Kelet-Európa énekelt nyelvei

Az utóbbi időben nemcsak lett zenét hallgatok – sőt már hónapok óta elsősorban nem lett zenét hallgatok, aminek nagyon egyszerű oka van. Adrijától Zanéig mindenkinek a munkásságát hangjegynyi pontossággal fejből tudom, ha valami új megjelenik, azt persze meghallgatom – de közben a többiek is lelkesen dolgoznak, újabb és újabb nagyszerű dalokat adnak ki, a Laulupesa ontja az új felvételeket, a Majbutnye is időnként előáll eggyel, a Taisi Laululapsed és a Džimba eddig közzétett anyagát megismerni pedig egyenként hetekbe telne.
  Most egy pillanatra mégsem a zenével foglalkoznék, hiszen nyelvmániákus vagyok. Tartozom az igazságnak annak elismerésével, hogy ha három és fél évvel ezelőtt a Laulupesával, a Džimbával, a Majbutnyével vagy Kriszija Todorovával hozott volna össze a véletlen, akkor most nem lettül tanulnék. És Karolina Protsenko is adhatott volna indíttatást arra, hogy megtanuljam az anyanyelvét – ha nem hegedülne, hanem énekelne, és az anyanyelve nem az angol volna, amit már ismerek. De azért a semminél valamicskét többet tudok már egypár kelet-európai nyelven, vagy inkább róluk, és elmondanám a benyomásaimat. Főleg hangtaniakat, mert ezzel a tudással arról lehet képet alkotni.
  Egyébként teljesen véletlen, hogy ezek a nyelvek összefoghatók a Kelet-Európa gyűjtőnév alatt. Lehet, hogy a következő ország, ami belép a gyűjteménybe, Nyugat-Európában vagy egy egészen másik kontinensen lesz. Országok amúgy sincsenek. Az ország csak a Föld egy olyan darabja, amit másik piros vonallal rajzoltak körül a politikusok. Kultúrák vannak.

A gazdag Laulupesa- és Taisi Laululapsed-termést elég sokszor meghallgatva az ember nagyon közeli kapcsolatba kerül az észt nyelvvel. Nekem mindmáig egy kicsit furcsa. Kétszer is megpróbáltam finnül tanulni, egyszer gyerekként, egyszer felnőtt fejjel, egyikszer se jutottam semmire, de azért a nyelv alapkaraktere mégiscsak megmaradt a fejemben. Ebből a nézőpontból az észt valami olyasmi, mintha valaki megfogta volna a finn nyelvet, és nekiállt volna addig variálni, hogy valamiképpen mégiscsak különbözzön. Persze valójában a két nyelv beszélői nem értik egymást, a finnségi nyelvek két különböző ágán vannak, de én egyformán nem értem őket, ezért jobban észreveszem a hasonlóságokat (Péter Rózsa tanítása jut eszembe, hogy lehet-e egy ponthalmazhoz úgy közeledni, hogy egyszerre minden pontjához közeledjünk: igen, ha a kiindulópontunk elég távol van a ponthalmaztól). Helyenként színtiszta finnül van, teszem azt, vaattavat kuin kaunis on maailm (hallás után leírva a Roosa laulból, de tudom, hogy hibásan), ezt a guglifordító eleve (elävä) finnek ismerte föl, de észtből is ugyanúgy lefordította.
  Az észtek egyszerűsítettek a finnen: lehagyták az összes végződést. Tessék meghallgatni a számokat az Uka-uka elején, tiszta finn, csak lemaradtak a végződések.

Finnre beállított agyamnak egyébként külön megpróbáltatás, hogy ahol ü-t hallok, ott ü betűt kell írni, mint a magyarban, nem pedig y-t, ahogy a finnek praktikusan megtanítottak.
