Csingiling, előre, télapisták!
Meghökkentő közleménnyel akadtam össze a Facebookon. Szerzője magából kikelve sikoltja, hogy a télapó által képviselt megtévesztés szellemét a sátán állítja elő, Istent akarja leutánozni vele, mondjuk el a gyermekeinknek, hogy nincsen télapó! Jézus Krisztus van!
Hát tényleg eléggé meglepődtem. Először arra gondoltam, hogy a szerző a kénkőszagtól bűzhödt kereszténység lápmocsarának tévútjain bolyongva fetreng a tömjénfüst bűnös kábulatában, aztán rájöttem, hogy nem azzal van a baj, hogy mit hisz. Azzal van a baj, hogy mit nem hisz. Ez az egyébként bizonyára jóravaló idős hölgy nem hisz a Télapóban.
Még a nevét is kisbetűvel írja.
Döbbenetes, hogy a huszonegyedik század második évtizedében még mindig vannak olyan óhitű, pogány keresztények, akik nem tudják, hogy amiképpen a kereszténység létrejött a zsidó vallás talaján és annak továbbfejlesztéseként, majd a protestantizmus létrejött a katolicizmus talaján és annak továbbfejlesztéseként, azon mód született meg a Mikulás a kereszténység talaján és annak továbbfejlesztéseként, már nincsen az elavult, eretnek Jézus Krisztus, Isten meg a mindenféle patás ördögök, már Mikulás van, Télapó, Santa Claus, Gyed Maróz, Kris Kringle, Sinterklaas, Père Noël, Jultomten, Kanakaloka, Pelznickel, Kerstman, Tuncshölaozsen, Weihnachtsmann, Babbo Natale, Hoteiosó, Joulupukki! Már Szent Miklós van!
Származása éppen olyan tökéletesen keresztény, ahogy a kereszténységet megalapító Jézus Krisztus származása tökéletesen zsidó, a judaizmust megalapító Ábrahám származása pedig tökéletesen pogány. Mindegyikük remekül megfelel az előző vallás elvárásainak. Szent Miklós eredetileg egy negyedik századi görög katolikus püspök. Igaz, később belekeveredtek némi pogány germán legendák, de az elődök is bőven merítettek mindenfelől, ez nem lehet gond.
Amikor Jézus családfáját megírták az evangélikusok, akik természetesen zsidó nemzetiségű keresztények voltak, gondosan ügyeltek arra, hogy Dávid házából származzon, mert ezzel tették elfogadhatóvá a még a régi vallás mételyében poshadó nagyközönségnek, akik azon a vidéken mind egy szálig zsidók voltak, és egy másféle házból való gyüttmöntet aligha követtek volna. Mármint persze nem Mária származott Dávid házából, mert annak nem sok jelentősége lett volna, hanem az apja. Tudniillik nem az Úr, hanem József. Aki nem is volt az apja, mivelhogy őneki nem sikerült volna szeplőtelenül. Az evangélikusok ügyes trükkel segítettek magukon: Jézust örökbe fogadtatták Józseffel, így mégis ő lett az apja. Ez megint olyasmi, ami csak akkor és ott működhetett, mert az örökbefogadás úgy számított, mintha teljes valóságban ő lenne az apja, igazi vérrokonság lett belőle. Akkoriban ugyanis még nem végeztek csontvelő-átültetéseket, így az ilyen apróság nem számított.
Ma már nem fontos, hogy Jézus kinek a házából származott. Vagy bárki. A házakat ma már panelból rakják össze daruval, és a legitim leszármazás elvesztette jelentőségét. Fontosabb, hogy milyen értékrendet, életelveket vall valaki, és alighanem még fontosabb, hogy milyen értékrendet tulajdonítanak neki a követői. Mert ami magát Jézust illeti, az ő saját elveivel nem is lenne baj, csak hát a követői fölélesztették a pogány tűzkultuszt és előszeretettel táncoltak körül máglyákat, amiknek a közepén egy-egy sikoltozó eretneket helyeztek el, a hangulat kedvéért. És ez egyike a kisebb bűneiknek. A huszonegyedik században nem egészen kommilfó ilyen embernek lenni, a még itt-ott kóválygó keresztények éppen ezért nem is gyújtanak már máglyákat, nem akarnak ujjat húzni az önkormányzattal, hanem úgy csinálnak, mintha a korábbi égetők nem az ő szellemi elődeik lettek volna.
