Hülyék-e a felhasználók?

Több mint huszonöt éve foglalkozom számítástechnikával. Rengeteg hibával találkoztam, és rengeteg felhasználónak segítettem elhárítani őket. Sokszor távközléssel, sokszor olyanoknak, akik nem értettek a számítógéphez, és sokszor ez a kettő egyszerre. Azt hittem, huszonöt év alatt már mindent láttam.
  Aztán belefutottam egy nagyszerű gyűjteménybe, és megtudtam, hogy én még nem láttam semmit. A helpdeskesek meg a szervizesek, ők igen. A gyűjtemény a Computer Stupidities címet viseli, és az olvasónak csak azzal a figyelmeztetéssel ajánlom, hogy a nyugalom megzavarására alkalmas hatásokat tartalmaz. Konkrétan mellkasi és horpasztáji fájdalmakat okozhat, erős könnyezést, légzési nehézségeket, amikor az ember fékevesztetten röhög az olvasottakon. És elég magas szinten kell hozzá tudni angolul. Rövidített, átdolgozott idézeteket viszont mutatni fogok belőle, amikhez nem kell tudni angolul, viszont a fiziológiai hatások ugyanúgy meglesznek. Gyenge idegzetűeknek nem ajánlanám…
  Ugyanis leszűrtem egy-két tanulságot, és ezekről szól ez az írás.

Mielőtt továbblépünk, szögezzünk le valamit. A címben és a cikkben többhelyütt a hülye szó szerepel a felhasználók jellemzésére. Azért választottam ezt a szót, mert egyrészt rövid, másrészt mert a bennfentes számítástechnikusok általában ezzel vagy efféle szavakkal illetik a tudatlan felhasználót, tehát ismerős nekik. A felhasználó azonban nem mindig hülye, vagy ha igen, az nem mindig az ő hibája. Maga a gyűjtemény (rövidítsük CS-nek) is leszögezi, hogy nem az a célja, hogy kifigurázza a tudatlan felhasználókat; más kérdés, hogy szerintem leginkább erre a célra alkalmas. Kompilátora, Samuel Stoddard helyesen különbséget tesz felhasználó és szakember között; előbbinek nem kell tudnia dolgokat, amik utóbbitól elvárhatók, mindazonáltal némi józan észt az előbbitől is megkívánhatunk.
  Mindazonáltal a CS-ben is akadnak esetek, amik nem lennének odavalók, egy-két példányt felmutatok majd. Például az elvárások szintje miatt: ha valakivel szemben olyan elvárást támasztunk, ami nem lenne jogos, persze hogy hülyének fog tűnni.
  Kezdetnek egy eset, ami nem onnan van, személyes tapasztalat. Ismeretségi körömben több abszolút laikus akad, olyanok, akik nem tekinthetők felhasználónak, mert soha életükben nem nyúltak számítógéphez (többségük idős ember, tehát a „soha életükben” nyolc-kilenc évtizedet jelent). Egyiküknek valamikor nyomtatnivalót készítettünk elő, és poros volt a monitor. Megkérdezte, hogy ez nem fog-e látszani a nyomtatáson.
  Ilyenkor persze mosolyog az ember, de ez az az eset, amikor a felhasználó (aki nem is felhasználó) tényleg nem hülye. Akinek soha semmi köze nem volt és szándéka szerint nem is lesz a számítógépekhez, annak egyszerűen nem kell tudnia a választ semmilyen számítástechnikai tárgyú kérdésre.
  Ezért helytelen szerepeltetni a CS-ben azt az esetet, amikor a tévében látnak egy Pentium-reklámot, és egy lány megszólal: „De mit az ördögöt csinál az a Pentium izé a számítógépekben?” A fáma nem szól arról, hogy az illető valaha látott volna eleven számítógépet, bármi köze lenne hozzájuk, tehát miért kellene tudnia? Helytelen pellengérre állítani azt is, aki elmondta, hogy nincs számítógépe – könyvalakban nem jelent meg az Internet? Vagy azt a biológust, aki felhívta az antivíruslabort, még a számítógépvírusok kezdeti napjaiban, és megkérte őket, nem mutatnának-e meg neki egy ilyen vírust mikroszkóp alatt.
  Ha viszont a memóriabővítés módjáról kapott magyarázat után a felhasználó megkérdezi, hogy ehhez föl kell-e nyitni a gépet, és ez a felhasználó – mérnök… akkor baj van.

S még valamit szögezzünk le: a játék nem babra megy. Adott esetben talán csak a hozzáértő barát, rokon idegeit nyúzza tönkre a laikus, de a helpdeskesek és szervizesek nagyobb dózist kapnak belőlük, és vagy kifejlesztenek valamilyen immunitást, vagy elpusztulnak. Vagy éppen kirúgatják magukat, mert attól, hogy valaki fizet, csak az elvárásai nőnek meg, a szaktudása nem – és vannak rá példák, hogy a főnök is a hülye felhasználónak hisz.
  De a laikus leginkább a saját életét nehezíti meg azzal, ha huzamosabb ideig nem tanulja meg, amit pedig tudnia kellene. No meg gyakran okoz anyagi kárt, legtöbbször saját magának vagy a munkaadójának.

Még egy megjegyzés. A CS anyaga nagyrészt a kilencvenes évekből való, a számítástechnika akkori állapotát tükrözi. Ami eléggé különbözik a maitól. A történetek egy része sajnos csak akkor érthető, ha az olvasó ismeri annak a kornak a számítástechnikáját, szaknyelvét; más történetekhez viszont a mai technika ismerete is megfelel. És persze sok történet élvezhető minden szakirányú képzettség nélkül is.

Első tanulság: a felhasználót gyakran mi tesszük hülyévé

– Sajnos ez a program csak Windows alatt fut.
    – Nem tudom átvinni a gépet az ablak alá, mert ott van a radiátor.
  
  – Maguknál Windows van?
    – Nem, légkondicionálás.
  
  – Windows alatt jelentkeznek a problémák?
    – Nem, az asztalom az ajtó mellett van. De jó, hogy mondja, mert a kollégám az ablak alatt ül, és nála minden rendben.

A számítástechnikusok egyik legnagyobb galádsága, hogy előre megfontolt szándékkal összezavarják a felhasználót. A mutatott példák csak az angolban fordulhatnak elő, de lesz olyan is, ami magyar környezetben is. Persze nyugodtan minősíthetjük hülyének azt a felhasználót, aki még nem hallott a Windowsról, de ettől még tény marad, hogy az illetőt és hasonszőrű társainak millióit az tette hülyévé, aki (valamikor 1981 és 1983 között) elnevezte a Microsoft grafikus felületét. A név persze logikus és kézenfekvő, de az akkor is az ő anyanyelvük egyik közismert főneve többes számban. Az viszont már bonyolultabb probléma, hogy Mibe kerül a Windows? És mindegyik ablakot külön kell megvenni? – mert itt a felhasználó nyilvánvalóan érti, hogy a Windows nem a ház ablakait jelenti. Alternatív változat: Ó, száz dollár nagyon sok a Windowsért. Nem vehetnék csak egy ablakot?
  Hasonló: Azt mondták, hogy 98 ablakot kapok ezzel a számítógéppel. Hol vannak?! Egy másik felhasználónak a szakember megmutatta, mi az, hogy ablak és mire használható. A felhasználó nagyon örült neki, főleg mert ebből kilencvenöt van ám a gépben!
  Van nehezebb eset is. „Baj van az ablakaimmal. Az egyik nem működik, a másik pedig eltört.” „Milyen Windowst használ?” „1984-es Honda Accordom van.”

– Először is lépjen be a programmenedzserbe.
    – Programmenedzser?! Mit akar a programmenedzserrel? Azt se tudom, hogy a közvetlen menedzserem kicsoda, nemhogy a programmenedzser!

Ma már sokan nem tudják, hogy az 1995 előtti Windows-változatokban volt egy Program Manager nevű program, ami a többi program elindítására szolgált; a mai Start menünek feleltethető meg. Ugyanakkor viszont ez a kifejezés a céges hierarchia egy adott pontján levő személyt is jelölhet, és ha a felhasználó olyan cégnél dolgozik, ahol van ilyen, kész a félreértés.
  A számítástechnikusok nagy galádsága, hogy a dolgoknak összekeverhető neveket adnak. A számítástechnika amúgy is egy olyan tudomány, amiben könnyű összekeverni a dolgokat. A sógorom új számítógépet vesz a nővéremnek a születésnapjára. Azt mondta, megveszi a Google-t is hozzá. A nővérem nagyon szerencsés. Ezen persze röhögünk, és igazunk is van, de várjunk csak egy pillanatot. A Google, értve ezen nyilván a keresőt, egy program. A Windows is egy program. Ha a Windows fizetős, honnan tudhatná a mezei emberke, hogy a Google ingyenes? Ehhez szakembernek kell lenni.
  Ha ehhez még hozzátesszük az összekevert neveket, végképp megkavarjuk a felhasználót. Teszem azt, a CS állandóan CPU-nak nevezi a számítógép házát, ami az alaplapot, a tápot, a belső perifériákat tartalmazza. Tényleg van egy ilyen elnevezése az amerikai szaknyelvben, de a CPU akkor is azt jelenti, hogy processzor, Central Processing Unit, egy mikrocsip az alaplapon. És ha a felhasználó ezt véletlenül ismeri, a szaki meg a bennfentes metonímiát használja, kész a félreértés. (Metonímia az, amikor egy ország fővárosának nevét, esetleg a Kreml vagy Fehér Ház szavakat használjuk, amikor az adott ország kormányzatára gondolunk, Hollywoodot mondunk „amerikai filmipar” értelemben, holott az Los Angeles egyik városrésze stb.) Ráadásul hebehurgya angolsággal semeddig se tart a CPU betűket a Com-PU-ter rövidítésének felfogni, erre is van példa a CS-ben.
  A számítástechnikai szaknyelv tele van ilyen többjelentésű szavakkal. A floppy, amíg használatban volt, többféle adathordozót jelentett, amik közül a kilencvenes évek egy részében kétféle méret volt forgalomban. Technikailag ezek persze mind floppy, azaz hajlékony lemezek voltak, ámbár a 3,5 hüvelykes lemezek kemény borítása nem volt hajlékony, ami megzavarta azokat, akik ismerték a szó eredeti jelentését – például mert angol az anyanyelvük. (Ugyanakkor viszont a CD-t és a DVD-t a szaknyelv kristálytisztán megkülönbözteti, de külsőre teljesen egyformák, ami meg máshogy kelt zavart.)
  Angol anyanyelvű felhasználókkal nem lenne szabad olyat csinálni, hogy lemezt küldenek nekik, aztán megkérdezték, hogy installálták-e a szoftvert. Milyen „puha árut”? Amit küldtünk. Az nem volt puha! Kemény műanyagból volt!
  A powered igenevet némelyik gyártó nagyon szereti; úgy fordítható, hogy „…által működik”. Csakhogy a gyártó ezt úgy érti, hogy az az operációs rendszere, a felhasználó pedig a szó hagyományos értelmére, az energiaellátásra asszociál. „Nem kapcsol be a palmtopom.” „Talán lemerült az elem.” „Nincs benne elem. Ez Windows powered.”
  A copy és paste szavakat a magyar szaknyelv is használja, de bennünk nemigen tudatosul, hogy a paste angolul csirizt jelent (a magyar pasztával azonos). A felhasználó pedig nem érti, hogy ha csirizzel kell beragasztani a képet az oldalra, akkor minek a számítógép. „És egyáltalán, mindent össze fogok kenni csirizzel!”
  Hogyhogy MAC Address? Nekem PC-m van, nem Macem! Ez tipikus példája az egyszerre használatos, többjelentésű fogalmak okozta zavarnak. Az Apple Macintosh gépek beceneve 1984 óta Mac, és ez egyike azoknak az Apple-platformon használt szavaknak, amiket a PC-sek is ismernek. Következésképpen a Media Access Control szavak kiválasztása és rövidítése – ami később történt, bár nem tudom, mikor – nagyon szerencsétlen ötlet volt. Persze nem könnyű rövidítést választani, hiszen az angol ábécéből képezhető alig tizenhét és fél ezer hárombetűs rövidítés túlnyomó részét a számítástechnika már felhasználta, sokat közülük többször is.
  Ilyen hárombetűs rövidítés például a COM. Csak ami közismert a jelentései közül: a command típusú programfile-ok kiterjesztése a DOS alatt (például command.com); a soros port; a Windows egyik belső kommunikációs rendszere; és a commercial rövidítéseként a kereskedelmi website-ok TLD-je (google.com). (A computer szóról nem is beszélve.) Sokszor mi magunk is összekeverjük, ha a kontextus nem egyértelmű, hát még a laikus. Egyébként a Windows COM interfészrendszerének részleges továbbfejlesztése a .NET nevet viseli, ami direkt ugyanolyan, mint a .net TLD, csak aki nem pont ebben programoz, az egy pillanatra mindig csak bambán néz, amikor szóba kerül a .NET rendszer. Jut eszembe: „Ismersz programnyelveket?” „Igen: .com, .net és .org.”
  Laikus szemmel nyilvánvaló, hogy ha X hárombetűs rövidítés nem egyezik meg Y hárombetűs rövidítéssel, akkor a két dolog nem kompatibilis és kész. „Mindjárt átküldöm a képet FTP-n.” „Az nem jó, mi csak JPG-t tudunk használni.”
  Nem ritka, hogy a HTML-ben kezdőként bukdácsoló felhasználó a Hotmailtől kér segítséget, hiszen hát ugye ő Hotmail nyelven programoz.
  A CD ismert szó a számítástechnika világán kívül is, de mi kitaláltuk azt, hogy CD-ROM. Aztán a felhasználó beteszi a CD-t, és keresi, hogy hol van a ROM.
  „Nem fér rá a file-om erre a floppyra.” „Biztos nincs elég hely rajta.” „Dehogy, ez egy hárommegás lemez.” „Három?!” „Három hát, nézd, rá van írva: 3M.” Igaza van a felhasználónak. Ha naponta látja, hogy 15 M formában szokták leírni a tizenöt megabyte-ot, akkor a 3M-ről nem fog arra asszociálni, hogy Minnesotai Bányászati és Termelő Társaság, hiába kezdődik ez angolul három M-mel (és egy C-vel). Azt hiszem, a cég alapítói 1902-ben nem számítottak rá, hogy a lusta számítástechnikusok egyszer majd nemhogy MB-vé rövidítik a megabyte szót, hanem egyetlen M-mel elintézik. Pedig hát ez ellentétes az SI-rendszerrel (ami nem nagy gond, a számítástechnika dugig van saját találmányú mértékegységekkel, amik egytől egyig összeegyeztethetetlenek az SI-vel – a prefixek kettős használata mellett igazán nem csoda, hogy még a mértékegységet is elhagyjuk a prefix mögül), ráadásul többértelmű, hiszen a mega lehetne megahertz, megaflop, megapixel, meg a jó ég tudja.
  Akadt, aki nem tudta hova bedugni a billentyűzetet. A support segített megkeresni a csatlakozót a színkód alapján, de a felhasználó tiltakozott, mert oda az van írva, hogy PS/2, neki pedig nincs PlayStation 2-ese.
  Némelyik felhasználó nem érti, hogy miért nem csomagolódnak ki a ZIP archívumai, hiszen rátette ZIP meghajtóra!
  Volt felhasználó, aki letörölte a fölösleges Excel-táblázatokat, hogy több helye legyen. Excel-táblázat az, aminek a végére az van írva, hogy exe.
  Az angolban emberkínzás, hogy a gép központi chipje processor, a szövegszerkesztő meg word processor, de ez még hagyján. Desktop azt jelenti, hogy íróasztal, illetve annak lapja. Ez önmagában olyan fogalom, ami jelen van minden irodában, de két számítástechnikai jelentése is kialakult. 1. Asztali számítógép (desktop computer vagy röviden desktop). 2. A Windows képernyőjének Asztalként magyarított része. Mármost amikor a helpdeskes ez utóbbit szeretné elérni a telefonon irányított felhasználóval, akkor jönnek a nincsen desktopom: laptopom van szövegű válaszok, meg amikor a felhasználó negyedóráig keresi a kívánt ikont a desktopon, míg végül kiderül, hogy ő a monitor és a billentyűzet környékén, az íróasztalon keresgélt vadul.
  Egy gépet megöltek azzal, hogy memóriateszt közben a dumping physical memory üzenet jelent meg, amitől a felhasználó sikoltozni kezdett és kirántotta a gépet a konnektorból. Mi történt, nézett rá döbbenten a szakember. „Nem láttad? Úristen! Elkezdte kihajigálni a RAM-csipeket és a wincsit a gépből!” A befejezetlen memóriateszt miatt a hibát nem lehetett kijavítani és végül venni kellett egy új gépet. Igen, mert to dump angolul azt jelenti: kiönteni, kiborítani (lásd a magyar dömper, dömping szavakat), de a szaknyelv ezzel illeti a memória kilistázását is. A felhasználónak pedig mi sem természetesebb, mint hogy feltételezi külön a hardver eltávolítására alkalmas izomzat meglétét a gépben.
  A gépem azt mondja, hogy Netscape Navigator Bus Error. Azt hiszem, a gyerek belerakott egy játék buszt a gépbe. Szerencsére ez a busz nem az a busz, de az a feltételezés is természetes, hogy ha a gyerek csakugyan ezt tette volna, akkor a gép felismeri, hogy amit beleraktak, az egy busz.
  Angolul boot a számítógép el- vagy újraindítása, de ez a szó csizmát is jelent, és mint a legtöbb tárgy neve, egyúttal a tárgy használatára vonatkozó igeként is alkalmazható. Amikor tehát a felhasználót megkérték, hogy indítsa újra a számítógépet, akkor hibátlan angolsággal belerúgott egy iszonyatosat, és közölte, hogy ez nem segített.

