Mi a diszkrimináció? – avagy a muglopirezológia

Úgy tűnik, hogy sokan, sokhelyütt nem értenek egyet velünk abban, hogy egy-egy adott cselekvés diszkrimináció-e. Ha a törvény mindig egyértelmű választ adna, akkor én itt le is tehetném a tollat, de a törvény sokszor még kétértelmű választ sem ad.
  Próbáljunk megfogalmazni egyet.

A következőkben egyfajta sajátos szaknyelvet fogok használni, három szakkifejezéssel: mugli, piréz és kalapos. Konkrét példákban néha előveszek egy-egy valóságos embercsoportot, de általában kerülöm ezek említését, és jó okom van rá. Persze nem szeretném egy-egy csoport kihagyásával azt az érzetet kelteni, hogy őrájuk a leírtak nem vonatkoznak, de ezenfelül és elsősorban azt kívánom érzékeltetni, hogy a kategóriák nem véglegesek és kizárólagosak. Egy adott egyén lehet például roma, de élete során számtalanszor kerül olyan helyzetbe, amikor azért diszkriminálják vagy nem diszkriminálják, mert például nő. Lehet, hogy egy vakot sokszor diszkriminálnak emiatt, de megeshet, hogy egy-egy alkalommal azért, mert valakinek a rokona (vagy nem rokona).
  Muglinak vagy piréznek lenni tehát nem állandó, élethosszig tartó állapot, hanem az adott szituáció függvénye. Élete során mindenki számtalanszor lehet mugli és rengetegszer piréz, sőt nem ritkán kalapos is.

Piréz az, akit egy kalapos annak jelöl ki. A piréz a diszkrimináció elszenvedője. Mi a diszkrimináció? Ha valakit pirézzé tesznek. Mi a piréz? Akit diszkriminálnak. A két fogalom egymást határozza meg, így nem könnyű feladat egy harmadik fogalommal meghatározni őket, de próbáljuk meg.
  Piréz az, aki nem érezheti magát muglinak. Ez mindig az adott szituációban érvényes. Más helyen, más időpontban a piréz visszaalakulhat muglivá, és más mugli – esetleg éppen az őt diszkrimináló kalapos – válhat pirézzé.

Mugli az, aki nem piréz. A többséghez tartozó, „normális” egyén. Hogy ki tartozik a többséghez? Akinek nincsen olyan tulajdonsága, ami pirézzé tenné. Hogy mik azok a tulajdonságok, amik pirézzé tehetnek valakit? Azt mindig a kalapos dönti el. Muglinak lenni tehát nem életbiztosítás. Lehet, hogy éveken át mugliállapotban van valaki, aztán egyszer csak jön egy kalapos és pirézzé változtatja.

Muglinak lenni jó – piréznek lenni rossz. A mugli nem akar piréz lenni, a piréz viszont nagyon szeretne mugli lenni. Elvegyülni a tömegben, olyan lenni, mint mindenki más. De nem teheti. Kétféleképpen válhat valaki pirézzé: olyan tulajdonság miatt, amin nem tud változtatni, ami egyszer s mindenkorra személyének tartozékát képezi – vagy olyan miatt, ami az adott szituáció véletlen következménye, de már bekövetkezett, már nem lehet megváltoztatni, abban a szituációban ő már piréz. Például záróra előtt egy perccel érkezett a boltba. Kötelesek kiszolgálni, meg is teszik, de utálatos alaknak tartják, és ezt érzékeltetik, esetleg meg is mondják. Legközelebb már nem lesz piréz, még ugyanebben a boltban sem, mert nem emlékeznek rá (hacsak nincs valami különleges ismertetőjele).

Kalapos az, aki dönthet arról, hogy valaki mugli legyen vagy piréz. A kalap a hatalom jelképe. A kalapos hatalmat birtokol. Honnan szerezte? Nem tudni.
  Gyakori, hogy a kalapos azért kalapos, mert azon a helyen ő a bennfentes, például ott dolgozik, és ő tud dolgokat, az odatévedő mugli pedig nem. Ez érthető, de az már nem, hogy emiatt a kalapos miért érzi úgy, hogy joga van kalapossá válni és pirézzé tenni a muglit. Ha a bennfentes az odatévedő egyént nem teszi pirézzé, akkor is kalapos, hiszen hatalma van, de akkor nem vacakolunk azzal, hogy megcsodáljuk a fején a kalapot.