Büszkén jelenthetem, hogy a Mikulással ilyen gond sose volt. Hívei soha nem csaptak össze keresztényekkel, de zsidókkal és muszlimokkal se, s ami talán még nagyobb csoda, világszerte százféleképpen tisztelik, mégis megférnek egymással. Soha nem ütköztek meg egymással télapisták és mikulisták, sosem zengett ajkain Kringle vad népének, hogy „előre, testvéreim, csingiling!” – „száncsengő, száncsengő, öljétek őket!” Ez azért sokat számít a modern világban. Szerintem attól van, bár nem tartom magam avatott mikulógusnak, hogy a Télapó lejjebb szállította a mércét Jézushoz képest. Mert mit mond Jézus? Amit Mózes: szeresd a felebarátodat. Ki a felebarát? Mózes változatában: az összes zsidó. Jézus változatában: mindenki. És hol van az az ember, aki képes mindenkit szeretni?
– De rabbi (eredetileg így szólították Jézust), hát a Gézát is szeressem?
– Igen, testvérem, ámen.
– De megtekerte a feleségemet!
– Ámen, testvérem. Szeresd a Gézát, igen.
– Jézusom! De hát akkor az Ödönt is szeretnem kellene!
– Igen, testvérem, ámen.
– De hát az meg az öcsémet tekerte meg!
– Igen, testvérem, őt is szeresd, ámen.
(Később ezt a részt megváltoztatták.)
– Jézusmária!
– Köszönöm, testvérem, édesanyám jól van.
– És a főnökömet is szeressem?
– Őt is szeresd, ámen.
– És a sarki fűszerest, aki zsidó?
– Ámen, testvérem, őt is.
(Később ezt a részt is megváltoztatták.)
– Te jó ég!
– Köszönöm, testvérem, Atyám is jól van.
Amint látjuk, az eredeti Jézus-változat szerinti kereszténységben egyszerűen túl sok embert kellett szeretni. Voltaképpen minden felnőtt férfit. Ekkora szeretetre az átlagember nem képes, ezért kihúzták belőle az eredeti célcsoportot, a zsidókat, majd fokozatosan egyre több csoportot, a más vallásúakat, aztán a más felekezetűeket, a más nemzetiségűeket, sőt egyes átdolgozóknak sikerült eljutni a más focicsapatban hívőkhöz is. Csakhogy időközben bekerültek a nők is, ami akkora válságot okozott, mint némelyik konzervatív angol klubban. Nem lehet elvárni egy átlagembertől, hogy ennyi sok embert szeressen. Lett volna egy alternatív megoldás, a „szeresd” kicserélése arra, hogy „legalább ne bántsd”, de amikor kísérletképpen nyomtattak egy Bibliát ezzel a szöveggel, és egy önként vállalkozó szerzetes kézbe vette, azonnal leküzdhetetlen ingert érzett, hogy leüljön és mondogatni kezdje, hogy om maní padme hum. Szerencsére sikerült megmenteni, a veszélyes Bibliát pedig ólomdobozba zárták és elrejtették, senki sem tudja, hogy hol.
Átlagos képességű embertől nem lehet elvárni, hogy igaziból szeressen mindenkit, akivel életében összeakad. A keresztények sem teszik, akkor se, ha önmaguknak se vallják be, hogy akadnak bőven, akiket gyűlölnek vagy jobb esetben csak utálnak.
