy kinek, azt már névmás mondja meg.
  A lettben nincs meg az a birtoklást kifejező ige, ami az angolban have, a németben haben, a franciában avoir stb., és nekik nélkülözhetetlen, a magyar és a lett viszont kitűnően elvan nélküle. Valsts valodas centra Latviešu valodas ekspertu komisijas priekšsēdētāja az szó szerint országé nyelvé központé Letteké nyelvé szakértőké bizottságé elölülőnő, vagyis elnöknője (a magyar elnök, eredetileg elölülnök ugyanolyan fordítás a latinból, mint sok más nyelv szava, a lett szó is), ez az egész magyarra kiválóan áttehető egyetlen szó elmozdítása nélkül: az ország nyelvi központjának Lett nyelvi szakértői bizottságának elnöknője.
  A have ige helyett majdnem ugyanúgy mondják azt, hogy nekem van, mint magyarul, csak nem datívuszt, hanem genitívuszt használnak: man ir grāmata, enyém van könyv, mums ir mazs dzīvoklis, mienk van kis lakás. Nyugat-európai embernek nehézségeket okozna, hogy nincs erre egy külön ige, hanem a létigét kell használni – nekünk magyaroknak természetes.
  Nem egyezik se nyugati nyelvekkel, se magyarral, de szerintem óriási könnyebbség, hogy lett nyelv nem használja névelőt. Csehben is sokkal egyszerűbbé teszi dolgokat, hogy nem kell keresgélni névelőt, hanem egyszerűen nincs és kész. Franciában éppen elég baj van névelőkkel, németben névelő pedig őrület. Mintha egész nyelv csak névelőre bízna mindent, csoda, hogy igét bele nem suvasztották névelőbe. Lettben ehelyett van, ha kell, határozott ragozás, de még nem nagyon ismerem. Névelő egyébként egész balti–szláv nyelvcsaládból hiányzik, kivéve bolgárt, és uráliból, kivéve magyart. Akarom mondani, dehogy hiányzik, akkor lássam megint, amikor hátam közepét.
  Hogy még mennyi hasonlóság van? Rengeteg. Például tavasszal, már ha lesz ilyen az idén, upēs iet ledus. Folyókba megy a jég. Magyarul: megindul. Angolul csak elolvad, ők nem használnak mozgást jelentő igét, a magyar és a lett igen.
  Man iet labi. Ennek betű szerinti fordítása, minden szót külön lefordítva: nekem megy jól. Értelem szerinti fordításához csak két szót kell fölcserélni: nekem jól megy.
  Vagy nézzük a képzőket. A kedvencem a -nieks, -niece – természetesen van külön hím- és nőnemű változat –, ami háromfélére szolgál. Igékből és főnevekből képez foglalkozásokat:
  rakstīt – rakstnieks, írni – író
  jūra – jūrnieks, tenger – tengerész
  maize – maiznieks, kenyér – pék
  skola – skolnieks, iskola – iskolás
  naids – naidnieks, gyűlölet – ellenség
  Továbbá helynevekből helyi lakosokat: Jūrmala (város Rīga mellett) – jūrmalnieks. S persze ha ebből bármelyik nőnemű, akkor a -nieks helyére -niece kerül. Végül számnevekből: seši (6), astoņi (8) képezi az olyan szavakat, mint sešinieks, astoņnieks. Ezeket angolra csak hosszas körülírással lehet átültetni, magyarban viszont van egyenes megfelelőjük: hatos, nyolcas. S voltaképpen a magyar -s képzőnek remek megfelelője a -nieks, -niece a másik két jelentésben is. Az iskolás pont ezzel a képzővel van, s a többi is lehetne tengeres, kenyeres, gyűlölős (de történetesen a kenyeres, ami családnévként is ismert, nem péket jelent, hanem jóbarátot, akivel még az utolsó falat kenyéren is osztozunk – mára kihalt, még itt-ott fölbukkan a kenyeres pajtásom szókapcsolatban).

3.