  Az észt fonetika ugyanolyan pofonegyszerű, mint a finn, ezért mindent, amit tisztán hall az ember, egyből le is tud írni. Kivéve a diftongusokat, amik hemzsegve nyüzsiznek benne, éppúgy, mint a balti nyelvekben, nem tudnak elmondani egy ötszavas mondatot hat diftongus nélkül. Igen ám, de míg a finn diftongusokat fejből el tudja mondani az ember: ai, au, ei, eu, ie, iu, oi, ou, ui, uo, yi, yö, äi, äy, öi, öy (fenét tudtam fejből, meg kellett nézni a neten), az észt készlet megtanulhatatlan és felismerhetetlen. A tizenhat finn diftongus is elég sok, de logikus rendet követnek, például ay, oy, uy diftongus nem létezhet, hiszen szembemenne a magánhangzó-harmóniával, mély hangrendű magánhangzóval csak a semleges i képezhet diftongust – pont mint a magyarban (vout, zöüd létezhet, de voüt vagy zöud nem). Az észt azonban az egyetlen finnugor nyelv, ami sutba dobta a magánhangzó-harmóniát, s ezzel – meg az õ hang felvételével a finn magánhangzó-rendszerbe – megnyílt az út huszonnyolc natív diftongus és még nyolc használatához. Azaz valójában a finn szabályok szerint is létezhetne például ao diftongus, csak nem létezik. A finnhez viszonyítva az észt diftongusrendszer olyan zongora, amin nemcsak fehér és fekete billentyűk vannak, hanem szürkék is, valahol még azok közé bezsúfolva, a komma hangközök lejátszására. A teljes gyűjtemény: ae, ai, ao, au, ea, ei, eo, eu, ia, ie, io, iu, oa, oe, oi, ou, ua, ue, ui, uo, õa, õe, õi, õo, õu, äe, äi, äo, äu, öa, öe, öi, öo, öu, üa, üe, üi, üo. És köszönjük meg, hogy a diftongus második eleme nem lehet mind a kilencféle magánhangzó, csak öt. (Mert ha azok is lehetnének, akkor 9·8=72-féle diftongus lehetne, mind a kilenc párosodna a többi nyolccal.) Ez azért nehezíti az észtül egy veszett nyikkot nem tudó befogadó dolgát, mert tapasztalat nélkül nagyon nehéz egymástól elválasztani az olyan párokat, mint ae–ai, õe–õi, különösen mert az e realizációja ingadozik [ɛ] és [e] között, a szakirodalom zártként ábrázolja, de sokszor egészen tiszta nyíltként hallani. Tessék meghallgatni Krislin Sallo zárt [e]-jeit az Unenäoriikben, aztán a Käänulised teedben a valamivel nyíltabbakat ugyancsak tőle, és közben Loore All még nyíltabbakat ejt. A magyarázatot Stella Ristiojától kapjuk, aki a különböző zártsági fokú /e/-k egész skáláját vonultatja fel egyetlen dalban. Az észt /e/ zártsági foka nem szignifikáns.
  De ugyancsak a Käänulised teedben figyelhetők meg Loore kerek, teljesen magyar a-jai például a rattaga [rɒtːɒgɒ] szóban, vagyis az /a/ kerekítési foka sem szignifikáns.
  Maradjunk az iménti dalnál és térjünk át a mássalhangzókra. Az olvasó mit hall a Laskem laulda utolsó három szótagján? „Lentu laip”? „Lentu laep”? Nos, azt mondja, hogy lendu läeb. De az észt d és b nem [d] és [b], hanem egy írásjel a mássalhangzó hosszúsági fokának jelölésére, mert az észt ugyanúgy kerüli a zöngés plozívákat, mint a finn. Azaz nem ugyanúgy, mert amikor nekik tetszik, akkor igenis zöngésen ejtik, tessék megfigyelni a Lumelillben, tele van zöngés plozívákkal, még a till-till is inkább dill-dillnek hangzik. A szóvégi b-t (egyes szám harmadik személyű igevégződés) egyébként sokszor el is nyelik, illetve glottális plozívaként realizálják.
  A szótag végi /h/ éppúgy nyomatékot kap és helyzettől függően [x ~ χ] vagy [ç] alakban realizálódik, mint a finnben. A szótag végi /r/ éppúgy nyomatékot kap és keményen pergő [rː] lesz belőle, mint a finnben. Az /s/ éppúgy szeret… milyen kifejezést is használt erre Papp István? „Körülbelül úgy hangzik, mintha a magyarban valaki selypítve mondja az s (š) hangot (itt senki se sír: itt szenki sze szír). A finn s hátrább képződik és tompább hanghatású, mint a magyar éles sz hang.” (Finn nyelvkönyv, Tankönyvkiadó, 1972.) No, az észt s is szeret ilyen lenni.