A csavar ott van a dologban, hogy bárki bármikor válhat muglivá, pirézzé vagy kalapossá. Persze vannak emberek, akik mintegy predesztinálva vannak a piréz vagy kalapos állapotra. Egy Valaki, akinek nagy hatalma van, automatikusan kalapos mindenhol, ahol tudnak a hatalmáról. Például egy polgármester a saját településén kalapos. Ha fölutazik Pestre és bemegy a minisztériumba, már legfeljebb mugli. Ha odatolakszik egy fogadásra, amit mondjuk egy nagykövet tiszteletére adnak, még piréz is lehet belőle. Mert az ajtónálló esetleg olyan arccal olvassa a nevét és állását a meghívón, ami érzékelteti, hogy államtitkáron alul senkit nem látnak szívesen, de ha véletlenül kicsikart valahonnan egy meghívót, hát üsse kő, kivételesen bejöhet. A polgármester pedig döbbenten érzékeli, hogy piréz lett belőle, pedig például azért kapta azt a meghívót, mert a nagykövet régi barátja.
  Vannak viszont emberek, akik a piréz állapotra vannak predesztinálva. Például egy roma kamaszlány, aki egy kis faluban egy koldusszegény családban él, leányanya és ráadásul siketnéma, nem sok eséllyel kerülhet olyan helyzetbe, ahol mugli lehet belőle. Egy roma férfi, aki nagyvárosban él, jól szituált körülmények között, és nincs fogyatékossága, szintén gyakrabban lesz piréz, mint mugli (hiszen roma), de mégis sokszor előfordulhat vele, hogy muglinak érzi magát. Mert csak ez az egy tulajdonsága van, ami gyakran teheti pirézzé, és ha olyanok között van, akik nem allergiásak erre a tulajdonságára, akkor nem tesznek föl kalapot és meghagyják őt muglinak.

A törvényekkel ott van a baj, hogy tartalmaznak egy felsorolást, ami mintegy kizárólagos jelleggel közli azokat a tulajdonságokat, amik miatt valaki pirézzé változhat. Ami ebben a listában nincs benne, az nem lehet ok az egyén pirézzé változtatására, tehát ha valaki ilyen ok miatt lett piréz, nem szólhat semmit. Itt saját példát tudok mondani: az OTP kalaposai diszkriminálnak, mert vékony a hangom, és az EBH elutasította a panaszomat, mert a vékony hang nem szerepel a törvény felsorolásában. Amikor emiatt bepereltem az EBH-t, nem mondhattam, hogy a vékony hang adott szituációban ugyanolyan diszkriminációs alap lehet, mint homoszexuálisnak vagy kubai menekültnek lenni. Korunk jogtudománya ehhez még nem elég fejlett. Csak azt mondhattam, hogy a vékony hang a fogyatékos állapot következménye, azaz a diszkrimináció valódi okát, mivel az nem szerepel a listában, vissza kellett vezetnem egy másodlagos okra, ami szerepel a listában.
  Mai jogtudományunk még nem elveknél tart, csak listáknál. Nem az a diszkrimináció, ha valaki megalázottan elkullog a kalapos dölyfös tekintete elől, hanem az, ha föl lehet mutatni, hogy ennek kiváltó oka szerepelt a listában. S persze ha egy piréz olyasmiért lett piréz, ami nem szerepel a listában, akkor újabb kalapos árnyát látja felködleni az őt diszkrimináló kalapos mögött: a misztikus, beazonosíthatatlan és megközelíthetetlen Jogalkotót, akiről azt sem tudni, hogy egy van belőle vagy száz (de nyilván csak egy, hisz mindig egyes számban emlegetik), hol található, mi a voltaképpeni beosztása a munkahelyén, hiszen a képviselők csak megszavazzák a törvényeket, de nem ők „alkotják”.

