A Paudits-jelenség

Ha azt mondom: Paudits Béla egy jelenség, azzal biztosan sokan egyetértenek, de ha belegondol az olvasó, akkor keveset mondtam. Nem azért, mert akkora nagy jelenség. Bizonyára sokan tudnak mondani színészeket, akik nagyobb jelenségek voltak vagy még ma is azok. Paudits Béla nem nagyobb jelenség, hanem több. Egyszerre három jelenség. És ez nem igazán jó.

Ha az olvasó túl fiatal és nem láthatta Pauditsot filmen vagy színpadon, akkor nehéz bizonyítanom az állításomat, hogy ő ott egy jelenség volt. Nagyon kevés felvételét lehet elérni a neten, azokon főleg énekel vagy interjút ad. Én gyerek voltam, amikor ő rendszeresen látható volt a képernyőn, egy nádszálvékony, higanygőz mozgású ember, aki ritkán volt középpontban, de mindig fontos volt valamiképp, és mindig magára tudta irányítani a figyelmet.

Ebben a kis részletben Paudits alig szerepel, de nekem megvan az egész előadás videón, és állítom, hogy nemcsak énekelni meg táncolni tud. De tény, hogy azt is nagyon tud. Egyik kedvencem tőle ez a kis műsor:

Paudits fellépését 3 perc 45 másodperctől konferálja Gálvölgyi, de az egész műsor nagyon édes, ha az ember érti a poénokat, ismeri (ismerte) a fellépőket és a parodizáltakat. Ez Paudits, aki úgy pattog, mint egy gumibaba – és hajlékony, mint a Macskák.

Legkisebb szerepében alig hüvelyknyi lehetett, de az átélése annál nagyobb.

Tizenkilenc percet tessék tekerni az egyik alkalomhoz, amikor van néhány mondata.

De Paudits még egy jelenség. A Paudits-jelenség? Nem örülnék neki. Van egy ember, akit egykor az egész ország ismert és szeretett. (Lehet, hogy nem volt a kor legnagyobb sztárjai között, de aki rendszeresen nézett tévét, az tudta, ki Paudits Béla. Egy idő után már azért is, mert egyre ritkultak az alkalmak, amikor láthattuk, hát jobban odafigyeltünk rá, ünnepszámba ment, amikor megint megjelent. Volt ez így más színészekkel is.) Szerettük – de magára hagytuk. Évek óta olvasom a híreket arról, hogyan nyomorog, betegeskedik, nincs értelme sokaságukat idecitálni, csak a legutóbbit. Az „utolsó utáni” interjút. (A cikk elején és végén is tessék kattintani.)
  Ötvenhatezer forintnál még én is többől élek, és nincsen Jászai Mari-díjam. Elhiszem, hogy Magyarország nem képes eltartani (hiszen meg sem próbálja) azokat az embereket, akik magukat nem tudják eltartani, a hajléktalanok aránya ennél csak akkor volt nagyobb, amikor Árpád honfoglalói még nem verték föl a sátrukat, nem beszélve a „hajlékos” emberekről, akiknek történetesen fedél még van a fejük fölött, de annál több nemigen… elhiszem, tudom, értem. De tetszenek tudni, valahol olvastam egy részletet egy levélből, amit egy szegény ember írt a barátjának. Valami olyasmi volt benne, hogy azt reméli, talán elnyer egy állást vagy díjat, erre már nem emlékszem, de nem tud elmenni, mert nincs egy rendes ruhája, és ha nem nyeri el, akkor nincs is miből csináltatnia. Vajon merjen-e adósságot csinálni egy öltözet ruhára? Ezen tépelődött hosszasan, merni talán vakmerőség, nem merni bizalmatlanság. Sose tudtam meg, végül is belevágott-e a nagy üzleti vállalkozásba: csináltatni egy ruhát. De egyszer azért felmerült, hogy adakozzanak a javára, azazhogy nem az ő javára, a sírkövére. Többet nem remélhetett a nemzettől Csokonai Vitéz Mihály.
  Szóval nem Paudits-jelenség, kétszáz éves példa is van rá. Csak ugye Csokonai ideje óta elvileg fejlődtünk valamit. De az nem változott, hogy nem lehet annyit letenni a nemzet asztalára, hogy az ember viszonzásul azt remélhesse, hogy öregségére nem hagyják szűkölködni. Jogosultságot kell szerezni rá. Ha kétszázezer forintos nyugdíjra szereztél jogosultságot, akkor kapni fogod a kétszázezres nyugdíjat. Ha ötvenhatezer forintosra szereztél jogosultságot, akkor azt fogod kapni. És ezt egy bürokratikus gépezet dönti el, ami automatikusan besorolja az embereket mindenféle paragrafusokba, a fizetett nyugdíjjárulék és hasonló paraméterek szerint, ennyi jár, elmehet, küldje be a következőt.