A Télapó lejjebb szállította a mércét, emberi léptéket adott a túlzásba vitt ötletnek. Mivel elsősorban gyerekekhez szól, őnekik nem magyaráz arról, hogy kit szeressenek, a gyerekek tudják maguktól, hogy ki méltó a szeretetükre, és aki nem, azzal kár az erőltetésért. Amikor viszont felnőtteknek beszél, akkor beéri azzal, hogy a gyerekeket szeressék. Vagy legalább ne bántsák. Az pedig a legtöbb felnőttnek sikerülni szokott.
Nem csoda, hogy egyes óhitű keresztények veszélyben érzik elavult vallásukat. A télapizmus kerek és kicsiszolt eszme, amely választ ad olyan kérdésekre, amikre a kereszténység kétezer év alatt nem tudott igazán hihető választ adni. Hogyan keletkezett a világ, az emberiség? A kereszténység zavaros magyarázatba kezd hatnapos világteremtésről, de a sunnyogásán látszik, hogy ő maga se hisz benne, csak fél, hogy a szupernóva-elmélet, az önzőgénelmélet és az evolúcióelmélet aláássa az ő alapelvét, hogy ha vasárnap szépen kiöltözve megjelenünk a templomban, akkor majd nem tudják meg, hogy megcsaltuk az asszonyt. És a félelme jogos, mert tényleg aláássa, ámbár addig is megtudják. A mikulizmus nem vacakol a világ teremtésével. Együnk sok csokit és építsünk hóembert, hohohohó! Erkölcsös-e, ha vasárnap kimegyünk répát egyelni? A kereszténység dühödten a képünkbe vágja a Bibliát, hogy merészeled, már a kérdés is szentségtörés, hisz megmondta az Úr! A télapizmus csak rosszallóan cöcög, hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni, kivesz egyet a répák közül és beilleszti a hóember arcába, már csak két széndarab kell, hohohohó!
A Seregek Ura Mózessel még csak eltársalkodott valahogy, de amióta megölték a fiát, nem áll szóba senkivel. A Télapó évente egyszer minden gyerekhez elmegy, és a felnőttek maguk tehetnek róla, ha hozzájuk nem. Ha nem teszik ki a csizmácskájukat, minek menne? Azaz pillanat, évente kétszer, december hatodikán és huszonnegyedikén, pontosabban a magyar gyerekekhez huszonnegyedikén este, az angolokhoz huszonötödikére virradó éjszaka, szóval ez bonyolult, mert az eredetileg december hatodikai – Szent Miklós halálának évfordulójáról szóló – keresztény ünnep összeolvadt a szintén keresztény karácsonnyal, Jézus születésével, és éppen ezért német nyelvterületen Christkind, azaz Krisztusgyerek néven is ismerik, és ez is elterjedt sok országban, magyar neve Jézuska. Magyarországon három néven is ismerik. Az eredeti Mikulás akkor szorult háttérbe, amikor éppen feszült volt a viszony a szlovákokkal, merthogy ez ugye a Miklós név szlovák formájának átvétele, a Jézuska pedig a Rákosi-rendszer alatt vált zavaróvá, a vallási tartalom miatt. Ezért találták ki a Télapót, az orosz Gyed Maróz, Fagy Apó ihletésére. Végül mindhárom használatban maradt, karácsony után a gyerekek egy része arról mesél, mit hozott neki a Jézuska, másik része arról, hogy mit hozott a Télapó, viszont hatodikán egységesen a Mikulás jön. De hát ez mind ugyanaz az ember, a pocakos, fehér szakállú, vidám öreg a piros palástban, ennek a képnek a kialakításáért a Coca-Cola céget illeti a babér, őelőttük a Mikulás zöldben járt. Jézus Krisztus soha nem nézett így ki – öregen halt meg ugyan, de ma már nem tudják, hogy akkoriban harminchárom év mennyinek számított –, nem volt kövér, nem volt fehér