A kalaposok több típusba csoportosíthatók. Egyik sem végleges, egyszer s mindenkorra meghatározott kategória, amiből nincs kilépés. Adott szituációban egy-egy kalapos bármelyik típus jellemzőit fölveheti.

A Főnök és a Felség közös vonása, hogy nem saját személyükben diszkriminálnak. Csak kiadnak egy utasítást, ami egyébként teljesen ártalmatlan, de pirézzé változtat bizonyos muglikat, akik az utasítás által érintett területre tévednek. A két típus között az a különbség, hogy amikor a probléma felmerül, akkor a Főnököt oda lehet hívni, hogy intézkedjék, a Felséget viszont nem. A Felséget a kívülálló mugli (és pláne piréz) elől az Alkalmazottak és Főnökök szervezete teljesen elrejti. A Felség házon kívül van, nem fogad, ebédel és a másik vonalon beszél, egyszerre, mint a kabaréjelenetben. Ha a céget vagy intézményt beperelik, a Felség nem jelenik meg a tárgyalásokon, nem is feltételezi senki, hogy meg fog jelenni. Egy Főnök inkább megjelenik.
  (A Jogalkotó a Felség speciális esete. Vele szemben mindenki piréz. A miniszterelnök vagy a köztársasági elnök sem tehet semmit, ha a Jogalkotó úgy írta meg a törvényt, hogy amit szeretnének, azt nem lehet. Annyit tehetnek, hogy javasolják a törvény megváltoztatását, és akkor a Jogalkotó majd átírja, de ez rengeteg időbe telik. Maga a Jogalkotó tökéletesen elérhetetlen és felelősségrevonhatatlan. Bármilyen kárt okozzon egy törvény, a Jogalkotó nem felelős érte, ámbár ő írta. Belebukhat több miniszter vagy akár egy egész kormány, a Jogalkotó marad.)

Az Alkalmazott az a kalapos, akivel a legtöbben a leggyakrabban találkoznak és akitől a legsúlyosabb megaláztatásokat szenvedik el. Egyetlen indoka arra, amit tesz: ezt az utasítást kapta, ez a szabály, ő nem tehet semmit. Az egyetlen lehetséges fegyver ellene: érintkezésbe lépni a Főnökkel. Csak a Főnök tárgyalóképes. (A cég vagy intézmény hierarchiáját persze többek között azért találták ki, hogy a sok-sok Főnök között ne lehessen megtalálni az illetékest.) Ha bebizonyosodik, hogy a piréznek igaza van, akkor a Főnök bocsánatot kér és intézkedik, hogy a pirézt visszaminősítsék muglivá, de az Alkalmazott nem felelős semmiért. Ő csak végrehajtotta az utasításokat, és az új utasításokat is majd végrehajtja. Nem tehet róla, hogy az utasítások azok voltak, amik.
  A valóságról a Főnökök nem vesznek tudomást. A valóság általában az, hogy az Alkalmazott jónak és hasznosnak érzi a szabályokat, amik munkáját irányítják, és szívből utálja a renitens pirézt, aki szót emelt a szabályok ellen, ezzel őneki rengeteg munkát csinált, és egyáltalán, a piréz alázta meg őt, aki csak a munkáját végzi. Évek telhetnek el, mire a piréz bebizonyítja igazát és a Főnök megváltoztatja a szabályokat, addigra pedig az Alkalmazott utálata megszilárdul és végleges lesz. A piréz pedig, akit a Főnök döntése visszahelyezett mugli állapotába, mégiscsak piréznek érzi magát, amikor belép az intézménybe és szembetalálja magát azzal a bizonyos Alkalmazottal, aki innentől kezdve mindig görbe szemmel néz rá, de nem szól. A piréz pedig laposkúszásban halad el előtte, mert elég egy rossz szó vagy gesztus, és elölről kezdődnek megpróbáltatásai.

