1.
Hónapokkal ezelőtt már nekikezdtem ennek a cikknek, de kidobtam. Várni akartam még. Sikerül-e neki. Olyan fiatal még, annyit fejlődhet. Sokkal öregebb persze azóta se lett, és még mindig rengeteg ideje van fejlődni. Én pedig azóta többször is kísérletet tettem rá, hogy megszeressem. Ma éjjel megint. Meghallgattam egy csomó régebbi felvételét, és néhány újabbat, ő azóta is dolgozik, alkot. Még mindig nem tudtam megszeretni, pedig teljes nyíltsággal fogadtam, amit csinál, korábban is, most is. Nem sikerült.
Pedig helyes gyerek. Mint ember rokonszenves persze, kinek ne lenne az, egy szép, aranyos kicsi gyerek. Azon országok egyikében él, ahonnan egyébként is sok zenét hallgatok – éppen ennek folytán találtam rá. Elénekelt már egy csomó olyan dalt, amiket ismertem már mások előadásában, olyanokat, amiket más nyelven ismertem, meg olyanokat is, amiket korábban nem hallottam. De az énekét nem és nem tudom megszeretni.
Ma meghallgattam nemrég készült új felvételét az egyik olyan dalból, amit roppant fontosságúnak tartok pályámon, ebben a blogban is többször volt már róla szó. Remekül énekli. Tényleg minden egyes hangjegy a helyén van. A hangja szép, kedves gyerekhang, pontosan olyan, amilyen ehhez a dalhoz való – aki ezt a dalt egyébként fémjelzi, annak némileg eltérő, de alapkarakterében mégis valahol hasonló hangja van, illetve volt akkoriban, amikor elénekelte. Csakhogy ő egy óriás, a gyerekzene egyik kis félistene – jelen írásom főszereplője pedig nem az. Még mindig nem. Minden adottsága megvan hozzá, és nem. Tökéletesen énekli a dalt, és mégis élvezhetetlen. Nem sikerül megfognia.
Az ének tíz százalék hangjegyből, tíz százalék küszködésből és nyolcvan százalék egyéniségből áll. Régi aforizma, most alkottam „azon sürgiben”.
2.
2016 nyarán-őszén ez a blog azzal lett tele, hogy én elkezdtem rajongani öt gyereklányért, mert hallottam őket Ieva polkáját énekelni. (Most veszem észre, hogy a cikkben „öt tinilány” szerepel, pedig még csak nagyon szőrmentén voltak tinik: amikor megnyerték ezzel a 2015-ös Balss pavēlniekset, Terēze és Patrīcija tízéves volt, Alise tizenegy, Amanda és Keita pedig tizenkettő. De hát mit tudtam én akkor, hány évesek…) Negyvenöt éves fejjel, életemben először. Sok énekest és együttest szerettem kamaszkorom óta, az ABBA-tól és a Modern Talkingtól a Queenen és Ricchi e Poverin át Koncz Zsuzsáig és Sebestyén Mártáig, de soha nem rajongtam senkiért. Kalyi Jag- és Ando Drom-dalokból ULAS tanultam lováriul, bár akkor még nem tudtam, hogy ezt egy nap ULAS-nak fogják hívni: ez a rövidítés nem létezett, én teremtettem fél évvel az öt kislánnyal való első találkozás után, kijelentve, hogy én nem tanulok lettül (a csehvel küszködtem akkoriban, reménytelenül), ez csak ULAS, Unintentional Language Acquisition from Songs. S azután, hogy kijelentettem, én nem tanulok lettül, nem telt el egy hónap az ellentétes értelmű bejelentésig, miszerint én mostantól igenis lettül fogok tanulni.
Miért?
Miért áll neki egy negyvenöt éves pasas rajongani öt gyerekért fél kontinensnyi távolságból, amikor nem érti a nyelvüket, nem tudja a nevüket, történetesen látott már életében jó pár gyereket, és végül is ezek se készültek más anyagból? Miért pont ezek a gyerekek?
A választ Michael Douglas adta meg a Szerelem a Fehér Házban című filmben, nagyjából szó szerint próbálom idézni. „Azt, hogy ki ebben az országban az elnök, kizárólag az egyéniség dönti el.” Ami az elnököket illeti, szerintem ez erős túlzás – de a művészt az egyénisége teszi azzá, amivé.
Én tartós pályafutást építettem fel arra, hogy az emberek egyéniségét kutatom, éspedig elsősorban a kislányokét, mert ők a legérdekesebbek, de persze nemcsak őket. Sok-sok embert figyeltem meg, addig is, azóta is. És regényalakokat formálok belőlük. Történetesen a NANDO kislányokkal a legkülönlegesebb pillanatban találkoztam: mindössze hat nappal azután, hogy ígéretet kaptam arra, hogy én nevelhetem majd fel a legkülönlegesebb kislányt, akit életemben ismertem, és akkor már négy éve tulajdon gyermekemként szerettem – annak a kislánynak a lányát, aki nélkül soha nem lett volna belőlem író, nem lett volna belőlem semmi. Ez az ígéret nem volt hosszú életű, de talán éppen ezért akkoriban még fogékonyabb voltam arra a komplex, összetett valamire, ami néhány videófelvételről sugárzott felém Keita Krūmiņa tekintetéből. Egy titok, amit meg kellett fejteni – és én nekiláttam, hogy megfejtsem. Író vagyok. Ez a hivatásom.
Akkor még nem tudtam, hogy az egész életemet megváltoztatja ez a lépés.
3.
