„Hát magyar vagyok én? Tudja az ördög. Lehet, hogy magyar vagyok. No, induljunk. Mondjuk itt balra. Bár ettől még aligha leszek magyar. Itt meg jobbra. Itt merre?… hát ha magyar lennék, biztos tudnám… mondjuk egyenesen tovább, aztán balra, és itt jobbra. Egy magyar biztos hamar kitalál innen, de hát én akármi lehetek… itt befordulunk… jé, eddig erre nem is gondoltam, lehet, hogy én magyar vagyok? Hoppá, zsákutca, no gyerünk vissza, bár ettől még akár magyar is lehetek…”
– Bocsánat.
– Kérem, nem történt semmi.
– Elnézést, ön magyar?
– Én?… mit tudom én azt… és ön?
– Azt hiszem, magyar vagyok. Nincs kizárva.
– További kellemes bolyongást.
– Viszont.
„Szóval arra tippelek, hogy alighanem magyar lehetek, de persze nem egészen biztos. Itt esetleg jobbra, itt meg balra… zsákutca, akkor inkább itt is jobbra. Ha magyar vagyok…”
– Jó napot.
– Guten Tag.
„Aha, szóval ez nem magyar, de akkor minek jött ide, szóval ha magyar vagyok, akkor… akkor nem tudom, mi van, most kizökkentem a gondolatmenetből, mert ez is zsákutca. Próbáljunk visszamenni és itt, igen, itt befordulni. Magyar-e vagyok? Ez itt a kérdés. Esetleg itt jobbra, bár szerintem itt már jártam. A csodaszarvas tudja, annyira egyformák ezek a kanyarok. Hm, csodaszarvast mondtam? Ilyen csak egy magyarnak juthat eszébe, lehet, hogy mégiscsak…”
– Jó napot.
– Magának is adjon a jaó Isten pálinkás jaó szöröncsét, édös bátyámuram.
– Milyen szépen beszél, fiatalember, bizonyára a környékre valósi.
– Én ugyan nem, édös jaó komámuram, életömben először gyövök vidékre a tizönnyaócadik kerületből, kerek erdőn, kerek rétön túlnan, hol a napsugár is csak a gyárkéményök fölibe nézegöt.
– Nézöget.
– Nézöget. Lássa kend, még hát mög nem is jaól mondom, hisz röggeli pitymalláskor indultam ee mint tőrűmetszött városi gyerök, szoftverös röndszörprogramozó, még azzal a szándokkal, hogy a délesti fuvalommal haza is térök fatornyos nagy várasomba és mögcsinálom a jappán mögröndölőnek az Excöl-táblázatok körösztröförönciáit.
– És miért nem ment haza?
– Hát hogy a rossebbe möntem volna haza, tekintetös nagy jaó uram, kinek aranyhaj az aranyszirma, zöld bársonyköntös a zöld bársonylevele?
– Az nem én vagyok, ezt egy virágról írta Móra Ferenc.
– Azt nem tudom, kicsoda, én csak Douglas Adamsöt olvastam, aki hétszerte szebb a hajnali csillagnál, de nem ez a lényög, hát hogy möhettem volna haza, tekegyelmöd atyámfia? Hát itten bolyongok az Úr szent színe alatt egész állaó napiglan, épp csak früstökölni álltam meg egy párszor, ha senki nem nézött ide.
– Az reggelizést jelent, öcsémuram.
– Hát hunnan tudhatnám én azt, várasi gyerök létömre, vitézlő nagyuram? Én Massachusöttsben jártam oskolába. Hanem azt mondja mög tekegyelmöd, merre van itten a kijárat? Mert ha haza nem mögyök, engöm úgy kirúgnak, mint Szent Pál az oláhokat, ha leállnak a villanyos gépelyök, mög hát röggel öttem csak egy fasérozottos zsömellét mög némi pityaókaszirmot. Azt mondja mög, édös jaó testvérbátyám atyámfia, merre van itten a kijárat?!
– Fogalmam sincs, öcsémuram.
– Hijnye, hogy az ördögöknek a villanyélön táncoló hétszöntségit, hogy ebbű mi lösz, ha máma nem keverödök haza… no, Isten mögáldja…
„Ej, de bőbeszédű atyafi. No gyerünk tovább, még a végén én is így járok. Hanem azt ki kéne gondolni, hogy magyar-e vagyok, mert hát a kijáratnál mögkérdözik… izé, megkérdezik. Akkor itt jobbra, itt meg egyenesen előre. Löhet, hogy… lehet, hogy magyar vagyok, ámbátor… vagyis hogy mi az, hogy ámbátor? Úgy értettem, hogy de. Szóval lehet, hogy magyar vagyok, de hát honnan tudhatnám, ha egyször… ej, folyton így akarok már beszélni én is.”
– Guten Tag.
– Magának is, burkus uram.
„Hm. Burkus? Életömben nem jutott volna eszömbe ilyet mondani. Burkus… hiszen ennek semmi értelme. Itt balra, nem jó, zsákutca. Hogy a radai rossebbe löhet innet kitalállani, hát minden füstnek tűz az anyja, bár hogy ez a mondás hunnat jutott eszömbe, mög nem mondhatom. Azt se tudom, hogy magyar vagyok-e, hát nem vagyok én bolond, hogy itten keringjek egész nap, mint Csínom Palkó a nyári mulatságban, ejnye, no, megint zsákutca…”