Az Önkényeskedő az Alkalmazott speciális esete. A mugli mint Alkalmazottal találkozik vele, de az Önkényeskedő hirtelen gondol valamit és a szabályokat felrúgva piréznek minősíti. A rendes Alkalmazott a szabályok nevében diszkriminál, az Önkényeskedő a szabályok ellen. Ezért ha a piréz bebizonyítja igazát, akkor az Önkényeskedőt általában megbüntetik, míg a rendes Alkalmazottat nem.

Az Akárki csak egy ember az utcán. A mugli semmilyen minőségében nem hivatott érintkezni vele, egyszerűen csak mind a ketten mennek az utcán, és az Akárki egyszer csak fölfedezi, hogy egy piréz jön vele szembe, mégpedig rendkívül utálatos fajta, és ezt ki is fejezi.
  Egyik példa erre barátom esete, aki állt a zebránál a piros lámpa alatt, megállt egy autó, az autós kiugrott belőle, pofon vágta barátomat, aztán visszaült a kocsijába és elhajtott. A példa azt is jól mutatja, hogy amikor úgy érezzük, hogy diszkrimináltak minket, azt a valóságos helyzettől teljesen függetlenül érezzük. Lehet, hogy ez az autós fogadott a barátjával, hogy amikor zebrához érnek, az ott álló első embert pofon fogja ütni. Lehet, hogy ő maga határozott így, mert megcsalta a felesége és le akarta vezetni az indulatait, úgy gondolva, inkább pofon üt egy embert, semhogy az idegességtől remegve vezessen hazáig. Lehet, hogy kóros kisebbrendűségben szenved, és a pszichiátere tanácsolta neki, hogy üssön pofon egy vadidegent. Az égvilágon minden elképzelhető, és mivel az autós elhajtott, mielőtt barátom magához térhetett volna döbbenetéből, a valódi okot nem lehet már kideríteni.
  Barátom pedig zsidó. Évtizedeket leélt egy olyan országban, ahol néha atrocitás éri az embert azért, mert zsidó. Innentől kezdve ő minden atrocitást úgy fog megélni, hogy zsidósága miatt kapta, hacsak egyértelműen be nem bizonyosodik valami más ok; vagy talán még akkor is.
  Ha barátom elmeséli – márpedig elmesélte – az esetet másoknak, azok is ezt a következtetést fogják levonni, mert tudják, hogy ebben az országban (is) gyakran ér atrocitás embereket azért, mert zsidók. Más következtetés pedig nem adódik. Innentől pusztán az emberek mesélőkedvétől függ, hogy elterjed-e a híresztelés, hogy Magyarországon verik a zsidókat.

Mi tehát a diszkrimináció? Az, ha valaki – bármilyen minőségben – kalapot tesz a fejére és valakit pirézzé minősít. Függetlenül attól, hogy mire hivatkozik, milyen indok vezérli, és mi az a tulajdonság, amiért pirézzé teszi az illetőt: ez diszkrimináció.