  A kedvencem az észt hangkészletből mindenképpen az l, ami normál alakjában teljesen hétköznapi, de amikor szó végén áll és hosszú, akkor nem hasonlít a magyar laterálisra, sem a lett velárisra, de nem is simán palatális vagy palatalizált, semmire sem hasonlít. Kimondani nagyon könnyű, definiálni annál kevésbé. Valami geminált velarizált retroflex palatalizált laterális approximáns, bár ezt az elnevezést nem merném doktori disszertációban megvédeni. Tessék megfigyelni az Unenäoriikben (lehe all liigutab), vagy éppen ezen a Salamahti-felvételen, amikor a bogárnéni kimondja Loore All nevét. A Lehvid ja paelad második strófájában éppenséggel rímhelyzetben áll, így kettőt kapunk belőle.

A lett legközelebbi édestestvér nyelve, ha a latgalt nem tekintjük külön nyelvnek. És egy szót sem értek belőle. Azaz persze egy-két szót mégiscsak. Gyűjteményem első litván dala, az Aš sirdyje labai myliu savo mamą rögtön a címben ismerős szavakat tartalmaz, tudom, hogy az aš megfelel a lett es, bolgár аз szónak, és összetartozik a görög–latin egóval. Širdyje az a širdis = lett sirds (valamilyen ragozásban), ami egyébként a szláv srdce és az angol heart testvére, természetesen a balti szókincs óriási hányada közvetlenül összetartozik az indoeurópai unokatestvérekkel, elsősorban a lettel, csak persze a ragozás teljesen más.
  És a kiejtés! A litván hangkészlet annyira más, mint a lett, hogy a kiejtett litván szöveget az én felibe-harmadába lettségemmel még annyira sem értem, mint leírva.
  Kezdjük a magánhangzókkal. A litván bepótolta azt a hiányérzetemet, amit a lett mindig hagy bennem, hogy a kedvenc betűm, az y hiányzik belőle. A litvánban megvan, ráadásul nem is akárhogy. Az összes leírás azt állítja, hogy az y-t hosszú í-ként kell ejteni, de én bizony nem ezt hallom. Nekem az y betű gyerekkorom óta úgy jelenik meg a lelki fülemben (mármint amikor nincsen neki olyan funkciója, mint a magyar gy-ly-ny-ty betűkben vagy a finnben, ahol ü hangot képvisel, hanem olyan nyelvekben, ahol egyszerűen az i alternatívája), hogy egy lágyabb, kissé megemelt nyelvvel ejtett i, lejegyezve valószínűleg [i̟]. Huszonhat évvel ezelőtt, egy meg nem valósult regényem számára terveztem egy nyelvet (most majd bekerül a Nindába), ott ebben a hangértékben vettem fel az y-t. Hát ezt a hangot hallom a litván y kiejtéseként, például a Lopšinė első sorának tyla szavában egészen tisztán. A később előforduló netrukdys szóban már jobban hasonlít a közönséges i-re. Hallatszik a Tarakonas Didiben és a Žirafában is. Segít elkülöníteni, hogy a normál i hang valódi realizációja [ɪ], mint az angolban. Kivéve, amikor nem.
  Az i betű is problémás. Számomra kétségbeejtő, hogy ilyen szép szavakat, mint tikriausiai, nem ejtenek négy darab i-vel, célszerűen nem hét szótagnak (tik-ri-a-u-si-a-i), csak ötnek (tik-ri-au-si-ai) – de hát eszük ágában sincs. Három szótag! Tik-ŕau-śai. Mert ha mássalhangzó-i-mély magánhangzó kombinációban az i nem betű, csak a mássalhangzó lágyítására szolgál. A j kivételével minden mássalhangzót lehet lágyítani, ami egyfajta félerősségű palatalizációt jelent, az n-ből nem lesz ny, csak félpalatalizált n. Ilyenkor az i eltűnik a kiejtésből, amit a lengyelhez szokott szemnek elvileg nem nehéz követni, nekem valamiért igen, bár sok lengyel szöveget láttam. Ezzel tehát az i betűnek két funkciója van, de nem kétféle kiejtése, mert bizony az [i] is gyakran felbukkan. Azt pedig, hogy az į betűt mire szeretnék használni, még eddig nem sikerült kiderítenem, a leírások szerint ez is hosszú í lenne, de én nem hallom ezt a különbséget. Ahogy az ą, ę, ų betűk is hosszúak lennének, de azokat sem hallom.
