Nyelvek a nyelvemen
Az angol hangkészlet nagyon gazdag, de minden elemét áthatja az a sajátos angol színezet, amitől nehezen lehet őket megkülönböztetni. Egy ragut kapunk, amiben minden össze van főzve és nehéz kivenni az egyes ízeket. Hasonló a többi germán nyelv is, a főzés foka viszont különbözik. A német és a norvég főzte hangjait a legkevesebbet, ezért azok sokkal jobban megőrizték saját ízüket.
Az olaszban és a románban a hanghossz váltakozása egy állandó, igen fűszeres öntet, amiben a közepesen gazdag hangkészlet egy csomó különféle gyümölcsként van jelen; a románnak kettővel több magánhangzója van, ezért változatosabb. Gyümölcssaláta, sok egészen puha gyümölccsel és némi ropogóssal. A spanyol némi erős paprikát is tett bele, ez az uvuláris frikatíva. A portugál viszont a nazálisokkal eléggé megpuhította. Akárcsak a francia, ahol azért az erős paprika is megvan, és ők jobban összefőzték egy péppé, kevésbé különíthetőek el a hozzávalók.
A cseh és a szlovák rakott zöldségtál, a sokféle hang sokféle zöldségeivel, sok fűszerrel, nagyon harmonikus. A csehben az alveoláris pergőhang, a szlovákban a palatális laterális approximáns és a több diftongus az az összetevő, ami testvérnyelvétől leginkább megkülönbözteti. A lengyel csökkentette a palatálisokat, viszont a szibilánsokból két garnitúrát vett fel, ezzel kicsit átrendezte a zöldségtálat, ropogósabb, kevésbé puha zöldségekkel, és a nazálisok meg a labioveláris approximáns egy érdekesen pikáns ízt kölcsönöznek neki. A déli szláv nyelvek kevésbé fűszeresek, a bolgár jóval kevesebbet is palatalizál. A nyelvcsaládnak a többitől legjobban eltérő nyelve az orosz, a retroflex szibilánsokkal, a markánsan megnyomott hangsúlyos szótagokkal, a sok palatalizálással. Az orosz ezért inkább vegyes zöldségleves, míg a gyakorlatilag teljesen azonos hangkészletű ukrán a szlovákhoz hasonló zöldségtál.
A lett, a litván és a latgal tele van szibilánsokkal és diftongusokkal, s ettől valósággal elolvad az ember nyelvén, mint a nutella, amibe kis gyümölcsdarabokként szórták a palatálisokat és apró dió- meg mogyoródarabkákként a plozívákat.
A görögnek nincs egész csoportra való szibilánsa, csak egy, és valójában azt is mértékkel használja. Némi alveolo-palatálissal ízesíti. Somlói galuska.
A finn a sok plozívával egy ropogós müzli, amin a diftongusok és hosszú magánhangzók meg a hosszú likvidák tejes öntete van. Az észt müzli darabosabb, mert leszabdalja a finn végződéseket, az öntet pedig sűrűbb a sokkal többféle diftongus miatt. A háromféle hosszúság és a kiterjedt palatalizálás tovább árnyalná az ízeket, de a gyakorlatban nemigen érzem.
Az albán gazdag hangkészlete igazi mediterrán saláta, de öntet nélkül.
A török nyelvek nagyjából hasonlóan elkészített húspogácsák, a magyarnál jóval monotonabb magánhangzó-harmónia adja a darált hús egyenletességét, a közepesen gazdag hangkészlet enyhe fűszerezést tesz hozzá.
Az arab egy nagyon fűszeres húspogácsa, a faringálisok és faringalizáltak markáns hagymás ízt adnak neki, s a gemináták és diftongusok bő olajában van kisütve. A héber kevesebb hagymát használ, és inkább a szibilánsokból veszi az olajat, így más ízeket kap. A máltai, ami egy arab tájszólásnak indult, kiszórta a faringálisokat, és helyette az olaszból óriási mennyiségben alkalmazott geminátákat vett át. Az ő húspogácsájuk kevésbé fűszeres, viszont bő olajos mártásban van.
A gael első hallásra mintha angol volna, de ez csak másodpercekig tart, aztán már kiérezzük az angolos mártásból a karakteres palatálisokat és glottálisokat, a cseppet sem angolos magánhangzókat. Fűszeres, szaftos húsétel, zöldséges körettel. A walesi viszont egészen más receptet használ, másképpen is fűszerez, hangzás alapján a két nyelv rokonságát nem is sejtjük. A walesi hangzását leginkább az uvuláris frikatíva teszi karakteressé; a sokszor meghökkenve csodált alveolo-palatális frikatíva élőbeszédbeli realizációja voltaképpen csak egy szibilánsnak hangzik. Kevésbé zsíros, a hús is kevesebb, a zöldfélékre több gondot fordítottak.