Nézzünk meg most néhány körülményt, amik miatt diszkriminációt szenvedhetnek emberek, és nem szerepelnek a törvényi felsorolásban. Mindegyikre mondok példát is, és az olvasó legyen szíves átgondolni, vajon ezek a példák megtörténnek-e az életben, vagy csak én találtam ki őket. Mert ha megtörténnek az életben, akkor akár bekerülhetnének a törvényekbe is.
  Akárcsak a törvénybeli, a törvényen kívüli piréztulajdonságokra is igaz, hogy nem kell az adott tulajdonsággal valóban rendelkezni: elég, ha azt hiszik rólunk.
  Kapcsolat valakivel. Piréz lehet valaki, ha rokoni, baráti, üzleti stb. kapcsolatban áll valakivel, avagy ha nem áll ilyen kapcsolatban az illető valakivel. Egy cégnél vagy hivatalban, egészségügyi intézményben pedig még inkább, automatikusan előnyre számíthat mindenki, aki a Főnökre, vagy még inkább a Felségre hivatkozva érkezik. Rokona, barátja, pártfogoltja. Ő tehát nem egyszerűen mugli, hanem főmugli. Különleges valaki. Aki az ő útját keresztezi, pirézzé válik. Például ha a professzor úr jóbarátja netán többágyas kórterembe kerül, akkor a szobatársak jól teszik, ha a maximálisnál is nagyobb toleranciát tanúsítanak vele szemben, különben megnézhetik magukat.
  Kabaréjelenetekben gyakori alaphelyzet, hogy valakiről azt hiszik, hogy valakinek a valakije, és ezért főmuglivá vagy éppen pirézzé nevezik ki. Aztán kiderül, hogy nem is úgy van, és több-kevesebb viszontagsággal helyreáll mugli státusza (vagy nem, esetleg éppen az ellenkező végletbe esik).
  Hely és idő. Ok lehet a diszkriminációra, ha valaki rossz helyen rossz időben tartózkodik. Például egy zavargás alkalmával ott van, ahol a rendőrök zavargónak hiszik, avagy éppen a zavargók gondolják civil ruhás rendőrnek. Updike 100%-jának főhőse egész életpályáját egy ilyen félreértésnek köszönheti. De a boltba közvetlenül záróra előtt érkező piréz is ide tartozik.
  Ügyfélség. Sok Alkalmazott eleve piréznek tekint mindenkit, aki azért megy oda, amire az intézmény való. Közismert, hogy a kórházakban, rendelőintézetekben a szigorú hierarchia legalján a beteg van. Hivatalokban gyakori, hogy az ügyfelet kutyába se veszik, fölöslegesen várakoztatják, nyersen beszélnek vele, pusztán azért, mert ügyfél.
  Extraság. Ha egy Alkalmazott nem diszkriminál az ügyfélség miatt, akkor is megeshet, hogy pirézzé tesz minket azért, mert különleges kívánságaink vannak. Ő keményen dolgozik, mindenki meg van elégedve vele, erre jön ez a piréz és azt kéri, hogy szeletelje vékonyabbra a párizsit. Aki járóbeteg-rendelésen azzal az alázatos kívánsággal áll elő, hogy lennének kegyesek előbbre venni őt, mert ilyen és ilyen okból nagyon siet, gyakorlatilag biztosította, hogy ő legyen aznap az utolsó. Mert extra merészelt lenni, és az ilyet büntetik.

Minden kalaposban él két vélekedés közül legalább az egyik. Első vélekedés: hogy a pirézek szándékosan veszik föl azt a tulajdonságot, ami őneki nem tetszik. Második vélekedés: hogy a pirézek, miután ezt a tulajdonságot már viselik, szándékosan kerülnek az útjába azért, hogy őt bosszantsák.
  A kereszténység kétezer éven át azt tanította, hogy a homoszexualitás bűn, amit előre elhatározott szándékkal választanak egyesek. Csak legújabban sikerült az orvostudománynak bebizonyítania, hogy a homoszexualitás ugyanolyan velünk születő tulajdonság, mint a szemünk színe, de a kétezer éven át sulykolt tévedésen ez nem tud felülkerekedni. A homofób kalaposok meggyőződése, hogy a melegek direkt melegek, mert élvezik, hogy ilyen aljas gonoszok lehetnek.
  Aki ettől a vélekedéstől nem szenved, általában a másodiktól igen. Tudja, hogy az ember nem szándékosan lesz arab, hanem annak születik, ezért így panaszkodik: „Minek jön ide ez a sok (becsmérlő jelzők) arab, miért nem marad ott, ahova való?” Számos romofób kielégítő megoldásnak tartaná, ha a cigányokat visszaküldenék Indiába. Természetesen tudja, hogy egyetlen roma sem él Európában, aki Indiában született volna (mert az ilyen nem roma, hanem indiai), tehát nem lehetne őket visszaküldeni, csak elküldeni, de itt belép egy újabb elv.

