Két hét múlva hal meg John
November 26-án. Ez a második konkrét dátum Borisz Lapin Az első csillagexpedíció (Первая звёздная) című novellájában (magyarul Fatér Tibor fordításában jelent meg a Metagalaktika 2-ben). Az első dátum is idei volt, február 7-én született Fred, az első gyerek a Hajón, a harmadik dátum pedig december 2-a, amikor az anyja, Sophie ELMENT, hátrahagyva tízhónapos kisfiát. Senki sem fog megemlékezni ezekről a dátumokról, Lapin már nem él, s a mű nem elég jelentős ahhoz, hogy valaki más még emlékezzen arra, hogy 2016-os dátumok vannak benne megemlítve. Én sem emlékeztem, csak pont azt olvasom. A Vissza a jövőbe elég jelentős, 2015-ben a rajongók nemzetközi sokasága lélegzet-visszafojtva várta október 21-ét, amikor Marty megérkezik, vissza, a jövőbe. 2001 is elég jelentős, jómagam pár évvel korábban arra gondoltam, Arthur C. Clarke igazán megérdemli, hogy láthassa ezt az évet. Látta.
Szóval apránként bekövetkeznek azok a dátumok, amiket valaha a távoli, de még felfogható közelségű jövőről író szerzők kiválasztottak mint különféle science fiction események időpontjait. De arra gondoltam: ha maguk az események is bekövetkeznének, mindegy is, hogy mikor, mennyi közülük és milyen sorrendben, abból több kár származna, mint jó.
A novella, amivel kezdtem, az egyik legkegyetlenebb írás a történelemben. Az embernek kinyílik tőle a bicska a zsebében. Általában rosszul reagálok arra, ha gyerekeket kínoznak, akkor is, ha ők maguk nem tudják, hogy kínozzák őket, nem akként élik meg, ők büszkén száguldanak a felnőttek nélkül maradt Hajóban, úton vannak a csillagokba. Nem is lenne ez igazi kínzás, ha a Hajó falain túl a világűr lenne, nem pedig egy csapat fehér köpenyes tudós, akik semmit sem fognak tenni, ha az egyik gyerek kap egy halálos betegséget és a többi nem tud rajta segíteni. Ha a világűr lenne ott, akkor elindítottak egy Hajót, aminek a sorsa szerencsétlenül alakult, ez van. Így csak börtönben tartják egy családnak már a harmadik nemzedékét, születésétől haláláig, és még háromszáz éven át.
És az ilyen történet a sci-fiben nem kivétel, hanem szabály. A horrort leszámítva ebben a műfajban ömlik a legtöbb vér, esik a legtöbb hulla, itt bolygók pusztulnak el (mint például Gerard Klein Rehabilitációjában, Metagalaktika 1), civilizációk esnek szét (Brian W. Aldiss: De ki pótolhat egy embert?, uo.), őrületes kegyetlenségek esnek. Minden eddigi példa mellé ezrével állíthatnék továbbiakat, ha olyan emlékezetem lenne, mint Kuczka Péternek.
Száz, ezer, tízezer véres-kegyetlen sci-fire egy olyan esik, mint Bulicsov Alisza Szeleznyovája, Asimov Robotok és Alapítvány-történetei (azokban is akad háború meg efféle, de általában elvontan, jobbára csak említés szintjén) vagy Vlagyimir Mihajlov Irány a Mars!-a. Ez utóbbi tipikus példája annak a sci-finek, amit magam is műveltem Jane Carsonnal: emberek bajba kerülnek (többnyire űrbeli körülmények között) és ki kell vágniuk magukat, meg kell menekülniük, illetve menteniük mindenkit. Nevezzük humanista sci-finek? Akár.
Persze humanizmus az is, hogy Lapin megmutatja, milyen ocsmány dologgá változik az emberiség egyik nagy álma, a csillagközi expedíció, ha csupán kísérletként csinálják, tehát mennyire kell vigyázni, hogy ilyen kísérleteket soha senki ne végezzen; ha Klein megmutatja, mennyire ocsmány dolog a háború és ocsmány emberek a katonák, akiknek minden mindegy, csak a parancs végre legyen hajtva, akármilyen tébolyult is; ha Aldiss megmutatja, mennyire veszélyes dolog a civilizációt intelligens, de buta gépekre hagyni és engedni, hogy az ember elveszítse kezdeményezőkészségét, elkorcsosuljon. Igen, ez is humanizmus.
Csak vannak humanista művek, amik olvasása után rossz szájíze marad az embernek, és olyanok, amik után nem. A Jane Carson-történeteknél az egyik cél az volt, hogy ne maradjon. Mert én is ezeket olvasom szívesebben.