  Az a betű kész nonszensz. Elvileg normál [a]. De túl magasan van a súlypontja, állandóan fejreáll: az ai betűkapcsolat már [ɐi̯], ez jól hallható a Laikrodukaiban. Lehet róla statisztikát készíteni, hogy ahol nem ai betűkapcsolat része, ott mikor áll fejre. Mert ott is.
  Az ė elvileg [æ], de én nem ezt hallom, a normál e betű helyén éppúgy megjelenhet [æ], mint amikor leírva ė áll, és az ė is realizálódhat [ɛ ~ e] gyanánt.
  S persze három év lett tanulás alatt az ember eléggé elszokik az o hangtól. A litvánban van o. Ez nagyon furcsa ennyi idő után, mert azért mégiscsak nagyon emlékeztet a lettre, de van benne o.
  A beszélt nyelv is megfigyelhető a Vilkas ir septyni ožiukai felvételén. Lehet, hogy az én lett nyelvtudásom nyelvtan és szókincs terén még alapszintű, de fonetikailag felsőfokú, különös tekintettel arra, hogy a lett hangtan végtelenül egyszerű – hát a litvánt nem tudom beszédből dekódolni, magukat a hangokat nem lehet elkülöníteni.
  A mássalhangzók ehhez képest nagyon egyszerűek, csak van egy kis csavar. A gyenge félpalatalizáció miatt nincs nagy akusztikus különbség [kælʲɐ] és [kælɐ] között, csak éppen a helyesírásuk kelia, illetve kela (az első szó utat jelent, a másodikról nem tudom, létezik-e). Így emiatt is nehéz megtalálni valamit a szótárban, ha csak hallás alapján próbáljuk leírni. A litván mássalhangzókészlet elvileg jóval nagyobb a lettnél, hiszen mint mondtam, a j kivételével minden mássalhangzónak van egy normál és egy lágyított párja, azaz b, bʲ, c, cʲ, ch, chʲ, č, čʲ, d, dʲ, f, fʲ, g, gʲ, h, hʲ, j, k, kʲ, l, lʲ, m, mʲ, n, nʲ, p, pʲ, r, rʲ, s, sʲ, š, šʲ, t, tʲ, v, vʲ, z, zʲ, ž, žʲ – ha minden igaz. És persze tényleg így is van, hallatszik a különbség. De annyira kicsi, hogy nem hiszem, hogy nyelvtudás nélkül folyamatos szövegben képes lennék elkülöníteni és eszerint leírni a hallott szöveget.
  Ezen a szinten a ragozás nem jelenik meg problémaként, de hát ettől még tudok a létezéséről. A melléknevektől frászt kaptam. A lett és a litván melléknév-ragozási paradigma majdnem megegyezik. A lettben van határozatlan és határozott ragozás, mindkettőben van hét eset, minden esetben két nem és két szám, vagyis négy alak esetenként, az huszonnyolc alak mindkét ragozásban, összesen ötvenhat. Ezt még meg kell duplázni a középfok miatt, de a felsőfok fejében már csak egyszer huszonnyolcat kell hozzáadni, mert felsőfokban csak határozott ragozás van. Oké. A litván szinte teljesen ugyanez, csak felsőfokban is van határozatlan ragozás, és van semlegesnem, de abban nincs meg a teljes ragozás, csak alap-, közép- és felsőfokban egyetlenegy forma. Rendicsek. A probléma ott van, hogy a lettben a közép- és felsőfok képzővel van. Labs, laba jó, az egybetűs végződés elé beteszem a középfokjelet, labāks, labāka jobb. Ennyi az egész. Litvánul nem. Geras → geresnis, gera → geresne, és a különféle esetekben rendre bejön egy -esn(i)-, de ez sem szabályos, mert nőnemű egyes birtokosban geros → geresnės, nőnemű többes datívuszban geroms → geresnėms. Hasonlóképpen felsőfokban elvileg egy -iaus(i)- beiktatásával kapjuk a formákat, de ezek is folyton variálódó végződéseket kapnak, határozott ragozásban pedig végleg követhetetlenné válik.
