A hét írásjegye: 韓 vízemelő

A múlt héten távoli országok kínai nevével ismerkedtünk – most nézzük meg a közelieket, Kína szomszédjait.
  Korea neve kínaiul hán, egy régi szivattyú nevéből, avagy pontosabban hángúo. Ez eredetileg koreai szó, 한 han vezetőt, nagyot jelent. (Valószínűleg rokona annak a mongol szónak, amit mi kánnak ismerünk, és ami még szerepelni fog a cikk végén.) A Krisztus előtti évezredben három királyság volt Koreában, a 마한 Mahan, a 진한 Dzsinhan és a 변한 Pjönhan, amiket együtt Három Királyságnak (삼한 Szamhan) neveztek. Ekkoriban alakult ki, hogy az ország neve kínaiul egy han ejtésű írásjegy legyen, de néhány gan ejtésűt is használtak. Végül a vízemelő jele maradt meg. Ma persze három név is kell, hángúo jelenti az egész Koreát, nánhán Dél-Koreát és běihán Észak-Koreát.

Japán neve kínaiul ugyanaz, mint japánul vagy akár magyarul: „a felkelő nap országa”. A különbség annyi, hogy magyarul ez egy archaikus díszítő jelző, japánul és kínaiul pedig az ország rendes neve: ejtése kínaiul rìběn, japánul nihon vagy nippon. A két jel együtt a nap eredetének, vagyis felkelő napnak olvasható. Természetesen mindkét nyelven azt jelenti, hogy japán nyelv, csak az egyik rìběnyǔnek ejti, a másik nihongónak. A kínai írás nagy előnye, hogy minden nyelven ugyanazt jelenti, és az se zavarja, hogy a kínai és a japán egyáltalán nem rokon nyelvek, nem hasonlítanak egymásra, még a logikájuk is teljesen más.

Vietnam neve kínaiul yuènán, „mindentől délebbre”. Ami logikus. Tibet kínai neve pedig zàng, „a rejtőzködők”, avagy xīzàng, a nyugati rejtőzködők. Ami szintén logikus, hiszen a tibeti geográfia automatikusan elérhetetlenné, azaz rejtőzködővé tesz mindenkit, aki ott van, nem beszélve a tibeti szerzetesek visszavonult életmódjáról.

Mongólia ménggǔ neve fonetikus átiratnak látszik, hisz meng vagy mong nem nagy különbség, de nem az. A kínai nemzeti önérzeten ejtett csorbát eleveníti föl, Dzsingisz kán idejét, amikor a mongolok uralták Kínát: „betakartak régen”.

»»»»»»