Az internet jóval előbb lett felkapott divatszó, mint ahogy az emberek megértették volna, hogy az micsoda. Mindenki internetet akart, és az árát szerették volna tudni. Meg akarom venni az Internetet. Mennyibe kerül? (Akkoriban még nagy I-vel írtuk.) Avagy: Mennyibe kerül felinstallálni az Internetet? Avagy: Tudsz adni nekem egy lemezt, amin rajta van az Internet? És: Három hónap szabadságra megyünk, addig leállítanák az Internetet? Ezeket azért sorolom az összekevert kifejezések közé, mert arra tippelek, hogy a felhasználók többsége arra a programra gondolt, ami a net használatához kell. A Windows akkori változatai nem tartalmaztak semmilyen netes funkciót beépítve, magához a csatlakozáshoz is külön program kellett, no meg böngésző, levelezőprogram stb. A felhasználók hallhattak erről valamit, de a fogalmak összezavarodtak a fejükben. A „meg akarom venni az Internetet” abból rövidült le, hogy Internet-hozzáférést, az „állítsák le az Internetet” pedig a szolgáltatásra vonatkozik, nem akar számlát fizetni, amíg nyaral. Csak nem tudja a megfelelő szóval kifejezni.
  Máskor viszont „internet” jelenthet egy adott website-ot, honlapot, a szervert, amihez a felhasználó csatlakozik, nagyon gyakran pedig nem tudni, hogy mit ért a felhasználó „internet” alatt.
  Felhasználó: – Azt hiszem, elrontottam az internetet.
    Support (felháborodottan): – Szóval maga volt az!
    Felhasználó (klikk)…
  Egy szakember átengedte a gépét a szomszéd hölgynek, aki egy darabig tanulmányozta, majd kijelentette: Némi angol irodalmat is kellene szereznie az internetjére. Csak számítógépes dolgokat találok. Az egyetemi számítógépeknek van ilyesmi az internetjükön, esetleg kérnie kellene egy másolatot. Valószínű, hogy a könyvjelzők használatára volt beidomítva, mert ez az egyetlen dolog, ami különbözik, amikor az ember másik gép elé ül le netezni. A szakembernek számítástechnikai oldalak voltak bekönyvjelzőzve, az egyetemen pedig angol irodalom.
  Rosszabb, amikor a felhasználó panaszt tesz, mert ő kifejezetten kérte, hogy ne programozzanak pornográfiát az internetjébe, és mégis megtették.

Egy cég rendszeresen kapott reklámkatalógust tűzvédelmi felszerelésekről. Szórófejek, füstérzékelők, mindenféle. Hogy ki tette őket a címlistára, nem tudni: ők számítógépekhez való tűzfalakkal foglalkoztak.

A laikus lehet a maga területén nagyon tudós, művelt ember, de lehet átlag alatti műveltségű is. Utóbbinak sok gondot okoznak a „hosszú szavak”, amikkel az angolban mindig bajuk van a képzetlen embereknek, de a programok elhalmozzák őket ilyenekkel. A DOS azt mondja, hogy jelentéktelen memóriám van. Ez elég baj, de talán nem akkora, mint az, hogy kevés – a felhasználó az insufficient helyett insignificantet olvasott. De lehet szegény ember gépének fertőző memóriája is (contagious), ahelyett, hogy folyamatos (continuous). De átalakul ez a szó contentiouszá is, mint például van 384 ezer szabad veszekedő memóriám. A technical support, műszaki támogatás helyett viszont a testical support (heretámasztó) már enyhén kínos.
  Azért abban reménykedem, hogy művelt emberek már jobban boldogulnak ezekkel; legalábbis zavarna, ha egy pilóta leszálláskor összekeverné az approachot a cockroachcsal (megközelítés kontra csótány).
  Némelyik felhasználó megkavarásához nem kell hosszú szó se, elég, ha a speciális jelentésű szavak kellő töménységben érkeznek. Egynél több egyszerre, az már elég tömény: van egy átkozódó fényreklámom, mondja, mert ezt jelenti a cursing flasher, ahelyett, hogy flashing cursor, vagyis villogó kurzor.
  Volt felhasználó, aki card game-et szeretett volna, kártyajátékot, és az eladó pókerprogramot kínált neki. Nem, ő kormánykereket vett. Akkor car game-et, autóversenyjátékot akart adni neki, de a vevő nem tudta bedugni a kormánykereket, ezért neki kellett egy kártyajáték. Végül kiderült, hogy game cardot szeretett volna, vagyis játékvezérlő kártyát, amibe a kormánykereket csatlakoztathatja.

Ronda dolog a programozóktól, hogy a rendszereket telerakják dolgokkal, amiket a felhasználó nem ért vagy félreért. Mint például az, akinek a Windowsa induláskor rengeteg programot töltött be, aztán persze csigalassú volt. Kiderült, hogy minden programot berakott a Startup menübe, mert startup elindulást jelent, és azt akarta, hogy elinduljanak a programjai.
  Egy másik felhasználó több helyet szeretett volna a wincsijén, ezért letörölte az üres file-okat. És elmagyarázta a szakembernek, mik az üres file-ok. A file-kezelőben minden file-nak van egy kis képe (ikonok), és aminek nincsen, az üres file. Úgyhogy letörölte a Windows rendszerfile-jainak nagy részét. Azóta persze sok víz lefolyt a Sammamishon, és a Windows ma már elrejti a rendszerfile-okat a felhasználó elől. Ha tudja.
  Csak magunkat okolhatjuk, amikor azt mondjuk a felhasználónak, hogy engedélyezze az írást a floppyra, ő pedig tollat ragad és ráírja a lemezre: „írás engedélyezve”.

Két idős hölgy beszélgetése, amihez a magyar Windows felhasználóinak figyelmét felhívom, hogy a Windows kukájának angol neve Recycle Bin, azaz újrahasznosító tartály.
  – Mi az a kis szemétvödör a képernyőn?
    – A fiam azt mondja, újrahasznosító tartály a neve. Azt mondja, ha egy Word-dokumentumra nincs többé szükségem és törlöm, igazából oda kerül.
    – Miért az újrahasznosító izébe? Nem tudod csak letörölni?
    – Nem, a Word úgy nem működne sokáig, kifogynék az üres lapokból.
    – Miért?
    – Mert ez törli le a szavakat a lapokról, aztán üresen visszaküldi a Wordnek, hogy újra használhatóak legyenek. Ezért hívják újrahasznosító tartálynak.

A telefonon irányított installálási feladat kicsit nehezen ment, ezért a helpdesk megkérte a felhasználót, hogy csukjon be minden alkalmazást, hogy egy üres desktopja legyen. Aztán várt, hogy a felhasználó végrehajtsa a kérést, de kicsit sokáig tartott, úgyhogy megkérdezte, mi történik. A felhasználó már majdnem minden ikont beledobott a kukába. Hiszen őtőle üres desktopot kértek.
  Egy másik felhasználó viszont arra panaszkodott, hogy nincs hely a wincsijén, ami azt jelentette, hogy a desktop tele van ikonokkal. A gépben egy óriási, töküres wincsi volt a rendszerwincsi mellett. A szakember nagyobbra vette a felbontást és elhelyezett néhány mappaikont a desktopon. Közölte a felhasználóval, hogy installált néhány „fiókot”, így most több a hely a wincsin.

A chkdsk egy lemezellenőrző program volt valaha, amit persze rendesen check disknek ejtettek. Azt jelenti, ellenőrizd a lemezt. De ugyanígy mondják azt is, hogy ellenőrző lemez – csoda hát, hogy amikor a program kiírta a felhasználónak, hogy futtassa le a check disket, akkor a felhasználó megkérte a supportot, hogy küldjenek egy párat, mert az ő check diskjei nem működnek?
  A felhasználót megkérték, hogy írja be: cd és nyomjon Entert. Közölte, hogy ez nem fog menni, mert a program nem CD-n van. Aligha az ő hibája, hogy a change directory és a compact disk kifejezések ugyanazokkal a betűkkel kezdődnek.
  A cache mint gyorsítótár angolul ugyanúgy hangzik, mint a készpénz, a cash. Nem csoda, hogy a felhasználó, akit lassú gépe miatt arra kérnek, hogy ürítse ki a gyorsítótárat, aggodalomba esik a folyószámlája miatt.
  Ha a program összeomlik, az angolul crash, „összetörik”. A felhasználó pedig döbbenten kérdezi, hogy mivel ütközött össze. Ugyanez „szerencsére” megvan magyarul is, lefagy, mint például Vágási Feri számítógépe a Szomszédokban, Janka néni pedig örömmel konstatálja, hogy akkor beleteheti a húst, mert neki éppen elromlott a hűtője. Ennek folytatása is van: miután Feri megállapította, hogy a gép lefagyott, kikapcsolta és nekilátott kihuzigálni a konnektorból, hogy másnap viszi a szervizbe. Ismerve a Windows 95 szeleburdi természetét, én megjósoltam volna, hogy a szervizben csak bekapcsolják csillagászati órabérért és megállapítják, hogy simán elindul, de nem: a következő részben kiderült, hogy Ferinek elromlott a gépében a winchester és új gépet kell vennie.
  Persze nem mindenki Janka néni, hogy szó nélkül elfogadja, hogy a gép lefagyott. Van, aki reklamál, hogy ez miképp lehetséges, amikor huszonöt fok van a szobában.

Gyakori a félreolvasás is. A már említett 386 enhanced, azaz 386-os bővített üzemmód egy felhasználó ajkán 386 enchanted (386-os elbűvölt) üzemmódként jelent meg. Egy másik azt tudakolta, mi az a PUNKZIP, és attól tartok, igazán nem ő a hibás érte: a Phil Katz névbetűit viselő PKunzip elég nehezen kiolvasható, és még akkor is sajtóhibára gyanakszik az ember.
  A Pentiumnak rengeteg névváltozata lett, nekem a Pentagram tetszik a legjobban, és a Pendulum se rossz, de alighanem volt az Pentagon is. Volt, aki ismerte a finom különbségeket is, mert a Pentulimok jobbak ám, mint a Pentilumok (bár lehet, hogy fordítva), csak azt kellene tudni, hogy az 386-os vagy 486-os!
  Ilyenek ma is vannak. Mozzarella Firefox, mondja a felhasználó, mert annak értelme van (így született a magyar népnyelvben az ugrómókus a teljesen értelmetlen agronómusból). Az olvasó egyébként tudja, mit jelent, honnan ered az, hogy Mozilla? Én se tudtam, utánanéztem. Ez eredetileg az első Netscape-verzió kódneve volt, és a Mosaic killerből van, mert arra szánták, hogy az NCSA Mosaicot kiszorítsa a böngészők vezető pozíciójából. Ez olyannyira sikerült neki, hogy ma már fogalmunk sincs, mi a szösz volt közel húsz évvel ezelőtt az az NCSA Mosaic.
  Persze hogy a felhasználó az Adobe vagy a Microsoft nevű programot szeretné a gépére, hiszen látta a barátjánál, hogy neki is az van és milyen jó. Hogy egyből nem olvasta végig a program nevét vagy csak később felejtette el a folytatást, nem tudni, de nincs is jelentősége, amikor elmegy programot venni. De ha már itt tartunk, hadd kérdezzek valamit. A szakember számára kétségtelen, hogy a Microsoft programjai egyetlen nagy családot alkotnak, nemcsak nevükben, programozástechnikailag is. Az Adobe programjai szintén egy családot alkotnak. Mindkettő amerikai cég, angolul beszélnek. Akkor miért a családnév van elöl?
  A Microsoft programjainak nevéből lett már Microscopic Applications, Mississippi Works, Microword Soft, Microwave Windows, Microwave Defrost (ez a Microsoft Defragot jelenti!), Internet Exposer, Microsoft Exploder, Microscope Exploiter, Outlook Explorer, Outlook Exposure, Windows for Word, Microsoftware, a Netscape programjaiból Netscape Complicator és Regulator, Newscape, Landscape Navigator, valamint a kettőt mixelve Netscape Explorer. Huh! De ez egyáltalán nem vicces, amikor a supportnak telefonon át kell kihüvelyeznie, hogy a felhasználó milyen programot használ, mert nem képes megmondani. Persze föl kell vele olvastatni a program nevét a címsorból, gondolnánk, de ez sem ilyen egyszerű.

