Az, hogy már hat napja nem volt NANDO-cikk, nem jelenti, hogy nem az ő felvételeiket nézem folyton, dehogynem, de hát két kezem van. Azért képben vagyok felőlük, már láttam őket a MicRec20-on az új, őszi fellépőruháikban, ha csak állóképeken is; azt történetesen nem tudom, mi az a MicRec20. De azt se tudom, mi a Balss pavēlnieks, ahol ez a fellépésük volt három és fél évvel ezelőtt – egy verseny, ennyit tudok, nyilván zenei, hiszen ők ott voltak és a verseny neve is Hangmestert jelent.
Szóval most ez az egyik kedvencem, a Vai tu vari egyik előadása, három is van a neten és mindhárom más. Ez a fönt mutatott példány különösen kedves, a hiba miatt, ami benne van. Nem mintha nem lennének tele hibákkal állandóan, láttuk az esetet, amikor Amandának rossz volt a mikrofonja, meg amikor ők rontottak kétszer is – ez is ilyen, de kimondottan aranyos, mert arról szól, hogy Keitában, a vérprofi énekesnőben azért ott van az ember. A szám elején még éppen olyan, mint a többiek, de aztán a gondolataiba mélyed, rutinból megy tovább, csak nehéz megfigyelni, mert az ember inkább Amandát nézi, aki annyira sziporkázik, hogy meg kell enni. Keita lelassul, elszürkül, a többiek viszik a számot, elsősorban Amanda, aki persze nem tudja, hogy Keita bajban van, hiszen nem lát a háta mögé, az egész szám alatt egyetlenegyszer sincs alkalma, hogy Keitára nézzen. Terēzére igen, kétszer feléje fordul, de csak szemvillanásnyi időre, Terēzének akkor se lenne alkalma valamilyen egyezményes jellel mutatni, hogy Keitának segítségre van szüksége, ha ő maga tudna róla. De persze nem tud, hiszen a villámgyors forgásokat leszámítva végig mindannyian a kamerába néznek. Az egyetlen, aki kiszúrhat valamit, az Alise, mert ő hátrébb áll Keitánál, de éppen ezért hátulról látja, a lassulást észreveheti, de azért Keita mégiscsak tartja az ütemet. Csak aminek csattanni kellene, az nem csattan, a hangsúlyok nincsenek meg, puha lesz az egész. Igazából a szemébe kellene nézni, ott látszana, ha például elfáradt, de ahhoz Alise is rossz szögben van, az talán csak a nézőtéren ülő közönségnek lenne módjában, de hát folyton mozog, nem könnyű. A videófelvételen egyáltalán nem lehetséges, kinagyítottam és lelassítottam, de nem elég jó a képminőség.
Amanda mégis segít Keitának, tudtán kívül: magára vonja a figyelmet, ez az ő száma, ebben ő a középpont. Akárcsak a Traucējumsban, ketten állnak elöl, de igazából csak az egyik irányítja a csapatot: ott Keita a kórusvezető és Amanda engedi el jobban magát, itt Amanda diktál és Terēze csak lubickol a zenében. Három felvétel van a Vai tu variból, és mindegyiken így van, hiába hozza Keita is a legjobb formáját a másik két alkalommal, itt Amandára van osztva a főszerep.
Keita tehát lelassul, átengedi a művészet helyét a rutinnak, nála sokkal idősebbekkel és tapasztaltabbakkal is megesett már. Azazhogy ővelük pláne. Valószínű, hogy egyszerűen csak fáradt.
Nehezebben viseli, mint Amanda egy hónappal később az Aprīļa pilienin, ő is szám közben fárad el, de mozgósítja vasakaratát és végigcsinálja a számot úgy, hogy alig látszik rajta a fáradtság, csak a sokszori figyelmes szemlélésnél látszik, milyen jól jön neki a hosszabb szünet, hogy visszanyerje a lélegzetét, és milyen ügyes technikával készül föl rá, hogy maradéktalanul kihasználhassa. A koreográfus nem könnyítette meg a dolgukat, én se fél lábra állni, se énekelni nem tudok, de a kettő egyszerre nagyon fárasztó lehet. Látszik rajtuk. Nem attól profi valaki, hogy nem fárad el, hanem hogy tudja ezt kezelni, és még mindig művészit alkot.
Keitának nincs ilyen szerencséje, a Balss pavēlnieks-fellépés második forgásánál elhibázza, balra fordul, azaz rendezői jobbra, Alise felé. És most jön a Solti Hermin-reakció. A neves dizőz köztudottan azt a sort hibázta el egy hadarós kupléban, hogy „szuszog, mint a tót a pipán”, és nem lett volna semmi baj, ha hadar tovább, a néző azt hitte volna, hogy ő hallotta rosszul; de Solti sírva fakadt és kirohant. Fél év letiltást kapott azért, amit ma eleve beleírnak a szövegbe.
Keita megússza egy szélsebes hátraarccal. A balra fordulás közben hirtelen észbe kap, hogy rossz az irány, és egy tipikusan keitás mozdulattal, térdhajlítással átpördül rendezői balra. Akárcsak nyolcvan évvel korábban Solti Herminnek, neki sincs ideje felmérni, hogy jobb lenne, ha változatlanul folytatná, ez az ide-oda pörgés már túl feltűnő, lehet, hogy a néző nem tudja pontosan, hogy mit látott, de hogy valami rendelleneset, azt észreveszi. Ha meg zavartalanul folytatná Alisére mutatva a csapat másik fele helyett, senki észre se venne semmit, hiszen a következő ütemben már vissza is kell fordulni a közönség felé.
De ilyen elmélkedésekre nincs idő, hiszen a rossz fordulás és a javítás együtt belefért egyetlen másodpercbe. S a hiba felrázza, a szám hátralevő részében már megint ő a hamisítatlan Keita Krūmiņa.