Eljött a nap

A közönség egy kicsiny része másfél órája várta, hogy meghallgathassa az új NANDO-dalt. Akkor kaptuk a bejelentést, hogy rīgai idő szerint negyed tízkor lesz a pirmizrāde, az ősbemutató. Végül huszonketten voltunk azok a szerencsések, akik jelen lehettünk.
  A közönség egy valamivel nagyobb része egy hete várta. Akkor kaptuk a bejelentést a mai dátumról. Az utolsó öt napban Keita mindennap megjelent a Facebookon egy kis hangstúdióban, felmutatta öt, négy, három, két, egy ujját, és drámai hangon a mikrofonba suttogta, hogy hány nap van még hátra.
  A közönség egy még nagyobb része már hónapok óta várta. Akkor kaptuk a bejelentést, hogy lesz új dal. Tudtuk a címét is. Tā diena paiet. Elmúlik a nap. Vártunk. Aztán jött a vírusriadó, és csak reméltük, hogy a dal azért meglesz. Volt poszter, amin a lányok még érintésnyi közelben vették körbe Agnese Rakovskát. A közönség várt, türelmesen, hónapokig.
  Én nem másfél órát vártam, nem egy hetet és nem néhány hónapot. Én egy és háromnegyed évet vártam az utolsó klipjük, a Vienkāršas lietas eddig talán legjobb előadása óta (bár én a valkai vonaton elénekelt változatot is nagyon szeretem – az kilenc nap híján három éve volt).
  És valójában sokkal régebben várok.

2016 júliusában a legjobbkor csöppentem Lettországba, a szó szoros értelmében az égből pottyanva oda, nemhogy előre nem sejtettem semmit, hanem az események már zajlottak, amikor még mindig nem. De a legjobbkor. Már megvolt egy sor a legjobb előadásaikból, már megnyerték a 2015-ös Balss pavēlniekst azzal az imádnivaló Ievan polkkával, már dolgoztak a Mamma mani apēdīsen – de még nem jelent meg, s még elég időm volt megismerni őket és munkásságukat, hogy felmérhessem, mit jelent az a gyerekzene számára és mit az én pályám számára, hogy ez a lemez megjelenik. S mire eljött február huszonnyolcadika, a Zelta Mikrofons-díjátadó, már eleget tudtam ahhoz, hogy az egészet távlatokba, összefüggésekbe helyezve lássam.
  Aztán még csináltak nagyszerű dolgokat. Egyik legnagyobb sikerük, a Fizikas skolotājs klipje holnap lesz hároméves, és már több mint hárommillióan látták. (Vajon hányan tudják kívülről, minden egyes hangjegyét és képkockáját, mint én?) A Bikini-klip augusztusban lesz hároméves; ugyanilyen ragyogóan sikerült, de százezren sem látták. („Sem”? Latvijának kétmillió lakosa sincs!)
  Szóval ezeket még láthattam élőben, akkor, amikor megjelentek. Aztán – klusums. A csapat elhallgatott. Voltak fellépéseik, lehetett tudni. Megjelentek a hírek róluk. De hát én nem tudtam elmenni a Doma laukumsra meg az Esplanādéra, hogy megnézzem őket. Meg hát nem az a kérdés, hogy egy-egy fellépésüket látom-e – hanem hogy mit alkotnak.
  De nem alkottak semmit. Én közben megtanultam a nyelvüket, hogy őket megértsem. Mert volt egy pont, amikor belenéztem Keita tekintetébe, és amit ott láttam, azt meg kellett érteni. Aztán eltelt még tíz hónap és megértettem, hogy a Vienkāršas lietas miről szól, és már értettem, hogy én ezt még igazából nem értem. Ehhez kell a felsőfok, és innentől ez a cél. Még nagyon messze vagyok tőle. De már nemritkán folyékonyan értem, amit beszélnek – amit bárki mond bármiről. Máskor meg nem, ha elhangzik néhány ismeretlen szó, és onnantól kisiklik a megértés. De haladok.
  És értem a Vienkāršas lietas egész szövegét, nyelvtani részleteiben és filozófiai mélységeiben. Nagyjából ez Račs egyetlen műve, amit ezen a szinten értek.

És hát eljött ez a nap, amikor előbújtak a csendből, ahol időközben felnőttek, átestek egy sor nagy változáson, és elkészítették ezt a klipet. Már azt is tudjuk, hogy augusts végére új lemezt terveznek, az lesz a címe, Man nav laika (Nincs időm). Ennek lesz a része ez a dal, ami pontosan az időről szól amolyan igazi Guntars Račs-os módon, amolyan igazi Raimonds Pauls-zenére, és persze Jānis Ķirsis hangszerelte, mindettől tökéletesen beleillik a Mamma mani apēdīs zenei világába is, engem leginkább a Netraucē mani hangulatára emlékeztet – nem kis részben azért, mert nemcsak zeneileg illenek össze, hanem filozófiailag is. Vagy idevehetjük a Viens solist is, az is a lemezről van. De igen, igazuk van, tényleg új színekbe öltöztetik Pauls zenéjét, ezt kétszer is elmondták, egyszer a Multinewsnak két hete, és most a Delfinek, ők már kijöttek a cikkükkel, mialatt én írtam az enyémet, könnyű nekik, előre megvolt mindenük hozzá, és nem kellett félórát csak azzal tölteniük, hogy pillantásokat fejtenek meg.
  Mert enélkül nem lenne semmi értelme, dāmas un kungi. Ezért van az egész. Enélkül nem lenne kontextusban, hogy hiába estek át mindazokon a változásokon, amiken a föld minden lánya átesik ebben a korban, ők ma is ugyanazok, akik egykor megriadt nyuszik voltak – sajnos a Traucējums eltűnt a netről, nagyon sok felvételüket nem ők maguk rakták föl, és ha törölte magát, aki föltette, akkor elveszett; nekem persze megvan itthon, rögtön meg is hallgattam –, sok minden megváltozott az évek folyamán, de a lényeg ugyanaz. A NANDO-harmónia. Az változatlan szépségében, teljességében zeng.

És van még egy lényeg. Külön kétszer végignéztem a filmet azért, hogy ezt megfigyeljem, bár elsőre is látszott, és azóta nyolc-tíznél tartok. S most azon gondolkodom, vajon milyen történet rejlik amögött, hogy Agnese folyton mosolyog; Alise, Amanda és Terēze sokat mosolyog; Patrīcija néhányszor mosolyog – Keita viszont nem. Egyetlenegyszer sem. Még véletlenül sem. Egy kicsit sem. Még a Saulesbrilles-félmosoly is eltűnt, ami annak idején arra késztetett, hogy hosszú perceken át farkasszemet nézzek vele. Már megint Keita viszi, már megint ő áll a tükör gyújtópontjában, megint rajta folyik át az idő. Ami, mint tudjuk, lassan hull alá, és Nindától én azt is tudom, hogy meg is csavarodik. Valójában persze Dārta Stepanovától tudom, Ninda minden gondolata ezekre a sok százezer évvel korábban élt gondolkodókra megy vissza.
  Most Keita körül csavarodik meg az idő, de hogy merre, azt még nem látjuk. Talán majd augusztus végén. Loreta az elsők között látta és lájkolta a dalt.

Utóirat. Ahogy feltettem a cikket, jött a hír, hogy a Chaula TV-ben délután egykor, vagyis negyedóra múlva élőben lesz velük intervija.

»»»»»»