– Milyen szövegszerkesztőben dolgozol?
    – Windows 6.
    – Az nem stimmel, a programnak mi a neve?
    – Windows.
    – Nem, az az operációs rendszer. Esetleg WordPerfect vagy Microsoft Word, ismerős valamelyik?
    – Aha! Az az! Microsoft Windows!
    Elindítom a gépemen a WordPerfectet.
    – Amikor elindítod, ezt látod vagy egy töltőtollat?
    – Igen, ez az. Csak nálad Windows 7-es fut, mi? Nálam csak Windows 6.
  Persze amikor a történet lezajlott, a Windowsnak még egyáltalán nem volt hetes verziója – hatos meg soha nem is létezett, mindkettő a WordPerfect verziószáma. A felhasználó egyszerűen nem tudja, hogy a megjelenő feliratokból melyik a program neve és melyik az operációs rendszeré – azazhogy sejtelme sincs ez utóbbi létezéséről.
  A programok verziószámaival kapcsolatos anomáliákat nem is emlegetem, mert világos, hogy számokat aztán végképp nem tud megjegyezni a felhasználó, felőle ugyanúgy lehet a gépén Windows 75, mint Windows 97. Érdekes dolgok persze vannak. Teszem azt, amikor a felhasználónak eszébe jut, hogy a Kilencvenöt már hátha elavult, jobb lenne a Háromszáztizenegy. Mert a pontra persze nem figyel oda.

A szaknyelv okozta bajokat a végtelenségig lehet sorolni, de nemcsak ilyenek vannak. Természetesen hülyének tekintjük azt a felhasználót, aki nem jön rá, hogy a gépe azért nem indul, mert van benne egy floppy, ami nem rendszerlemez. De ezt is mi okoztuk. Már ősrégen meg lehetett volna csinálni azt a BIOS-opciót, ami letiltja a floppyról bootolást. A vírusok terjedését is nehezítette volna.
  Ennek változata, amikor a gépbe a gyerek berakott egy játékot, ami floppyn volt és automatikusan indult, aztán kihívták a szervizest, hogy már csak a játékot lehet futtatni. A szervizes kivette a gépből a lemezt és megírta a számlát.
  Az is a szakma galádsága, amikor úgy reklámozzák a modemet, hogy semmi más nem kell, és „máris száguldhat az információs szupersztrádán”, ahogy régen mondták. A felhasználó szó szerint veszi, a modemet megveszi, hazamegy és nézegeti, hogy hát ezzel most mihez kezdjen. Felhívja a supportot. Elkezdik mondani, hogyan állítsa be a programot. Mi az a program? Elkezdik körülírni a program fogalmát, találgatni, hogy mit használ. Milyen operációs rendszere van? Mi az az operációs rendszer? Ilyenkor meg szokták kérdezni, hogy lát-e Start gombot a képernyő bal alsó sarkában. Mi az a képernyő? Akkor mondanak szinonimákat, tévés rész például, de a felhasználó ezt sem találja. Hol vette a számítógépet? Milyen számítógépet?! Nekem azt mondták, hogy semmi más nem kell, csak ez a modem!

A felhasználó arra panaszkodott, hogy tele van a memóriája. A gép azt írja ki, hogy nulla K. Szóval volt annak valami értelme, hogy régen a gépek áthúzva írták a nullát. Az üzenet ugyanis így szólt: Ok.
  Az alábbi párbeszéd egy kiállításon játszódott le a szakember vásárlójelölt és a céget képviselő szőke hölgy között, a nyolcvanas években.
  – Mennyi memóriája van a gépnek?
    – 64 K.
    – És mennyibe kerül további 64 K memória?
    – Ingyen van.
    – Tessék?!
  A hölgy megmutatta a gépkönyvben. Indítás után a BASIC kiírja: „64 K szabad”. Angolul szabad és ingyenes ugyanaz a szó.

Második tanulság: nem lenne szabad elhalmozni műszaki adatokkal

Egyszer bejött két rendőr a boltunkba és megkérdezték, hogy a 486-os és a 286-os gépüket össze lehetne-e szerelni egy 686-ossá. Én erre megkérdeztem, hogy ha van két 200 lóerős rendőrkocsijuk, abból tudnak-e csinálni egy 400 lóerős Ferrarit. A rendőrök nem értették, és dühösen közölték, hogy a motorok átalakítását tiltja a törvény.

Ez rendőrviccnek is beillik, és a történet második fele kétségtelenül csak olyan vevővel fordulhat elő, akibe belenevelték a szabályok iránti vak engedelmességet. De az első mondathoz nem kell rendőrnek lenni, csak olyan laikusnak, aki érzi, hogy „számítógépül” 486 meg 286 nem egyenlő 772-vel, pedig ennyi lenne a két szám összege, hanem nyilván 686. Történetesen 686-os processzorok sose léteztek (mire a számozás eljutott 586-ig, az Intel felhagyott ezzel a rendszerrel és inkább Pentiumnak nevezte el az 586-ost), és ugye két processzorból leginkább se lehet összerakni egy harmadikat, de a laikusnak sejtelme sincs, hogy azok a számok éppenséggel a processzort jelentik, vagy hogy egyáltalán mi az, hogy processzor.
  Egy PC-nek töméntelen műszaki paramétere van, amikben ráadásul semmi megfoghatót nem talál a szegény felhasználó. Mert milyen paraméterei vannak egy autónak? Gyártó neve: Ford, Toyota, Trabant stb. Típus: azon belül meghatározza, hogy melyik. Forma: limuzin, szedán, furgon, teherautó. Üzemanyag, gyártás éve, futott kilométer, hengerek száma, ilyesmik. Ez csupa értelmes, kézzelfogható dolog mindenkinek, akinek legalább minimálisan fogalma van arról, hogy mi egy autó és hogy működik. Márpedig aki autót akar venni, annak ezt általában tudnia kell – és a felnőtt emberek többsége amúgy is tudja, mi az az üzemanyag, henger meg furgon, legfeljebb azzal nincs mindenki tisztában, hogy egy-egy adott számérték sok vagy kevés.
  A számítógépnél nem. Az emberek túlnyomó része nem tudja (és tíz-tizenöt évvel ezelőtt pláne nem tudta), hogy mi az a processzor, winchester avagy merevlemez, floppy, grafikus kártya és hasonlók. Laikusnak kihüvelyezhetetlen, hogy ezek mi célt szolgálnak a számítógépben, következésképpen a számértékekkel se tudnak mit kezdeni. De hallják őket, hiszen próbálnak tájékozódni a számítógépek dolgaiban – csak hát szaktudás nélkül összekeverednek a dolgok. Ismeretlen jelentésű szakkifejezések, számok, adatok.
  Emlékszem egy esetre a Lehetetlen!? műsorból, amikor Darvas Iván volt a vendég. A műsorban az volt a szokás, hogy a vendég ajándékot kapott, olyat, amiről Vámos Miklós tudta, hogy örülni fog neki; ez akkor már bejáratott szokás volt. Hosszasan elbeszélgettek arról, hogy Darvas Iván idős fejjel tanulta meg a számítógépet, programokat ír, nagyon jól elszórakozik vele, és egyszer csak roppant jelentőségteljes hangon fejezte be a mondatot: „de kicsi a winchesterem!” A közönség az oldalát fogta, mindenki tudta, hogy az ajándékra utal, meg persze azt is, hogy összebeszéltek. Vámos Miklós kivárta a nevetés elültét és kis tudatlanka módjára megkérdezte: „Az mi, az a memória?” A válasz nagyjából az volt, hogy nem, a memória is más meg ez is más. A színész természetesen kapott egy wincsit, méghozzá szép nagyot, egygigásat, az akkor tekintélyes méretnek számított.
  Vámos kérdése, függetlenül attól, hogy komoly volt-e vagy csak játékból tette föl, mintapéldája annak, hogy az emberek nem tudják, mi micsoda a számítógép részei és tartozékai közül, mire való és hogy működik – így persze a műszaki adatokat is teljesen összekeverik.
  Ez jó gép, még mindig működik. Színes modem is van hozzá – mondták egy régiségszámba menő eladó gépre, és nem derült ki, hogy a vevőjelölt megnézte-e a színes modemet és megtudta-e, hogy valami, ami színes, de nem modem, vagy egy modem, aminek mondjuk színes matrica van az elején, esetleg a márkanév hasonlított a color szóra.
  Egy felhasználó arra panaszkodott, hogy nem lát színeket a monitorján. Biztos kifogyott belőle a tinta.
  486-os Pentiumom van – mondja az egyik. Nem tudom, milyen modemem van, de Pentium chip van benne – jelenti ki a másik. Az már bonyolultabb eset, amikor a felhasználó azt szerette volna, hogy a 3.1-es Windowsát állítsák át 386 enhanced módról „Pentium enhanced” módra, mert úgy érezte, hogy a Pentium processzor nem működik „teljes erővel”. A Windowsnak persze ilyen üzemmódja sose volt.
  A gépemben jó RAM van. A Pentium gyártja a legjobb RAM-okat, nem olyan vacakokat, mint a többi cég! Ez csak egy pillanatig meghökkentő. A processzorok Intel Pentium márkanév alatt jelentek meg. Mármost ha Mercedes Benz vagy Estée Lauder elnevezhette saját magáról a cégét, akkor Intel Pentium miért ne tehette volna? Ha pedig rövidítjük, akkor a családnevét mondjuk.
  Akkortájt, amikor az 5¼ és 3½ hüvelykes lemezek együtt éltek, sokhelyütt évekig, a két meghajtót a szokásos módon a betűjelével szólították. A és B. Ami rendjén is volt, amíg az egyik kolléga azt mondta a másiknak, hogy a kérdéses lemez a gépemben van az A meghajtóban. Ők tudták, hogy a cégüknél melyik melyik. De amikor egy cégtől programot rendelnek és megkérdezik tőlük, hogy milyen floppyjuk van, akkor gyakran azt felelik: A. Csak hát ebből az eladó aligha találhatja ki, hogy náluk az a kicsi vagy a nagy.
  Rémisztőbb, amikor a felhasználó arra panaszkodik, hogy csak három lemez fér a CD-jébe. Pedig az egy négyszeres CD.

– Milyen gyors a géped?
    – 56 K.
    – Nem, a processzor sebességére gondoltam.
    – Ja! DVD.

– A gépemről letörött a kávéscsésze-tartó.
    – ???
    – Igen, a gép elején van, az van ráírva, hogy 4X, és most letörött!

Mint látjuk, a felhasználók teljes zűrzavarban élnek afelől, hogy a gép különböző részei milyen viszonyban állnak egymással, melyiket hogy hívják és melyik mire szolgál. Az eddigiekből Vámos Miklós kérdése a legérthetőbb, hiszen a wincsi és a memória funkciója között meglehetős hasonlóság van – a háttértárak voltaképpen csak azért születtek meg, mert a memória sebességével rendelkező tárolóból csak kis mennyiséget lehetett megfizethető áron berakni a gépekbe, és kikapcsolásnál elvesztette tartalmát. Ma, amikor ez már nem annyira probléma, a tenyérgépekben a wincsi helyett is memória van. A többi idézett tévesztés egyszerűen abból ered, hogy a szakma rázúdít a felhasználóra egy halom adatot, aztán azok ötletszerűen rendeződnek el a fejében.
  Van ilyesmi sok. A szaki részletesen elmagyarázza a különféle modemek jó és rossz tulajdonságait, a szolgáltatókat, mindent, és a felhasználó kiválasztja, hogy milyen modemet vegyen. Aztán megkérdezi: És ettől mennyivel lesz több a hely a merevlemezemen? Mire a szaki lélegzetet vehetett volna, jött a következő kérdés. Vagy esetleg egy trackball jobban fölgyorsítaná a gépemet?
  A vevő azzal telefonált, hogy a szkenner nem működik. Az eladó megnézte a nyilvántartást, és közölte, hogy nem adtak el neki szkennert. Valahol máshol vette? A vevő idiótának nevezte, amiért nem tudja, mi az a szkenner. A készülék elején jön ki, ő beteszi a képet, megnyomja a gombot, és a tálca bemegy. Aztán eltűnik a kép. De most már nem csukódik be többé a tálca. A szervizes öt fényképet talált a CD-meghajtó hátuljában összepréselődve.
  A tudatlan felhasználó különlegesen súlyos esete, amikor olyan helyen dolgozik, ahol neki kellene a szakembernek lenni. Egy alkalommal a support azt állította, hogy a 2400 baudos modemek a leggyorsabbak. Ez hat évvel ezelőtt volt, felelte a felhasználó, aki történetesen BBS-eket működtetett, ma már 28,8-asoknál tartunk. A support ragaszkodott a 2400-hoz. A felhasználó hazament, fogott egy modemet, odavitte. „Ó, ez egy ZOOM modem! A ZOOM közismerten hazudozik a modemjei sebességéről. Hayes modemet vegyen, azok megbízhatóan tudják a 2400-at.” Már ott röhögött egy csomó ember a support körül, és kórusban mondták, hogy 28,8.
  Hozzáértő emberke laikus arccal megkérdezte a szaküzletben, mit tud az egyik gép. Az eladó elkezdte sorolni.
  – És mi a processzor órajele?
    – Ó, emiatt nem kell aggódnia. 24 óra.
    (fapofával) – Ez engem zavar. Nem szeretem a 24 órás rendszereket.
    – Ez sem probléma. A gépet Windows 97-tel adjuk, ami vissza tudja konvertálni 12 órásra, ha önnek az a jobb.