A közönség szeretete nem esik a latba. Nulla. Korosztályom több százezer gyereke emlékszik erre a telefonbeszélgetésre Gazsi bácsival, és mosolygunk, ha viszontlátjuk, de ezért egyetlen szem kockasajt árával sem nő a jövedelme annak, aki a telefonba dadog.
  Azon tűnődöm, hány olyan ember élhet közöttünk, akiket ismerünk és szeretünk, de elfelejtettünk. Mint egyének nem, de mint társadalom magukra hagytuk őket. Az egyének megismerik Paudits Bélát, a társadalom nem. Vegyük csak a színészeket, akik leginkább számíthatnak arra, hogy megismerik őket az utcán. Hány színész működhetett Magyarországon akkoriban, amikor ő futotta pályája fénykorát? Ezer? Szerintem nem volt annyi. Még le kell vonni belőlük azokat, akik már nincsenek közöttünk, és akik mindmáig sikeresek és megtalálják megélhetésüket, mert azért olyan is van. Pár száz ha marad, talán annyi se. Mondjuk tippeljük százra. Egy tízmilliós ország nem képes eltartani száz embert, akiket szeret? Nem állásukat vesztett hentesekről és villanyszerelőkről van szó, akiket a családjukon és a barátaikon kívül nemigen ismer senki. Paudits Bélát időnként ma is viszontlátjuk a tévében, régi filmeken, hiszen divat a retró.
  Szónoki kérdés, persze hogy tudom a választ. Nem, nem képes, mert mi egy modern társadalom vagyunk. Itt mindenre megvan a megfelelő eszköz, a megfelelő ember, a megfelelő szabály. Nem késsel vagdossuk a konzervet, van konzervnyitónk. Ha sötét van a házban, felhívjuk az áramszolgáltatót. Ha holnap bekopog egy űrlény az ajtónkon, kihívjuk a rendőrséget, azok majd elviszik a Bevándorlási Hivatalba, ahol szabályszerűen kitöltetik vele az űrlapokat.
  Az ember azáltal emelkedett ki az állatvilágból, hogy először elkezdett gondolkodni, aztán beszélni, és rögtön ezután feltalálta a szolidaritást. Amikor valakinek először jutott eszébe, hogy a kardfogú tigris harapta társát ne hagyja ott elvérezni a mezőn, mert ha hazacipeli, akkor felgyógyulhat és legközelebb is mellette lesz a vadászatban – akkor is megtettünk egy kis lépést az embernek, de nagy ugrást az emberiségnek.
  A szolidaritás korunkban tökéletesebben működik, mint valaha. Az asszírok még mind egy szálig megöltek mindenkit az elfoglalt városokban, aztán nem maradt, aki adót fizessen. Azóta felfedeztük, hogy a másik emberrel nemcsak azért lehet szolidárisnak lenni, mert a mi rasszunkba, népünkbe, vallásunkba tartozik, hanem csak mert másik ember. Felfedeztük, hogy ha intézményeket hozunk létre elesett embertársaink felkarolására, azzal hosszú távon mi járunk jól. Ezért létrehoztuk ezeket az intézményeket, kiépítettünk egy komplett szociális hálót, aztán ezt tovább finomítottuk és komplikáltuk, amíg áttekinthetetlenül zavaros lett, de semmi gond, mert van egy sereg szabály, amik eligazítanak a dzsungelben, és egy sereg ember arra, hogy ezeket a szabályokat betartsák.
  És közben el is veszett a cél, amiért ezt a hálót létrehoztuk.
  Aki fennakad a szociális háló valamelyik csomóján, az kap valamilyen támogatást. Ezzel kevesebb lesz az államkasszában, de a csomón fennakadt állampolgár problémája nem oldódott meg, csak kap mondjuk ötvenhatezer forintot, mint Paudits. A pénzt elköltöttük, az állampolgár továbbra is nyomorog, szóval a káposzta is megrothadt és a kecske se lakott jól. Aki viszont átesik valamelyik lyukon, az átesett és kész. Senki nem nyúl utána, mert mi egy modern társadalom vagyunk, ahol mindenkinek megvan a dolga. Ez senkinek sem dolga. A szociális hálót hivatalnokok működtetik, akiknek nem az a dolguk, hogy megmentsék azokat az embereket, akik hozzájuk fordulnak. Az a dolguk, hogy betartsák a szabályokat.
  Persze vannak szociális munkások, akiknek viszont az a dolguk, hogy lebukjanak a háló alá és összehalásszák azokat, akik kiestek a hálón; nem mondanám, ha nem vettem volna feleségül az egyiket. És aztán? Mit tud tenni a legjobb szándékú és tudású szociális munkás, ha nem talál olyan csomót a hálón, amire ráakaszthatja a kliensét?