Azért lettem NANDO-rajongó, mert nem lehettem más. Mert mindig is nagyra tartottam azokat az embereket, akik valamit nagyon jól csinálnak, és ők tökéletesek voltak akkor, azelőtt, és azóta is. A Rīgai-öböl partján megtaláltam azt a bizonyos nagy X-et, amit Kántor Zsuzsa Háromszögfejűi annyit kerestek, és végül a Zakariás zümjében rátaláltak. („…és az igazság a pléhlavórban…”)
Én Keita tekintetében vettem észre és mind az ötük tekintetéből értettem meg. De amire ez sikerült, eltelt néhány hónap, átestem egy szakításon és egy súlyos betegségen, amikből lábadozva semmi más nem maradt fontos, csak az ő zenéjük. Megjelent az első lemez, a Mamma mani apēdīs, és lassan összeállt a kép. A lemez része volt a Vienkāršas lietas, amit november elejétől január végéig pár százszor meghallgatva eldőlt a kérdés: meg kell tanulnom tündérmese nyelven.
De a történet még csak most kezdődött. Némi időbe telt felismerni, hogy nem ez az öt kislány jelenti a gyerekzene teljességét, hogy mások is alkottak szenzációsat – s bár ők közben megnyerték az Arany Mikrofont, én csakhamar Agate Albekeite, Adrija Silva Kukuvasa, Valērija Satibaldijeva és Emīls Mangulis rajongójául is szegődtem, s innentől nem volt megállás, sorban jöttek a többiek. A NANDO kislányok megtanítottak énekesekért rajongani – innentől már ment remekül. Ma már nem tudom mindet elsorolni. A lettek után jöttek az észtek, az ukránok, a litvánok, a moldávok, a bolgárok, hiszen határok nem léteznek – nyelvek igen, de mit számít? Amire én kíváncsi vagyok, az minden nyelven azonos. Nyelvileg gyakorlatilag semmit sem értek például ebből a dalból, fogalmam sincs, hogy miről szól, de egy másik síkon tökéletesen értjük egymást. Vagyishogy én őket. Gondolom, ez nem meglepő. Ugye nem tetszik azt mondani, hogy a Beatles tizenéves rajongói közül mindenki olyan szinten értett angolul? Föntebb említettem néhány külföldi együttest, akiket szerettem gyerekkoromban – nem értettem a dalszövegeiket, én még abból a nemzedékből vagyok, akik a vasfüggöny mögött gyerekeskedtek és nem tudtak angolul. Ettől még szerettük a zenét már akkor is, és apáink is a hatvanas években, amikor ők nem tudtak angolul.
Hát én meg észtül, litvánul, ukránul, románul, bolgárul nem tudok – lettül ma már igen, illetve még nem eléggé persze. És újabb és újabb nagyszerű énekeseket fedezek föl ezekben az országokban, s ki tudja, talán legközelebb egy újabban, aminek szintén nem tudom a nyelvét.
4.
S most visszatérhetünk arra, akivel elkezdtem ezt a kis írást. Most meghallgattam egy korábbi felvételét, egyik kedves dalomat, amit már többek előadásában ismerek, és azok közül is elővettem egyet. Ez az előadó alig volt idősebb a felvétel készítésekor, mint írásom főszereplője, és technikailag ő sem énekelt sokkal jobban – ezt is meg kell tanulni, és ő még nagyon gyerek volt akkoriban. Félre tudom tenni és félre is tettem azt az ismeretemet, hogy ez az előadó azóta mekkora dolgokat vitt végbe a gyerekzenében, gyűjteményem egyik óriása, talán már híres is hazájában, ezt nem tudom megítélni. Csak arra koncentráltam, hogy akkor, ezen a felvételen hogyan énekel.
S bizony mecsoda különbség. Mert ő akkor, a betűvetéssel is talán még csak ismerkedve már egy egyéniség volt a dalaiban – írásom főszereplője pedig még mindig nem az. Hibátlanul énekel. Szép a hangja, kedves a megjelenése. Sőt az egyénisége is. Mert az is megvan, látszik, ott van, nem abból, ahogyan énekel, van róla olyan felvétel, ahol mást csinál, és látom, hogy ő egy egyéniség, nagyjából fel is tudom mérni, hogy miféle. De a dalain nem jön át. Nem és nem. Még mindig. Harminc énekfelvétel van a Youtube-csatornáján, több különböző műfaj, és nem hozzák ki az egyéniségét. Elénekli a dalokat és kész. A dalból nem tudok meg semmivel sem többet őróla. Mások előadásából történetek jönnek ki. A minap írtam meg, hogy Karolina Protsenko is történeteket mesél el zene közben, pedig ő a száját sem nyitja ki hozzá.
De ez a kedves, ügyes, szép, vitathatatlanul tehetséges gyermek nem adja bele az egyéniségét. S amíg ezt nem teszi meg, nem lesz több valakinél, aki áll egy mikrofon előtt és énekel. Énekes nem lesz belőle.
5.
Az olvasó persze tudni szeretné, hogy kiről van szó. Meg szeretné hallgatni, hogy saját fülével is lássa, nem beszél-e Attila hülyeséget. Hát nem fogja. Mert ez így itt egy negatív kritika. Én itt valakinek a művészetét leszóltam. Valakiét, aki nyilván egy kukkot sem ért magyarul, de a nevét be tudja írni a gugliba, és a gépi fordítás éppen elég fejlett. Ha pár év múlva teszi, talán már hibátlanul tudja anyanyelvére fordíttatni ezt a cikket. Ezért nem írom le, hogy hívják, melyik országban él, de még a dalokat sem nevezem meg, amiket elénekelt, sem azt, hogy kik voltak, akiknek az előadásában ugyanezeket a dalokat összehasonlítottam az övével. Semmilyen módot nem adok, hogy az olvasó tudomására jusson, hogy kiről van szó.
Még egy Szabó Luca-eset nem lesz pályafutásomban.