Az operációs rendszerek nagyon sok zűrzavart okoznak. Windows 95 NT, Mac OS X for Windows és hasonlók futnak a felhasználók gépein, avagy éppenséggel tudni szeretnék, fut-e a Linux a Windowson vagy a Windows a Linuxon. Tessék mondani, a DOS melyik verziója fut Unixon?
  Általában az, hogy egy program mire szolgál, rengeteg bajt okozhat. Az egyik felhasználónak a DSL-szolgáltatója megtiltotta, hogy Linuxot használjon, mert az egy hackerprogram és tilos. A másikat a biztonsági őr kizavarta a gépteremből, mert játékot futtat a gépen, és az tilos. Három ember nem tudta megmagyarázni neki, hogy a számára szokatlan külsejű grafikus felület nem játék.
  „Mi az a Linux izé?” „Egy program, ami ha rajta van a számítógépeden, nem tudod kikapcsolni a számítógépet.”
  Az is a szakma bűne, hogy a felhasználó keze ügyében voltak a régi Windowsokon olyan ikonok, mint az MS-DOS Prompt, amire ha rákattintott, akkor kapott egy fekete képernyőt egy felirattal, hogy C:WINDOWS>, és csak a gép kikapcsolásával tudott megszabadulni tőle. Semmi nem mutatta, hogy be kellene írnia: exit, és megnyomni az Entert.
  A felhasználó arra panaszkodott, hogy kevés a hely a gépén. A szakember nagy mennyiségű file-t talált a kukában, úgyhogy kiürítette. A felhasználó visszajött és kérdezte, hogy hol vannak a file-jai. „Milyen file-ok?” „Amiket a kukában tartottam.”

A számítástechnikai mértékegységek az őrületbe kergethetnek bármely laikust. Először is: mi minek a mértékegysége? Kérem, tegyenek 60 nanoszekundum memóriát a gépembe szinte értelmesen hangzik, csak nem úgy, ahogy a felhasználó gondolja. Léteznek 60 nanoszekundumos elérési idejű memóriák, és ha neki valaki azt mondta, hogy az kompatibilis az alaplapjával, akkor ez rendben is van. Ez a memóriának egy létező paramétere – csak nem a mennyisége. Ahogy az se, hogy 300 MHz memóriám van. Az viszont már nagyobb kutyulás, hogy 64 milligramm memória; 8 megadrive memória; 33 kilowattos modem; 200 lóerős merevlemez; 60 memória.
  Aztán a nagyságrendek. Két zillió byte memóriám van, mondja a felhasználó, valószínűleg nem tudva eldönteni, hogy million vagy billion. A zillion is létező számnév angolul, azt jelenti, hogy meghatározhatatlanul sok, töméntelen, és a legkevésbé se lehet konkrétan megmondani, hogy hány zillió. A felhasználó mégis megteszi.
  De van kegabyte is, amiről döntse el az ember, hogy mega- vagy kilobyte, nyilván ezekből olvadt össze. Egyszerűbb eset, amikor a felhasználó gigabyte-ban számolja a memóriáját, noha a feljegyzett eset 1997-ben történt, amikor ekkora memóriák nem voltak a gépekben.
  Mértékegység és mérendő adat teljes összezsazsálásával áll elő az, hogy hány megaram kell ehhez? Hasonló, amikor a felhasználó olyan gépet kér, amiben megabyte és gigabyte egyaránt van.

A felhasználónak nem volt elég memória a gépében, és kijelentette, hogy neki több „Meg”-re van szüksége. Próbáltuk magyarázni, hogy RAM-ra gondolt, de azt mondta, hogy neki igenis Meg kell, RAM már bőven van a gépében. Belefáradtunk a vitába, úgyhogy ráhagytuk, menjen át a szaküzletbe és vegyen néhány Meget. Vissza is jött egy csomaggal, RAM-ok voltak benne, és ráírva: „16 megabyte Meg.”
    „Az eladó is azt mondta, amit maguk. De aztán beszélt a főnökével, és az helyre tette. Tessék, építsék be ezeket a Megeket.”
    Hát, ugye, el tudjuk képzelni, mit mondott a főnök annak az eladónak. Hagyd rá szerencsétlen hülyéjére!

Az nem a szakma hibája, amikor a felhasználó arra panaszkodik, hogy nem tudja leütni a pöttyönpötty izét, mert mindig csak vesszőnpötty izé jelenik meg. Ha nem tanult meg az iskolában írni és olvasni, nem a mi hibánk. De a felhasználónak azért jelent meg mindig a vesszőnpötty izé, mert soha nem hallott a Shiftről, és azon igyekezett, hogy a gomb felső szélét nyomja meg. Olyan is van, aki mindig a Caps Lockot nyomja meg, amikor nagybetűt akar (előtte be, utána ki), mert azt hiszi, hogy a Shift csak a számjegyes gombokhoz való. De olyan is van, aki nem mond pöttyönpötty izét, nagyon jól tudja, hogy mi az a colon. Elvégre orvos. Sajnos az általa ismert colon nem kettőspont, hanem vastagbél.
  Köztudott, hogy ha megjelenik az üzenet, hogy nyomja meg bármelyik (any) billentyűt, akkor a felhasználók nekilátnak egy BÁRMELYIK (ANY) feliratú billentyűt keresni. Ez talán nem a szakma hibája, ámbár tény, hogy amikor ilyen felirat jelenik meg, akkor csak a karakterbillentyűk lenyomására reagál a program, vagyis – lássuk csak – az én billentyűzetemen tizennégy billentyű van, amire nem. Egyértelműbb lenne egy konkrét billentyűt követelni.
  Azért viszont már a szakma is okolható, hogy telerajzoljuk a képernyőt utánzott billentyűkkel, aztán a felhasználó belezavarodik, hogy a support által megkívánt gombot hol keresse, le akarja nyomni az OK billentyűt és kattintani az Enterre.
  Hát ezért ki a felelős?
  – Elromlott a billentyűzetem!
    – Mi baja?
    – Amikor beírom a jelszavamat, csak csillagokat ír.
    – Ez normális. Azért van, hogy mások ne olvashassák el a jelszót.
    – Hülyeség. Utálom Bill Gatest.
  Matematikaórán a felhasználók természetesen hiányolják az integrál billentyűjét, a négyzetgyök billentyűjét és így tovább. Egyébként rengeteg gondot okoz az a töméntelen billentyű, amikről a felhasználók nem tudják, hogy micsodák. Természetesen E-t, S-et és C-t nyomnak Esc helyett, az F10-ből pedig lehet F, 1 és 0, esetleg F1 és F0 – ez utóbbit sokan nem találják. Az már nagyobb kérdés, hogy kinek a bűne, amikor a felhasználó végre megtalálja a billentyűt, és megkérdezi, hogy balra vagy jobbra nyomja meg.

Harmadik tanulság: a felhasználó nem érti a különbséget fizikai és virtuális között

– Megkaptam a faxot, köszönöm.
    – Dehogy kapta meg! Még mindig itt van!

Ez bonyolult problémakör. Kezdjük olyan esetekkel, amikor az újdonsült számítógép-tulajdonos jobbnak tartja a saját gépét a barátjáénál, mert nagyobb, meg amikor a gépet vásárolni szándékozó nem akar asztali gépet venni, csak laptopot, mert neki olyan nagy gépre nincs pénze. Ez még határvidéke annak a fajta tudatlanságnak, amiről beszélek: a felhasználó közvetlen összefüggést lát a gép külsejének mérete és tudása között, és logikusan arra következtet, hogy a többet tudó gép drágább. A második következtetés helyes, az első nem. De ő ezt honnan tudná? A hagyományos technika (nevezzünk így mindent, ami nem tartalmaz számítógépet) általában kisebb, kevesebbet tudó és nagyobb, bonyolultabb, fejlettebb gépeket ismer. A prágai városháza hatszáz éves órája, az Orloj csak a csillagászati számlapján huszonegyféle adatot közöl, egy külön számlap a naptár, és még ott van a turisták hadait csalogató óránkénti figurajáték – teljesen nyilvánvaló, hogy nem várhattuk el ugyanezt egy pár dekás karórától a számítógép előtti korszakban. Mert akkora terjedelembe nem fér bele annyi fogaskerék. A felhasználó ugyanerre számít mindenfajta gépnél, a számítógépnél is.
  (Megjegyzem, voltaképpen a számítástechnikában is igaz ez a várakozása, csak a gép lényegi részeit kell nézni. A mai processzorok fizikailag nagyobbak a kilencvenes évekbelieknél, azok pedig nagyobbak voltak a nyolcvanas évek processzorainál. A grafikát a nyolcvanas években egyetlen alaplapra integrált chip csinálta, később már egy egész kártya, ma pedig a szupererős grafikus kártyáknak saját ventillátoruk, hűtőrendszerük van, úgy néznek ki, mint az űrhajó-hajtóművek, és persze hogy nagyobbak. A felhasználó azt nem kalkulálja bele, hogy az asztali gépek házának legnagyobb része üres. Hiszen honnan tudná?)
  – Ezt a problémát csak nagyobb merevlemezzel tudjuk megoldani.
    – Nagyobbal?! Ez a vacak már így is a fél asztalomat elfoglalja!

„Ha több adatot teszek a merevlemezemre, nehezebb lesz?”

A barátom egy multimédiás programot akart futtatni, de nem működött, mert csak 486-osa volt 8 megabyte memóriával.
    – Mi kellene, hogy használhassam?
    – Egy új alaplap és processzor, új ház, új táp, sokkal több memória és talán új grafikus kártya is.
    – Le tudod nekem tölteni őket?

Nagy kérdés, hogy az ilyenfajta hiba hol keletkezik. A felhasználó vagy azt nem tudja, hogy amiket a barátja felsorolt, azok anyagból levő, fizikai tárgyak, vagy azt, hogy letölteni csak adatokat lehet, tárgyak nem materializálódnak a netről letöltve. Egyébként tud valaki egy website-ot, ahonnan némi RAM-ot tölthetnék le? Ez nagy probléma, szerencse, hogy másnál már megoldódott: „Mennyi szabad hely van a merevlemezén?” „A feleségem szeret fölmenni arra az Internetre, és letöltött tíz óra szabad helyet. Ez elég?” Régebben persze nem neten szerezték a szabad helyet, hanem megkérték a szakembert, hogy tegyen némi szabad helyet egy floppyra és vigye át nekik.
  De olyan is van, aki villanyzsinór nélkül használta a laptopját, aztán fölhívta a helpdesket, hogy nem működik a gép. „Elektromos kábel nélkül csak addig fog működni, amíg az elem tart.” „Azt hittem, azért van a modem, hogy több áramot töltsön le az irodából.”
  Persze nem mindenki akar memóriát letölteni a netről, van, aki olyan lemezt kér, amitől több memóriája lesz.
  A felhasználó megkapta az üzenetet, hogy a program letöltése kész, és elégedetten kinyitotta a CD-meghajtót. De abban nem volt semmi. A support azt felelte neki, hogy ez nem cukorkaautomata.
  Akadt, aki arra panaszkodott, hogy hülyeségeket ír a billentyűzete. Kiderült, hogy leszedte a billentyűk műanyag sapkáit és átrendezte őket ábécérendben. Csak hát erről a gépet nem értesítette senki. Ennek megértéséhez viszont nem kell számítástechnikusnak lenni, hiszen egy ősrégi, karos írógépnél is pontosan ugyanúgy hülyeségek jönnének ki, ha a billentyűket kicserélnék, a karokat meg nem.
  Másvalaki viszont aziránt érdeklődött, hol vehetne színes floppykat, mert színes képeket kellene kimásolnia rájuk. Ez logikus, a fényképezőgépek másfél évszázadon át filmmel működtek, és abból volt színes meg fekete-fehér. Persze vannak színes floppyk (azazhogy idestova semmilyen floppyk nincsenek), nekem is volt piros, narancsszínű, sárga floppym, de ezeknek a burkolatuk színes, arra szánták őket, hogy a segítségükkel könnyebben lehessen rendet tartani az adatok között.
  Régi és új összeütközéséből van az is, hogy a felhasználó visszahozza a CD-meghajtót, mert nem működik. Lejátszotta a CD első oldalát, megfordította, és a meghajtó nem találta a lemezt.
  Volt olyan fényképezőgép, ami floppyra dolgozott. A cég rengeteg kérdést kapott, hogy szabad-e a floppyt kivenni világosban.
  Amikor a számítástechnika-tanfolyamon a tanár azt mondja: „lássuk, mi van ezen a lemezen”, a tanulók fele elkezdi tanulmányozni a lemez felületét.

Virtuális és virtuális között is nagyon sok a félreértés: Szörfözni a Netscape-pel kell. Az egy… mi is erre a szakszó, program? Nem, nem, ikon! A Netscape egy ikon! Miért, nincs igaza? Ő ott lát egy ikont és alatta a feliratot, hogy Netscape.
  Ezzel összecseng az az eset, amikor a felhasználó fölháborodva vitte vissza a gépet az üzletbe, mert csak félig van programozva. Hát az meg mit jelent? Megmutatta a desktopon, hogy az összes ikon a képernyő bal oldalán van. A gépet visszavették. (Enyhébb eset, amikor a felhasználó csak panaszkodik arra, hogy az összes ikon bal oldalon van, ő meg jobbkezes.)
  Egyébként is úgy tűnik, hogy az ikonok feltalálása egyszerre volt remek ötlet és totális őrültség a képzetlen felhasználók szempontjából. Remek ötlet, mert ezzel ők is eligazodnak a számítógépen, ugyanakkor viszont az ikonok teljesen lehetetlenné teszik, hogy eligazodjanak a számítógépen.
  – Megpróbáltam kimenteni a dokumentumot, de csak egy ikont rakott az asztalomra.
    – Az az, kattints rá és megnyílik a Wordben.
    – De ez egy ikon, én meg file-ban akartam elmenteni.
  Ha egy cégnél monitorokat cserélnek, a felhasználók egy része megkérdezi, hogy az új monitorban is benne van-e a Word, más részük viszont tiltakozik a csere ellen, mert az összes ikonjuk abban a monitorban van.
  Rengetegszer megesik, hogy a legnagyobb sürgősséggel elküldött, borzasztóan fontos adathordozón a címzett csupa ikont talál. Mármint a Windows linkfile-jait. Mert aki a másolást végezte, az ráhúzta a file-ok ikonjait a céllemez ikonjára, és elégedett volt a művével. Csakhogy ilyenkor a Windows intelligensen a puszta ikont másolja le.
  A főnök adott a titkárnőnek egy lemezt, hogy faxolja el, ami rajta van. A szervizben nagyot néztek, amikor megtalálták a fax belsejébe préselődött-olvadt lemezt.