De Paudits egy harmadik jelenség is. Talán ez inkább a Paudits-jelenség? Hátha. Legalábbis meg lehetne próbálni.
  Ha a társadalom nem segít, hát akkor igenis segítenek az egyének. Kevesen. De talán egyre többen. Csodát nem tudnak tenni, nem emelhetik fel Paudits Béla jövedelmét elfogadható emberi szintre, de azt az egyet azért megmutatják, hogy nemcsak a képernyőn szeretik nézni a régi felvételeit, hanem őérte magáért is vállalnak valamit. Egy ideje élelmiszercsomagokat kap, de kérte, hogy ezeket inkább kevésbé, mert nagyon kicsi a lakása és nem tudja tárolni, tegnap pedig megjelent ez a levél (kattintásra nagyobb lesz):

Ez egy felhatalmazás volt a Végső Vár Alapítvány számára, hogy átvegye a Paudits Bélának érkező adományokat. Eltávolítottam, mert Paudits Béla 2018. június 13-án meghalt.

Itt tartunk most. Paudits természetesen kerüli a nyilvánosságot, ezer és egy oka van rá, úgyhogy csak jókora késéssel, közvetve fogunk értesülni arról, hogy a most már Facebookon is terjedő felhatalmazó levél és a benne levő számlaszám elér-e annyit, hogy elmondhassuk: ennek a társadalomnak legalább egy kis része valami kézzelfogható formában is kimutatta, hogy emlékszik erre a művészre és még mindig szereti. Az emberek nagy része nyilván nem is fogja látni a felhívást, másik nagy részük szemernyivel sincs jobb helyzetben, mint maga Paudits, hát akkor a maradékból valamennyi. Csokonain már úgyse segíthetünk.
  Egy Önkéntes Batta nevű szervezet tartja vele a kapcsolatot, gyűjt neki csomagokat, ők tették közzé a felhatalmazó levelet is. Rajtuk keresztül lehet felajánlani bármit, amit nem lehet bankon át küldeni.
  Azon gondolkodom: ha azoknak az embereknek, akik szeretik, értesülnek a felhívásról és meg is engedhetik maguknak, csak a tizedrésze megmozdul és belenyúl a zsebébe, akkor együtt énekelhetjük Paudits Bélával: Nézd csak, lám-lám, merjem e hinni? Ej hát no, hinnye, biz ám…

»»»»»»