Azt meg tudom tehát mutatni, hogy a lett mi mindenben hasonlít a magyarra, csakis pont a lett és csakis pont a magyarra, miközben a lett ízig-vérig indoeurópai nyelv, a magyar meg nem. De valahogy nem érzem teljes válasznak ezt az eredeti kérdésre. Nem nehéz? Nem, de nem egyszerűen azért, mert tele van a magyarra hasonlító dolgokkal. Bár ezek persze rengeteget segítenek, és ha van tanulság az eddigiekből, ami más nyelvekre is alkalmas, az az, hogy keressük meg az ismerős elemeket, amik hasonlítanak a magyarra. Például a kínaiban azt, hogy csak egy névmás felel meg a mi ő szavunknak, nincs nemenként szétbontva. A latin nyelvekben a személyragos igék rendszerét párhuzamba lehet állítani a magyarral, maguk a ragok persze egész mások lesznek, de vajon miben egyezik meg a táblázat felépítése? (Például abban, hogy jelen időben és feltételes módban is megvan a teljes személyragos igecsalád.) Vagy akár a kalaallisutban azt, hogy mindenre van valamilyen képző, bár a magyar nyelv teljes képzőkészletét mozgósítani kell egy-egy kalaallisut szóalak megmagyarázásához, iseravit beléptedkor, igalasserpaa ablakosítja, panissaarpoq meglányosapásodás. (Azért ha nincsenek is könnyebb és nehezebb nyelvek, az tény, hogy kalaallisutul ők maguk se tudnának, ha nem lenne minden kisbaba nyelvzseni, aki bármit meg tud tanulni. Én imádom azt a nyelvet is, de elveszek az olyan betűkörmenetekben, mint oqartaleriannguarluni, pedig ez valószínűleg csak annyit jelent, hogy panaszkodott, de hat részből rakja össze, és ez egy rövid szó.)
  De a legtöbb nyelvben alighanem egyes kifejezések lesznek a leginkább ismerősek, olyanok, mint a bemutatkozás. Magyarul ugye datívuszba tesszük a nevünket és a hív ige harmadik személyű többesét használjuk: Attilának hívnak. Nyugat-Európa egy részén nincs hív ige a kifejezésben, a nevüket mondják: my name is, meine Name ist, mi nombre es, az én nevem van – de a spanyolban azért ott van alternatívaként a me llamo, ami ugyanúgy épül föl, mint a francia je m’appelle: magamat hívom. A magyarral szinte megegyező megoldás az oroszban van, меня зовут, engem hívnak, de a név alanyesetben van – és persze a lettben, mani sauc, ami háromféle alakja is lehet az alapigének (saukt): hívsz, hív, hívnak.
  De nem azért könnyű a lett, mert olyan sok a hasonlóság, mert hát a szókincsben például nem sok van, könyv az grāmata, tűz az uguns, ezek nem hasonlítanak, és egyenként be kell őket magolni, mint bármely más nyelvnél. (Bár meglepetések itt is érik az embert, az egér például pele, ami egy szürkét jelentő protoindoeurópai szóból került a lettbe és a szlávba, majd onnan a magyarba, ahol már nem egeret jelent, hanem egy másik rágcsálócsaládot, de ismerjük.) Nem az ilyenek miatt – két teljesen idegen nyelv, az eltérések sokkal többen vannak, mint a hasonlóságok.
  Egyszerűen csak könnyű. A lett szavak csak jönnek befelé az ember fejébe, és ott is maradnak, ellentétben az angol szavakkal, amik jönnek ugyan, de hajlamosak ki is esni, meg a németekkel, amik nem is nagyon jönnek. Egy lehetséges magyarázat, hogy főként dalokból tanulok, amik valahogy etetik magukat, tessék egy versszak fordítással, abban az állapotban, amennyit értettem belőle, mielőtt a hiányzó két szó magától a helyére ugrott:

Marats Ogļezņevs dala is önmagát tanítja az embernek, mint oly sok dal, és rajtuk keresztül a nyelvet is. Hiszen a saját anyanyelvünkön is könnyebb szóról szóra megtanulni egy jó dalszöveget, mint egy időjárás-jelentést.
  Ez tehát egy lehetséges magyarázat, amiből az következnék, hogy hallgassunk annyi dalt a tanult nyelven, amennyit csak tudunk, lessünk el belőlük szavakat, ismerjük fel azokat más dalokban és prózai szövegekben. Ez még nem is feltétlenül valódi nyelvtanulás, lehet az is, amit angol rövidítéssel ULAS néven ismer a világ, illetve az a része, amelyik olvasta azt a cikkemet, amelyikben ezt a rövidítést kitaláltam.
  Mert ha ez se jó magyarázat, és a titok nyitja egyszerűen az, hogy beleszerettem a lettbe és akármilyen módszerrel tanulok, a siker garantált, akkor teljesen céltalanul hordtam itt össze négyezer-kétszáz szót a semmiről. Ami kár lenne, mert milyen nagypapa az, aki nem tud válaszolni az unokája kérdésére, csak összehord hetet-havat (ez elhasonulással keletkezett abból, hogy hevet-havat, vagyis meleget és hideget, egymással ellentétben levő dolgokat) egy hosszú cikkben, csak azért, hogy ezzel köszöntse születésnapján a kisunokáját, annak apját és a szintén nyelvészeti úton megismert Szent Patrikot?
  Jevod pedig volapükül lovat jelent.

»»»»»»