Volt egy főnök, aki állandóan csupa nagybetűvel írt feljegyzéseket küldözgetett szét, és nem lehetett lebeszélni róla. Végül valaki azt mondta, hogy használjon rendes kis- és nagybetűzést, mert a nagybetűk több helyet foglalnak. Kétségtelen, hogy egy proporcionális fontban a nagybetűk szélesebbek, több hely kell nekik a képernyőn is, a papíron is, de a főnök ezután szétküldött egy feljegyzést, amiben mindenkit felszólított, hogy használjon kisbetűket, mert a nagybetűk fölemésztik a memóriát.
  Egy erre rímelő esetben a felhasználó rájött, hogy tárkapacitást takarít meg, ha pici betűkkel írja a dokumentumait. Egy harmadik viszont arra panaszkodott, hogy a Word-dokumentuma nem fér rá a lemezre, pedig már átállította dupla sortávolságúról szimplára, és még mindig nem.
  Közismert történet, hogy a felhasználót megkérték, küldje el a lemezek másolatát, és el is küldte – a fénymásolatukat.
  Az emailcímek oda-vissza zavart okoznak. A felhasználó beírja a címzett postacímét a levelezőprogramba, Nagy Jeromos, Sarkantyú köz 97., és bömböl, amikor nem megy el a levél. A másik felhasználó gondosan fölírja az emailcímet, azonosítóval, kukaccal, domainnévvel – csakhogy egy papírborítékra, amit aztán bedob a postaládába.
  Az email gyorsasága szemkápráztató, ez kétségtelen. Némelyik felhasználó annyira el van bűvölve attól, hogy a levél másodperceken belül ott van a világ túlsó csücskében, hogy aztán ott ül és lesi a választ, mi lesz már, már tíz másodperc eltelt, már tizenöt, hol késik a válasz? Pedig hát azt egy embernek kell megírnia, aki esetleg nincs is gép előtt.

Hardver és szoftver totális zűrzavar. Vásárláskor a holnapi számítógép-tulajdonos megkérdezi élete párját, hogy szerinte milyet vegyenek, hardvert vagy szoftvert. A gépterem üzemeltetője kategorikusan kijelenti, hogy ők szoftvert nem használnak.

Negyedik tanulság: a felhasználó sokszor egyszerűen nem hisz nekünk

Ez talán egyfajta védekezési reflex nála, a nagyokosok mondják a mindenféle szöveget, de a) ő már „tapasztalta”, hogy az nem úgy van, b) úgyis csak azért mondják, hogy eladják neki az árujukat, c) viszont a problémát meg lehet oldani egy ravasz trükkel, amitől a szakembernek égnek áll a haja. A d) eset a trükkös ellentéte, a szuperóvatos.
  Az a) eset egyszerű változata az a felhasználó, aki mindenkinek, akinek problémája van valamivel, azt feleli, hogy kattintson rá jobb gombbal. Hogy mire, pláne hogy miért, az másodlagos. Ezzel mindent meg lehet oldani, ő alkalmasint már megoldott ezzel egy problémát, neki magyarázhatnak az okosok. Jobb kattintás helyett szerepelni szokott az újraindítás is.
  Nehezebb ügy az a felhasználó, aki installálni akarja a Windows 98-at, de nem megy, és a helpdesk hosszas kérdezősködéssel kideríti, hogy Macintosh gépe van. Ezután két további herkulesi feladat vár szegény helpdeskesre, először is meg kell győzni a felhasználót, hogy neki Macje van, mert köti az ebet a karóhoz, hogy az PC, azután pedig el kell fogadtatni vele a tényt, hogy ezen a gépen nem megy a Windows. Mert annak igenis menni kell.
  Volt felhasználó, aki nagyon sajnálta, hogy az új munkahelyén csak Word van, mert ő WordPerfecthez formázta a lemezeit, és ragaszkodott hozzá, hogy azok nem fognak működni. Ez abban az esetben érthető, ha a WordPerfectben volt egy formázási parancs, akkor a felhasználó hiheti, hogy a formázásban van valami speciális WordPerfect-szerű. Én sokáig használtam WordPerfectet és nem emlékszem, hogy ilyen parancs lett volna benne.
  Ne aggódj a vírusok miatt. Azok a memória hátsó részében futnak, a Windows pedig az elülsőben.

A felhasználó merevlemezt akart venni, de még IDE-vezérlő se volt a gépében. Mondtam, hogy így nem lehet. Azt felelte, akkor megy és megszerzi a merevlemezt mástól.
  Ez alighanem a b) eset, a felhasználó attól tartott, hogy rá akarnak sózni valamit, ami neki nem kell.

A c) eset: a felhasználónak mindenekelőtt kellett volna egy Windows, amit telepíteni kellett volna… de itt a felhasználó félbeszakította a jótanácsot, mondván, hogy ő azt meg tudja kerülni. A gépe nagyon gyors és erős. A BIOS-ban kell lennie valaminek, amivel meg tudja kerülni a Windows telepítőjét. „Ennek mennie kell a BIOS-ból, mert a BIOS nincs binárisan interlace-elve a Windows EXE-vel!”
  Szerencsétlen szaki csak annyit tudott felelni, hogy kétségtelenül. Ez az az eset, amikor a felhasználó már hallott egy csomó számítástechnikai szakkifejezést, amik szétbogozhatatlan zagyvalékká kutyulódtak a fejében, és a hülyéje azt hiszi, hogy érti. Az ilyen felhasználó tényleg hülye. Én huszonöt év számítástechnikai gyakorlattal a hátam mögött egyetlen értelmes szövegdarabkát se tudok összeilleszteni a felhasználó mondókájából, pedig istók zicsi híven fordítottam. Bár az se sokat számítana, ha az eredetiben az állna, hogy a BIOS binárisan interlace-elve van a Windows EXE-vel, netán az interlace helyett interface lenne vagy a bináris helyett leszbikus. Abszolúte totál mindegy, a felhasználó végképp menthetetlen, a BIOS-ban kurkászik, pedig még azt sem értette meg, hogy telepítés nélkül egy Windowst nem lehet használni, sőt azt sem érti, hogy nem érti. Humánusabb lenne elaltatni.
  Van ebből több is. A felhasználó azzal telefonált, hogy bekapcsolta a gépet és nem történt semmi. Kiderült, hogy a gép nincs bedugva, de a felhasználó kijelentette, hogy azt nem is kell bedugni. Azért megpróbáltak segíteni a problémáján, de visszavitte a gépet azzal, hogy nem tudott merevlemezeket programozni a CPU-ba. Szó nélkül visszavették.
  Cédula egy szervizbe leadott gépen: CD-chipet kell installálni a merevlemezbe, hogy kibővítse a memóriát CD-programok fogadására.
  Ha ilyen szuperokos felhasználók beszabadulnak a gép rejtett bugyraiba, akkor kész a katasztrófa. Jobb esetben csak beviszi a gépet a szervizbe, mert rengeteg hibás file van a gépén, aztán kiderül, hogy szövegnézővel belenézett a rendszerfile-okba, nem tudta elolvasni a gépi kódú programot, hát megállapította, hogy hibásak. Rosszabb esetben mint hibásakat rögtön le is törli őket. De akadt rendszerező elme is, aki rátalált a Windows könyvtárára, ott különböző kiterjesztésű file-okra bukkant, txt, com, dll stb., hát mindegyik típusnak csinált egy külön könyvtárat, belerakosgatta őket, aztán csodálkozott, hogy nem megy a Windowsa. Érdemes lenne az ilyennek belenézni a kocsijába, vajon a motorházban külön dobozkákba tette-e a különböző formájú alkatrészeket.
  A szuperokos felhasználóktól a floppyk szenvedtek a legtöbbet; jó, hogy nyugdíjba mentek szegények. Volt felhasználó, aki nem tért át 3½-es lemezekre, amikor a többiek ezt tették; egyszerűen félbehajtotta az 5¼-eseket és beletuszkolta a meghajtóba. De olyan is volt, aki újraformázta őket a kisebb meghajtó számára – ollóval. Ami a meghajtót illeti, az remek installálóhely volt különféle hardverek számára, az egyik SIMM-memóriákat, a másik PCMCIA kártyát döngölt bele. Az áldozatok számáról nincs információ, a floppy biztos belepusztult, a SIMM-eket nem tudni, a PCMCIA talán túlélhette. Talán kisebb kárt okozott, amikor valaki a könyvtári olvasókártyáját tette a floppyba. De passzíroztak 3½-es és ZIP-lemezt is az 5¼-es meghajtóba. Az 5¼-esek viszont remekül illenek a CD-meghajtóba.
  Persze rengetegen rakják be a lemezt kilencven vagy száznyolcvan fokkal elforgatva, fejjel lefelé vagy ahogy éppen eszükbe jut. Nem megy bele? Nem gond, tesznek róla, hogy belemenjen. És ha nem jön ki többé, akkor sikoltoznak.
  Amikor még 5¼-es lemezek voltak használatban, mindenkinek a lelkére kötötték (vagy nem), hogy a kisablakon át kilátszó adathordozóhoz nem szabad nyúlni. Hogy végül is hány floppy lelte halálát azért, mert valaki gondosan megtisztogatta az adathordozó felületet a két ujjával megdörzsölve, csak Isten a megmondhatója. De rengeteget ki is mostak szappanos vízben, mert kicsit piszkosak voltak. Talán akkor piszkolódtak be, amikor a hűtőszekrény oldalára mágnesezték őket – vagy amikor kávéscsésze-alátétül szolgáltak? Az se szolgálhatta tisztán tartásukat, amikor felirattal akarták ellátni őket, ezért beletekerték az írógépbe. Volt, aki azért mosta ki a floppyt, mert a program üres lemezt kívánt, amit angolul a tiszta (clean) szóval mondanak.
  Az állatkínzást már büntetik – a floppykat már csak ott nem kínozzák, ahol nem használják őket. Volt rendszerető felhasználó, aki fémgyűrűs dossziéba lefűzve tartotta őket, a gyűrűk számára szépen kilyukasztva a lemezeket. Egy másik a programlemezhez mellékelte a dokumentációt is, csinosan hozzáerősítve tűzőgéppel. Rengetegen vették úgy használatba az új 5¼-es lemezeket, hogy bicskával kibontották a fekete tokból az adathordozót. Mások viszont a 3½-es floppy formázásának azt tekintették, hogy letépték róla a kis fémtolókát. De akadt, aki azt is kivetkőztette az egész burkolatából. Mások viszont rajta hagyták az 5¼-eseken a papírtasakot, amit a magyar szaknyelv bugyinak hív. Ez utóbbi esetben a lemez megúszta – a meghajtót kellett kidobni.
  Szerencsésebben úszta meg annak a felhasználónak a lemeze, aki a formázás közepén egyszer csak kivette. Amikor kérdőre vonták, azt mondta, hogy csak egy kis file-t akar a lemezre tenni, elég lesz ennyit megformázni belőle.
  Egy szuperokos felhasználó megoldotta a kapacitás problémáját. Csak alacsony sűrűségű lemezei voltak, de több helyre volt szüksége, hát bepréselt a meghajtóba kettőt.
  Szuperokos volt az a felhasználó is, aki nem találta a lemezre mentett file-t, és kiokoskodta, hogy mi történt. A lemezeket feltornyozta, és a legfelső lemezről az adatok rászivárogtak az összes többire. Semmi egyébről nem akart hallani, úgyhogy végül eladtak neki egy köteg műanyag tasakot, mert azok megakadályozzák a szivárgást.
  Egy gépből karbantartás alkalmával tíz floppylemezt szedtek ki. Nem a meghajtóból, a gép belsejéből. Kiderült, hogy valahányszor a gép arra panaszkodott, hogy kevés a memória, a titkárnő becsúsztatott egy floppyt a két meghajtó közötti résen, hogy kisegítse szegényt.
  A szuperokos felhasználó régebbi változata készpénzt tesz a floppyba, amikor vásárolni akar valamit a neten; az új változat már hitelkártyát. Egyszer azzal hívták ki a szervizest, hogy nem tudnak vásárolni a neten, és a hitelkártya se jön ki a gépből. A szakinak jó kedve volt és azt mondta, hogy a floppyba rakott hitelkártyát elektronikusan továbbították a fizetéshez. A felhasználónak elkerekedett a szeme: „Tehát ezt jelenti az, hogy a hitelkártyás tranzakciók huszonnégy óra alatt teljesülnek?”
  Ami a mosást illeti, nem szabad azt hinni, hogy a floppyk voltak egyedüli szenvedő alanyai. A felhasználók kimossák a billentyűzetet, a gépet, bármit. Bár néha nem tökéletesen. Volt olyan gép, amiről kinyitáskor derült ki, hogy tele van sárral. Ó, igen, mert árvíz volt nálunk, de utána szépen letörölgettük a gépet!
  – Nem indul a gépem.
    – Mit tett legutóbb, ami esetleg okozhatta?
    – Csak letöröltem egy kicsit.
    – Hát az nem árthatott neki…
    – Aztán kinyitottam, kitörölgettem belül is, aztán szétszedtem és minden részét kimostam Windexszel.
  Egy kis hálózaton állandó timeoutok voltak. Kiment a szervizes, megnézte, sikított. Aki a hálózatot összekábelezte, még soha nem hallott filctollról vagy matricáról. Az első gép kábelét úgy jelölte meg, hogy mindkét végére kötött egy csomót. Jól meghúzott, szoros csomót. A második gép mindkét végére két csomót… a huszadik gép mindkét végére húsz csomót…
  Az is valami rendszergazdaféle volt, akit idegesített, hogy a felhasználók saját háttérképet állítanak be, mert ez vandalizmus, ezért visszacserélte. Az egyetlen módon, amit ismert: újrainstallálta a Windowst. Aztán arra panaszkodott, hogy állandóan Windowsokat kell installálnia, lesznek szívesek végre abbahagyni a háttérkép-cserélgetést?