  Nagyon szeretem a Džimba zenéjét, de borzasztóan örülök, hogy nem az ő nyelvüket tanulom.

Az első ukrán nyelvű dal, amit hallottam, a Desz po szvitu volt, a második pedig a Majbutnye, amikből meglepetéssel vettem észre, hogy én azelőtt soha nem hallottam ukrán beszédet vagy éneket. Akkor ugyanis nem hittem volna, hogy az ukrán hallásra (nyelvtudás nélkül) megkülönböztethetetlen az orosztól. Pedig ez nagyon nem így van. Az orosz beszéd két jellegzetessége, az alveoláris szibilánsok (cs, s, zs) erős retroflexálása és a hangsúlyos magánhangzók extra erős stressze, ami annyira karakterisztikus orosz sajátosság, hogy minden műoroszul beszélő parodista előveszi, az orosz anyanyelvűek pedig ettől tudnak a legnehezebben megszabadulni, ha idegen nyelven beszélnek – ez az ukránból tökéletesen hiányzik. Annyira nem retroflexálnak, a hangsúlyos magánhangzók pedig annyira szintben vannak a hangsúlyosakkal, hogy nehéz elhinni, hogy a két nyelv alig (legfeljebb) hétszáz éve szakadt el egymástól, és azóta is egymás közvetlen közelében élnek, ráadásul ennek az időnek a legnagyobb részében egyetlen politikai egységben éltek, ahol az orosz domináns szerepű volt és az ukránt elnyomták.
  Maradva még a mássalhangzóknál, érdemes megfigyelni a kétféle h hangot. Megvan egyfelől ugyanaz a veláris [x], amit mindkét nyelv х betűvel jelöl, de az oroszban inkább [χ]-ba hajlamos átcsapni, az ukránban pedig gyakran alig különbözik a glottális [h]-tól – és az ukránban emellett megvan a г betűvel jelölt glottális [h] is, ami tökéletesen megegyezik a magyar h-val. (Bár átcsaphat [ħ]-ba, de ezt mi úgyse nagyon tudjuk megkülönböztetni. Például a Desz po szvitu elején Veronika Macihin a hore szót ezzel ejti, ['ħoːrɪ] lehet a legjobb átirata.) Azt, hogy a kétféle h gyakran alig különbözik, érdemes megfigyelni a Sznyih sziple refrénjében levő hrih szóban, amin az én fülem többszöri ismétlésre is két egyforma [ħ]-t hall, pedig leírva гріх.
  Az l-et az ukrán is velarizálja, mint a balti nyelvek és az orosz, de egészen enyhén, gyakorlatilag elmegy magyar l-nek.
  Ami a magánhangzókat illeti, az említett gyenge stressz mellett fontos különbség az orosztól az [i ~ ɨ] szembenállás minősége. Az oroszban az ы nagyon karakteresen különbözik az и-től, valaha, amikor mindenki oroszórára járt, meg kellett küzdeni vele. Az ukránban ez a különbség sokkal kisebb, nagyon sok [i]-nek hallott hangról csak az írott szöveg olvastán vesszük észre, hogy az ott [ɨ]. Persze az írott szöveggel meggyűlik az olvasó baja, hiszen én gyerekkorom óta több-kevesebb gyakorisággal látok írott orosz szöveget, tehát arra áll az agyam, hogy и [i] és ы [ɨ]. Csakhogy ukránul і [i] és и [ɨ], ы betű pedig nincs!
  Az ukrán sokkal kevesebbet palatalizál is, mint az orosz. Ezt tükrözi a helyesírásban, hogy az е betű nem je, csak e, nem lágyít, erre a célra a sokkal ritkábban előforduló є betű szolgál.
  Mindent egybevéve – bár én persze az oroszt is szeretem – azt gondolom, hogy az ukrán kiejtés sokkal kényelmesebb, nyugisabb, kevesebb dologra kell ügyelni annak, aki nem beszéli egyik nyelvet sem.
  A Majbutnye-repertoár további legfontosabb darabjai: Dityacsa planeta, Docja.

»»»»»»