Minden piréz felelős az összes többi pirézért, aki ugyanazon tulajdonság miatt piréz. A muglik nem felelősek semmilyen más mugliért, hacsak valamilyen jogi kapocs nincsen közöttük, a pirézek viszont felelnek egymásért. „Ha egy cigány lop, minden cigány lop.” A mondás nagyon régen született meg és pontosan ábrázolja a romofób kalaposok világképét. Ők valaha hallották valakitől, aki hallotta valakitől, aki hallotta valakitől s így tovább, hogy ismeretlen cigány egyén lopott, ismeretlen helyen, ismeretlen időpontban, ismeretlen egyéntől ismeretlen értékű, ismeretlen tárgyat. (Nem így van? Ha az olvasó nem romofób, akkor is hallotta a vélekedést, hogy a cigányok tolvajok. Tegye föl magának a kérdést: megnevezett-e bárki bármikor egy bizonyos konkrét, ellenőrizhető esetet, ami miatt ez a vélekedés elterjedt? Természetesen olyan esetet, ami előbb történt, mint ahogy ez a vélekedés elterjedt volna, mert egy vélekedést nem lehet utólag történt esettel alátámasztani.)
  Egy adott piréz csoporthoz tartozó egyén nem követhet el bűnt önállóan (bűn az, amit egy konkrét kalapos annak tekint). Mindig „a zsidók”, „az arabok”, „a cigányok” a hibásak (bármiben), egytől egyig, kivétel nélkül. Ha megszorítják a kalapost, hogy mondja meg, miképpen lehet hibás például egy konkrétan leleplezett román kábítószercsempész bűnében a tőle ötszáz kilométerre élő román újszülött, általában azt mondja, hogy semmiben, de lehet, hogy azt: az is csak román. Esetleg hogy abból is drogcsempész lesz, ha majd felnő. De ha elismeri, hogy semmiben, akkor sem változik semmi, „a románok” drogcsempészek, avagy maffiózók, amiről éppen szó van. Egyes kalaposok disztingválnak, a gyerekek nem felelősek, csak a felnőttek, ha beletartoznak az adott piréz csoportba. Esetleg elmésen leszűkítik a csoportot: valójában a romákat gyűlölik, de például a nagyecsedi romákat nevezik meg olyan népségnek, akikre pejoratív jelzőiket alkalmazzák. Holott a konkrét eset csak két nagyecsedi romáról szól, nem az összesről.
  Ez a kollektív bűnösségi elv teszi lehetővé, hogy romofób kalaposok „vissza” akarják küldeni a cigányokat Indiába. Mert ha minden piréz felelős a csoportjába tartozó többi pirézért, akkor a ma élő romák nyilvánvalóan felelősek azért, mert őseik ötszáz évvel ezelőtt bejöttek Indiából.
  Itt még egy elvet fölmutathatunk: a szálka kontra gerenda elvét. Ha a romofób, cigányokat Indiába telepíteni kívánó kalaposnak mellesleg megemlítjük, hogy a minap hallottuk, hogy egy szlovák (román, szerb, ukrán stb.) kalapos azt mondta, hogy a magyarokat vissza kellene telepíteni Etelközbe, akkor fel fog háborodni. Hogy ezt az a ronda piréz hogy merészelte.

Nem lenne kifizetődő, ha egy kalapost megpróbálnánk pirézzé tenni, hogy görbe tükröt tartsunk elé és ráébresszük viselkedésére. Ehhez olyan kalaposnak kellene lennünk, akit magánál nagyobb rangúnak ismer el. Egy piréznek erre semmi esélye, de egy közönséges muglinak se sok. Ha az illető Alkalmazott, akkor neki a világon semmi baja velünk, csak hát ugye a szabályok. Ha pedig Akárki, akkor szentül meg van győződve arról, hogy az a helyes, amit ő a világról gondol, és a világ két csoportra osztható. Nem úgy, ahogy mi tettük ebben a kis tanulmányban, hanem két olyan csoportra, amikbe beleszületik az ember és mindörökre ott is marad: „miránk” és „őrájuk”. „Mi” mind muglik, sőt kalaposok vagyunk, „ők” pedig mind pirézek.

S amikor az ilyen öntudatos, kalapos Akárki hirtelen olyan szituációban találja magát, ahol egyszeriben a legalja pirézzé süllyesztik, akkor bizony nagyon-nagyon kiabál…

»»»»»»