Nyomtatónak lenni is nehéz kenyér. Volt egy nyomtató, amelyik mindig elmaszatolta a kép alsó felét. A szervizes kiment, csinált próbanyomatot. Ahogy a papír fele kijött a gépből, a felhasználó kitépte és megmutatta a szervizesnek, tessék, már megint ilyen.
  A másik felhasználónak egyáltalán nem nyomtatott a nyomtatója, csak üres papírok jöttek ki belőle. Rutinkérdések, betette-e a patront, levette-e róla a zárószalagot; minden rendben volt. Hogyan nyomtat? Hát megnyomja a lila gombot, és kijön az üres lap. Egyáltalán nem volt számítógépe. Azért vett nyomtatót, mert a boltban ki volt rakva egy, megnyomta a gombot, és szép képek jöttek ki belőle.
  Az is komoly elvárás, amikor a Word animált effektjeit helyezik el a szövegen, és azt várják, hogy a papíron is mozogni fog.
  – A nyomtatóm nem nyomtat piros színt.
    – Ellenőrizze, hogy van-e tinta a patronban.
    – Nem, nincs benne. A kézikönyvben az áll, hogy végezzünk alapos tisztítást, úgyhogy kiöntöttem a tintát és feltöltöttem vízzel, hogy tiszta legyen.
  Egy másik felhasználó viszont sárgát nem tudott nyomtatni. Ez meglepte a supportot, mert a nyomtató a szokásos CMY színű patronokat tartalmazta, és zöldet tudott nyomtatni, pedig ahhoz is kell a sárga. Kipróbáltak mindent. A support kicseréltette a felhasználóval a patronokat, töröltette és újrainstalláltatta a drivert. Végül nem látott más megoldást, hozza be a felhasználó a nyomtatót, megjavítják. A felhasználó ekkor megkérdezte: „Esetleg ha fehér papírt használnék a sárga tervezőpapír helyett?”
  A felhasználó arra panaszkodott, hogy a dokumentuma csupa nagybetűvel nyomtatódik. A support áttanulmányozta a nyomtatóportot, a nyomtató DIP kapcsolóit, aztán eszébe jutott belenézni a dokumentumba. Csupa nagybetűvel volt írva.

Nem tudom eldönteni, hogy szuperokosnak tekintsem-e azt a felhasználót, aki ordított a supporttal, hogy vissza akarja kapni az adatait; a cég csakugyan árult tőzsdei adatokat, amiket naponta le lehetett tölteni. A support megkérdezte, mi történt az adataival, de azt kapta válaszul, hogy azzal ne törődjön, csak adja vissza az adatait, szitkozódás, gyalázkodás. A support félóráig próbálta elmagyarázni, hogy milyen módjai vannak az adatok visszaszerzésének, persze pénzért, de ez nem tetszett a felhasználónak. Végül a support megint megkérdezte, hogy mi történt az eredeti adataival. Ez egy új számítógép, ezen nincsenek rajta. Ó, hát akkor át tudjuk hozni a régi gépről, mondta a support, de a felhasználó üvöltött, hogy az tönkrement.
  – A maguk programja ölte meg, úgyhogy kidobtam!
    – Kidobta? Mi baja volt?
    – Maga süket?! Nem működött többé, a monitor, a lézernyomtató, az egészet kidobtam.
    – Kidobta a nyomtatót?
    – Igen, nyolcezer dolláromba került az egész, de beperelem magukat! A maguk programja ölte meg! Beraktam, és tönkrement a gép!
    – Tönkrement?
    – Igen! Nem indult el többé, a Windows sem, csak némi blabla jelent meg egy üres képernyőn.
    – Milyen blabla, egy hibaüzenet?
    – Igen, egy hibaüzenet, a maguk programja okozta! Elmehet vécét pucolni, maga idióta!
    – Leírta valahova azt a hibaüzenetet?
    – Képzelje, okostojás, leírtam! Föl is használom majd a bíróságon!
    – El tudná mondani?
    – Várjon… itt van valahol… azt mondja, „Non-System Disk or Disk Error!” Ezért fizetni fognak!
    A support már nem vacakolt azzal, hogy a mikrofonba ne hallatsszon be a kollégáinak röhögése.
    – Uram, boldog lesz, ha megtudja, hogy kidobott nyolcezer dollár értékű tökéletesen jó berendezést, csak mert olyan ostoba volt, hogy benne hagyott egy lemezt a gépben.
    Hosszú szünet.
    – …akkor is beperelem magukat…
    – Az első sorban szeretnék ülni a tárgyalóteremben. Kellemes estét!
  A cég ezután felbontotta a felhasználóval a szerződést, amiért szidalmazta őket a telefonban.

Egy lézernyomtató elromlott, de szerencsére kéznél volt egy számítógépes félisten, ő majd megjavítja. Úgy kezdett hozzá, hogy fölnyitotta és csavargatni kezdte a tonerkazettát anélkül, hogy a tartókapcsait kioldotta volna. Az alig kéthetes kazettáról letépte a fedelet, és a helyiséget ellepte a fekete felhő.
  A számítógépes félisten megpróbált vizes törülközővel maszatolni, a billentyűzetet vízbe mártotta, aztán visszadugta a számítógépbe. A tonerpor rövidre zárta a nyomtató elektronikáját, aztán a légkondicionálóét is.
  A nyomtató eredeti problémája az volt, hogy kifogyott a papír.

Azért megesik, hogy a szuperokos felhasználón egy még szuperokosabb szervizes pont segíteni tud. A felhasználót másik munkahelyre tették, és felhívta a supportot, hogy kéri vissza a balkezes egerét, mert neki az előző helyén az volt. A support közölte, hogy nincsenek külön bal- és jobbkezes egereik. De neki olyan volt. No, kiment a szervizes, visszajött, a főnök megkérdezte, mi lett.
  – Megoldottam. Kivettem az egér golyóját, elfordítottam 180 fokkal és visszatettem. A nő most boldog.

A szuperóvatos d) esetbeli felhasználónak már megmondták, hogy a dolgokat hogy kell csinálni, és tudja magáról, hogy ő nem szakember, tehát hallgat a szakemberre. A szakemberek hajlamosak beidomítani a felhasználókat különféle óvintézkedésekre, mert tudják, hogy az óvatlan felhasználó veszélyes. A szuperóvatos talán kevésbé veszélyes, mindenesetre fárasztó. Egy ízben a helpdesk diagnosztizálta, hogy a Windows úgy lefagyott a felhasználónál, hogy már semmi se segít, kapcsolja ki a gépet, várjon egy kicsit és kapcsolja be újra. A felhasználó megkötötte magát, hogy ezt nem szabad, mert árthat a Windowsnak. A helpdesk azt felelte, hogy mást már aligha tehet, és ennél többet már ez se fog ártani a Windowsnak. A történet vége nem ismeretes – lehet, hogy a felhasználó azóta is ott ül a lefagyott Windows előtt.

A következő történet hősét nem tudom, melyik esetbe soroljam, de tény, hogy ő se hitt a szakembernek. A helyszín egy egyetemi gépterem, abban az időben, amikor a gépeket még úgy indították, hogy először betették az operációs rendszert tartalmazó lemezt, aztán a programlemezt. Az egyik hallgató azonban olyan lemezzel kezdte, amin nem volt oprendszer. A gép nem indult el, ő pedig dühöngött. A szakember közölte, hogy operációs rendszer is kell.
    – Arra nincs szükségem.
    – De igen, biztosíthatom.
    – Nem, nem érti. Az operációs rendszerekből már levizsgáztam. Most szimulációelméletet tanulok, nincs szükségem operációs rendszerre. Az már megvolt.
    – Én nem a vizsgáról beszélek. A számítógépbe való operációs rendszerről beszélek.
    – Mi az ördögért tennék operációs rendszert a számítógépbe, amikor már levizsgáztam?! Szimulációelméletet kell tanulnom, nem operációs rendszert! Mit képzel? Maga mondja meg, hogy mit tanuljak?
    Ezzel kiviharzott és panaszt tett. Néhány évvel később levizsgázott. A szakembert pedig megdorgálta a főnöke, mert az se értett semmit a számítógépekhez.

Egyik esetemben a felhasználó be akart lépni a cége honlapjára, de én ültem a gép előtt. Megmondta az azonosítót és a jelszót, még mielőtt rászólhattam volna, hogy jöjjön oda és írja be ő. Hát beírtam, megnyomtam az Entert, de a gép nem lépett be, alighanem hibás volt a jelszó vagy maga alatt volt a szerverük. A felhasználó is megpróbálta, neki se sikerült, harmadszorra kijelentette, hogy azért nem jó, mert nem az Entert kell megnyomni, hanem rákattintani a Belépés gombra. Magamban elszámoltam tízig, és azt mondtam, tessék, kattintson rá. Ez azért volt nagyon fárasztó, mert a gépemen nincs egér, az én billentyűzetes egérvezérlőmmel mozgatta a kurzort, amivel én remekül elboldogulok, de aki még a billentyűzethez se szokott hozzá, az vagy milliméterenként araszolva teszi meg a több centis távolságot, vagy rányom a billentyűre és átrohan a képernyő túlsó végébe. Úgy döntöttem, nem szólok neki, hogy a jelszó beírása után a Tabbal odajuthat a Belépés gombhoz. Mivel az egérkurzor nem mozdult volna, az úgyse lett volna „jó”.

Ötödik tanulság: vannak fantasztikus elvárások is

– Hogy kell bejelentkezni a Hotmailbe?
    – Beírod a felhasználónevedet és a jelszavadat.
    – Olyanom nincsen.
    – Anélkül nem megy.
    – Semmi szükségem felhasználónévre és jelszóra, én csak néhány emailt akarok kapni!

Hát nem egyszerű? A felhasználónak teljesen. Az őrületbe kergetjük azokkal az agyonbonyolított szertartásokkal, amiket kitalálunk. Minek neki felhasználónév és jelszó, amikor csak pár emailt szeretne?

Hogy tegyem be a harmadik telepítőlemezt, amikor a második is alig fért már bele?
  Egy programozói fórumon valaki azt kérte, hogy írjanak neki olyan operációs rendszert, ami mindazt tudja, amit a Windows XP – külön kihangsúlyozta, hogy mindent tudjon, amit az XP tud. Legyen gyors, nézzen ki jól, minden XP-s program fusson rajta, de ne legyen egy áttervezett Windows, mert később forgalmazni akarja. Még nevet is adott neki: BlueOrb OS, vagyis Kékgolyó. Tíz sorban írta le követelményeit, de ez nem több, mint a fentiek ismételgetése. S mindezért húsz és száz dollár közötti összeget fizetett volna. (De lehet, hogy ez csak vicc.)
  Teljesen másfajta eset, de jobb híján a fantasztikus elvárások közé tudom csak besorolni azt az emberkét, aki kikérte magának az ikonokat, mert ő protestáns és nem hisz ikonokban. Amikor a helpdeskes megkérdezte, hogy a képecske megfelelő lesz-e, akkor levágta a telefont. Azért soroltam ide az illetőt, mert az emberek túlnyomó része nem hisz ikonokban, sőt a görögkeleti felhasználók sem imádkoznak a Word ikonja előtt, és nevetséges ötlet, hogy majd ennek az emberkének a kedvéért megváltoztatjuk a szaknyelvet.
  Gyakori, hogy a felhasználónak megtetszik egy program és le szeretné futtatni a gépén, de az nem alkalmas erre. Ezzel még nincsen semmi baj. A felhasználó ezt nem mindig érti meg és látja be – még ez is rendben van. De amikor a felhasználó köti az ebet a karóhoz és erősködik, hogy annak márpedig működni kellene, akkor már elgondolkodik az ember a címbeli kérdésen.
  Az például teljesen normális, amikor a laikus megkérdezi, hogy fut-e a Windows 95 Commodore 64-en vagy a WordPerfect Gameboyon, ha aztán a nemleges válaszra elfogadják ezt a tényt és nem kínoznak minket tovább. Úgy húsz évvel ezelőtt járt hozzám egy kissrác, aki nem érte be ezzel. Naponta gyötört olyan kérdésekkel, hogy C64-esből lehet-e PC-t csinálni, és el kellett magyaráznom, hogy miért nem; aztán azzal, hogy kvarcjátékokból lehet-e PC-t csinálni, és azt is el kellett magyaráznom, hogy miért nem. Úgy, hogy megértse.
  (Egy szuperokos felhasználónak tönkrement a wincsije – kétségen kívül, fizikailag. No de az adatok ott vannak egy mágneses mezőben, jelentette ki. Tehát egy pici mágnessel kiolvashatók. És megpróbálta rávenni a szakembert, hogy tegye azt. A szakember belegondolt, milyen lenne több gigabyte adatot mikroszkóppal, bitenként kiolvasni, és lerázta a felhasználót. De ezt a történetet zárójelbe tettem, mert félő, hogy a szakemberben volt a hiba. Hiszen a Kürt Kft. világhíres technikája pontosan ezzel foglalkozik, és egy szakembernek illik tudni erről. Az áraik iszonyatosak, de az már a felhasználó döntésére tartozott volna.)