a szakálla, és nem hordott piros palástot. Ezenfelül, ami még fontosabb, Jézus egy kínhalálában vonagló horrorfigura, a Télapó pedig makkegészséges, vidám bácsi. Sokkal szerethetőbb. A huszadik századi Télapóról már azt is tudjuk, miért és hogyan képes teljesíteni a kívánságokat. Van egy játékgyára az Északi-sarkon, filmek és könyvek sokasága mutatja be. Hogy a megkínzott és éppen lelkét kilehelő (lámá sábáktáni) Jézus miképpen tud bármihez is kezdeni imádságokkal, amikor megvan neki a maga baja, arra kétezer éve senki nem adott értelmes magyarázatot. Amikor a jó magyar ember beleköp a tenyerébe, lehajol, megragadja a nehéz fatuskót és azt mondja: „no, Jézus segíts!”, akkor egy vézna fiatalembertől kér segedelmet kemény fizikai munkához, olyantól, akit utoljára holtan látott, és ennek is már kétezer esztendeje. Arról persze ugyanúgy nem szól a fáma, hogy a Télapó valaha valakinek segített volna fölemelni egy fatuskót, de mégis értelmesebb lenne őtőle várni segítséget, hiszen életben van, egészséges, és éppenséggel a testsúlya is megvan hozzá, még ha az nem is mind izom.
Ráadásul van nyolc rénszarvasa.
Nem vehetjük rossz néven, hogy Jézus Krisztusnak nincs rénszarvasa. Nem bírták volna ki a Közel-Kelet sivatagi forróságát. Jézusnak csak szamara van, illetve volt, nem tudni, hogy mi lett vele, és az is csak egy, nem tud repülni, nem világít az orra, voltaképpen nem jó semmire, ráadásul nem is az övé. Többen megfigyelték, hogy némileg megkérdőjelezhető módon hozatta el a tanítványokkal a szamarat, néha lopással is vádolták, de nem, a gazda előkerült, amikor már vitték a szamarat, és mondták, hogy Jézusnak kell, de hogy a gazda végül is beleegyezett-e, hogy elvigyék a szamarát, azt nem tudjuk. Nagy érték volt akkoriban egy szamár. Remélhetőleg a tanítványok később visszavitték, mindenesetre az a szamár kétezer éve nem él már, nem tud segíteni Jézusnak fizikai munkában. Azonfelül Amerikában élnek népek, amelyeknek a nyelvére némi problémával sikerült csak lefordítani az Újszövetséget, mert azon a tájon akkoriban nem élt se szamár, se ló, sem semmiféle nagyobb, megnyergelhető állat, ezért úgy fordították, hogy egy kistermetű, hosszú fülű állat. S ki tudja, ezek a népek talán mindmáig nyúl hátán képzelik el Jézus érkezését Jeruzsálembe.
Télapónak nagyszámú karácsonyi manó is a rendelkezésére áll, akik nem ijednek meg a munkától, hiszen egész évben játékokat gyártanak. Imádnak játszani, jókat enni-inni, s egészében véve sokkal szerethetőbb, életrevalóbb alakok, mint Jézus vértelen, lebegő angyalai, szeráfjai, kerubjai és mindenféle társalkodói. Az angyalok utoljára Ábrahám sátrában ettek egy jó vacsorát, azóta csak lebegnek és ámenkodnak. Egy-egy festményen némelyik harci páncélt ölt, nyilván a szeretet nevében.
A Télapó, Mikulás, Joulupukki nevéhez semmiféle gonosztett nem köthető, ha egy-egy filmen össze is akad rossz emberekkel, azokat a manók legfeljebb hógolyóval dobálják meg. Semmilyen ok nincsen, hogy ne őt tiszteljük és kövessük mint urunkat, erkölcsi ítélőbírónkat.
Kivéve azt az apróságot, hogy hatéves korunkban a szüleink felvilágosítanak, hogy a Télapó nem is létezik.
De ez se lenne gond, ha őket meg az ő szüleik világosították volna föl hatéves korukban, hogy Jézus se létezik.