A fantasztikus elvárások egy újabb kategóriája már tényleg csak erős idegzetűeknek ajánlható. Nevezetesen az, hogy a hozzá nem értő felhasználó hogyan szerel számítógépet. Akadt, aki úgy látott hozzá kivenni a kicserélendő memóriakártyáit, hogy kitépte az alaplapra forrasztott kártyafoglalatot, és megkérdezte, hogy vissza lehet-e forrasztani. Hát aligha.
  A főnököm megkért, hogy nézzem meg, miért nem működik az új wincsije. Kiderült, hogy meg akarta növelni a tárkapacitást: kiszerelte a régi wincsijéből a lemezeket és beépítette az újba.
  Az a fantasztikus elvárás, hogy a gép ezek után működjön. A hölgy félkarú rablós programot futtatott a gépen, és egyszer majdnem kijött a 777, csak az egyik hetes túl magasan volt. Mit csinált? Fogott egy baromi erős ipari mágnest és megpróbálta lehúzni a hetest. Odamentem és hetven dollárt fizettettem vele a közlésért, hogy tönkretette az új tizenkilenc colos monitorját.
  Nem működött az új grafikus kártya, a felhasználó visszavitte az üzletbe. De szörnyű állapotban, letépett hűtőbordával és hátlappal. A szervizes megpróbálta visszarakni őket, aztán betenni a kártyát a gépbe. Csakhogy a kártya AGP-s volt, a gépnek pedig csak PCI slotja volt. Kiderült, hogy a felhasználó abba próbálta beszerelni, semmiség, csak le kell törni a hűtőbordát és belekalapálni a kártyát a csatlakozóba.
  Egy másiknak is volt ilyen gondja, azzal hozta vissza az új belső modemet, hogy nem működik. Kicsomagolták… ketté volt fűrészelve. Mert eredeti méretében nem ment bele a csatlakozóba.
  A harmadiknak digitális pénztárgéppel volt problémája. A support megkérte, hogy nézze meg a gép hátulján a DIP kapcsolókat. „Azok már nincsenek ott.” „Már?!” „Igen, másvalaki már mondta, hogy azokkal lehet a baj, úgyhogy vésővel eltávolítottam őket.”
  Egy felhasználónak valaki jelszót rakott a BIOS-ába. Olvasta, hogy egy jumper zárásával törölni lehet a jelszót, ami egyes alaplapoknál igaz is. Hát kinyitotta a gépet és talált egy halom jumpert. Elkezdte összevissza rendezgetni őket – a bekapcsolt gépben. Nehéz megmondani, melyik alkatrész sült meg elsőnek.
  – Nem, ezzel a meghajtóval nem tudsz CD-t írni. Ez csak olvasni tud.
    – És akkor mi lenne, ha bedugnám a 220 voltba és ezzel fölnyomnám a lézer erejét, és akkor…
  A felhasználónak nem működött az új SCSI kártyás szkennerje. Megnézték, kiderült, hogy a gép felnyitása nélkül leszedte az egyik kártyafoglalat takarólapját, a kártyát keresztülpréselte a lyukon és kész, installálva van.
  Az ilyesmiken sokat segítene, ha az üzletben felnyitnák a gépeket és megmutatnák a belsejüket a felhasználónak. Akkor értené, hogy az üres semmibe dugja a kártyáját. Ez azon a felhasználón is segítene, aki viszont alighanem azt feltételezte, hogy a doboz töküres… vagy ki tudja, mit hitt, mindenesetre a tolvajoktól féltette, ezért valamilyen gépezettel keresztülhajtott a gép házán egy sor hatvancentis csavart, átlyukasztva a wincsit, az alaplapot, mindent, és hozzáerősítette az íróasztalához. „Én azt hittem, hogy csak a tévés rész fontos. Ez benne van a garanciában?”
  Hasonlót cselekedett valaki egy olyan számítógéppel, amit nem is kellett volna rögzíteni, mert már rögzítve volt. Egy repülőgép-anyahajón ez magától értetődő. De valaki túl komolyan vette a parancsot, hogy rögzítsenek mindent, és még néhány csavart belefúrt a gépbe.
  Egy felhasználó BIOS-upgrade-et szeretett volna a 286-osához. „A legújabb BIOS-szal adjuk.” „De én upgrade-eltem a processzort, és most nem megy a gép.” „Mire upgrade-elte?” „486DX–50-esre.” „De uram, a 286-os chip az alaplapra van forrasztva.” „Tudom, fogtam a pákámat, leforrasztottam, a 486-ost meg a helyére.” „Uram, a 486-os nagyobb a 286-osnál.” „Tudom, elég sok ónom ráment, amíg összeforrasztottam a többlet lábakat.”

Tény: a bostoni számítógép-múzeum floppy formájú csokikat árul.
    Tény: a hároméves gyerekek látják, ahogy apu bekapcsolja a számítógépet és beledug egy floppyt.
    Tény: a számítógépek belsejében meleg van, még a drága gépekben is.
    Nem akarok beszélni róla.
  Ebben a történetben persze nem a hároméves gyerek a hülye felhasználó, hanem a szülő, akinek ugyanígy össze kellett volna rakni a mozaikokat, amikor megvette azt a csokit.

Más felhasználók viszont túlságosan kíméletesek a hardverhez. Hazaviszik az új videókártyát, fölinstallálják, nem működik. Volt, aki napokon át hívogatta a supportot, minden elképzelhető segítséget megadtak neki, mire végre kiderült, hogy ki se vette a kártyát a dobozból.

Megint más kategória a hanyagság, amikor a felhasználó nem szándékosan árt – vagyis hogy nem szándékosan teszi azt, amiről nem tudja, hogy árt –, csak nem figyel oda. Az egyik felhasználó gépe minden szerdán leállt. A szervizes kiment, nem volt semmi probléma. Néhány hét után a szervizes kiment egy szerdán és odaült a felhasználó mellé, hogy lássa a hibát. Meg is látta, ebédidőben, amikor a felhasználó, mint minden szerdán, szépen megöntözte a gép tetején álló szobanövényt.

Szegény monitoroknak is rengeteg elvárásnak kell megfelelniük. Van, aki megkérdezi, hogy a monitort az Internet legújabb változatával adják-e. Nagyon sokan pedig meg vannak győződve nemcsak arról, hogy a szolgáltatójuk telefonügyeletese látja a képernyőjüket, hanem arról is, hogy a képernyőn keresztül látja a szobát, az asztalt és őket is – már jóval a webkamerák megjelenése előtt. A felhasználók egyébként az érintőképernyőt is feltalálták jóval azelőtt, hogy a tervezőknek egyáltalán eszébe jutott volna, az üzletekben kirakott monitorokon rengetegen próbálják az ujjukkal mozgatni a pasziánszjáték lapjait.

Fantasztikus az az elvárás is, amit a felhasználók némelyike a floppyk adatmegőrző képességével szemben támaszt. Egyetemi körökben gyakori, hogy a diák egyszer csak besétál egy agyongyötört, töredezett burkú, tolókáját vesztett, ujjlenyomatos lemezzel, és azon van a szakdolgozatának, disszertációjának, akármijének egyetlen létező példánya. Ő ezt a lemezt elsőéves (vagy éppen gimnazista) kora óta használja, és soha nem volt vele semmi baj. De velem is megesett, hogy egy kiadott munkát megkaptam floppyn, azazhogy csak a floppyt kaptam meg, adatot egy bitet se lehetett kinyerni belőle. Felhívtam az illetőt és kértem egy másolatot. Neki olyan nincs, ő egyenesen a lemezre mentette, több példány nincs belőle, de a munkáját fizessem ki.

Ide tudom besorolni az olyan eseteket, amikor a felhasználó panaszkodik, hogy nem működik a szkennere, pedig ő mindent jól csinált, a lámpa el is indul, ő pedig tartja a kezében a képet. „A képet bele kell tennie a szkennerbe.” „Tényleg?”
  Kéziszkennerrel is volt már gond. A felhasználó kicsomagolta, fölinstallálta és végighúzta a saját fején. És a szkenner nem látott semmit. Lehet, hogy a szkennernek volt igaza.

Hatodik tanulság: ahogy tanulta, úgy tudja

Részben a számítástechnikusok fentebb tárgyalt komplikált elnevezései okozzák, részben pedig egyszerű információhiány, hogy a felhasználók kitalálják a saját egyéni elnevezéseiket. A számítógép háza, amit az amerikai szaki lezseren CPU-nak becéz, az a hajtómű (engine), kérem szépen. Merthogy abból jön a zaj. A hangszóró az agy, ismeretlen okból. A kábelek kötelek, az egér pedig bármiféle állat lehet (patkány, öszvér). A monitor természetesen tévé vagy tévés rész. De van, aki a monitort számítógépnek hívja, a számítógépet pedig lemezmeghajtónak.
  Nagyobb baj, amikor a céges főnök a gép házát merevlemeznek hívja, és bár a szaki megpróbálta neki elmagyarázni, ragaszkodik a saját elnevezéséhez – aztán fölhívja az áruházat és rendel húsz merevlemezt, mert új gépek kellenek. És kap húsz gyanúsan kicsi dobozt.
  „Tudod, mi a registry?” „Persze, rendszeresen szétszedem és összerakom.” Hát ehhez csak gratulálhatunk, tele aggodalommal, hogy vajon mi lehet az, amit a felhasználó registry néven ismer, és vajon képes-e szakszerűen összerakni, ha nem tudja a nevét.
  A merevlemez nem működik. Nem gyullad ki a lámpa, úgyhogy nem tudom betenni a merevlemezt és letölteni a modemet. Valószínűleg átnevezgetési mánia ez is, de lehet, hogy a virtuális és a valóságos összekeverése is benne van.
  Akadt, aki a file-ok méretét úgy mondta: a file kiterjesztése. Ez még a Commodore-korszakban volt, amikor a file-oknak nem volt PC-s értelemben vett kiterjesztésük, így legalább nem két különböző szakkifejezést kever össze, egyszerűen csak rá kell jönni, hogy mit akart mondani.

Nemcsak egyéni elnevezések vannak, hanem egyéni módszerek is. Attól, hogy valaki szakképzetlen, lehet, hogy már nem kezdő, évek óta dolgozhat a számítógéppel – de lehet, hogy lelkileg még mindig újonc. Mert vannak mechanizmusai, amiket kezdő korában megtanult, és csak úgy tudja csinálni. Ha másik módszert mutatnak neki, elutasítja, mert az úgy nem lehet jó. Például programot csak a desktopon levő ikonnal, avagy csak a Start menüből indítunk, ha másképpen csinálják, akkor az úgy nem lesz jó. Ilyenkor a szakember udvariasan mosolyog és ráhagyja, reménykedve, hogy öt perc múlva nem adódik valami hasonló probléma.
  Ennek változata a fentebb már tárgyalt szuperóvatos felhasználó, aki csak félig-meddig azért tagadja meg a lefagyott Windows újraindítását, mert felelős számítógép-tulajdonosként nem akar ártani a saját holmijának, másrészt vagy talán nagyobbrészt viszont azért, mert arra van beidomítva, hogy ilyet nem szabad.
  Cégeknél általában illik naponta biztonsági másolatot készíteni az adatokról. Ennek módját a kezdet kezdetén betanítják a személyzetnek, aztán a személyzet mindennap vallásos alapossággal végrehajtja a procedúrát, akkor is, ha valahol hiba csúszott a dologba. Szépen betesznek egy üres floppyt, bepötyögik a biztonsági másolat készítésére szolgáló parancsot hibásan, majd kiveszik a továbbra is üres floppyt, gondosan megcímkézik és elteszik a páncélszekrénybe. Ez persze csak akkor derül ki, ha odavesznek az adatok és vissza kellene állítani őket. Volt eset, amikor egy éven át archiválták, címkézték és tárolták szép rendben – a nem fontos adatokat. Volt eset, amikor a felhasználó a szakember kérdésére elmondta, hogy igen, van biztonsági másolata, a nyomtatón pedig ugyanazt látja, amit mindennap: „Hiba: Nem sikerült biztonsági másolatot készíteni.”
  Ez utóbbi eset már egy másik jelenséggel függ össze, ami nem tartozik írásom tárgyához: ami állandóan előttünk van vagy rendszeresen megjelenik, azzal egy idő után már nem foglalkozunk. Ezért kell nagyon vigyázni, hogy milyenfajta emlékeztetőket csinálunk, mert a monitorra kiragasztott cédulának pár nap után semmi jelentőséget nem fogunk tulajdonítani, átsiklik rajta a szemünk. Hasonlóképpen ha mindennap azonos időben előugrik egy ablak és jelez valamit, pár nap után csak gondolkodás nélkül félrelökjük.

Azért ha már a biztonsági másolatoknál tartunk: nem minden felhasználó ragaszkodik görcsösen a tanultakhoz. Van olyan is, aki rájött, hogy amikor a gép azt mondja, hogy tegye be a következő lemezt – akkor elég csak megnyomni az Entert.
  A felhasználó nem találta, amit írt. Amint kiderült, először kimentette a szöveget, aztán nekilátott begépelni, végül egyszerűen kikapcsolta a gépet mentés nélkül. Ez idomítási hiba. A dokumentumokat tényleg célszerű a munka megkezdésekor vagy röviddel azután kimenteni, mert akkor létrejön a file, és a továbbiakban már csak meg kell nyomni a mentés gombját, lehetőleg gyakran. A felhasználót rosszul programozták be, illetve nem magyarázták el neki, hogy a mentés mire való.
  Idomítási hiba okozta azt is, amikor a felhasználó megvette a programot, hazavitte és gondosan leformázta az összes lemezét. Hiszen újak voltak, neki pedig azt tanították, hogy az új lemezeket meg kell formázni.

Van úgy, hogy egyszerűen elmarad az információ; nem ritkán úgy, hogy oda volt írva, kis képecskékkel el volt magyarázva, csak a felhasználó nem vette a fáradságot megtekinteni a dobozt. Mint az, aki ordítva és káromkodva hívta föl a floppygyártót, hogy a lemezük nem írható. Pillanatok alatt kiderült, hogy írásvédett. Megmondták neki, hogy kell levenni az írásvédelmet; ha az olvasónak nem volt szerencséje floppykhoz, elmondom, hogy az 5¼-esek szélén van egy lyuk, amit be lehet ragasztani, hogy a lemez írásvédett legyen, tehát az íráshoz le kell venni a szigszalagot, a 3½-eseknek pedig van egy kétállású tolókájuk erre a célra. Minden gyártó közzétette az információt a lemezek dobozain, amiket többnyire a lemezek végleges tárolására is használtak, tehát nem dobták el őket.
  Szembeötlőbb dolgot nem vett észre az, aki azzal hívta föl a céget, hogy új floppymeghajtóra van szüksége. „Ha elromlott, kicseréljük, hisz még garanciális.” „Nem, a gép remekül működik.” „Két floppyt szeretne?” „Nem, csak a régi elhasználódott. Fölinstalláltam egy programot, és most már elhasználódott a meghajtó. Új kell.” A helpdeskes higgadtan elmagyarázta neki, hogy ha megnyomja a floppyn a kis gombot, akkor kijön a lemez és megint használhatja a meghajtóját.
  Rosszabbul járt az a felhasználó, aki szintén nem tudott a gombról, ezért kihúzta a lemezt fogóval. A fémtolóka bent maradt a meghajtóban, talán az is tönkrement, az adatok mindenesetre elpusztultak.
  Olyan is volt, aki bejelentette, hogy bepereli a céget, mert a lemez, amit küldtek, nem jött ki rendesen. Először vajat öntött a meghajtóba, utána kitépte a lemezt fogóval, és most nem működik a meghajtója. A support először hitetlenkedésből, aztán már a hangfelvétel kedvéért négyszer ismételtette el vele, hogy mit csinált, aztán megkérdezte, hogy megnyomta-e azt a bizonyos gombot.

Ezek olyan információk, amiknek minden felhasználóhoz el kellene jutniuk, és nem jutnak el. Pedig a gyártók mellékelik a használati utasítást, hasztalanul. Nem hiszem, hogy itt a gyártót lehetne okolni.
  Van azonban úgy is, hogy speciális információ kellene, ami nem jut el a felhasználókhoz – és ez sem a gyártó hibája, de nem is a felhasználóé. Egy cégnél nem akartak floppymeghajtókat a gépekbe, mert potenciális vírusforrást jelentenek. Csakhogy a gépek házain akkor is megvolt a szabályszerűen kialakított floppynyílás a kiadógombbal. A cég szétküldte a körlevelet, hogy ragasszák le a nyílásokat. A karbantartás természetesen tömegével talált a gépek belsejébe hullott lemezeket. Mert nem a körlevelek számát kellett volna szaporítani, amiket az alkalmazottak nem olvasnak el, hanem körbeküldeni egy szakit egy tekercs ragasztószalaggal.

Van úgy, hogy nem a beidegzett rituálék rosszak, hanem a szakember fogalmazza meg rosszul az egyszeri utasítást. A gép nem volt távolból javítható; semmi baj, mondta a szervizes, húzza ki az elektromos kábelt és hozza ide. Negyedóra múlva ott volt a felhasználó az elektromos kábellel.
  – Mi van most a képernyőjén?
    – Egy kitömött játékállat, a fiamtól kaptam.
  A helpdesk megkérte a felhasználót, hogy tegye be a floppyt a gépbe és csukja be az ajtót. Hallatszott a vonalban, ahogy a felhasználó átballag a szobán és becsukja az ajtaját.
  A gép nem indult. Kiderült, hogy egy lemez van a floppyban, ezért a helpdesk azt mondta a felhasználónak, hogy vegye ki. A felhasználó ki is szerelte a floppymeghajtót.

És van úgy, hogy az utasítás nem marad el és a felhasználó tökéletesen érti és helyesen alkalmazza. Éppen ez a baj. Egy felhasználó helyet foglalt a gépteremben és elkezdte követni a számítógéptankönyv utasításait. A tankönyv azzal kezdte, hogy kell megformázni egy új lemezt. A felhasználót azonban a rendszergazda korábban értesítette róla, hogy már nem floppykat használnak, hanem wincsiket. Hát azt formázta meg.

Hetedik tanulság: nem lett volna szabad bepánikoltatni

A felhasználók félelmei bizonyos mértékig érthető. Egy értékes gép és egy csomó értékes adat van a kezük alatt, és az állásuk is rámehet, ha nem jól bánnak velük. De ha a félelem paranoiává nő, akkor idegbajt lehet kapni tőlük, és nem vigasz, hogy megint csak mi, szakmabeliek vagyunk a felelősek. Mi írtuk azt a rengeteg cikket a számítástechnika veszélyeiről, és engedtük, hogy hozzáértés nélkül elolvassák.

Például az internetnek nagyon sok veszélye van. Idegenek rákapcsolódhatnak a számítógépünkre, amikor az ki van kapcsolva, és ellophatják az áramunkat. Rácsatlakoznak a számítógépre a tévénken keresztül, és olyan gépeléshibákat tesznek a dokumentumainkba, amilyeneket mi soha nem csináltunk. A kormány is megfigyel minket a neten keresztül – az egyik okos felhasználó ezért minden este a fal felé fordítja a monitort, ámbár nincs is internetje, éppen azért, hogy meg ne figyeljék.
  Természetesen egy óvatos ember nem adja meg a hitelkártyájának adatait idegeneknek. Akkor sem, ha egy céget hívott föl, hogy szolgáltatást rendeljen tőlük. Inkább keres egy másik céget, mert becsületes cég nem érdeklődik hitelkártyák után.
  De hát sokszor az óvatosság sem elegendő. Hosszú időbe telt megnyugtatni azt a hölgyet, aki zokogva hívta fel a supportot, mert őt most le fogják tartóztatni. Már a szirénákat is hallani vélte, mert a program azt írta ki, hogy illegális műveletet hajtott végre. A program, nem a hölgy. Egy másik is hasonló hibát kapott egy programtól, de ő okosabban oldotta meg. Ha illegális, hát illegális: mire a zsaruk ideérnek, nem találnak semmit. Szétszedte a gépet és a részeit elrejtette a ház különféle zugaiban.
  Nem tudni, végül is börtönbe került-e az a felhasználó, akinek a gépe ezeket az illegális műveleteket rendszeresen kiírta; ő olyankor rákattintott az OK-ra és kész. De az intézmény biztonsági őre figyelt ám, és ment jelenteni a rendszergazdának, hogy mi folyik náluk.

Ártani nemcsak működő nettel lehet, hanem annak működésképtelenné tételével is. Egy Horvátországból érkezett amerikai rendszeresen olvasta szülőhazájának híreit a neten, de a vonal gyakran megszakadt – ahogy mindenkinél a telefonos modemek korában. Nem hitte el a supportnak, hogy a horvát kormány nem képes az Egyesült Államokban bontani a telefonvonalat azért, mert ő horvát újságokat olvas.

Egy amerikai tévécsatorna teljes komolysággal közölte a nézőkkel, hogy a számítógépeket ki kell kapcsolni és kihúzni a konnektorból, hogy a weboldalakat feltörő hackerektől biztonságban legyenek. Az nem zavarta őket, hogy a weboldalakat nem otthoni számítógépeken üzemeltetik, és soha nem derült ki, hogy a kikapcsolt gépet miért kell még a konnektorból is kihúzni.
  Ugyanez a tévécsatorna állította, hogy 2000. január 1-jén az autók nem fognak elindulni az Y2K probléma miatt. Amiről viszont egy zseniális felhasználó felfedezte, hogy ha a gépek 2000-ben nem fogják tudni, hogy melyik évszázad van, akkor azt se, hogy Krisztus előtt vagy után!
  A felkészült felhasználó persze tudja, mit jelent a probléma. A gépek csak két számjegyen tárolják a dátumot, és ha 99 után 00 lesz, akkor azt hiszik, hogy 1900-ban vannak, nem 2000-ben. Márpedig 1900-ban még nem léteztek számítógépek, tehát a gép egyszerűen eltűnik.
  Természetesen ha Y2K azt jelenti, hogy a 2000. évvel nem kompatibilis, akkor az MP3 nem érdekel minket, az csak ezer év múlva lesz aktuális. Viszont vigyázni kell, hogy a kábeleink Y2K-kompatibilisek legyenek.
  Számos árucikket eladtak azzal a felírással, hogy Y2K-kompatibilis, mint például zseblámpát, mérleget, kenyérszeletelőt, konzervnyitót… és amikor valaki el akart adni egy antik varrógépet, arról is rögtön megkérdezték, hogy Y2K-kompatibilis-e.

Nemcsak a távolból lehet ártani. Egy intézmény vezetője hibaüzeneteket kapott a gépektől, és „rájött”, hogy ezt az okozza, hogy az alkalmazottak orvul kilopják a gépekből a memóriát és eladják a feketepiacon. A hibaüzeneteknek persze semmi közük nem volt a memóriához.
  Egy macintoshos felhasználó hajnali fél négykor fölverte a családját és átmenekült velük a szomszédba, mert a megjelenő hibaüzenetet egy bombát ábrázoló ikon díszítette, és ő úgy értelmezte, hogy a gép föl fog robbanni.
  A modem által hívandó telefonszámot a felhasználó rosszul adta meg. Kilencest írt az elejére, de mint kiderült, a cégénél nem kell kilencest tárcsázni, hogy városi vonalat kapjon. Aztán a területkód elé írt egy egyest, de ezt a Windows automatikusan odateszi. Vagyis a modem először 911-et tárcsázott, csak aztán a megfelelő számot. De mire ez kiderült, már kétszer kiszállt a rendőrség.
  A lemez kis fém tolókáját nem szabad félrehúzni, mondta valaki, voltaképpen helyesen. De már az indokolás hozzá: „mert akkor a lemez jobban ki van téve a vírusoknak”. Szentül meg volt róla győződve, hogy a levegővel terjednek. Ezért „viszed a lemezeidet az enyémek közeléből?!” De azzal is vigyázni kell, hogy a gyerek ne játsszon vírusos számítógépen, mert megfertőzi magát és hazaviszi a vírust az otthoni számítógépnek, ámbár az egyik Amiga, a másik Amstrad. Éppúgy, ahogy háziállattartók kerülik az érintkezést fertőzött állattal, nehogy hazavigyék a kórokozót.
  Az viszont voltaképpen célravezető gyakorlat, amikor az 5¼-es floppyt papírtasakkal („bugyi”) együtt teszik a gépbe, nehogy vírust kapjanak tőle. Tényleg nem fognak. Sokkal kevésbé használ a vírusos számítógép fölnyitása és az áramkörök lepermetezése fertőtlenítővel.

Nettel nem kapcsolatos félelmet mutatott egy ismerősöm, aki nem akart számítógépet venni. Nagyon rongálja a szemet. Ő nem is érti, hogy tudják elviselni azt a szörnyű vibrálást. Itt megállítottam és némi kérdezősködéssel kiderítettem, hogy ő még csak a tévében látott számítógépet. Mármost ha az operatőr ráközelít az asztalon álló monitorra (vagy akár tévére), annak a képe tényleg nagyon vibrál, mert a monitor képfrissítési frekvenciája eltér a kamera felvételi frekvenciájától, vagyis az egyes filmkockákra töredékes képek kerülnek. Ismerősömet megnyugtattam, hogy szabad szemmel semmilyen vibrálást nem fog látni. Később lett számítógépe, és tényleg nem vibrált a kép.

A pánikoló felhasználó ellentéte a pánikmentes. A túlságosan pánikmentes. Ha a gépből füst és lángok jönnek, felhívják a supportot, hogy kell nagyon gyorsan biztonsági másolatot készíteni, vagy éppen: Beléptem a maguk honlapjára, és füstölni kezdett a gépem. Ég maguknál a ház?

– Problémám van a monitorommal.
    – Lát képet?
    – Hogyne, oldalról nagyszerű képet látok, forró, piros alkatrészeket.
    – Oldalról? Hogyhogy oldalról?
    – A nagy füstölgő lyukon át.
  Hogy egy gép mitől kezd füstölni, azt nem tudom. Kivéve, amikor mégis. A brit felhasználó fölhívta az ISP-jét, mert egy amerikai barátjától megkapta egy ottani szolgáltató CD-jét, és át akar térni az ő szolgáltatásukra. De az nem fog önnél működni, mondta a support; nem a programra gondolt persze, hanem hogy az amerikai szolgáltató nem ad hozzáférést Nagy-Britanniában. A felhasználó nem hitt neki, magabiztosan berakta a CD-t, és hogy kompatibilis legyen, a tápot átkapcsolta az európai 220 voltról az amerikai 110 voltra.

Nyolcadik tanulság: ha elmagyaráznánk, megértené

Vagy nem, de az esélyt megadtuk rá. A szakma igyekszik minimális hozzáértéssel is kezelhető, majombiztos, magyarázatot nem igénylő hardvert gyártani. A jó öreg „fekete doboz” elv: a felhasználónak nem kell tudnia, hogy mi történik a dobozban, neki legyen elég, hogy megkapja az eredményt.
  Lehet, hogy éppen ez a baj?
  Kétségtelen, hogy vannak felhasználók, akik tényleg hülyék. Akiken semmi sem segít. De én mégis azt hiszem, hogy a többség csak tudatlan. Rajtuk segíthetne, ha igenis elmagyaráznák nekik, hogy működik a hardver. Vázlatosan. Meg lehet csinálni. Akkor mi lenne?
  Nem próbálnának úgy szkennelni, hogy a képet a monitor vagy a szkenner elé tartják és talán még rá is mutatnak.
  Nem próbálnák az egeret a monitoron mozgatni, sem távirányító módjára a monitorra mutatni vele és nyomkodni a gombokat. Még kevésbé használnák lábpedálnak, sőt az egér mozgatása mind a négy irányban sikerülne, mert a fel nem azt jelentené számukra, hogy az íróasztal lapjáról föl a levegőbe. Nem is az ujjukkal mutatnának valamire a képernyőn, mielőtt megnyomják az egér gombját. Nem fordítanák hanyatt az optikai egeret, mert lámpával fölfelé szebb. Ha a fizikai egér akadályba ütközik vagy lemegy az egérpadról, mielőtt az egérkurzor elérné a célt, egyszerűen fölemelnék és arrébb tennék az egeret az íróasztal kétségbeesett átrendezése helyett.
  Ha egy billentyű megnyomására kérik őket, nem kérdeznék, hogy balra vagy jobbra, mert értenék a különbséget billentyűzet és egér között.
  Nem hinnék, hogy a papír kijön a monitorból, ha nincsen nyomtatójuk (vagy akkor is, ha van).
  Nem gondolnák, hogy egy új készüléket, kártyát, hardvert elég hazavinni és letenni az asztalra, még a dobozból se kell kivenni, máris működni fog.
  Nem próbálnának hajmeresztő módokon installálni új hardvereket, hanem felmérnék, hogy képesek-e rá vagy szakemberhez kell fordulniuk.
  Nem próbálnák az adathordozókat másmilyen meghajtóba tenni, sem pedig fordítva.
  Értenék a különbséget billentyű, egérgomb és képernyőre rajzolt gomb között.

És például ha rendesen kiképeznék a személyzetet, akkor a nyolcvanas évek végén nyugta lett volna a szervizesnek attól a VAX 11/725-ös géptől, ami folyton kikapcsolt esténként. Hat és hét óra között. Nem mindennap, de gyakran. Alaposan átvizsgálták, többször, többféleképpen. A véletlenül kihúzott tápot kizárták. A közmondásos takarítót, aki kihúzza a gépet, hogy bedughassa a porszívót, kizárták. Volt ott éppen elég szabad konnektor, a gép konnektora pedig nehezen volt hozzáférhető. Új tápegységet kapott, de továbbra is lekapcsolt. A szenzorok hibát jeleztek a léghűtésben, ezért a szervizes kitisztította a szűrőket és kicserélte a ventillátort. Kipucolta az egész gépet. Ragyogott a tisztaságtól. Viszont esténként továbbra is leállt.
  Végül a szervizes odaült elé egyik este. A gép vígan zümmögött. Jöttek a takarítók, nem húzták ki a konnektorból, szépen végezték a munkájukat. Az egyik kiürítette az iratmegsemmisítőt, a műanyag zsákot bekötötte és nekitámasztotta a VAX légbefúvó nyílásainak.

De hogy kit kellett volna rendesen kiképezni a következő esetben, mire és főleg kinek, azt meg nem tudnám mondani. A lyukkártyákon szállított program Franciaországban nem működött, pedig az USA-ban remekül futott. Végül kiderült, hogy a behozatalkor a vámtisztviselő kivett néhány kártyát. Mert minden nagy tömegben szállított árucikkből, amilyen például a gabona – mintát kell venni.

*

Nem tudom, hova soroljam be azt a felhasználót, aki azzal hívta föl a helpdesket, hogy SEGÍTSÉG! A floppyja furcsa hangokat adott, ezért beledugta az ujját, és már tíz perce nem tudja kihúzni!
  Megkérték, hogy hívja inkább a mentőket. Egyetértek.

»»»»»»